13. fejezet
Bájitalmámor

A másnap reggel egymás karjaiban találta őket. Összebújva, összefonódva egymás ölelésében. Draco ébredt fel először. Furcsa módon mély elégedettség szállta meg, és ez nem csak az alvásnak köszönhette. Hermionét a karjaiban tartotta, aki szorosan bújt közel hozzá. Ilyen fajta gyengédséget már régóta nem érzett. Legalábbis a maga őszinte és ártatlan módján. Granger nem érdekelte sem a származása, sem a pozíciója és nem akart az lenni, aki egy bukott halálfalót akar trófeaként az ágy lábához tűzni.

A boszorkány félig még az álmai között járva simult hozzá. Draco nem is hitte, hogy erre van szüksége vagy egyáltalán hiányzik neki. Régebben sem engedett magához közel senkit, vagy csak pillanatokra, mert tudta, hogy ezeknek a dolgoknak áruk van, olyan, amit nem volt hajlandó megfizetni. De most eljátszott a gondolattal, hogy igazán megtehetné. Kimondottan jólesett neki ez az érzés. Szórakozottan csavarta az ujjai köré a lány egyik puha, hullámos tincsét. Hermione megmozdult álmában, mélyen felsóhajtott, aztán kinyitotta a szemét. Egymásra néztek.

– Jó reggelt! – szólalt meg először a lány, majd álmosan elmosolyodott.

– Jó reggelt neked is! – köszöntötte Draco, aztán egy apró csókot nyomott a boszorkány homlokára. Végül ezen felbátorodva egy hosszú csókkal csapott le a csábos ajkakra. Annyira kívánta, hogy ez már fizikai fájdalommá alakult. Nem tudta ezt meddig tudja türelmesen viselni, főleg úgy, ha a boszorkány tétován beletúrt a tejfölszőke tincsei közé.

Hermione egy mély lélegzetvétellel megszakította a csókot. Egy ideig figyelték egymást a reggeli bágyadt fényében. A boszorkány megborzongott a szürke tekintettől.

– Egész éjjel így aludtunk? – kérdezte a boszorkány, aztán a szája elé tette a kezét és ásított egy kicsit.

– Ezek szerint – mosolyodott el a varázsló lustán. – Mindketten fáradtak voltunk.

– Nagyon – bólogatott válaszul a lány, majd egy kicsit elhúzódott, hogy mindketten kinyújtóztathassák a tagjaikat. – Még mindig esik.

– Úgy tűnik.

– Korán van. Még ne keljünk fel.

– Rendben, de teljesen elzsibbadtam – sóhajtott egyet Draco.

– Kicsit én is.

Egy ideig csak feküdtek egymás mellett a csendben.

– Nem szoktam ilyesmit csinálni – mondta végül a varázsló, aztán hatalmasat nyújtózott.

– Mit?

– Együtt aludni valakivel.

Hermione felkönyökölt, és belenézett a varázsló szemébe. Kisimított egy hosszú, tejfölszőke tincset a homlokából. Így ellazult állapotban cseppet sem hasonlított ahhoz az ádáz Áspishoz, akinek a szerepét magára vette. Egyedül az arcát átszelő heg törte meg a fiatalos külsőt.

– Nem szoktál ott aludni senkinél?

– Nem – intett nemet a fejével Draco, de most elfordította a fejét. – Soha senkinél. És nálad mi a helyzet?

– A hagyományos felállás. Randizom, járunk, aztán talán lesz belőle valami. Nem igazán szoktam alkalmi kapcsolatokat folytatni. Mostanában nem volt egy randim sem. Sokat dolgozom. Az utóbbi időben senkivel sem akartam semmit.

– Azóta nem randiztam senkivel, hogy Astoriával felbontottuk az eljegyzésünket. Nem mostanában volt az sem – vallotta be Draco. Szokatlanul őszinte volt ezen a reggelen.

– Évek óta nem voltál senkivel?

– A szex és a randizás nem ugyan az.

– Szóval csak felszedsz lányokat a Káoszban? – incselkedett Hermione.

– Ott soha.

– De engem mégis elhoztál.

