6. fejezet
Megmentő

Másnap reggel Hermione egy újabb minőségi alvás után ébredt, elborzasztotta a tudat, hogy jobban alszik egykori rivális évfolyamtársa ágyában, mint a sajátjában. Ahogy ígérte, Draco egyik kviddicsmeze volt rajta, de ezt mostanában hordhatta, mert leért egészen a combközépig, és felvette hozzá a varázsló egyik alsónadrágját. Kényelmes volt alváshoz. Nagyot nyújtózott, majd a keze beleütközött valamibe. Megfordult, felkelült az ágyban, amikor egy csomagot pillantott meg. Ropogós, fényes papírtáskában volt. Egy hosszú pillanatig csak nézte, aztán nem bírt ellenállni a csábításnak.

Egy pár púderszínű papucs, és néhány egészen csodálatos csipkebugyi volt a csomagban, amit egy tucat cukorpálca koronázott meg. Sosem örült még ennyire ilyesminek. Jobban, mintha virágot vagy bonbont kapott volna. Tudta, hogy hülyeség így örülnie, főleg úgy, mint Malfoy ideiglenes „vendége”, de olyan volt ez, mint egy olajág, és biztosan nem a Zsebpiszok közből hozta. Gyorsan felvette a bugyit, belebújt a papucsba, aztán elindult kifelé a teraszra. Draco megint odakint várta. A boszorka elmosolyodott.

– Jó reggelt, Malfoy! – köszöntötte sugárzóan, mintha tényleg csak egy baráti látogatáson lenne.

– Jó reggelt! – fordult felé féloldalasan Draco, aztán halványan elmosolyodott. Bár megengedhette volna magának azt a luxust, hogy tetőtől talpig megnézze. A tegnapi este után vágyott napfényre, és az maga Hermione volt.

– Köszönöm a papucsot – mondta elégedetten a lány. – Nagyon tetszik.

– Könnyű téged boldoggá tenni.

– Most már jobban érzem magam – sóhajtott fel. – Még egy jóganadrág, és helyreáll a bioritmusom.

– Ennek örülök – nevetett fel halkan Draco, majd teljesen a boszorkány felé fordult. – De árult már el, mi a fene az a jóganadrág?

Hermione akkor látta meg, hogy egy átok nagyon is eltalálta a varázslót. A homloka és a jobb arcán vörös-lilás duzzanat éktelenkedett. Rögtön felismerte a jeleket, a varázslat nyomait, a jellegzetes sérülést, ahogy a fertőzés átterjed az erekre.

– Szentséges szalamandra, Malfoy, veled meg mi történt? – kérdezte aggódva.

– Meg kellett verekednem azokért a papucsokért – humorizált Draco, aztán leült az asztalhoz. Hermione lement a lépcsőn, majd egyenesen a varázslóhoz lépett. Nem volt túl jó bőrben.

– Ez egy nagyon csúnya, sötét átok volt. Mi történt?

– Csak súrolt – sóhajtott fel Draco, de nem tudott kitérni a boszorkány elől, sőt kedve sem volt hozzá, inkább hagyta, hogy a finom, hideg ujjak megérintsék a homlokát. Isteni volt az értintése. – Használtad a tusfürdőmet?

– Muszáj volt. Különben olyan lenne a szagom, amit nyilvánosan nem vállalnék fel – válaszolt egy mély sóhajjal a gyógyító. – Ez súlyos sérülés.

– Olyan az illatod, mint nekem – motyogta a varázsló szórakozottan, majd kissé meghúzta a póló alját. – Pontosan olyan… mint nekem.

– Igen, és a ruháidat viselem. A hetes játékos meze, mint valami tinifilmben – jegyezte meg Hermione, majd megnyomta a varázsló homlokát. – Itt fáj?

– Igen – mondta nyugodtan Draco, de meg sem rezzent. A szeme csillagot, a bőre meleg volt és száraz. – Hozok neked majd másik tusfürdőt vagy keverek egyet az üstömben. Bár az utóbbi szörnyen nagy klisé, mintha egy szerelmes bájitalmester lennék. Áú! Vigyázz, mert ott érzékeny!

