11. fejezet
Veszélyes játék

A helyiség dohos volt, nyomasztó és enyhe cigarettaszag terjengett benne. Raktár lehetett vagy egy régi klub? Nem lehetett megállapítani. A terem közepén egy láncon lógva egy barna hajú, a harmincas éveinek elején járó férfi, himbálózott. Az ébrenlét és az eszméletlenség határán egyensúlyozva várt. Nem tudta, hogy hol van, azt sem, hogy ki rabolta el. Honnan is raboltál el? Igen, a Szent Mungóban dolgozott éppen. A karjai már teljesen elzsibbadtak, kezdte teljesen feladni. Már maga sem tudta, hogy mióta volt ott. Nem érzett fájdalmat, mert a testét ért átkok hatását gyógyítóbűbájok nyomták el.

Egy feketébe öltözött árny állt a fal mellett. A szemében hideg, kifürkészhetetlen csillogás volt. A falak mélyéből kiáradó alakja még a legfelső szögletekbe is beszivárgott, mint a gonosz maga. Meg-megmozdult, mintha csak egy vérszomjas ragadozó, aki megfigyeli zsákmányát. Várt. Türelmes volt. A társai már elkezdték a vallatást, de nem voltak sikeresek. De ebben az egész helyzetben nem volt a rossz fél.

A férfi, aki a láncon lógott, próbált erőt gyűjteni, és tovább ébren maradni. Az elmúlt órák eseményeit próbálta fejben összerakni, de mintha valami tompa erő próbálta volna a fejében teljesen rendetlenül tartani a gondolatokat, amik egyáltalán nem akartak összeállni. Vágyott egy pohár vízre, de leginkább arra, hogy elmehessen innen.

Csak homályosan derengett előtte a varázsló alakja, aki olyan volt, mint aki eggyé vált magával a sötétséggel. Aztán férfi megmozdult, ellökte magát a faltól, és halvány fény vetült az arcára.

Áspis úgy kúszott elő, mint egy harapni készülő kígyó. A sebhelye fenyegetően húzódott végig az arcán, szakálla volt, és a haja csapzottan súrolta a vállát. Egy igazi gonosztevő kinézete volt. Bár a láncon lógó férfinak fogalma sem volt, hogy kivel áll szemben.

– Megy az idő, Brass. – Áspis hangja erőteljes volt, kíméletlen, ellentmondást nem tűrően. – Már nem maradt más választásod, mint beszélni végre. Mindkettőnknek megspórolsz némi erőfeszítést, hogy együttműködsz.

Vincent Brass próbált szembeszállni a félelemmel és a zavarodottsággal, de a testéből minden erő kifogyott. Csak a szemei őszinte kétségbeeséstől áthatottan figyelte, miközben szembenézett a rejtélyes alakkal. Nem ismerte, senkire sem hasonlított. Idegesen megpróbált megszabadulni a láncoktól, de ez már olyan hiábavaló próbálkozás volt. A csuklójába vájtak a láncok.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Vincent, akinek a hangja remegve visszhangzott a helyiségben, ahol Áspis kígyó módra mozgott, miközben felhúzta az ingujjait. A férfi megpillantotta a Sötét Jegyet, amit rúnatetoválások díszítettek. Idegesen mozdult meg. – Halál… halálfaló vagy?

Áspis felmordult, de nem válaszolt azonnal. A múltjának nem volt semmi köze a jelenéhez, vagy legalábbis ő maga így gondolta. Mély levegőt vett, és igyekezett a feladatára koncentrálni.

– A Desideriumról akarok mindent tudni.

– Én… már mondtam annak is, aki korábban itt volt, hogy nem tudok róla semmit sem – jegyezte meg remegő hangon Vincent.

– Tényleg?

– Esküszöm, hogy semmi közöm ezekhez a megbetegedésekhez.

– És ezt higgyem is el? – nevetett fel Áspis. Rá kellett bírnia ezt a bűnözőt arra, hogy valljon neki. A helyiségben lüktetett a várakozás feszültsége. – Bizonyítékok vannak arra, hogy mit tettél. Alapanyagokat loptál el. Egyenesen a Szent Mungóból. Tanúk vannak, feljegyzések, mágikus eskük. Úgyhogy jobb, ha elkezdesz beszélni. Közvetve viszont tényleg közöd van azokhoz a megbetegedésekhez.