– Tudtam, hogy nem kellett volna – nevetett fel Draco. – Borzalmas vagyok a randizásban.

– Randi volt? – kérdezte Hermione szórakozottan.

– Táncoltunk nem?

– Szóval az nálad már egy randi, áh, akkor értem. Tehát gyanútlan gyógyítókat csalsz közel magadhoz, és elrabolod őket. Igazából mondhatjuk azt, hogy lenne még mit csiszolni a technikádon, Malfoy.

– Gyanútlan? Ugyan már, Granger, te minden voltál akkor éjjel csak gyanútlan nem. És te csaltál magadhoz, Mandragóra. Szóval, ha kell kettőnk közül gyanútlant választani, akkor én vagyok az, aki beleestem a csapdádba.

– Elátkozott egy este volt – sóhajtotta a boszorkány.

– Mondhatjuk így is – fújt egyet Draco, és lenevette magát. – Bedőltem egy igazán csinos boszorkánynak. De tudod mit? Annyira azért nem bánom.

– Milyen kedves tőled.

– Tényleg vendég vagy itt – erősítette meg magát Draco. – Nem rab, nem fogoly és nem az én személyes játékszerem.

– A kedvességedtől meghatódom, Malfoy.

– De szívesen játszanék neved – vigyorgott rá ördögien, amire a boszorkánynak minden erejét össze kellett szednie, hogy ne válaszoljon azonnal igennel.

Viszont az rémesen rossz ötlet lenne, és mindkettejükre nézve katasztrofális. Tiszta fejjel kellett gondolkodnia, bár ez már azóta nem történt meg, hogy Malfoy idehozta. Meg kellett fognia a varázsló kezét, hogy abbahagyja a végre a lusta köröket, amiket a bőrére rajzolt. Merlinre… a teste már ezer éve készen állt, hogy megcsalja az elméje szerint követendő, észszerű viselkedési mintát.

– De mikor csináljam meg a mintavételt? – váltott témát Hermione.

– Erős témaváltás – mondta a varázsló. – Tudtam, hogy csak a testem érdekel. És az is olyan módom, ami pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekel.

– Nekem annyira nem sürgős – jegyezte meg a boszorkány. – Nem igazán akarok neked fájdalmat okozni.

– Mondom mit fogunk csinálni. Zuhanyozunk egyet, reggelizünk és utána.

– Szóval mindent kigondoltál?

– Még nem minden részletet. Lesz, amit a spontán véletlenre akarok bízni – vigyorodott el kedvesen a varázsló. – Például azt, hogy végre legyőzöd magadban azt a rengeteg vívódást, és bemászol mellém a zuhany alál.

– Áh, értem – mondta Hermione, aztán elhallgatott, majd a hátára fordulva a plafont figyelte. Dracót egy kicsit zavarta ez, és most nem látta az arcát, bár tudta, a boszorkány megint forgat valamit a fejében.

– Mi jár a fejedben? – kérdezett rá egyértelműen. – Nagyon elhallgattál.

– Arra, hogy nem mesélted el tegnap hogyan sérültél meg, és mi történt igazából, amiért olyan nagyon dühös voltál. – Dracónak nem igazán tetszett az, amit hallott. Nem akart semmit sem elárulni neki. Szívesebben mégis megtette volna. Egyre nehezebb lett a kettejük közötti csend.

– Hagyjuk – mondta végül a varázsló.

– Tudod, hogy szívesen belekeverednék – mosolyodott el a boszorkány. – Tudni akarom, hogy mi történt a betegeimmel, és mi áll az egész mögött. Ez pedig fontosabb, mint bemászni melléd a zuhany alá.

– Egyelőre jobb, ha csak annyit tudsz amennyit eddig – sóhajtott Draco. – A hatalom és a pénz mindig érdekes dolgokra képes. Én pedig azt szeretném, ha biztonságban lennél.

Hermione egy pillanatra csak Dracót figyelte. Nem először mondta neki, hogy nem akarja belekeveredjen ebbe. Mégis úgy érezte, hogy nyakig benne van az egészben. Viszketek az ujjai, mert… újra érezte azt, amit akkor, amikor diákként Harryvel és Ronnal együtt megélt. Ugyanaz az izgalom, ugyanaz a felfedezni vágyott tudás, mi mindig is lázba hozta. A betegei miatt természetesen személyes ügynek tekintette a Desiderium ellenszerének a kutatását, de nem utasított volna vissza néhány olyan esélyt sem, amikor azzal került volna szembe, aki felelős mindezért.

