2. fejezet
Egy tökéletesen összefüggő prófécia

Másnap kora reggel egy zömök fiatalember battyogott be ügyetlenül Hermione ajtaján. Csaknem meghajolt előtte.

A boszorkány zavartan nézett rá, és próbálta felidézni, hogy vajon volt-e valamilyen találkozója, amiről megfeledkezett (ilyen még sosem történt vele), vagy talán azt a kérvényt, amit a mágikus karbantartókhoz adott be, végre elintézik.

– Jó napot, azért jött, hogy megjavítsa azt a rozoga széket?

A sarokban álló, összetört íróasztali székre mutatott. Nemrég elkezdett rejtélyes módon szétesni, és semmilyen javítással nem tudta többé arra ösztönözni, hogy megfelelően forogjon. Ez valószínűleg azért volt, mert Draco Malfoy átkot szórt rá, amikor legutóbb az irodájában járt.

– Ne fáradjon vele! – folytatta a boszorka. – Valójában épp most loptam el valaki másét.

(Dracóét. Ő lopta el Dracóét a mugli minisztériumban lévő irodájából.)

– Ó. Ööö, megnézhetnem, ha akarja… – Benjamin éppen akkor fordult a törött szék felé, amikor az egyik karfa a földre csattant. Riadtan hátraugrott, aztán rájött, hogy valószínűleg eltávolodott a „nyájas magabiztosság” céljától, és valahol a „masszív idióta” közelében landolt.

Hátrasimította a haját, és újra megpróbálta.
– A nevem Benjamin Davies Preston. Junior hallhatatlan vagyok a Próféciák Csarnokában.

– Oh! – A boszorka felugrott, hogy kegyesen kezet nyújtson neki. – Elnézést kérek. Nem találkoztunk már korábban? Talán egy liftben. Hermione Granger.

A férfi megrázta a kinyújtott kezet, és elpirult, mert örült, hogy emlékeznek rá.

A boszorkány észrevette a varázsló másik kezében lévő pergamenlapot, és őszintén elmosolyodott. Hermione tapasztalata szerint, a legérdekesebb dolgok akkor történtek, ha valaki egy pergamenlapocskával és egy problémával jött hozzá. Elvégre ő egy megoldóember volt.

A varázsló majdnem megbotlott a levegőben a felé sugárzó Hermione Granger láttán. Inkább leült, minthogy elessen.

– Miben segíthetek, Benjamin?

Várt egy pillanatot a válasszal, mert a férfi ki akarta élvezni a lány osztatlan figyelmét, mielőtt el kell mondania neki, hogy a világnak vége lesz. Az egyik dolog, ami jó volt benne, az volt, hogy akárhányszor is képzelte el meleg, okos szemét, a sötét göndör haját vagy érdekesen gömbölyded alakját, a valóság mindig felül tudta múlni a képzeletét mind szépségben, mind intenzitásban.

Hermione az órára pillantott. Fél óra múlva találkozója volt Kingsley-vel.

– Nos, a helyzet az – kezdte Benjamin, elkapva a lány tekintetét –, hogy tegnap este kaptunk egy jóslatot. Én kaptam. – Kicsit egyenesebben ült a széken. – Gondoltam, talán meg akarja nézni. Olyan dolognak tűnt, amit érdekesnek találhat… és aggasztónak. – Most már határozottan a boszorkány osztatlan figyelmét élvezte.

Hermione a természeténél fogva nem volt híve a misztikus mágia tudományának (finoman fogalmazva), de a legjobb barátja születését egyszer pontosan megjósolta valaki, akit egyébként őrültnek tartott, ami némileg megváltoztatta a nézőpontját.

Emellett az „érdekes és aggasztó” pont Hermionénak kedvezett.

Átvette a pergament, és elolvasta.

– Kinek a jóslata ez? Azaz, ki jósolt? – A lány még mindig nem nézett fel, bár Benjamin látta, hogy a szája sarkán egy ráncolás húzódik.