– Ezt meg… honnan…

– Honnan tudom? Mindenhol vannak szemeim, Brass – szólalt meg nyugodtan a férfi, majd folytatta a járkálást a helyiségben, mintha csak ez nyugtatná meg. – Szóval ideje lesz, ha végre elmondod, amit tudsz.

Vincent elgondolkodott a szavakon. Nem tudta, hogyan került ide, és miért akarják őt becserkészni. Nem tartotta magát fontosnak, sem olyannak, aki minden tudott volna arról, amire az előtte álló varázsló kíváncsi volt. Ám tudta, hogy a Desiderium nem olyan dolog, amiről könnyen beszélhetne. Sok embernek volt a lekötelezettje. Bár a Szent Mungóban elkövetett tettei túlságosan egy pitánerek voltak ahhoz képest, amilyen maga az ügy volt.

– Gyógymódot keressük – mondta Vincent, aztán nyelt egyet. Hazudott.

– Ne akarj átverni! – nevetett fel Áspis, és egy átokkal találta el a csalót. – Bájitalmester vagyok, tudom, hogyan készülnek ezek a bájitalok. A Desiderium pedig egy iszonyatosan veszélyes drog, amivel nagyon sok életet lehetett tönkretenni. Gyógymód? Ugyan már. Amiket elloptál a droghoz kellettek.

– Én nem csináltam semmit – rázta meg a fejét, miközben remegés járta át az egész testét. – Nem tudtam előállítani a vegyületet. Igazat mondok. Ez… meghaladja egy rendes kutató képességeit. Évekig kellett volna tanulmányoznom. Mondtam, hogy ez lehetetlen. De én nem csináltam semmit.

– Tudom, hogy ott voltál, Vincent. Tudom, hogy láttad, mi történik – mondta Áspis keményen. – Engem nem érdekel a bűnrészességed. Sem a piti kis lopásaid. Én nem auror vagyok.

Vincent összeszorította az állát, és próbálta összeszedni magát. A múlt árnyai elhomályosították a jelent, de most itt volt, és semmilyen menekvést nem látott ebből a helyzetből.

– Az idő fogy, Vincent. Azt akarom, hogy beszélj – folytatta Áspis, szavaiban egyfajta hatalom és fenyegetés rezgett. – Mondj el mindent, amit tudsz erről a drogról.

– Meg akarsz ölni? – kérdezte Brass remegő hangon.

– Oh, az a magasságos… – nyögött fel a férfi mérgesen. – Én azt akarom, amit tudsz a Desideriumról. Ezen kívül semmi mást nem akarok. Nem foglalkozom piti alakokkal.

– Elengedsz?

– Exmemoriam után persze. – A varázslónak semmi kedve nem volt gyilkolni. Legszívesebben már tegnap lezárva volna az egész ügyet, de ezt nem tehette. Nem lehetett türelmetlen, és időt kellett szánnia arra, hogy az információkat megszerezze.

Vincent úgy hallotta, mintha a varázsló sziszegne, akár egy kígyó. De valószínűleg csak képzelete játszott vele. Nem nyugodott meg a választól. Mi lehetett rá a garancia, hogy tényleg elengedik?

– Gyerünk már! – csattant fel Áspis. – Én sem érek rá egész nap.

Vincent mély lélegzetet vett, majd úgy döntött, hogy elárul mindent. Nem volt választása. Felakasztva, egy mennyezetről lelógva semmilyen más észszerű megoldást nem találhatott volna.

– A Desiderium nem csak egy egyszerű drog, soha senki nem látott még ilyen vegyületet, egyszerre tökéletes, veszélyes és ijesztő – kezdte Vincent, hangja remegve megbicsaklott.

– Tényleg? – horkant fel Áspis. – Ezt aztán nem mondod.

– Ez fontos – mondta Vincent egy kicsit élesen, mintha szüksége lenne arra, hogy mindent megmagyarázzon. Nem is igazán az őt valószínűleg elrabló Áspisnak, hanem saját magának. Mély levegőt vett mielőtt folytatta. – Nem a véletlen műve volt, hogy kikerült az utcára. Az egy démoni szer, ami megmérgezi az emberek lelkét és testét egyaránt.