Malfoy azonban nem volt olyan, mint a barátai, akiknek egyszer sem jutott eszükbe, hogy kimaradjon egy-egy hajmeresztő kalandból. Ők nem néztek rá így. Vágytól csillogó szemmel, óvó odafigyeléssel, egyetlen egy apró jelre váró kirobbanni készülő szenvedéllyel. Talán csak belemagyarázás, gondolta a lány, és igyekezett elnyomni egy reményvesztett sóhajhoz hasonló valamit. Malfoyt gyakorlatilag az iskola óta nem látta. Miért akarná pont ő védelmezni? Sokkal több értelme volt annak, hogy a férfi szerint inkább útban lenne, és csak a puszta lovagiasság mondatja vele azt, hogy nem akarja a segítségét.

– És az aurorok? – kérdezte végül a boszorkány. – Velük mi van?

– Nem jutnak sokra – rázta meg a fejét Draco, de azt nem tette hozzá, hogy Potterékkel együtt dolgozni sok-sok érdekes dolgot vetett fel. Ráadásul a kölcsönös együttműködés mindenkinek előnyös volt. Vincent Brass elfogása és kihallgatása hasznos információkat hozott, még ha ő és az emberi végezték el a piszkos munkát. – Annyira kötik őket a szabályok, hogy sok olyasmit nem tehetnek meg, amit Áspis igen.

– Miért voltál tegnap dühös?

– Mert irtózatosan közel vagyok a Forráshoz, de mindig kicsúszik a kezeim közül. – Draco felkönyökölt, aztán a boszorkány fölé hajolt. Egyenesen a barna szemekbe nézett, megérintette az arcát. Teljesen fölémagasodott.

Hermione megborzongott, ahogy a varázsló lágyan megcsókolta. Finom volt, lasszú és ráérős, mintha el akarná feledtetni vele az egész témát, magának akarná a teljes figyelmét, pedig tudta, hogy nem tarthatja itt sokáig.

– Szóval el akarod terelni a figyelmem – mormolta Hermione a csókba. Draco csak vigyorgott, aztán folytatta. Pontosan ez volt a célja, de nem csak a lány figyelmét akarta elterelni, hanem a sajátját is. Mennyivel jobb volt ez, mint azon gondolkodni hogyan fogja kinyírni azt vagy azokat, akik az útjába állnak.

Először lágy volt, aztán egyre hevesebb és intenzívebbé vált. A boszorka a varázsló nyakába kulcsolta a karjait, és magához húzta. Draco érzéki hangon nyögött fel, ahogy Hermione beletúrt a hajába.

– Próbálkozom – duruzsolta a férfi.

Elvesztek a csókban. A varázsló nyelve felfedező útra indult a boszorka szájában, és a nyelvét ízlelgetve incselkedett tovább vele. Nem akart sietni, hiszen olyan korán volt még. Hermione finom harapással válaszolt Draco ajkaiba, aki mélyen felnyögött ettől. Igen, pontosan erre várt, hogy tovább játszák ezt a képtelen játékukat.

– Őrülten felizgatsz, Granger – mondta Draco egy pillanatra megszakítva a csókot.

Aztán az ajka a lány finom bőrére tapadt, és finoman szívogatni kezdte a nyakát. A teste teljesen nekisimult Hermionéénak, aki hangosan nyögött fel. A boszorkány megfogta férfi fejét kétoldalt és maga felé fordította. Draco vad, leplezetlen vággyal nézett a szemébe. Semmi álca, semmi mellébeszélés. Csak ő maga.

– Őrülten.

A viharszürke szempár sosem volt még ennyire sötét, még a kint kavargó palaszürke felhők. Egyenesen őt nézte, mintha senki más nem lenne nála szebb ezen a földön, mintha senkit nem kívánt volt így. Ez olyasmi volt, amit még soha nem tapasztalt. Így legalábbis sohasem. Egy pillanatra a jóleső borzongást átváltotta valami más. Egyfajta félelem, amivel hirtelen annyira nem tudott mit kezdeni.