– Fogalmam sincs. Ha nem egy bejegyzett látótól származik, akkor nem kapunk ilyen szintű részleteket. Csak megjelenik.

Á, igen. Ez bosszantóan hiányzott kontextusból.

– Hmm… – Összehajtogatta a pergament, és újra a férfira nézett, a jó kedve kiszámíthatóan elszállt. – Megtarthatom ezt?

A férfi bólintással jelezte, hogy igen, és felállt. Valahogy, amikor előző este újra és újra elképzelte ezt a találkozót a fejében, nem számolt azzal a ténnyel, hogy a lány mostantól mentálisan a tényleges apokalipszishez fogja társítani őt a halálra ítélt életük hátralévő részében. Ez egy nagy hiba volt.

– Egy pillanat, kérem.

A férfi visszaült.

Egy piros borítékot vett elő az asztaláról, tollat ragadott, és írni kezdett egy üres pergamenlapra. Bármi is volt az üzenet, rövid volt. Összehajtogatta az üzenetet, pálcájával hatékonyan lezárta a borítékot, és a bagolypostához vitte, ahol az egyik minisztériumi bagoly lecsapott rá, hogy átvegye.

Visszaült az íróasztala mögé, megsimította az ujjait, és kedvesen rámosolygott a férfira.
– Tudna várni egy kicsit? Nem fog sokáig tartani, de lehet, hogy a kollégámnak lenne néhány kérdése önhöz.

– Igen… ööö… miért küldött az imént egy rivallót?

– Ó, emiatt nem kell aggódnia. Csak ez a leggyorsabb módja a kapcsolatfelvételnek.

Benjamin kétkedve nézett a mögötte működő hop-por kandallóra.

– Akkor… ki?

– Nos, mivel ez a prófécia kifejezetten a mugli világot említi, úgy gondoltam, jobb, ha bevonom a mugli a kollégámat. Ő Draco Malfoy, ha nem tudnád. – Persze a férfi nem tudta, mert igazából senki sem tudta, hogy valójában mi a feladata egyiküknek sem. Azzal azonban tisztában volt, hogy ki Draco Malfoy, ugyanúgy, ahogy az ember tisztában van azzal, hogy élete végén meg fog halni. Valójában az, hogy megtudta, találkozni fog a szóban forgó férfival, valójában nem volt túlságosan más, mintha egy véletlenszerű kedden értesült volna arról, hogy maga a Halál beugrik teázni.

– Mugli kolléga? Ő nem varázsló? – Benjamin nem rendelkezett Pansy tehetségével a felvezetéshez, de azért hősiesen próbálkozott, és a két mondat közé gyömöszölte a „Csak nem arról a férfi van szó, aki szó szerint halálfaló, aki megpróbálta önt és a barátait megölni, majd börtönbe került érte?” szöveget.

A lány figyelmen kívül hagyta a férfi nyilvánvaló zavarát.
– Igen, és ha nem bánja, akkor megkérdezhetné tőle, hogyan kapta a munkáját, nagyon lekötelezne vele. Igazából, erről jut eszembe…

Egy ügyes pálcacsapással a törött széket a sajátja mellé hozta, majd visszaalakította működő bútorrá.

– Ó, megjavította – mondta.

– Nem. Csak úgy néz ki, mintha megjavítottam volna.

Egyszer, még kisfiúként, a nagymamájánál tett látogatásakor Benjamin végignézte, ahogy egy tündérrajnak majdnem sikerült elragadnia egy kifejlett uszkárt. Az arckifejezésük, ahogy a szerencsétlen állat hátsó lába elhagyta a szilárd talajt, kellemetlenül hasonlított Hermione mostani arckifejezéséhez.

Úgy döntött, hogy visszaviszi gondolatait egy racionálisabb területre. A racionális, mivel relatív kifejezés volt, itt egy armageddonra vonatkozó próféciára utalt.

– Szóval vége a világnak? Ez a gyerek az új Voldemort?

