Desert Rose
Előszó

A varázsvilág harcban állt. Barát, barát ellen fordult, zűrzavaros idők jártak. Voldemort hatalmának beteljesüléséhez egyre közelebb került. Híveit magához gyűjtve folyamatosan gyarapította a seregét. Harry Potter késeltette ugyan a teljes győzelmét, de még nem tudta beteljesíteni a jóslatot, ami kettőjükről szólt. „ …mert nem élhet az egyik, míg él a másik... Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…” – áll a jóslatban, ami megpecsételte a fiatal férfi életét.

Ám a sors nem volt mindig kegyes. Sok tiszteletre méltó varázsló és boszorkány esett áldozatul a kegyetlen összecsapások során. Az áldozatok között volt a huszonnégy éves Ronald Weasley is. A hatalmas veszteséget, fájóan nagy űrt hagyott a Weasley családban, nem is beszélve Hermione Granger szívében, aki nem bírt együtt élni a fájdalommal.

Az országból titokban életüket mentve sok boszorkány és varázsló elmenekült, akik már belefáradtak az örökös harcba, féltek, és nem tudták elviselni egy szeretteik elvesztésének fájdalmát. Hermione is csatlakozott menekülőkhöz. Ám ahogy Voldemort hatalma egyre nőt, s kiterjesztette azt a többi földrészre is, már alig akadt biztonságos hely, menedék.

A helyzet már tarthatatlanná vált, pattanásig feszült. A fehérmágusok vezetője, Albus Dumbledore, cselekvésre szánta el magát. Össze kell gyűjteni az összes olyan embert, aki hajlandó segíteni a Voldemort elleni küzdelemben részt venni. Így indult útnak Draco Malfoy – a fehér mágus –, egy küldetésre. Titokban kell megkeresnie a boszorkát, aki segíthet a Nagyúr hatalmának megdöntésében. Vajon Hermione Granger segíteni fog? Megszakítja az önkéntes száműzetését, hogy újra visszatérjen? Az egykori mardekáros, nem hitt benne, de mégis engedett az idős mágusnak.


1. fejezet
Kísért a múlt

Már lemenőben volt a nyári nap, sugarai karmazsin vörösre festették az égalját, és a végtelennek tetsző óceán vízét. Ahol a horizont és a vízfelszín összeért, úgy tetszett, mintha eltűnt volna köztük lévő a határvonal. Nem lehetett tudni hol kezdődött az egyik és hol a másik. Sirályok panaszos hangját, s az óceán illatát vitte messzire a gyenge déli szél. A sós víz lágy, lassú hullámzással mosta a part menti sziklákat. A köves partszakaszt egy kicsit beljebb egy homokos rész váltotta fel, ahol egy szerelmespár sétált egymásba karolva tökéletes összhangban. Idilli, szívmelengető látványát nyújtottak, és boldog nevetésük üdén hangzott fel a kora esti csendben.

A közeli sziklák egyikén egy lány ült, aki elmélázva figyelte a lágyan ringó víztömeget. Arca semmilyen érzelmet nem mutatott. Becsukta a szemét, hallgatta a hullámzást, ami nyugtatta a még mindig háborgó lelkét, és némileg feledtette vele az életének sötét szakaszát. Magába szívta a nap utolsó sugarainak kellemes melegét. Sötét mélabúba burkolózva várt valamire, de maga sem tudta mégis mire.

Remekül értett saját maga sanyargatásához. Mintha nem akarna semmit sem elfelejteni. Az a rémisztő nap emléke, majdnem minden nap lejátszódott benne. Nem tudta igazából, hogy mi segítene rajta. Lassan kinyitotta a szemét, és a parton sétáló párt nézte. Újabb fájó emlék került elő, és újra hallotta a rég elfeledett hangot, ami mindig heves dobogásra ösztönözte a szívét.

„Mikor a nap lenyugszik, és utolsó sugara megérint, gondold azt, hogy én simítom végig arcod. Ha hallod a szél susogását, hidd az, én suttogom, hogy szeretlek, és soha nem hagylak el. Veled leszek örökké, Hermione, még ha a túlvilágról kell is szeretnem téged.”