– Fel kell kelnem – motyogta a boszorkány. – Én… Nekem… A laborba kell lemennem. Mielőtt még nekiállnánk a mintavételnek.

– Mi a baj? – kérdezte gyengéden a férfi.

– Se… semmi, igazán, semmi – szólalt meg zavartan Hermione, aztán vett egy mély levegőt, és elfordította a fejét. – Én… Sajnálom… ez most nem megy.

A varázsló egy hosszú pillanatig nem szólt semmit. Úgy nézett ki, mint aki jéggé dermed. Eltűnt belőle minden, ami eddig ott izzott benne. Most sokkal inkább hasonlított Áspishoz, mint Draco Malfoyhoz.

– Menjünk. – Draco legördült róla, és felnyögve terült el az ágyon.

– Sajnálom – válaszolta Hermione, aztán vett egy mély levegőt. – Nagyon sok élet múlik ezen. Az elixíren is dolgoznom kell. Bele sem merek gondolni hány új beteg lehet a Mungóban.

– Még ötöt vittek be azóta, hogy itt vagy – mondta el Draco, bár a boszorkány reakcióját látva hiba volt. – Francba! Nem kellett volna elmondanom.

– Merlinre. Nem nincs gond, jó, hogy elmondtad – szólalt meg a lány, aztán felült az ágyban, és megigazította a pólóját. – Nem heverészhetek tovább itt. Menj zuhanyozni, addig én megnézem, hogy minden rendben van-e lent, aztán ha készen van a bájital akkor folytatjuk a vizsgálatot.

– Fél hat múlt – érintette meg a karját gyengéden Draco, a boszorkány visszanézett rá. – Rettenetesen korán van még.

– Le kell mennem a laborba minél hamarabb.

– Meg tudnálak állítani?

– Nem igazán. Ráadásul nálad is elő kellene idézni egy mágia robbanást. Jobb lenne előbb megoldani azt, mint elkezdeni a rézszálak eltávolítását. Biztosra mennék.

Draco is felült az ágyban, aztán megragadta a boszorkányt és visszahúzta maga mellé, majd szorosan hozzá simult. A füléhez hajolt.

– Nyugodj meg egy kicsit! – szorította magához erősen, oltalmazóan. –Tudom, hogy nem állíthatlak meg, és az összes reggeli tervemet tönkretted.

Hermione tudta, hogy így van. Felsóhajtott. Nem lehetett nem érezni ennek a bizonyítékát, ahogy hozzásimult, és semmi nem volt, ami ennél jobban csábította volna. Könnyen megadta volna magát a férfinak. De ő csak hallgatott mialatt a varázsló szorosan magához húzta a kellemes ölelésébe.

– De legyen, ahogy akarod – mondta végül. – Nem akarom, hogy vádold magad. Elvégre én hoztalak ide.

– Ha nem hoztál volna ide, akkor ennyi közöm sem lenne az egészhez. Gyakorlatilag soha az életben nem jutottam volna Desideriumhoz, igaz tőled sem kaptam, de az elixíreket tanulmányozhatom – fújt egyet Hermione. – A kényszerszabadságom igencsak behatárolt volna, még ha rá is jövök a receptre. Mindketten tudjuk, hogy csak a hozzávalók alapján hetekbe telne összeállítani a bájitalt, de a hatása sosem lenne ugyanaz.

– Tényleg nem jutottál volna Desideriumhoz. Akkor sem, ha nem hozlak haza – nevetett fel kissé gúnyosan.

– Miért nem?

– Nem csak azért, mert a Káoszban nincs drog. Hanem mert nem te vagy a célközönség. Sajnálom, Mandragóra, de ez a terved nem volt teljesen kidolgozva. A beépülést még gyakorolnod kellene.

– Lemegyek a laborba – mondta végül Hermione egy fintorral.

– Én addig elintézem a mágiakitörést – jelentette be a varázsló.

– Hogyan?

– Egy kis testmozgás, aztán kiadom a mérgemet – fújt egyet Draco.