Válasz helyett odébb ugrott, mert a kandalló éppen zöld lángokba borult, amelyek magát a mágus kapcsolatokértfelelős vezetőt köpték ki.

Úgy tűnt, nehéz dolga van.

– GRANGER! Mi van? Mi a baj? Én…

Draco zavartan szakította félbe mondanivalóját, hogy felmérje a csendes irodát. A szeme találkozott Benjaminéval, és fenyegetően összeszűkült.

Tulajdonképpen minden rémisztő volt benne. A pálcáját – amely éppen fenyegetően Benjamin mellkasára szegeződött – erősen szorította. Kigombolt ingujja a Sötét Jegy maradványait mutatta, amely valahogy mégis fenyegetően szexinek tűnt, ahelyett, hogy fenyegetően gonosz lett volna. Még a Draco részben kigombolt ingéből kikukucskáló mellkasrész is azzal a tudattal fenyegette Benjamint, hogy még ha ma délután edzeni is kezdett, akkor sem fog így kinézni.

Ördögien jóképű és félelmetes, gondolta Benjamin savanyúan. Ilyen az ő szerencséje.

Aztán Benjamin Hermionéra pillantott, és a szíve még jobban összeszorult. Azt hitte, hogy a lány korábban sugárzott rá, amikor először jelent meg. Mint kiderült, ez nem így volt. Az csak egy langyos mosoly volt. Egy vigaszdíj. Pusztán az ajkak apró rándulása.

Most viszont sugárzott. Maga volt a Lumos, ahogy szemügyre vette Draco zilált alakját. Mint minden fényes és ragyogó dologra, erre is fájt ránézni. Benjamin azt kívánta, bárcsak úgy döntött volna, hogy a törött székre ül, ami aztán a földre, a lány íróasztala alá dobja le, és így rejtekhelyet biztosítana számára ez elől a megalázó interakció elől.

Amikor azonban Draco ismét kinyitotta a száját, a remény visszatért.

– Te banya! Azt írtad, hogy komoly veszélyben vagy! És ez a szín borzalmasan áll rajtad.

Mindannyian Hermione blúzát nézték, ami a világoskék egy gyönyörű árnyalatában pompázott.

Benjamin úgy gondolta, hogy egy kis lovagiassággal visszavághatna.
– Szerintem jól áll.

– Kapd be, Malfoy – válaszolta vidáman a boszorka, nem törődve a hősével.

– Ez meg ki? Miért hívtál ide hajnalban, miközben színeset viselsz?

– Tényleg ez az a rész, ami zavar téged? Azt hittem, hogy a rivalló megteszi a hatását. Egyébként hol voltál? Úgy tűnik, nem vagy teljesen felöltözve.

– Még nincs kilenc óra, Granger. Otthon voltam.

A lány a szemét forgatta a férfira, aztán végre úgy tűnt, eszébe jutott a közönségük.

– Tedd el a pálcádat, Malfoy. És ülj le. Valamit meg kell beszélnünk.

Nem tette el a pálcáját. Ehelyett a csapdaszékre fordította. A varázslatot eltávolítva, majd az fa és szögek zörgésével szétesett.

– Tudod, mi a te problémád? Túlságosan is akarod. Az arckifejezésed minden alkalommal elárul téged. Ha már itt tartunk, visszakaphanám a székemet. Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy benne ülsz. Csak hosszútávon játszom.

A semmiből előhúzva egy új széket, leült. Egymásra meredtek.

Benjamin feje fájni kezdett.

***

A jóslat felolvasása után kegyesen kevesebb bizarr, dühös flörtölés következett.

– Mi a faszom?

Hermione lassan ismételgette, mintha egy hülye embernek mondaná.

– Össze vagyok zavarodva, Granger, nem vagyok süket. Mindannyian ugyanazt gondoljuk, igaz? Ez egy kicsit Voldy, ugye?

– Nem feltétlenül. A Fény felé kell vezetni. Elég reményteljesen hangzik, ha engem kérdezel.