– Mi az, hogy nem véletlen? – kérdezte a varázsló, miközben összefonta a karjait. – Valaki megtervezte ezt?

– Varázserőt növel, és erre szükség van – folytatta az egykori kutató. – Először persze, amikor a vegyület előkerült nem tudta senki, hogy mennyire ártalmas. A plusz erő, a legyőzhetetlenség, a kimerültség nélküli varázslás. Jót tett volna. Vannak olyan erők, ahol ezt jól hasznosíthatták volna.

– A nagy szavakat inkább hagyjuk. Semmi kedvem ahhoz, hogy a minden apróságon fennakadjunk – mormolta a varázsló, miközben megint a sötétbe húzódott. – Mi közöd van ehhez az egész ügyhöz? Inkább ezt meséld el.

– A kutatási osztály vezetője voltam – szólalt meg kiszáradt szájjal a férfi. – Aztán lefokoztak egy ostoba hiba miatt. Fele fizetéssel dolgozom. Eleinte nem gondoltam, hogy ebből baj lehet. Csak olyan anyagokat kértem tőlem, ami úgyis melléktermék és csak maradék.

– Szóval, amit meg kellett volna semmisítened azt mind önként és dalolva átadtad annak, aki megkeresett?

– Adósságaim vannak – válaszolt nyögve Brass. – Nem volt más választásom. A vezetőség mindent megtett, hogy még véletlenül se tudjak még többet dolgozni, és a vezetői státuszomat sem kaptam vissza.

– Igen, igen, szerencsejátékok – bólogatott Áspis. – Ez igazán érdekfeszítő.

– Nem tudtam, hogy ez ennyire veszélyes. – Vincent vinnyogva mondta ezt, mintha a bűntudat dolgozott volna benne. A varázsló szenvtelenül hallgatta, ahogy beszélt. – Az angyalporhoz is hasonló alapanyagok kellenek, de ez… ez valami más. Aztán azt kérték, hogy kutyuljam össze azt a szart, de nem ment. Ki akartam szállni, de megfenyegettek, hogy eltesznek lábalól.

– Elérkeztünk ahhoz a részhez, amit tudni akarok – közölte határozottan, majd megállt a járkálásban. – Ki volt az, aki megbízott?

– A Forrásnak dolgozik – válaszolt Vincent, és ahogy kimondta egyre jobban megkönnyebbült. – A titkos laborban, ennyit tudok. A Mungón keresztül ismertem meg, amikor… amikor elmondtam neki, hogy mennyire le vagyok égve.

Áspis megmerevedett, miközben a Forrás nevet hallotta, aztán megmerevedett az állkapcsa. Egy pillanatra mintha az egész teremben megállt volna a levegőt. A titokzatos Forráshoz csaknem senkit sem lehetett kötni. És ilyen közel hozzá, egyetlen egy lépésnyire, az maga volt a mámor.

– Egy nevet, Brass – követelte a férfi.

– McLaggen.

– Cormac?

Mielőtt bármit is szólhatott volna berontottak a helyiségbe. Áspis az ajtó felé fordult, aztán morogva támadt neki a hívatlan látogatónak. Harry Potter lépett be a helyiségbe, és cseppet sem volt a nyugalom mintapéldánya.

– Mi van, Po…

– Ne mondd ki a nevem! – figyelmeztette Harry Potter auror mérgesen, majd lehalkította a hangját. – Nem tudhatja, hogy ki vagyok.

A paraniás Potter megint színre léptett. Mi értelme volt ennek, amikor úgyis amneziálják majd a kis barátukat? Neki különben sem tetszett, hogy elrabolnak egy véletlenül nagyon is sáros kutató gyógyítót. Aurorok… Áspisnak nem is volt szüksége több gondolatra.

Szerencsére volt elég szürke zónában tevékenykedő kollégája ahhoz, hogy megoldják ezt a kis gondot. Deluca kissé eltúlozta ezt a helyzetet a kihallgatószobával és néhány varázslattal, de nyomon voltak, ami sokkal többet ért, mint néhány szabály betartása.

– Szóval Poseidon – fejezte be a mondatot vigyorogva a varázsló, aztán a fejére húzta a csuklyát. Harry háttal állt a fogolynak. Nem akart belekeveredni az egészbe. Nem tudhatta meg senki, hogy Áspis és ők ketten együtt dolgoznak. Erre már az első közös akcióban kapott egy nevet. Ő legalább jobban járt, mint Weasley, aki mostantól A Vörös névre hallgatott. – Ez így rendben lesz?