Akkor olyan ömlengőnek találta ezt a pár sort, amit barátja egy Valentin-napi kártyára írt le neki. Halványan elmosolyodott. Vajon mennyi időt szánt rá, míg megfogalmazta ezeket a sorokat? Nem számított, hiszen… Most pedig már sehol sincsen. Fájó volt Ron szavaira gondolnia, nem tudott beletörődni az elvesztésébe.

Hermione most Angliától távol élt, egyedül, néhanapján őrjítő magányban. Egy dolog volt, amit soha nem mulasztott el, egyetlen nap sem, mindig megnézte a naplementét a partról. Szemeiből könnycseppek gördültek le és végigfolytak az arcán. Csoda, hogy még mindig voltak könnyei… Tudta, többet soha nem lehet az, aki egykor volt. Ron nélkül már nem.

Kisimított egy göndör, barna tincset az arcából. Léptek zaja ütötte meg a fülét, lassú lépteké, amik egyre közelebbről hallatszottak. Megmerevedett, ösztönösen megérintette a pálcáját, tapasztalt aurorként mindig résen volt. Hermione hátranézett és megpillantotta Draco Malfoyt. Egy hosszú pillanatig némán figyelték egymást. A férfi biccentett egyet, aztán egy árva szó nélkül leült a lány melletti sziklára. Ő is a naplemente látványának szentelte a figyelmét.

– Mit keresel itt? – förmedt rá Hermione.

– Érted jöttem – szólalt meg a férfi.

– Minek? – horkant fel megvetően. – És különben meg, mióta mászkálsz utánam, Malfoy?

– Dumbledore küldött, hogy vigyelek vissza. Vissza kell jönnöd! – közölte Draco komoran. – És ez nem csupán egy udvariassági látogatás.

– Miért téged küldött?

– Mert senki más nem ért rá – vonta meg a vállát a férfi. – Mindketten tudjuk, hogy Potternek sokkal fontosabb dolgai vannak, mint téged ajnározni.

– Hazudsz.

– Enyém lett a feladat. Ezt meg kell emésztened.

– Nem megyek vissza – rázta meg a fejét, az öklét szorosan összezárta. – Sajnálom, hogy hiába fáradtál.

– Tedd végre túl magad a dolgon, nem hozhatod őt vissza! – tanácsolta egy kicsit talán erélyesen. – Jobban jársz így. Nekem elhiheted. Nem csak te vesztettél el valakit.

– Milyen csodálatos, hogy ennyire együttérző vagy – húzta fintorra a száját Hermione. – Te ezt nem értheted amúgy sem.

– Meglepődnél – sóhajtott fel Draco. – Akkor teszel magadnak a legjobbat, ha találsz egy célt és továbblépsz.

– Már túl vagyok rajta! – emelte fel a hangját a boszorkány. Aztán egy pillanatra megrettent. Valóban így van?

– Igen? Akkor áruld el, miért ülsz itt, és miért hordod még mindig az eljegyzési gyűrűt? – mutatott rá az ujjára. Hermione az egyik kezével átfogta a másikat, hogy ne látszódjon az ékszer.

– Nem megyek veled sehova! – mondta dacosan a boszorkány.

– Nélküled nem megyek vissza! – jelentette ki a férfi határozottan.

– Mi a bajod? Valamiféle szent küldetést hajtasz végre, vagy csak engem akarsz bosszantani? Lenne még egy kérdésem: Mi a terved, ha önszántamból nem megyek?

– Elviszlek, akár erőszakkal – jelentette ki könnyedén. – Ígéretet tettem Dumbledorenak. És ezt nem fogom megszegni.

– Mást nem is vártam egy Malfoytól – mondta a lány, és úgy nézett Dracóra, mint egy féregre. – Ugyanolyan mocskos halálfaló vagy, mint az apád. Nincs benned semmi…

– Elég! – emelte fel a hangját Draco. – Most már fejezd be! Tudod nagyon jól, hogy nem voltam, és nem is leszek halálfaló. Ne sértegess!

– Oh, igen, tudom, hogy nem vagy az – felelte némi cinizmussal a hangjában. – Hogy is volt? Drew Blame miatt nem lettél halálfaló, mert annyira szereted, hogy nem voltál képes elhagyni. Képzelem apád mit szólt hozzá, de legalább aranyvérű volt, nem?

– Ne merj még egy szót sem szólni a feleségemről! Mert azt nagyon megbánod – sziszegte barátságtalanul a férfi, aztán vett egy mély levegőt. Számított rá, hogy a boszorkány fel fogja bosszantani, csak önmagát lepte meg azzal, hogy mennyire kiakadt ettől.