– Nem várnál vele? – kérdezte a boszorkány.

– Miért?

– Kipróbáltál már mindent erre a problémára? – tudakolta kíváncsian a boszorkány.

– A mágiakitörésre?

– Igen.

– Az igazat megvallva hagytam megtörténni, ez volt a legveszélytelenebb – válaszolt Draco. – Ha sokáig visszatartottam, akkor rosszabb és veszélyesebb átkokat szabadítottam el.

Hermione közben hevesen dobogó szívvel megfordult, hogy szembenézhessen a varázslóval. Eszébe jutott valami, ami nem hagyta nyugodni.

– Mennyire tudod magad kontrollálni? – kérdezte a varázslót.

– Most is korbádban tartom. Nincs nagy kísértés, de ha felbosszantanám magam, akkor biztosan megtörténne.

– Emlékszel, amikor vihart csináltál az irodában? – Draco nagyon is emlékezett.

– Túl jól csókoltál. Elvesztettem az irányítást – magyarázta a férfi.

– Eszembe jutott valami – mondta, majd az ajkába harapott.

– Mi jutott eszedbe? – kérdezte Draco kíváncsian.

– Még nem tudom akarom-e – szabódott a boszorkány. Barna tekintetét egyenesen Dracóra emelte.

– Döntsd el gyorsan! – vigyorgott a varázsló.

– Rendben – bólogatott a boszorkány.

– Később megbeszéljük.

– Most le kell mennem a laborba – sóhajtott fel Hermione végül.

– Reggeli?

– Jobb lesz, ha most inkább lemegyek. Nem vagyok éhes.

– Úszás után odamegyek, rendben? – kérdezte Draco.

– Igen, persze. Ez jó ötlet.

***

Órákkal később üstben a kékesszürke bájital vidáman rotyogott, felette lágy, ezüstös köd hömpölygött. Hermione mélyen beszippantotta a fűszeres gőzét. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie, de nem bírt ellenállni az illatnak. Teljesen beleborzongott, ahogy megtöltötte a tüdejét az édeskés pára. Megkeverte a főzetet, és az illat még inkább magával ragadta, a helyiséget pedig teljesen betöltötte.

Fülledt meleg volt, a kondérok alatt lobogó tüzek rendületlenül ontották a hőt magukból. A haját felkötötte, a tarkójánál néhány tincs vizes volt az izzadságától. Teljesen elbódultak az érzékei, a gondolatai. Az elixírt elkészítése sokkal, de sokkal jobban elterelte a figyelmét, mint a rézmérgezés kimutatása.

A véredényeket elbódító illat…

Annyira meleg volt…

Izzad.

Olyan kevés volt a levegő.

Lépteket hallott a háta mögött.

Elmosolyodott.

Draco.

Megdobbant a szíve, amikor eszébe jutott milyen szenvedélyes csókokat váltottak.

Igen, azok a csókok. Folytatni akarta.

Draco.

Hirtelen azt érezte, hogy két erős kar öleli át. Draco szorosan simult hozzá, finoman csókolta a tarkóját, a nyakát olyan odaadással, ahogy még senki más. Hermione kissé hátradöntötte a fejét és mélyen felsóhajtott. Talán a kelleténél kéjesebben. Sosem érzett még ennyire mély szenvedélyt valaki iránt.

– Jónak tűnik – hallotta a férfi mély baritonját. A forró leheletét a tarkóján érezni túlságosan is izgató volt.

– Ühüm – válaszolta kábultan Hermione és kevert még egyet a bájitalon. A szíve hevesen vert. Draco gyengéden ölelte még mindig. Ajkaival pedig a nyakán időzött.

– Olyan finom itt a bőröd – mondta neki a varázsló. – Annyira édes.

– Túl meleg van itt – szólalt meg bágyadtan a lány.

– Gondolod? – búgta a férfi, aztán hozzáérintette arcát Hermione arcához. – Te is annyira forró vagy.