– Rendben – válaszolt végül Potter. – Mit bánom én. Most nem ezért jöttem.

– Megzavartál. Mi van? Még igazán adhatnál néhány percet, ha már mások semmire se jutottak vele. Nekem úgy dalol, mint egy kis lelkes kismadár.

– El kell tűnnünk innen. Minél gyorsabban. Kiszedted belőle, amit akartál? – kérdezte Harry idegesen.

– Éppen most akarta eldalolni a Forráshoz vezető nevet. Vincent, melyik McLaggen tartozik a Forráshoz?

– Cormac – szólalt meg Brass kimerülten.

– A francba… – morogta Harry, és kissé riadtan nézett Áspisra. A férfi intett neki, hogy mondja már el, hogy mi a fene a gond. – Kijönnél? Fontos!

Áspis bólintott, aztán követte a másik varázslót a folyosóra. A kezét ökölbe szorított Potter egyáltalán nem jelentett jót.

– Mi van?

– Cormac az egyik áldozat – szólalt meg az auror sötéten. – Ő is egyik olyan áldozat, akit nem a Szent Mungóba ápolnak, hanem a védett helyen.

– Bassza meg…

– Én is ezt mondom – horkantott fel Harry.

– Azt mondta, hogy vannak olyan erők, akiknek szüksége volt a Desideriumra – mondta a varázsló. – Mit jelent ez?

– A francba…

– Mondd el, hogy mit akar ez jelenteni?

– Ezt majd elmondom később.

– Pot…

Hirtelen egy robbanás lökéshulláma rázta meg az egész épületet. Áspis és a frissen elnevezett Poseidon majdnem elveszve az egyensúlyukat dőltek a fal ellentétes oldalainak. Idegesen néztek egymás szemébe.

– A másik, amiért jöttem. Megtaláltak minket.

– Picsába. Töröld az emlékeit, és húzzunk innen – mondta Áspis. – Én addig előre megyek a többiekhez.

– Meglesz. Fent találkozunk.

***

Eközben a laborban Hermione éppen egy üst fölé hajolt, amiből egyre sűrűbb zöld füst szállt fel. Majdnem volt a hatodik bájital is, amivel Draco vérét fogja vizsgálni. A lehető legpontosabb mérésekre van szükség, a legprecízebb bájitalokra. Fél szemmel a fiolára sandított, amiben Draco vére volt, aztán összepréselte az ajkait, majd teljes tekintetét a bájitalra összpontosította.

– Sárkányszív gyökér – mormolta a boszorkány, miközben magába szívta a párát. Köhintenie kellett egyet, majd ellépett az üsttől. Intett a pálcájával, aztán a kés összevágta a gyökereket, és belelebegtette a zöld folyadékba. Néhány keverés, majd a szín kissé ezüstössé vált. – Még tíz perc, és kész.

Megtörölte a homlokát, kifújta magát, aztán körbenézett. Mélyen volt a föld alatt. Draco Malfoy laborjában, méghozzá egyedül. Ettől ki kellett volna akadnia, de jobban érdekelte a válaszok megtalálása, mint a jelenlegi helyzete. Néha, ha túlságosan belegondolt ebbe, akkor abszurdnak gondolta. Viszont annyi indoka volt, hogy miért is gondolja ezt az egészet normális helyzetnek. Ott volt a kezében a pálca, amivel megszökhetett volna. Fel kellett nevetnie, amikor eszébe jutott, hogy egyáltalán nem akar elmenni onnan.

– Egy igazi idióta vagyok – rázta meg a fejét Hermione.

A kandallóban lángolt a mágikus tűz, a falakon rejtélyes szimbólumok voltak, amik egyszerre adtak védelmet és megfejtendő rejtélyt is, ami Hermionét további kutatásra késztette, ám előbb más dolgai voltak. Vett egy mély lélegzetet, majd tovább ment a következő üsthöz. Egészen jól állt ez a bájital is.

– Kell még egy kis holdrózsa kivonat – jutott eszébe Hermionénak. – És csak óvatosan.