– Az, hogy démonokat fog megidézni, hogy a földön járjanak, reményteljesnek tűnik neked? Merlin, de vidám vagy.

– Igen, ezen a részen megakadtam. Nem is gondoltam, hogy a démonok léteznek.

Draco fontolóra vette, hogy megragadja az alkalmat, és rámutasson arra, hogy a lány létezik, de elvetette a sértést, mert túl nyilvánvalónak találta.
– Lehet, hogy félreértettük? A démonok lehetnek metaforikusak.

Hermione megvonta a vállát.
– Ellentétben azzal a sok ostobasággal, amit Trelawney szokott összehordani, ez nekem tökéletesen koherensnek tűnik. Nem tudom, hogyan máshogy lehetne értelmezni.

Benjamin szólalt ekkor meg:
– Talán van valahol egy kapcsolódó prófécia, ami több információval szolgálhat. Megnézhetem…

Hermione felé fordult. Mindketten folyton elfelejtették, hogy ő is ott van.
– Kinek beszélt erről?

– Csak önnek. – Dracóra nézett. – És önnek is, gondolom. – Draco elkomorult, hogy utólagos gondolattá tették.

– Egyenesen hozzám fog jönni, ugye? Ha valami hasonlót talál? – Hermione kedvesen mosolygott Benjaminra.

Komolyan flörtölt szegény fiúval? Draco alaposan megnézte, mielőtt elvetette, hogy nem jelent fenyegetést.

Benjamin, akivel addig a pillanatig még soha nem flörtöltek, legalábbis nem olyan, aki értett is hozzá, valami igenlő dolgot motyogott.

– Kiváló. – Hermione mosolya kiszélesedett. – És ezt ki kell vennünk a minisztériumi feljegyzésekből. Lehetséges ez?

– Ó. Nem, nem hiszem…

Benjamin megállt. Ismét egymásra szegezték a tekintetüket.

***

Mentségükre legyen mondva, hogy valójában nem néztek egymásra. Vagyis igen, de a tekintetük valami egészen mást mondott, mint amit a szegény ifjú kimondatlanul elképzelt.

Ez egy egész beszélgetés volt, ami feliratos szövegekből állt. És ismét háromféleképpen lehetett megítélni, hogy pontosan hogyan is zajlott.

Hermione értelmezése a beszélgetésről valahogy így szólt:

Hermione: Nem mondhatod el M.M.-nek! Ha a muglik rájönnek, hogy világvége forgatókönyv van készülőben, valószínűleg megelőző jelleggel lebombázzák a Földet.

Draco: Igazad van. És nem mondhatod el a miniszterednek sem, mert a legutóbbi után még mindig mindenki eléggé rángatózik a gonosz árva gyerekek fogalmától. Biztos, hogy a „gyilkoljuk meg a kis Hitlert” megoldást választják majd.

Hermione: Kitűnő, egyetértünk. Megtaláljuk a gyermeket, a Fény felé irányítjuk – bármit is jelentsen ez – és megállítjuk a végítélet napját anélkül, hogy bárki megtudná.

Draco: Fantasztikus terv, Granger. Már megint megcsináltad. Mit csináljunk Benjaminnal?

Hermione: Próbáljuk meg szépen megkérni, hogy ne mondja el senkinek.

***

Közben Draco a következő képzeletbeli beszélgetést folytatta Hermione kifejező szemével.

Hermione: Az előbb még elég jól néztél ki, amikor berobbantál, hogy megmentsen a súlyos veszélytől.

Draco: A frászt hoztad rám, amit egyáltalán nem értékelek. Nem tudok erre a helyzetre koncentrálni, mert túlságosan lefoglal a kreatív megtorlások kigondolása.

Hermione: Nagyon sajnálom, nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen. Egyébként örökre megnyersz minden vitát.

Draco: Ha az a kölyök nem hagyja abba, hogy így nézzen rád, megátkozom.