– Ez rohadtul fájhat, nem éppen csak érzékeny. Nem kell semmit sem hoznod nekem, sem keverned, most pedig hadd vizsgáljak meg alaposabban. – Miközben ezt mondta, finoman megérintette a megkínzott területet.

– Granger… – kezdett bele Draco, majd felemelte a kezét, hogy a lány derekára tegye. Legszívesebben magához húzta volna a fájdalmai ellenére.

– Kell a pálcám – jelentette ki a boszorkány, és megpróbálta lerázni magáról a varázsló kezét. Nem volt jó állapotban. – Mikor találtak el téged?

– Nekem meg kell a kviddicsmezem. Mennem kell edzeni.

– Megkapod, ha megkapom a pálcám.

Draco összevonta a szemöldökét, ami most rémesen fájdalmas volt. Hermione eltökélten figyelte a varázslót. Nem volt jól, láthatóan lázas és még szédült is, de ez nem akadályozta meg abban, hogy felcsúsztassa a kezét a combján.

– Mindig így gyógyítasz? – kérdezte egy bárgyú mosollyal a varázsló.

– Nem – rázta meg a fejét a lány. – De neked kettőslátásod van, fáj a fejed, és kezdesz belázasodni.

– Még nem egyeztünk meg – mondta Draco.

– Elmondom, hogy mi lesz, ha nem engedsz segíteni. Először nem fogod érezni a szagokat, elveszted a látásodat, aztán minden testnyílásodból vérezni fogsz. Végül… Nem várom meg, amíg oda jutsz. Segítség kell neked vagy én. Válassz! Vagy megyek a szüleidhez.

– A homályos látás már nagy gond? – kérdezte elgondolkodva Draco.

– Elég nagy.

– Itt van a talárom belső zsebében a pálcád – sóhajtott fel elkínzottan –, de ki kell venned, mert a karom is fáj.

– Persze – mondta, aztán levette a férfi talárját. Rengeteg zúzódást látott, ahogy húzta le a sárkányzöld anyagot, és belátott a póló alá. Végül az egyik belső zsebben megtalálta a pálcáját, ami néhány tőr mellett volt. – Vegyél egy mély levegőt, aztán lassan fújd ki mialatt a diagnosztikai bűbájt csinálom.

Draco csak tette, amit a boszorkány mondott neki. Hermione pedig megtett mindent, amit tudott. Malfoy nem volt jól, nagyon nem. Bűbájokat mondott ki, lázcsillapító bűbájt, semlegesítő átkot, majd gyorsan berohant a fürdőbe, aztán mindent olyan dolgot összeszedett, ami szükséges lehetett Malfoy meggyógyításához. A varázsló időközben hátra dőlt a székben, mintha csak a napot élvezné.

– Ezeket most idd meg!

– Mik ezek?

– Bájitalok – mondta Hermione. – Te főzted, erősítő, és egy kis nyugtató. Fertőtlenítő, és sebgyógyító, lázcsillapító. Ezek majd segítenek az állapotodon.

– Kiütnek egész napra.

– Tudom, de vagy ez vagy a Szent Mungo – sóhajtott fel a boszorkány. – Meg tudlak menteni, viszont ehhez hagynod kell. Ne akard, hogy át kelljen futnom anyádékhoz kviddicsmezdben és bugyiban!

– Rendben.

– Segítek meginni a bájitalokat. – Azzal Malfoy szájához emelte az üvegcsét, aztán megitatta vele mindet egymás után. – Ez az. Most már rendben leszel.

– Gr…

– Gyere, segítek lepihenni!

– Jó.