Tudta, hogy akár csak egy cseppel is több, aztán az egész bájital tönkremegy. Magába szívta a holdrózsa fanyar illatát. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Sikerült – szólalt meg hangosan ismét. Az, hogy hangosan kimondta kicsit megnyugtatta, és nem érezte magát teljesen egyedül.

A levegőt bájitalok gőzei és füstjei töltötték be, összekeveredtek egymással, különleges aromát hozva létre. Semmihez sem hasonlító érzés kerítette hatalmába a boszorkányt. Hermione a labor egyik világosabb részén áll, majd munkapult irányába indult el, amelyre szépen sorban hat üvegcsét készített ki a Draco vérével teli kémcső mellé.

Annyira biztos volt benne, hogy itt van a megoldás. Az ajkába harapott, miközben azokat a dolgokat figyelte, amiket előkészített. Egyszerűen nem maradt más lehetőség, amit még eddig nem vizsgált. De ott volt benne a kétely, hogy téved. Nem volt igazából ő sem képzettebb, mint azok, akik korábban vizsgálták Dracót. A boszorkány fújt egyet, és egy pillanatra becsukta a szemét. Mindig is magabiztos volt, és ő nem félt olyasmihez hozzáfogni, amit egy átlagos gyógyító nem. Újra a fiolában lévő vérmintára nézett. Ez egyben Malfoy belé vetett bizalmát is jelentette.

– Mintha nem lenne ez így is nehéz.

Végiggondolta az egész helyzetet. Fel kellett idéznie azokat a momentumokat, amiket eddig megtudott.

Tény: egy egészséges, kiemelkedő varázsképességű varázsló elveszti a varázserejét
-Az első jel erre egy elrontott varázslat
-Gyors varázslatképzés romlás
-Szinte teljes varázstalanság illúziója, miközben a mágia továbbra is megvan
-Nincs jele semmilyen szindrómának
-Ritka, mágia elvesztést okozó betegségek kizárva
-Mágikus lények befolyása kizárva
-Aranyvérű (család kórtörténet vizsgálata)
-Desiderium semlegesít valamit
-Mágiavisszhangra reagál
-Teljesen egészséges fizikailag

A boszorkányban felrémlett a varázsló alakja. Nem bírt nem gondolni arra, hogy Draco mennyire erőteljes és férfias. Az ölelésére, a hatalmas kezére, arra, ahogy magához szorította. Az ajkaira. Azzal hessegette el magától a gondolatokat, hogy ritka mágikus betegségeket sorolt magában, amikről persze tudta, hogy Dracónak egyik sincs.

– A fenébe.

Hermione úgy döntött, hogy a laborban elvégzett tesztekig nem gondolkodik ezen tovább. Az eredmények nélkül semmire sem mehetett, így nem kell mindenfélét beleképzelnie. Mire az utolsó bájital is színt váltott egy kissé megnyugodott. A boszorkány kihúzta magát, majd varázslattal felemelte az üres üvegeket, mindegyiket belemártotta a kész folyadékokba.

Miközben a bájitalokat kiadagolta, a laborban gyorsan megnövekedett a hőség és a pára. Mielőtt még a vérmintát is beleöntötte volna, összekötötte a haját. A füstös kipárolgások elkezdtek kúszni az asztalon és a padlón, és a laboratorium megtelt a különféle illatokkal és energiákkal. El kellett űznie ebből egy jó adagot egy szellőztetőbűbájjal.

– Jó. Akkor kezdjük. – Hermione megmozgatta a nyakát. Fertőtlenítő és kesztyű bűbájt varázsolt magára, aztán letette a pálcáját, aztán megfogta Draco vérét tartalmazó fiolát. Egy pipettát vett ki a szekrényből, amit alaposan lefertőtlenített a biztonságkedvéért, nehogy beszennyezze a mintát. Aztán a vékony, hosszú csővel egy kis mintát vett ki a vérből, majd a bájitalos üvegbe cseppentette. Ezt addig ismételte meg, amíg mind a hattal el nem készült.

Ahogy a bájitalok kezdtek hatni a vérmintára, a laborban lévő hőmérséklet tovább emelkedett. A boszorkány monitorozó bűbájokat vetett. Hermione homloka izzadt, ahogy folytatta a munkát, de az üstök alatt lecsavarta a tüzet. Már a színek változása is beszédes volt.