– Igen – rebegte, majd megfordult és a karjait a férfi nyaka köré fonta. Megcsókolta, aztán ujjait belefúrta a nedves, tejfölszőke hajtincsei közé. A varázsló megragadta őt, Hermione a lábaival átkulcsolta a derekát. Draco könnyedén tette fel a munkapadra, amiről félresöpört néhány felesleges holmit. Üvegcsörömpölés hallatszott a padlón, érezte, ahogy kifolyt bájitalok szétterültek a földön és még több kipárolgás vegyült a levegőbe. A fullasztó vágy teljesen elvette az eszüket.

Hermione felcsúsztatta a kezét a férfi fedetlen mellkasán. Érezni akarta a bőrét, az értintését, a csókjait, és őt magát. A gátlásai, félelme egyszeriben vált teljesen köddé, az erős férfikezek megszabadították a ruháitól. Hirtelen találkozott a tekintetük egymással. A szürke szempárban vad vágy tombolt. Akarta őt, teljesen, egészen, feltételek nélkül. Csak őt, csak is őt. Ilyen intenzív vágyat még senki szemében nem látott. Két keze közé fogta az arcát, és úgy csókolta. Aztán egy pillanatra egymás homlokát összeérintve, zihálva álltak meg.

– Még most elküldhetsz – szólalt meg Draco mély, rekedtes hangon.

– Nem akarlak elküldeni. Soha… többet soha.

Hermione megfogta a férfi tréningnadrágjának gumis részét, aztán becsúsztatta a kezét. Egyikük sem szakította meg a szemkontaktust. A boszorka soha nem érezte magát ennyire felszabadultnak, bátornak. Az ajkába harapott miközben a vágytól sötét viharszürke szempárt figyelte. Teljesen elveszett, megadta magát ennek az érzésnek. A férfi eltűntette az alsóneműjét, majd ujjaival megérintette a legérzékenyebb pontját. Érezte mozdulataiban az odaadást.

– Akarlak. Téged. Most – követelte elfúló hangon. Teljesen széttárta a lábát Draco előtt. A férfi megragadta a csípőjét és mélyen beléhatolt. Hermione kéjesen nyögött fel az érzésre, ami egyszerre volt mennyei és pokoli.

– Hermione – hallotta a saját nevét valahonnan távolról. Hirtelen eltűnt minden. A labor, az illat, a fülledt meleg, csak Draco maradt. De valami nagyon nem stimmelt. A boszorkánynak pislognia kellett párat, mire feleszmélt. A folyosó hideg padlóján találta magát. Furcsán hidegnek tűnt, szinte fagyosnak.

– Hmm… Mi történt?

– Merlin bassza meg, jól rám ijesztettél. – A hangja valóban aggódó volt. Ilyesmit sosem hallott tőle. – Jól vagy?

– Fáj a fejem.

– Elhiszem – mondta megkönnyebbülten a varázsló, majd a karját a lány feje alá tette. Hermione érezte, hogy felemelik a földről.

– Mi történt velem?

– Túlságosan sokat szívtál be abból a kurva bájitalgőzből, Mandragóra, a szellőztetőbűbájt pedig elfelejtetted – magyarázta Draco még mindig mérgesen. – Ha nem jövök, akkor nagy bajban lettél volna.

– Olyan furcsa álmom volt – szólalt meg bágyadtan a boszorkány. – Annyira furcsa.

– Tényleg? Meséld el! – Nyugtatóan simogatta a haját, miközben ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a kis boszorkánnyal. Szerencsére most már kezdett teljesen magához térni.

– Átöleltél.

– Mert elájultál – mondta a férfi egy kissé még mindig aggodalmasan. – Merlinre halálra ijesztettél.

– Feltettél az asztalra – folytatta még mindig kifulladva.

– Jobb ötelem nem volt.

– És az asztalon szeretkeztünk – motyogta, miközben a fejét nekidöntötte Draco mellkasának.

– Ezt álmodtad – nevetett fel halkan a férfi. – Jobb lett volna, mint megpróbálni ébresztgetni. Pálca nélkül ez rohadtul ijesztő.

– Olyan jó volt – folytatta zavartan. – Annyira…annyira… tüzes.

– Tényleg?

– Soha senkivel nem volt ilyen jó. Mikor szeretkezünk újra?