Eltartott egy ideig, amíg fel tudta vinni a varázslót, de némi bűbájjal ez könnyebben ment. Lefektette az ágyba, aztán monitorozó bűbájt vetett rá. Az életjelei stabilak voltak. Szinte azonnal elaludt, ahogy elhelyezkedett az ágyban. Hermione közben nekilátott a munkának. Először levett róla minden ruhát, a fekete boxeren kívül természetesen. Most nem törődött a férfi mágikusszignatúrájával, sem az izmos és kidolgozott testével, hanem igazából minden mással. Megrepedt bordák, zúzódások, egy csúnya ütés a vesénél, és ezek voltak a legsúlyosabbak, az átkon kívül. Malfoy valószínűleg verekedett is. Korábbi, félig gyógyult sérülések… Vajon mit művelhetett magával?

A boszorkány vett egy mély levegőt, aztán belekezdett a gyógyításba. Borzasztóan sok bűbájt és varázslatot használt. Jó ideje nem használt ennyit egyszerre, ami ekkora koncentrációt igényelt. Finom pálcamozdulatok, nagy összpontosítás. A gyógyító figyelte, ahogy a csontok összeforrnak, a veseműködés helyreáll, látta, ahogy a zúzódások visszahúzódnak, a duzzanatok lelohadtak. Helyretette a kificamodott vállat. Kántált, igézeteket mondott, lázat csillapított, bűbájokat mormolt. Malfoy lélegzése, szívverése és keringése egyenletes volt, mintha ez az egész neki csak egy rossz álom lenne. Jobb volt így, mert ébren nem tudta volna ezt könnyedén elviselni.

Aztán a varázsló fején lévő átokheghez fogott. Először ejtett egy apró vágást, majd elkezdte kiszívni a zöld gennyet, és egy fiolába töltötte. Egészen sokáig tartott, mire megszabadította az utolsó csepptől is. Kezdett ő maga is nagyon izzadni a póló alatt, a keze kissé megremegett az erőfeszítésből. Általában ilyen mennyiségű gyógyítást két gyógyító szokott végrehajtani, de most nem volt rá lehetőség. Kimerülten ment ki a teraszra. Ivott egy kis narancslevet, megette a rántottát, ami még soha nem volt ennyire finom, aztán visszament Malfoyhoz.

Draco még mindig aludt. A haja összevissza állt mindenhova. Furcsa volt így látni. Ráadásul szakálban, az arca kissé elkínzott volt, de szerencsére jól reagált a kezelésre. A homlokára gyógyítóbűbájt küldött, majd az átok ejtette vágás lassan behegedt. Hermione kikészített újabb bűbájokat az éjjeliszekrényre, aztán leült betege mellé, és őt figyelte. Majd a kezében lévő pálcára vetült a tekintete. Elmehetett volna, most tényleg megtehette, hiszen a kezében tartotta a megoldást, viszont úgy tűnt az egész, mint egy árulás. Egyszerűen ezt nem tehette. Elhelyezkedett az ágy másik felén, és hagyta, hogy a mágikus kimerültség erőt vegyen rajta.

***

Pár órával később Draco tompa fejfájással ébredt. Megpróbálta felemelni a kezét, de kár volt a gőzért, minden tagja iszonyatosan ólomsúlyúnak tűnt. Elfordította a fejét, aztán megpillantotta a boszorkányt. Ott feküdt mellette, az oldalára fordulva aludt, szorosan magához ölelve a párnát. Az egyik lábát felhúzta, a kviddicsmez felcsúszott, közszemlére téve a csipkés, francia bugyit, ami őt vett neki. Figyelte a combjának az ívét, és legszívesebben megérintette volna. A varázsló örömmel vette tudomásul, hogy kezd igencsak jobban lenni. És ezt a heves szívverése egyből elárulta. A bűbájok bejeleztek.

Granger szeme azonnal kipattant, felkelt, pálcát rántott, aztán ellenőrizte Malfoy életfunkcióit. Hosszú haja rálógott a varázslóra. Minden normális volt. Csak egy kis pulzusemlekedés. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Jól vagy? – kérdezte a varázslótól, amikor észrevette, hogy a Draco ébren van.