***

Külső szemlélőként valószínűleg Benjamin verziója állt a legközelebb az igazsághoz.

Hermione: *gondterhelt pillantás*

Draco: *szuggesztív kacsintás*

Hermione: *könnyen összeszorítja az ajkát*

Draco: *irritált fintor*

Aztán mindketten egykedvűen fordultak meg, hogy ránézzenek, ami rendkívül zavarba ejtő volt. Draco tekintete akár üveget is vághatott volna.

***

Hermione visszakapcsolta a flörtölést, hogy kicsikarja magának az ígéretet, hogy erről a varázsló senkinek sem beszél. Nem kellett tudnia, hogy Benjamin beleegyezését inkább Draco ki nem mondott fenyegetéseinek köszönhette, mint Hermione tekintélyes bájainak.

– De mi van a naplóval? Nem tudom csak úgy eltávolítani…

– Ó, azt bízza csak rám – mondta könnyedén Hermione, miközben valamit feljegyzett az asztalán lévő fekete jegyzetfüzetbe.

– A megoldó – magyarázta Draco.

Benjamin ezután azzal a bizonyossággal sietett ki az irodából, hogy Hermione legalább egyszer már segített megállítani egy mindenható varázslót, és biztos benne, hogy újra képes lenne rá. Nem kell aggódnia, a világvége szinte biztosan a muglik vállán fog nyugodni, és valószínűleg még jó háromszáz évig nem történik meg, ha szerencséjük van.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Draco vádló tekintetet vetett Hermionéra.

– Az a tinédzser beléd van zúgva.

– Féltékeny vagy, Malfoy?

– Rá? Soha.

– Igazán? Jól értem, hogy féltékeny lennél, ha valaki másról lenne szó?

A fenébe. Megint ő nyert.

***

Hermione állandó, fél tízes találkozója Kingsley Shacklebolt miniszterrel általában későn ért véget.

Az első fele mindig simán ment. A lány precízen és hatékonyan tájékoztatta a férfit a különböző, menet közbeni projektjeiről, valamint megosztott vele minden olyan információt, amelyet a mágus kapcsolatokért felelős vezető kért tőle, hogy továbbítson.

Aztán a második félidőt azzal töltötte, hogy a mágus kapcsolatkért felelős vezetőre panaszkodott.

– Szerintem tényleg nem elég képzett – mondta. – Tegnap megkérdezte tőlem, hogy a muglik hogyan tudnak egy Fiatba gőzgépet építeni.

– Nem én vettem fel, Hermione – emlékeztette Kingsley ezredszerre is. – És szerintem eddig tökéletesen csodálatra méltó munkát végzett. Ti ketten óriási fejlődést értetek el.

– Azt hiszi, hogy az autómotorok gőzzel működnek.

– Nem azzal?

Kingsley eléggé biztos volt benne, hogy ezt tanították neki a mugliismeret órán, bár a Roxfortot már néhány évtizede elhagyta. A mugli technológia azóta feltehetően fejlődött.

Amikor a lány befejezte a napi nyafogást, dühösen kiviharzott, és Kingsley csak azon tűnődött, hogy mikor jönnek végre rá, hogy valójában szerelmesek egymásba, és így ne kelljen folyton a boszorka nyafogását hallgatnia Draco Malfoy miatt.

Az a tény, hogy ezen a bizonyos reggelen egyetlen panaszt sem tett a társa miatt, rá kellett volna, hogy világítson arra, hogy valami készülődik. Ehelyett csak örült, hogy időben odaér a következő találkozójára.

Eközben Hermione izzadt.

Nem szeretett hazudni (ez csak azért volt így, mert nem volt jó benne). Az ötlet sem tetszett neki, hogy egy szülő nélküli, mugli születésű tizenegy éves, képzetlenül és segítség nélkül addig gyűjtögeti a hatalmat, amíg fel nem robbantja a világot, mint egy jól bevetett Bombarda.