– Egyelőre innod kell valamit, enned és pihenned kell – mondta Draco, de volt benne annyi tisztesség, hogy ne gúnyolódjon a boszorkányon.

Felvitte a lépcsőn, ez rettenetesen sokáig tartott, s egyenesen a szobájába ment vele, óvatosan tette le az ágyra, majd kisimította a forró arcából a tincseket. Hideg borogatást tett a homlokára, amit a boszorka hálás mosollyal fogadott, és elment egy pohár vízért. Hermione még mindig nem volt teljesen magánál, amikor Draco megemelte a stabilan tartva megitatta. A boszorkány pedig csak tovább sodródott az öntudatlanságba.

***

Hermione pár óra múlva ébredt fel. Frissen, kipihenten és zavartan. Nem igazán emlékezett arra, hogy mi történt vele. A nap már lenyugodni készült. A boszorka idegesen ült fel az ágyban, majd lerázta magáról a törölközőket. Próbálta kitalálni, hogy mi történt, de minden olyan zavaros volt. Sajgott mindene. Felkelt az ágyból, aztán kiment a teraszra. Dracót ismét ott találta, éppen egy könyvet olvasott, de nem volt ereje megnézni, hogy micsodát.

– Felkeltél?

– Igen – válaszolta, majd megköszörülte a torkát. – Felkeltem. Legalábbis azt hiszem.

– Minden rendben?

– Rohadtul nem – rázta meg a fejét, aztán mindenféle olyasmi villant a fel az emlékezetében, ami jócskán megdöbbentette. – Mi szexeltünk?

– De mennyire – bólogatott Draco helyeslően. – Még ennyire jó sohasem voltam, és lepipáltam minden eddigi pasidat. Te mondtad, szóval kénytelen voltam elhinni. Bár szerényen megjegyzem, hogy ezt várható volt.

– Merlinre… ezt nem hiszem el… Nem, mintha nem feszülne köztünk ez az átkozott szexuális feszültség, amitől kissé be vagyok feszülve, de most…

– Remélem, már nem annyira – vigyorgott a varázsló.

– Jaj, Malfoy… dehogynem – harapott az ajkába Hermione, és ronda fintort villantott. – Borzasztó vagyok. Én nem szoktam úgy lefeküdni valakivel. Csak így meggondolatlanul.

– Pedig megtetted. Tudod a kígyóvirág és a vénuszorchidea másra is jó ám. Ennek a két összetevőnek a főzetgőze felszabadítja a gátlásokat.

– Az a rohadt szellőztetőbűbáj – jutott eszébe a lánynak. – Elfelejtettem.

– Én csak jól jártam ezzel az egésszel. Paracelsust emlegetted méghozzá olyan kéjesen, hogy majdnem megijedtem tőle. Nagyon kis pajzán boszorkány vagy te, és az a sok tűz, ami benned van.

– Én… én… nem tudom mit mondjak.

– Úgy dobáltad le magadról a ruhákat, hogy azt hittem, profi vetkőző vagy – fűzte tovább a történetet. – A fogaddal tépted le az alsónadrágom.

– Micsoda?

– Így volt, ahogy mondom – bólogatott nagyon komolyan a varázsló, miközben igyekezett egy mosolyt elfojtani.

– Mindjárt elsüllyedek. – Hermione közben idegesen gyűrögette a törölközőt, amivel Draco korábban borogatta.

– Gyere vacsorázni! És nyugodj meg végre, mert nem szexeltünk – tette hozzá vigyorogva a varázsló. – Álmodtad sajnos az egészet.

– Oh, menj a pokolba, Malfoy! – csattant fel Hermione, majd az egyik vizes törölközőt a férfinak dobta.

– Mennék, de még egylőre itt kell játszanom az ördögöt – jegyezte meg Draco, miközben elkapta a törölközőt.

– És a bájital?

– Minden rendben. Kicsit sokat voltál odalent, túl sok volt a bájitalgőz, felhoztalak, de maximálisan úriember voltam. Senki sem dobált le ruhákat. Nagyon rosszul néztél ki. Borzalmasan meleg volt odalent. Később megcsinálom, hogy jobb legyen a szellőzés.

– Hála Merlinnek.