– Igen – válaszolt rekedten. Úgy hangzott, mintha hetek óta nem ivott volna vizet. Hermione egy poharat varázsolt neki, megtöltötte vízzel, aztán segített a férfinak egy kicsit felülni. A varázsló hálásan fogadta a gondoskodást. A víz isteni volt.

– Mi a fenétől ment fel így a pulzusod? – kérdezte a boszorkány, aztán ellenőrizte a férfi lázát, majd kisöpört néhány tejfölszőke tincset a homlokából. Közelebb hajolt hozzá, hogy megnézhesse az átokheget.

– Nincs semmi bajom. Hirtelen ültem fel – morogta Draco. – Kicsit fáj a fejem.

– Szépen gyógyul a fejed. – Megérintette a gyógyulófélben lévő területet. – Pár napig érzékeny lesz a terület. Meg kellett nyitnom a duzzanatot. Normál esetben nem ezt csináltam volna, de ez most vészhelyzet volt. Lehet megmarad a nyoma, de igyekeztem, hogy minden rendben legyen.

– Te jól vagy?

– Én? – kérdezte Hermione. – Miért kérdezed? Sosem szokták a betegeim ezt megkérdezni.

– Én nem vagyok olyan, mint az átlagos betegek.

– Igazad van – mondta a boszorkány. – A legtöbb betegem nem fogdossa a combomat.

– Önkéntelen reflex.

– Hogyne…

– Úgy aludtál itt mellettem, mint egy darab fa.

– Ez az ágy isteni – mosolygott rá a boszorkány, aztán megkönnyebbülten dőlt végig rajta. – Két éjszakát töltöttem benne, és soha nem aludtam még ilyen jól.

– Tényleg? – A varázsló persze nem hitt neki maradéktalanul. Igaz, hogy mindenféle alvássegítővel kezelték az ágyat, de ő maga soha nem tudott benne aludni. Nem mondta el Hermionénak, viszont egy jó ideje álmatlanságban szenvedett.

– Annyira jó, hogy kimegyek inkább a szalonba a kanapéra, mert ha nem megyek el innen, akkor lehet itt maradok. Örökre.

Draco felnevetett, de rögtön megbánta. A mellkasán a gyógyult bordák még érzékenyek voltak. Hermione gondolkodás nélkül felült, és megérintette a varázsló bordáját. Minden rendben volt.

– Jobb lett volna némi pótcsont-rapid, de azt nem találtam.

– El akartál menni – emlékeztette Draco, mit sem törődve a bordaproblémáival. – De maradnál az ágyam miatt?

– Miattad maradtam – vallotta be végül Hermione, ami teljesen igaz volt. – Lelépni innen csak úgy… árulásnak tűnik nekem.

– Értem.

– Szóval beszéljük meg mit tegyünk – mondta Hermione. – De előtte le kellene azokat a bájitalokat nyelned, és pihenj még egy kicsit. Hozok neked egy kis ennivalót. Kávét még nem ihatsz.

– Rendben van – szólalt meg Draco, miközben azt figyelte, ahogy boszorkány elindul az ágy vége felé. Egy pillanatra megfigyelhette a kecses idomait.

Malfoy egy hirtelen ötlettől vezérelve felült, majd megragadta a mezt, és visszahúzta Hermionét. A boszorka először kérdőn nézett vissza rá, amiközben az erős karok magukhoz szorították. Egy pillanat sem telt el bele, már hozzá is simult a varázslóhoz. Most rajta volt a sor, hogy a pulzusa az egekbe szökjön.

– Nem kellene még a karodat terhelni – mondta kissé vékony hangon Hermione.

– Sok mindent nem kellene – szólalt meg kissé rekedten a férfi. Egyenesen a boszorkányra nézett. – Megmentettél.

– Megmentettelek – ismételte meg.

– Köszönöm.

– Ezt nem kell megköszönni – mondta a boszorka, és a belenézett a férfi szürke szemébe. – Erre esküdtem fel.

– Az adósód vagyok – közölte a legnagyobb komolysággal Draco.

– Tényleg?