Nagyon-nagyon nem tetszett neki a gondolat, hogy mi történne a gyerekkel, ha valaki más találná meg előbb.

Hermione és Draco hallhatóbb formában folytatták újra a nonverbális beszélgetésüket, miután Benjamin kilépett a szobából. Másokat meglephetett volna, ha megtudják, hogy a férfi teljes mértékben egyetértett a nő tervével. Őt azonban nem lepte meg. Draco megértette, milyen volt, amikor gyerekként rossz útra terelték, és milyen nehéz volt később túllépni a rossz döntéseken. Szívesen levetné magát a Tower hídról, mielőtt ezt beismerné, de ezt csodálta benne.

Így hát Hermione Kingsley irodájában ült, addig izzadt, amíg világoskék blúza klausztrofóbiásan hozzátapadt a bőréhez, és visszaszámolta az órákat, amíg ismét annak az egyetlen embernek a jelenlétében lesz, akinek soha nem volt alkalma hazudni.

***

A varázslóvilág legtöbb aspektusát sűrűn húzott demarkációs vonal választotta el a mugli társadalomtól.

Nem igazán volt átjárás mondjuk egy mugli könyvelő és egy auror között. Nem fogyasztották ugyanazt a médiát (az auroroknak nem volt tévéjük), nem jártak ugyanazokra a sporteseményekre (a mugliknak nem volt seprűjük), és nem látogatták ugyanazokat a boltokat (a varázsló divathoz sok talár és rejtett pálcatartó tartozott).

Ha volt egy terület, ahol a határ elmosódott, akkor az a gyógynövénytan volt.

A növényrajongók valószínűleg azt mondanák, hogy minden növény varázslatos legalábbis a maga módján.

Persze, voltak varázsképességű növények, mint például a mérges csáprágók, amelyek megfojtanak, ha túl közel mész hozzájuk. És egyetlen mugli fű sem adhatta meg neked a víz alatti légzés képességét, vagy kényszeríthetett arra, hogy kontrollálatlanul nevess, ha megrágtad.

De, ahogy egy türelmes növényrajongó elmagyarázná, ha a „varázslatos” fogalmát a „varázspálcával végrehajtható” fogalmon túlra tágítaná, akkor rengeteg mugli növény megfelelne a leírásnak.

Bizonyos bambuszfajták huszonnégy óra alatt egy egész lábnyira is meg tudtak nőni. Emellett megutáltathatnak téged a szomszédaiddal, ha a házad mellé ülteted. Ennek oka az volt, hogy hajlamos volt átterjedni a házak belsejébe, és a padlódeszkákon keresztül a fent említett huszonnégy óránként képesen egy lábnyira megnőni.

A bambusz emellett olyan halhatatlanságot is elért, amit még Voldemort sem, mivel lehetetlen volt megölni.

A matricaria recutita, közismert nevén kamilla, közeli mágikus tulajdonságokkal rendelkezik, annak ellenére, hogy nem számít a varázsképességű növényének. Teaként elkészítve segített enyhíteni a szorongást, a stresszt és az álmatlanságot.

Nem helyettesítette a megfelelő mentális egészségügyi ellátást, amire egy bizonyos generációból mindenkinek nagy szüksége volt, miután a szó szoros értelmében vett háborút vívtak a tanulóként eltöltött éveik alatt, de segített.

És ott volt még a nepeta cataria, amitől Csámpás egyszer nagyon-nagyon be volt tépve.

Ezért a herbológus feladata az volt, hogy az újonnan felfedezett növényfajokat vagy a tulajdonképpen varázslatos, vagy a mugli, de lenyűgöző kategóriába sorolja.

Ehhez terepmunkára volt szükség, kicsit olyan, mint a mugli régészet. Folyamatosan új növényfajokat fedeztek fel olyan érdekes helyeken, mint Thaiföld vagy Bolívia. Az ottani herbológusok igazán jól érezték magukat, a mágikus növények kutatásának és felfedezésének élvonalában dolgoztak új és izgalmas helyeken.