– Lássuk – mondta miközben tovább varázsolt. A folyamat egyre izgalmasabbá vált. Teljesen belemerült a vizsgálatba. Az elméje fellelkesülve fogadta be az információkat. Hermione minden lélegzetvételével egyre mélyebbre merült. Némileg megkönnyebbült, amikor látta, hogy vannak eredményei a folyamatnak. Draco Malfoy vérében rejtőzött a megoldása annak a problémának, amit keresett.

Megfigyelte, ahogy változnak a folyamatok, a színek, a szagok, az állag. Minden apró részletnek jelentősége lehetett, nem akart semmit sem kihagyni, de át kellett látnia az egész folyamatot, hogy megkapja az eredményt.

Teszteket végzett, hat különböző pergamenre állított be egy-egy pulitzer pennát, amit serényen jegyzetelni kezdtek. Hermione közben összesítette azokat a dolgokat, amik segítettek a diagnózis felállításában. Már nem is figyelt arra, hogy mennyire meleg van, csak jegyzetelt és jegyzetelt. Felírt minden olyan könyvet is, ami eszébe jutott.

Ahogy teltek a percek baljós teszteredmények kezdtek megjelenni és formát ölteni az üvegcsékben. A varázsló vérmintáiban olyan jelek mutatkoztak, amelyek cseppet sem voltak bíztatóak, hanem egyre furcsábbak és különösebbek. A laborban uralkodó hőség és a gőzök között Hermionét nyomasztó aggodalom töltötte el. Valahogy semmi sem állt össze, de olyasmire talált, amik határozottan rendellenességet mutattak. Persze ezernyi kérdést kellett még feltennie, de határozottan talált valamit.

Tovább figyelte az eredményeket, miközben kisimított egy tincset az izzadt homlokából. A bájitalok közben lassan színt váltottak, miközben a diagnosztikai bűbájok tovább vizsgálták a vérmintát. Aztán egy hatalmas csattanással a pulitzer pennák leestek a földre.

Hermione idegesen az asztalra dobta a jegyzetét, és hátra lépett egy lépést. A körmét rágcsálva meredt maga elé. A gondolatok csak úgy cikáztak az elméjében. Nem kellett ránéznie a pergamenekre. Már tudta, de valahogy nem akarta elhinni, amit lát. Elfintorodott, aztán olyan mélyen sóhajtott fel, hogy még az falak is visszaverték a hangját.

– Bassza meg – mondta ki hangosan a labor csendjébe.

Idegesen simította hátra a haját. Gyorsan rendet tett az asztalon, hogy mindegyik pergament egymás mellé tehette, majd ellenőrizte a jegyzeteivel együtt. Ott volt, minden ott volt.

– Ezt nem hiszem el – rázta meg a fejét, miközben hitetlenkedve figyelte a tintával írt sorokat.

Hirtelen megrohanták az emlékek, olyan emlékek, amiket nem akart felidézni. Homályos volt ugyan… El kellett engednie. A kudarcát. Azt, amit eredménytelennek hitt, amiért meghurcolták, amiért teljesen bekattant. Az érzések ott kavarogtak benne, és nem tudta, hogy mit kezdjen velük. A kezdeti sokk nagyon nehezen múlt el.

– Merlin szerelmére…

Ez egy olyan kutatás eredményességét bizonyította, amiről ő maga úgy tudta, hogy zsákutca. Az a rengeteg munka, áldozat, amit aztán elvettek tőle. A meleg ellenére kirázta a hideg, és idegesen masszírozta meg a mellkasát. Mélyeket lélegzett, hogy elnyomja a kialakuló pánikrohamot.

Aztán eszébe jutott valami más. Mégis mi történhetett Malfoyjal, ami ezt eredményezte, és hogyan történt mindez? Legszívesebben azonnal üzenetet küldött volna neki, de nem tehette. Egy partónus bőven árulkodó lett volna. A baglyok pedig… nos, fogalma sem volt Malfoynak egyáltalán hol vannak a baglyai. Ráadásul nem volt kedve átmenni a férfi szüleihez, hogy váratlanul segítséget kérjen. Meg kellett várnia, amíg a férfi vissza nem jön.

– Még egyszer meg kell csinálnom – szólalt meg ismét a csendes laborban. – Igen, ez lesz a legjobb.