– Kérhetsz tőlem bármit. – A hangja komoly volt, határozott és engesztelhetetlen.

– Bármit? – mosolyodott el, és a lánynak úgy csillant meg a szeme, mintha valami különlegeset kapott volna. – Ha az ágyadat kérem, azt is nekem adod?

– Elpazarolnád erre a kérésedet? – nevetett fel a varázsló. – Kicsit dilis vagy.

– Tulajdonképpen tudom mit kérek.

– Hallgatlak.

– Először is meg akarlak vizsgálni – kezdett bele Hermione, aztán az ajkába harapott. – Tetőtől talpig.

– Ahogy ezt mondod olyan, mintha többet akarnál, mint puszta vizsgálódás. És ha látnád magad. Granger, Granger, kicsit őrült vagy?

– Így van, Malfoy – mosolyodott el a lány. – Segíteni akarok neked az elixír megfőzésében, és elkapni azt, aki ellopta a receptedet.

– Nem – rázta meg a fejét a varázsló.

– Azt mondtad, hogy bármit kérhetek.

– Legalább kilenc bájital hatása alatt vagyok – szólalt meg Draco, miközben kinyújtotta a tetovált kezét, aztán megérintette a boszorkány arcát. – Mondhatjuk, hogy nem vagyok beszámítható?

– Tizenkettő – pontosított Hermione. – És mondjuk, hogy olyan 70%-ban vagy beszámítható.

– A vizsgálgatás és a bájitalfőzés rendben. De nem viszlek magammal a sötét oldalra – jelentette ki a varázsló, miközben a lány egyik göndör hajtincsét csavarta az ujja köré. Furcsa módon ez nagyon is tetszett neki.

– Megegyeztünk.

– Beéred ennyivel? – mosolyodott el Draco.

– Igen – válaszolt, és több volt, mint elégedett. Alapvetően gyógyítóként neki a gyógyítással kellett foglalkoznia. A felelős megtalálása inkább amolyan aurori feladat lett volna, és ő nem volt auror.

– Az ágyamat még elviheted.

– Beérem ezzel az egyezséggel – mosolygott vissza a boszorkány.

– Desideriumot nem is kértél tőlem – szólalt meg elgondolkodva Draco. – Miért?

– Talán az elixír főzése során hozzájutok – reménykedett Hermione. – De az jobban érdekel, hogy neked milyen az állapotod, és hogyan tudok neked segíteni. Ez pedig mennyire kapcsolódik a többi beteg állapotához, aztán ezeket összevetve az ellenszer kidolgozásában is részt tudok venni.

– Jól van.

– Így benyugtatózva egészen elviselhető vagy.

– Nem tudom, hogy mit kezdjek veled – préselte össze az ajkait Draco. – Azóta nem bírlak kiverni a fejemből, hogy nekem jöttél a Zsebpiszok közben.

– Gondolom a remekbe szabott sminkem levett a lábadról.

– Nagy fenét. A szemed volt.

– A szemem?

– Ühüm – bólogatott révedezte a varázsló. Aztán visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor belenézett a szemébe. Majd megismételte: – A szemed.

– Nem kellene ezt csinálnunk.

– Nem kellene együtt feküdnünk az ágyamon ilyen közel egymáshoz?

– Pontosan – sóhajtott fel a boszorkány. – Neked enned és pihenned kellene. Nekem pedig vigyáznom kellene rád.

– Tényleg? – kérdezett vissza Draco, aztán Hermione fölé hajolt. – Szerintem először meg kellene köszönöm, hogy megmentettél.

– Ezen már túl vagyunk.

– Nem igazán – rázta meg a fejét a férfi.

Hermione egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, zihálva várta az élményt. A férfi csókja gyengéd volt és szenvedélyes. A boszorkány érezte, ahogy a varázsló ránehezedik, és az ajkát az övéhez érintette. Vissza kellett csókolnia, meg kellett érintenie az arcát. Az érzés maga volt a színtiszta vágy. Le kellett volna állítania, el kellett volna húzódnia. De jobb volt érezni, mint elfojtani. Draco elmélyítette a csókot, ami éhes volt, mámoros és érzéki. A nyelvük egymáshoz ért. Megborzongott, amikor a varázsló megérintette a karját.