Neville Longbottom azonban sosem szeretett igazán utazni.

Az elmúlt másfél évtized nagy részét az üvegházában töltötte, kamillateát ivott és bujkált az emberek elől. Nem mintha nem szerette volna az embereket vagy az utazás gondolatát, ami azt illeti, de Neville a szokások rabja volt. És ha egyszer megszokta, hogy csak a növényekkel beszélget igazán, és nem kényszerítette magát arra, hogy kapcsolatba lépjen a külvilággal, a vágy, hogy bármi mást csináljon, elsorvadt, mint egy alulöntözött buborékvirág.

Amikor huszonhét éves volt, a nagymamája meghalt.

Ez sokkolóan hatott a rendszerére. Nem a halál miatt, ami lényegesen békésebb volt, mint a nagyija valaha is, hanem a temetés miatt. Sok roxfortos barátja részt vett rajta, hogy támogassák, ami kedves volt, de egyben furcsa is, mert rájött, hogy már egyáltalán nem ismeri őket.

Harry Potterrel és Ron Weasley-vel, akikkel egykor együtt harcolt a gonosz erői ellen, kínos csevegést folytatott. Udvariasan hallgatta, ahogy Hermione Granger mesélt neki az új munkájáról a minisztériumban, ami zavarosnak és a törvénytelenség határát súrolónak hangzott.

Luna Lovegood gyermekét nézte, és csodálkozott, hogy mindannyiuk közül ő volt az első, akinek gyereke született.

De leginkább magányosnak és önmagára dühösnek érezte magát. Ha idegenek voltak, akkor tényleg a saját hibája volt, hogy nem tartotta többet a kapcsolatot. Pedig a temetés után meg kellett volna próbálnia. Tudta, meg kellett volna tennie. De ez a része önmagának egy elszáradt buborék volt, és az ilyesmit nem igazán lehet újraéleszteni, ha egyszer elég sokáig elhanyagolták.

Így teltek az évek, ő pedig öregedett, és a világa egyre kisebb lett, de legalább a növényei mindig megvoltak.

Aztán egy nap a régi szakdolgozat-tanácsadója tájékoztatta őt egy nemrégiben történt felfedezésről, ami miatt Neville úgy döntött, hogy igenis utazni akar. Végül is nem volt olyan messze.

Ez a felfedezés nem Thaiföldön történt, hanem valahol egy jóval unalmasabb helyen. Tulajdonképpen az unalmason volt a lényeg, mert ez az új növényfaj nem akármilyen helyen bújt elő a földből. Két különleges, egymásnak ellentmondó körülményre volt szüksége a túléléshez.

Az első feltétel a szennyezés volt. Pontosabban a szénszennyezés. A szénégető kemencék ragacsos, fekete maradványain élt. Az új fajra egy iparosodott és zsúfolt helyen, például Sencsenben vagy az 1850-es évek Londonjában lehetett volna számítani.

Neville-hez hasonlóan azonban az új növény is megkövetelte, hogy ne zavarják.

És ezen a világon ez az új varázslatos növényfaj (vagy talán mugli, de lenyűgöző – Neville még nem határozta meg) úgy döntött, hogy az ipari, de funkcionálisan üres Stoke-on-Trent városában mutatkozik meg.

***

Stoke-on-Trent!

Pansy sírva fakadt a zuhany alatt. Sírt, miközben csomagolt. Sírt emiatt a mugli taxisnak, aki a vasútállomásról odavitte.

Az egész élete darabokra hullott egyetlen nap alatt, és mégis ez volt a legnehezebben keserű pirula. A világ összes helye közül miért gyötörte volna őt az a többszöri kozmikus utasítás, hogy látogasson el Stoke-on-Trentbe?

– Tényleg nem olyan rossz ez, kedvesem – ajánlotta fel vigasztalóan a taxisofőr. – Már alig van szaga.

A lány újabb könnyekben tört ki. Pansy mentségére legyen mondva, hogy nagyon fáradt volt.