– Miért vagy ennyire zabos, csak nem elhagyott? – szólt a lány fellengzősen. – Hiába volt minden erőfeszítésed, és mostanra haragban vagy az apáddal, aztán rájöttél, hogy az egész fehérmágus dolog nem ér semmit, igazam van? Micsoda pech.

– Csak, hogy tudd, Drew négy éve halott, és többet egy szót se szólj róla! Ne merészelj velem még egyszer ilyen hangon beszélni! – figyelmeztette Draco. Szemei villámokat szórtak és ez kicsit megijesztette Hermionét, de a férfi nem törődött ezzel, folytatta a fejmosást. – Azt hiszed, csak neked, vannak problémáid?

– Én…

– Nekem is vannak, és nem hidd azt, hogy nem szenvedtem semmit sem. De ellentétben veled, képes voltam megbirkózni a feladattal, és nem bujdostam el.

– Touché. – A lány csak állt mereven, és fogalma sem volt mi egyebet mondjon. A szél belekapott mindegyikük hajába. Túl sok fájdalom volt mindkettőjük szemében és a szívében is.

Hosszú hallgatás állt be a beszélgetésbe. Hermione szörnyen érezte magát, nem akart tiszteletlen lenni. Mégis honnan tudhatta volna, hogy Drew meghalt? Nem ismerte olyan jól a boszorkányt, de még egy ismerős, aki meghalt… Hiszen nem tartotta jóformán senkivel sem a kapcsolatot. Talán ezzel is magát akarta védeni? Már egy ideje tudta, hogy csak áltatja magát. És csak várt… Mire is? Egy jelre?

A jel itt ült tőle egy sziklával arrébb.

– Szükségünk van rád – szólalt meg Draco ismét. Hermione még mindig nem válaszolt. – Mindenkire szükség van.

– Rám? – vallotta be, majd az ajkába harapott. – Ez a jelen helyzetet figyelembe véve… nevetséges.

– Valahol még mindig ott van benned az, aki régen voltál – mondta színtelen hangon. – Dumbledore szerint legalábbis.

– Hát persze – jegyezte meg szarkasztikusan. – És szerinted?

– Talán, ha összeszeded magad. Nem tudom – rázta meg a fejét.

– Remek.

– A bujkálásnak lejárt az ideje – közölte a varázsló, aztán beletúrt a hajába.

Hermione tudta nagyon is jól, Dracónak igaza van. Vissza kell mennie, hogy tisztázhasson magában mindent, és segítsen Voldemort legyőzésében. Ez lett volna a helyes, észszerű döntés. Próbált megszabadulni a méregtől, a szégyentől. Undorodott saját magától, pont úgy beszélt, mint Draco még iskolás korukban. Nem is értette, hogy süllyedhetett ilyen mélyre.

Vajon hova tűnt az a kedves fiatal lány, aki sosem ártana azoknak, akiket becsül? Hiába haragudott Dracóra, becsülte benne az elszántságot, amivel apja szemébe tudott nézni és a halált vállalva bevallotta, mit is akar igazán. Hermione mereven nézte a vizet. Mért kellett utána jönnie? – gondolta keserűen. Azok után, amit azon a bevetésen történt. És miért kellett felemlegetni Drewt? Bár nem ismerte olyan jól, de nem érdemelte meg a halált.

Becsukta a szemét. Csak Ron hiányát érezte, és a haragot Draco iránt, aki nem hagyta, hogy akkor Ron után menjen. Többre nem tudott visszaemlékezni. Mit tegyen most? Csak ült ott maga elé meredve, tanácstalanul, semmivel sem jobb helyzetben, mint Draco. A férfi tüntetőleg elhúzódott tőle és a saját emlékeinek kordában tartásával küzdött.

A nap közben végre lenyugodott és átadta a helyét a sötét éjszakának. Fénylő csillagok gyúltak ki a sötét égbolton. A két fiatal még mindig a sziklákon üldögélt, természetesen tisztes távolságban egymástól. Nem szóltak egymáshoz csak némán nézték az óceánt, ahogy lágyan mossa a sziklákat. Hermione felnézett az égre, ahol meglátott egy csillagot.