– Ugye nem mész el most? – kérdezte Draco, az ajkait súrolta a boszorkányért, miközben beszélt.

– Nem sok esélyem van arra, hogy megfőzzem az elixírt nélküled, szorít az idő minket. Nem megyek el – válaszolta a boszorkány. – Most még nem.

– Köszönöm, hogy meggyógyítottál – mondta rekedtes hangon a varázsló, miközben finom csókokkal borította az állát, a nyakát. Édes volt, csábító és borzongató.

– Már vagy harmadszor köszönöd meg – mosolyodott el a boszorkány, majd beletúrt a férfi csapzott, tejfölszőke tincseibe. Sokkal selymesebb volt, mint képzelte.

– Ma reggel túl közel voltam a halálhoz – révedezett Draco, miközben felsóhajtott. – Egyedül képtelen lettem volna meggyógyítani magam.

– Most már bízol bennem?

– Alakul – vigyorodott el.

– Elmondod mi történt? – kérdezte félhangosan Hermione.

Draco ismét megcsókolta mélyen, szenvedélyesen, birtoklón, miközben Hermione a tarkójára csúsztatta a kezét. Túlságosan jó volt. Hiányzott mostanság a gyengédség mindkettejük életéből.

– Valakivel nem értettünk egyet – suttogta a férfi, miközben finom csókokkal hintette boszorka nyakát. Élvezte a halk sóhaját. – Dulakodtunk, aztán beledurrantotta a képembe azt a rohadt átkot.

Újra megcsókolta Hermione ajkát. Most nem homályosította el az érzékeiket az angyaltrombita hatása. Ez vágy volt. Színtiszta vágy.

– Minisztériumi varázsló lehetett – sóhajtott fel a boszorkány, miközben érezte, ahogy a férfi szakálla a bőréhez ér, és finoman dörzsöli, majd egy újabb csókkal csapott le rá.

– Honnan tudod? – kérdezte rekedten Draco.

– Néhányan kiképzést kaptak a sötét mágiából – fújta ki a levegőt Hermione, miközben megérezte a varázsló meleg tenyerét a belső combján. Elakadt a lélegzete. Másra nem tudott gondolni, mint a varázsló ujjait a bőrén. – Ezt nem kellene…

– Ne! Maradj nyugton – figyelmeztette. – Válaszolj! Milyen átkokra képezték ki őket?

– Komoly átkokra, ezek… komoly átkok. Ez az egyik.

– Elmondod nekem azt, amit tudsz? – kérdezte a mély bariton, miközben finoman megharapta az ajkát, és ezzel egy időben lágyan simogatta egyre feljebb, amikor elérte azt a helyet, amit keresett. Egymás szemébe néztek.

– Elmondom – mormolta a boszorkány. De nem tudott másra gondolni, mint Draco gyengéd simogatására. A varázsló tartotta vele a szemkontaktust, miközben elhajolt tőle, és lejjebb csúszott az ágyon. Lassan húzta le róla a csipkeanyagot. Draco mély levegőt vett, mielőtt teljesen megszabadította őt az alsóneműjétől. – Te mire készülsz?

A lány egy kicsit előre dőlt, és a tekintetük pontosan találkozott. Az jegesen csillogó szürke, és az aranypöttyös mogyoróbarna tekintet. A lány hangjában volt valami rémülettel vegyes izgatottság.

– Lazulj el, és mesélj nekem arról az átokról! – búgta azon a mély bariton hangján, aztán olyasmit csinált, amit Hermione még sosem érzet. Mélyen sóhajtott fel, amikor a varázsló elhelyezkedett a lába között, és a nyelvével megérintette a csiklóját. Draco újra megszólalt: – Kezdj el beszélni!