Ellenőrizte a Draco vérét tartalmazó fiolát, amiben még bőven volt elég minta egy következő tesztre. Bólogatva szorított meg, aztán eltűntette a korábban használt üvegcséket, és újakat varázsolt elő.

Megújította a bűbájt a kezén, aztán újra belekezdett.

***

Áspis egyenesen a kereszttűzben találta magát, ahol kilépett az elhagyatott mugli hajógyár épületéből. Az átkok fényes tűzijátéknak tűntek, de nagyon jól tudta, hogy egyik sem egy csalánártás. Megfogta a pálcáját, miközben azon tűnődött vajon elég lesz-e az ereje erre a csatára. Felmérte a helyzetet, aztán úgy döntött belevág. A harag és a szervezetében keringő Desiderium küzdésre ösztönözte.

Mielőtt elhagyta volna a fedezéket, ellenőrizte, hogy követik-e. Potter csatlakozott hozzá közben, aki kivont pálcával felmérte a helyzetet.

– Elintézem.

– Adjak egy kondéros kekszet, Potter?

– Egy köszönöm is elég lesz, Áspis – szűrte a fogai között az auror. – Egyre többen vannak bassza meg. Az egész Zsebpiszok köz idejött.

– Nem vihetik el Brasst – szólt hátra Áspis.

– De töröltem az emlékeit.

– Ha ennyien eljöttek érte, akkor nagyon fontos nekik – mondta határozottan a varázsló.

– És mi a bánatos francot csináljak vele? – rontott rá az auror, amikor Áspis megfordult, és egy átok lőtt ki a férfi válla felett.

– Mondjuk lopásért tartóztasd le. Smitty látta, amikor elemelt egy csomó bumszlagbőrt.

Most Potteren volt a sor, hogy viszonozza a tüzet egy, a másik férfi válla felett kilőtt átokkal. Mindkét varázsló átka talált, és elkábítva lefegyverzett kettő ellenfelet a csatatéren, de ők inkább egymást ölték a szópárbajjal.

– Legyél bassza meg kreatív – szólalt meg újra Áspis.

– Mert szerinted így megy nálunk egy folyamat? Csak beviszek valakit, aztán minden rendben van?

Az Áspis bőrében lévő Draco Malfoynak lett volna ehhez pár hozzáfűznivalója, de inkább nem akart személyes ügyet csinálni ebből a veszekedésből. Az újdonsült Poseidonnak jobb volt semmit sem tudni arról, hogy milyen is volt a múltja. Különben is addig minden rendben lesz, amíg nem derül ki ő kicsoda igazából. Az álca megvédte és megnyugtatta. Ki hibáztatta érte, ha ragaszkodott hozzá.

A vitának az vetett véget, hogy egy Bombarda átok robbant tőlük pár méterre, amitől mindkettejüknek újabb fedezékbe kellett vonulniuk. Zihálva néztek egymásra a félhomályban. Egy sorozat vörös színű átok süvített el a fejük felett, majd egyenesen belecsapódtak a kőfalnak. Az épület beleremegett ebbe a támadásba.

– Honnan a picsából jöttek ezek? – kérdezte Harry, miközben erősítésre adott le jelzést, majd Ronnak egy másikat, hogy Vincenct Brass kimentését kérje.

– Gondolom nyomkövető bűbáj volt a kis foglyunkon – morogta Áspis, miközben a fedezékből kinézve egy igencsak csúnya átokkal találta el a hozzájuk közeledő varázsló egyikét. – Gondolom A Vörös nem ellenőrizte, amikor behozta. Nem tanítják nektek ezt az Akadémián?

– Mondták már, hogy egy igazi fasz vagy? – rontott rá Potter.

– Ennyit gondolkodtál ezen a beszóláson? Nyugi, Poseidon, hátrébb az agarakkal. Most van nagyobb baj is van annál, minthogy engem elemezgess.

– Balról! – kiáltott a varázsló.

Áspis oda sem nézve lőtte ki az átkot.

– Talált?

– Kifeküdt.

A varázsló mindenféle öröm nélkül mindenféle kerek kütyüt és vackot vett elő a zsebéből, amiről Harrynek még csak fogalma sem volt, hogy micsoda. Egymáshoz ütötte, amik aztán halvány derengésbe kezdtek. Rúnák voltak rajta, de mivel nem tanult soha sem rúnaismeretet, nem tudta mit jelentenek, és mire jók.