– Sirius – suttogta és egy könnycsepp gördült le az arcán. Élénken élt az emlékezetében Sirius Black képe, akinek, mint összes jó embernek, nem szabadott volna meghalni.

– Mondtál valamit? – kérdezte Draco.

– Semmit. Ideje lenne hazamenni.

– Jó.

– Hol száltál meg?

– Még sehol – mondta Draco. – Nem egészen erre számítottam.

– Nem hiszed, hogy egyből elmegyek veled – horkant fel a boszorkány.

– Arra számítottam, hogy lesz időm szállást keresni.

– Ha gondolod, nálam maradhatsz éjszakára. Van egy vendégszobám – ajánlotta fel Hermione, mintegy olajág gyanánt.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi óvatosan, nem akart még egyszer veszekedni.

– Ez a legkevesebb, amit megtehetek bocsánatkérés képen. Kérlek! – mondta a lány és meg sem várva Draco válaszát, elindult hazafelé. A férfi sóhajtott egyet, majd lekászálódott a szikláról és a nyomába eredt.

Nem sokkal később mind a ketten a kivilágított járdán baktattak. Hűvös esti szél lágyan rezegtette az út menti fákat. Hermione fázósan húzta össze magán a könnyű kis kardigánt, és szúrós szemmel kémlelni kezdte az utcát, majd megállt a 12-es számú ház előtt. Nem véletlenül választotta ezt a házat – elmosolyodott, aztán körülnézett. Egy lélek sem volt az utcán, pedig még nem volt olyan késő. A lány elővette a pálcáját és elsuttogott egy varázsigét.

A ház körül megjelent egy szivárványszínű burok, egy helyen, mintha ajtó nyílt volna rajta. Mikor mind a ketten áthaladtak rajta a burok összezárul, és a színek is eltűntek. Hermione kinyitotta az ajtót. Draco nem követe azonnal, hanem először megnézte kívülről a házat. Átlagos kis otthon volt, fehér kerítéssel, és ugyancsak fehér falakkal, no meg szép zöld gyeppel, semmiben sem különbözött a többi szomszéd házától.

Hermione várakozó tekintetten nézett Dracóra, aki kizökkenve a mélázásból követte a lányt. A ház belülről is otthonos és barátságos benyomást keltett benne. Draco ennek ellenére feszengve érezte magát bent, mivel több olyan berendezési tárgyat is észrevett, amiről halvány fogalma sem volt, mi az ördög lehet. De vett egy mély levegőt és úgy gondolta majdcsak elboldogul valahogy.

– Kérsz valamit vacsorára? – kérdezte Hermione.

– Köszönöm, de nem vagyok éhes – válaszolt udvariasan, noha már dél óta nem evett semmit sem.

– Ha mégis megéhezel, akkor a konyhában találsz ennivalót. Bármit megehetsz, amit szeretnél. Van gyümölcs is – mondta egykedvűen.

– Jó, rendben.

– Oh, és a vendégszoba az emeleten van, balról a második ajtó és a fürdőszoba ott van a folyosó végén. Ha nem haragszol, én most elmegyek fürdeni.

– Menj csak, persze.


***

Egy gyors zuhany után Draco már a plafont nézte a vendégszobában. Hiába próbálkozott alvással valahogy, nem sikerült neki. Gondolatatiba révedve emlékezett Drewra. Hermione szavai felhorzsolták a régi sebeket ez tagadhatatlan, de tudta, nem volt szándékos vagy legalábbis ezt akarta hinni. Mostanság szokása volt másokról jót feltételezni. Ezt amolyan hozadéknak érezte, amit a fehér mágusok között szerzett. Nem akart Hermionéról rosszat feltételezni, azt pedig nem állíthatta, hogy jól ismeri.

Drew – gondolta keserűen akárhányszor eszébe jutott, mindig felidézte a múltbéli emlékeket. Négy éve halt meg a felesége egy bevetés során, amiről ő nem szerzett tudomást, és nem tudta őt megmenteni. Nem lett volna szabad elengedniük, de tudta, hogy Drew milyen makacs és manipulatív. Viszont a többszörös túlerővel senki sem számolt. Még a holttestét sem találták meg, de egy szemtanú látta, ahogy egy nagy erejű átok, ami elől lehetetlen lett volna kitérni, eltalálta az asszonyt.