Előző este még férj nélkül távozott a gáláról, és a szülei birtokának déli végén lévő kis házikójába tartott.

Egy házimanó éppen segített neki kibújni a sikertelen férjfogóruhából, amikor ismét megtörtént az a furcsa dolog. Az egyik pillanatban Veta még azt mondta neki, hogy nem fájna annyira a lába, ha értelmesebb cipőt viselne, a másikban pedig a kis manó döbbenten bámult rá.

– Mi az? Mi történt? – Ellenőrizte, hogy nem vérzik-e az orra, vagy nem alakította-e át véletlenül másmilyenre a haját. Minden normálisnak tűnt.

– Mit mondott Pansy úrnő?

– Megkérdeztem, mi történt. Történt valami?

A házimanó még zavarodottabbnak tűnt, mint valaha. Mielőtt a kérdés tisztázódhatott volna, a Valami újra megtörtént. Veta ezúttal meglepetten esett össze.

– Veta! Mi az? – Pansy kezdte kissé rosszul érezni magát.

A Valami ismét megtörtént.

Egy órába telt, mire Pansy elfogadta az igazságot. Addigra a következő jóslatokat érkeztek be Benjamin Davies Preston naplójába:

– AZ EGYIK NEM A MÁSIK, ÉS A MÁSIK NEM AZ EGYIK.

– SZÖRNYŰ VIHAR GYÜLEKEZIK STOKE-ON-TRENTBEN.

– STOKE-ON-TRENT.

– STOKE-ON-TRENT.

– STOKE-ON-TRENT.

– STOKE-ON-TRENT.

– Mi történik velem? – kiáltott fel Pansy a tisztánlátás egyik hosszabb szakaszában. Nem volt ostoba, és jóslásból is elfogadható jeleket kapott, így értette, mi történik. Ha épeszű lett volna, talán jobban megfogalmazta volna a kérdést, hogy miért.

Veta, aki feltűnően pragmatikus házimanó volt, nem tudott válaszokat adni, csak megoldásokat.

– Pansy úrnőnek Stoke-on-Trentbe kell utaznia!

És ez igaz is volt, mert amint elhangzott a javaslat, a szüntelen jóslatok megszűntek. Legalábbis egyelőre. Pansyt az a bizonyosság gyötörte, hogy ha nem megy azonnal Stoke-ba, akkor azok visszatérnek.

A probléma az utazás volt. Nos, sok-sok probléma akadt még, de ez volt az egyik legégetőbb.

Pansy túlságosan félt odamenni, vagy megkérni Vetát, hogy vigye el. Mi van, ha az hoppanálás közepén jóslatot kapna, és amputoportálna? Repülni sem tudott, és kockáztatni, hogy a halálba zuhanjon, miközben valamit kiabál a közelgő globális káposztahiányról.

Így hát hagyta, hogy Veta segítsen neki pakolni (mert túlságosan sírt ahhoz, hogy sok hasznát vegye), és igyekezett figyelni, miközben a manó, aki gyakorlatilag mindent tudott, elmagyarázta, hogyan kell felszállni egy mugli vonatra, majd hívni egy mugli taxit, majd mugli pénzzel fizetni.

Amikor megvirradt, elment, és csak azért állt meg, hogy megkérje Vetát, találjon ki egy hazugságot, amivel az anyja kedvében járjon.

Nem kellett volna fáradnia. A gyakorlatias Veta már eldöntötte, nem ő lesz az, aki közli a kínos hírt a családfán lévő látóról és a feltehetően valahol a fa közeli ágán ólálkodó bukott nőről.

***

– Te jó ég! – mondta Benjamin, miután újra műszakba állt. – Úgy tűnik, Stoke-on-Trentieknek érdekes nyara lesz a sok vihar miatt.

Ennek semmi köze nem volt a gyerekhez, ezért felcímkézte, félretette a polcra, majd továbbállt.

hozzászólások: 0