– Fedezz, Poseidon. Kiegyenlítem az esélyeket – mondta Áspis színtelen hangon, aztán úgy sétált ki a fedezékből, mintha sérthetetlen lenne. Egy átok azonnal eltalálta, egy másik csak súrolta, de mintha meg sem érezte magát. Elhajította a kezében tartott kerek golyókat.

Hirtelen őrjítő riadalom támadt az elhagyatott gyárudvaron. Rémül kiáltások hangzottak fel, durranások, robbanások, majd éktelen füst, amit mindent beterített, így alig lehetett látni. A bűnözők, akik Brass miatt jöttek most rémülten hörögtek és vergődtek a földön, semmit sem láttak, azt sem tudták hol vannak, némelyik a pálcáját is elvesztette. Áspis emberi és a többi beépített auror időközben egy-egy buborékfej bűbájjal az arcukon előre tudtak nyomulni, és lefegyverezni a . Akiket nem érte az átkozott rúnagömbből kiáramló füst azok fejvesztve menekültek, amíg hoppanálni tudtak.

Időközben Draco megint fedezékbe húzódott, és csak káromkodva szorította a kezét egy pillanatra arra a helyre, ahol eltalálták. Gyorsan kivett a zsebéből egy fiola erősítő főzetet, és lehúzta, mire Potter auror odaért hozzá.

– Mi a franc volt ez? Majdnem mindegyiket letartoltak.

– Majd, ha nem egyszer kedves leszel hozzám elmondom – vigyorgott a varázsló. – Mi van a fogollyal?

– Brass már a parancsnokságon van. Az erősítést megérkezett.

– Helyes.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ezek mind a Forrás emberei – mondta Harry.

– Megmondom mi lesz…

– Nem. Én mondom meg mi lesz, Áspis. Lefegyverezzük a maradékot, aztán gyorsan eltűnsz mielőtt észrevesznek, hogy itt vagy.

– Egy feltétellel.

– Mi az?

– McLaggent akarom – jelentette ki Áspis gondolkodás nélkül.

– Nem lehet.

– Gondolkozz egy kicsit, Potter. Nem lenne jobb egy nagyobb fogás, mint néhány piti bűnöző, akik ott fetrengenek?

– Mondom, hogy nem lehet.

– Mondták már, Poseidon, hogy egy fasz vagy? – vágott vissza Áspis leplezetlen undorral az aurornak.

– Meg van kötve…

– Szép estét, Potter auror! – zárta le a beszélgetést Draco kimérten, aztán jelzett az emberinek, és dehoppanáltak a helyszínről.

Miután elmentek a füst lassan oszlani kezdett, bár a levegőben még mindig terjengett valami égető, nyálkahártyát irritáló részecskék. Az aurorok köhögve álltak neki a csata felszámolásának.

Aznap Potter és Weasley auror hét bűnözőt zárt a rácsok mögé. De egyik sem az a vad volt, amire vadásztak.

hozzászólások: 4

by Asarys @ 2024 Mar 02

Jajj egek!! Egy ilyen függővég után remélem hamar jön a kövi rész, mert már kivagyok. :D

by Nyx @ 2024 Mar 03

Jövő héten jön a következő rész

by Neola @ 2024 Mar 03

Ez az! Nyomo vagyunk! Milyen jó kis páros ez a Poszeidon és Áspis.
Szinte izzik köztük a levegő (feszültség).
Ahogy olvastam a Herminés részt végig szurkoltam neki fejben.
"Hermione meg tudod csinálni!"
Nagyon jó rész volt!
Kíváncsian várom a folytatást!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2024 Mar 04

Fuuu Poseidon és Áspis nagyon egy botcsinálta páros Úgy ahogy mondod izzik közöttük a levegő Nem könnyű nekik együtt dolgozni, és ez majd a következő fejezetben fog igazán látszani.
Hermionénak sem volt éppen könnyű éjszakája. Akkor se lesz éppen, amikor mindezt majd elmondja Dracónak, de az a következő fejezet problémája lesz.
Köszönöm! Majd hétvége fele jövök a következő fejezettel