– Nekem, édes Mandragórám. Ha én nem vagyok, akkor ki tudja milyen pajzán lázálmaid lettek volna – csóválta meg a fejét a varázsló. – Gyere, menjünk!

Draco kinyújtotta a kaját. Hermione elfogadta a segítségét, és mindketten elindultak a terasz felé. A kellemes esti idő nagyon is jót tett neki. Mielőtt leülhettek volna szembe fordult a varázslóval. Draco várakozóan nézett rá. Legszívesebb újra megcsókolta volna, de annyira aggódott érte, és ez az aggodalom kissé visszafogottabbá tette.

– Az a minimum, hogy szeretnék magamnál lenni, ha tényleg szeretkezünk egymással – mondta a lány, aztán leült az asztalhoz.

– De én válaszhatok helyszínt? – mosolygott a varázsló.

– Megígérem.

– Fáj a fejed?

– Kicsit – nyafogta, aztán közelebb húzta a székét a varázslóéhoz, majd rátette fejét Draco vállára. – Ez olyan, de olyan nagy hülyeség. Teljesen elfelejtettem a szellőztetőbűbájt. Annyira belemerültem. Idióta vagyok.

– Itt voltam, nincs semmi baj – mondta a férfi, miközben megsimogatta az arcát.

Hermione mély lélegzetet vett, aztán megköszörülte a torkát. Elhúzódott egy kicsit, majd ivott egy pohár limonádét. Iszonyatosan jól esett.

– Azt hiszem, hogy négy kondér is tökéletes lesz elixírnek – mondta Hermione.

Draco szedett magának a tésztasalátából, és bólogatott.

– Később megnézzük – ígérte a varázsló. – Egyébként nem kell aggódnod. A mágiarobbanás megtörtént.

– Tényleg? Mi történt?

– Ühüm. Csináltam egy kisebb földrengést, amikor megláttam, hogy rosszul vagy – mondta Draco, aztán töltött némi limonádét a lánynak. – Igyál egy kicsit!

– Draco…

– Aggódtam – vonta meg a vállát a férfi. – Vigyázni akarok rád.

– Akkor a mintát…

– Később, rendben? – mosolygott rá elnézően. – Ehhez több idő kell.

– Persze. – Hermione csak bólogatott, miközben kisimított egy tincset a hajából. – Minden rendben van.

– Jobban szeretném, ha erre minél jobban felkészülnénk – szólalt meg Draco. – Különben is nemsokára el kell mennem. Egy sebbel a hátamon nem szeretnék elindulni.

– Elmész? – kérdezte Hermione.

Draco bólogatott, miközben elkezdett enni.

– Ahogy mindig – mondta színtelen hangon a varázsló. – Kaptam egy üzenetet, és lehet meglesz az emberem.

– Veled mehetek? – kérte Hermione. Nem is tudta megmondani, hogy honnan jutott eszébe ez az ötlet.

– Nem lehet, drágám! – rázta meg a fejét a férfi, aztán elmosolyodott. – Jó lenne, de nem lehet. Különben is trauma ért. Legjobb lesz, ha mostantól pihensz, mert holnap megejtjük azt a mintavételt.

– Trauma? Én ezt nem mondanám így. Inkább iszonyatosan ciki – fújt egyet Hermione, miközben megnézte a finomságokkal teli asztalt.

– Nem, nem… Ne is gondolj erre!

A boszorkány kiválasztott egy almás palacsintát magának, majd Dracóra nézett.

– Köszönöm, Malfoy! Ha nem jöttél volna, akkor…

– De nem történt semmi – mondta a varázsló, aztán beletemetkezett a Reggeli Próféta esti számába, amit már odakészítettek neki. De szöget ütött a szemében egy dolog: – Mondd csak, Mandragóra.

– Mi?

– Orgazmusod is volt?

– Malfoy!

– Csak érdeklődöm – vigyorgott cinkosan a férfi.

– Hagyj békén! – válaszolt szűkszavúan, de rákvörösen a boszorkány.

Csendesen ették meg a vacsorát, majd Draco megint elment, és Hermione újra egyedül maradt az egyre kuszább gondolataival. Így mentek ezek a dolgok mostanság.

hozzászólások: 0