Nem volt idő a holtakkal törődni, mindenki csak az életét mentette. Draco nem hibáztatott senkit Drew haláláért, csupán saját magát, de nem volt sok ideje az önsajnálatra, mert volt valaki, akinek nagyon nagy szüksége volt rá, egy ép emberre, aki számíthat. Muszáj volt minél gyorsabban végeznie itt és hazamennie. Összegeznie kellett, hogy mégis mit tud Hermionéról: Négy éve gyászolt, pontosan azelőtt ment el, hogy Drew meghalt. A lány egyedül csak Ginnyvel tartotta a kapcsolatot. Egyelőre ez csupa olyan információ, amivel nem tudott mit kezdeni.

Ezek az átkozott mugli ágyak – gondolta mérgesen Draco, miközben megpróbált kényelmesen elhelyezkedni. Nem ehhez volt szokva, nem is az ő méretei szerint volt tervezve ez a fekhely. Felkelt és elmondott egy bűbájt, amitől egy baldachinos ágy jelent meg a régi helyén. Draco egy mosollyal nyugtázta művét.

– Egész jó lett – mosolyodott el elégedetten. Kényelmesen elhelyezkedett benne. Már éppen elaludt volna, amikor egy sikítást hallott az egyik szobából.

Mintha áramot vezettek volna belé, ösztönösen rohant hang irányába. Pálcáját a kezében tartva figyelt. Betolakodók – gondolta holtra váltan. Minden idegszála megfeszült, ahogy átvágott a folyosón. Hermione a szobájában ült az ágyán, és kapkodva vette a levegőt. Tekintete furcsán merült a semmibe, arca halálsápadt volt és egész testében remegett. Draco tétován megállta mellette. Elmondott néhány varázslatot, csak ők voltak itt ketten, senki más.
Megtorpant az ajtóban.
A boszorkány ránézett, aztán csak nemet intett a fejével. Egy hang sem jött ki a torkán, így esélye sem volt meggyőzni a varázslót, hogy maradjon távolt. Dracót a boszorka egy rémült kislányra emlékeztette. Igen, valahol látott már ilyet. A férfi vett egy mély levegőt, majd erőt véve magán leült, és nemes egyszerűséggel átölelte a törékeny lányt. Hermione nem tiltakozott, sőt egyre erősebben szorította magához a férfit, és végre szabad utat engedett könnyeinek, amelyek talán már négy éve folyamatosan fojtogatták.

– Sírj csak! – suttogta Draco. – Jobban leszel, hidd el!

Hermione nem mondott semmit csak zokogott. Egy jó darabig így egymást ölelve ültek az ágyon. A lány úgy érezte, fájdalma lassan enyhülni kezdett.

– Mindenről én tehetek.

– Hogyan tehetnél róla? – mondta a varázsló.

– Ha Ron, nem jön akkor utánam, nem halt volna meg – zokogta elcsukló hangon. – Eddig csak másokat hibáztattam, pedig én vagyok a felelős. Az életét adta értem, én meg így hálálom meg?

– Nem te vagy a felelős. Senki nem tehet róla. Ron tudta, mit csinál, és aurorhoz méltóan halt meg. Ennél többet egy varázsló sem kívánhat.

– Bocsáss meg, nem kellett volna Drewról beszélnem, és nagyon sajnálom azt is, hogy egész eddig téged hibáztattalak Ron miatt. Te az életemet mentetted meg, amikor nem engedtél vissza a harcba. Fogalmam sem volt mit teszek.

– Semmi baj! – mondta Draco, majd kibontakozott az ölelésből. – Nem is tudtad volna megmenteni.

– Kicsodát?

– Ront. Mert tíz halálfaló egy boszorkány ellen. Nem lett volna esélyed sem – folytatta a varázsló. – Borzalmas volt.

– Igen – szipogta a lány. – Borzalmas… Tudod, soha nem beszélek erről.

– Sejtettem – sóhajtott a varázsló. – De eltelt négy év.

– Tudom, tudom…

– Örökké nem vádolhatod magad.

– Ezt is tudom.

– De most már tessék aludni! – mondta apáskodó hangon. – Szép álmokat! Vagyis… nem is ezt akartam mondani. Jó éjt!

– Neked is – szólt Hermione beleegyezően.
A férfi megvárta, amíg Hermione betakarózott, és ő is visszament a szobájába. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, végre ő is mély álomba merült.

hozzászólások: 0