– Így… nem… tudok… beszélni – sóhajtott fel Hermione, de a szavai egy kéjes nyögésbe hajlottak át. Szégyentelen és egyben örömteli nyögésbe. Soha nem érzett hasonlót, egyszer sem. És ahogy a tekintetük egymásba kapcsolódott, intimebb helyzetet el sem tudott képzelni. A varázslónak égetett a tekintete, akarta őt. Ezt össze sem tudta volna téveszteni semmi mással.

– Próbálkozz! – mondta félhangosan Draco, aztán megszakította a szemkontaktusukat, és folytatta a boszorkány legérzékenyebb pontjának ingerlését. Lassan, céltudatosan. Nem sietett, ki akarta élvezni minden egyes pillanatát, visszaidézve azt is, amikor a boszorkány csakis neki táncolt a Káoszban. És most itt volt vele, miatta sóhajtozott. Ez teljesen megrészegítette, ami persze nem csak arról szólt, hogy néhány információt szerezzen tőle, ez csak amolyan mellékes, kellemes hozadéka volt annak, amit vele tervezett. Miközben ezt tette, újra összekapcsolódott a tekintetük. Hermione egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét mielőtt újra megszólalt.

– Ez a… Exsanguinatus – kezdett bele, miközben nem bírt nem gondolni azokra a finom érintésekre, amivel a varázsló kényeztette. – Vérzés átok. Erőtlenséget… vérzést okozó… Lassú… halált.

– Miért jellemző ez a Minisztérium tagjaira?

– Vezetőségi tag lehet. Engedélyezték a… sötét mágiát neki – nyögte kéjesen a lány. – A Mungóban is volt ilyen… dolgozó. Oh, Merlinre… ezt… nem… nem kellene csinálnod.

– Kik? – kérdezte Draco, majd folytatta a kényeztetést. Kimondottan élvezetes volt édes kínzást okozni a boszorkánynak. Túl gyönyörű volt ahhoz, hogy abbahagyja. Látni őt a délutáni napfényben a vágyban elmerülni, kipirulni sokkal izgatóbb volt, mint gondolta. Mit sem törődött a múló fájdalommal. Ez elviselhetőbb volt számára, mint az állandó fájdalom és a lassú gyógyulás, igazából hetek óta most érezte magát a legjobban.

– Fiona Keene, Vincent Brass, Cat Creswell, és McLaggen… Oh, Merlinre… bármit tehetsz, csak ne hagyd abba, kérlek!

– Mit tudsz még?

– Annyira… annyira jó – rebegte elhaló hangon a boszorka, és fényévekre került hirtelen az átkoktól. Az édes kínzás hevesebbé vált, a benne kavargó vágy egyre sötétebbé. Még szélesebbre tárta a lábát, érezte Draco erős szorítását a combján, majd ahogy a férfi ujjai csatlakoznak játékhoz. Ő pedig a lepedőt összegyűrve ökölbe szorított a kezét. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük egymással. Aztán tőle szokatlan hangos, kéjes nyögéssel érte a vágyott beteljesülést.

Draco elégedetten, figyelte őt, és mintha a saját nevét hallotta volna legördülni a boszorkány ajkáról. Nem tévedett, amikor érezte azt a valamit kettejük között. Azt a valamit, amit megmagyarázni nem tudott, de nem is töltött vele túlságosan sok időt, hogy bármit is belemagyarázzon. Akarta őt, ez ilyen egyszerű volt. Legszívesebben már most lehúzta volna róla azt a nevetséges kviddicsmezt, ami mindent eltakart előle.

Hermione szíve hevesen dobogott a mellkasában, miközben ő pihegve feküdt az ágyban, a férfi üdvözölt mosollyal és vágytól sötét pillantásokkal visszamászott mellé, aztán megint megcsókolta. Finoman, gyengéden, mintha jobban tudná mire vágyik Hermione, mint saját maga. A lány belesóhajtott a csókjukba.

– Gyönyörű vagy – mondta neki vágytól teljes hangon Draco. Hermione önkéntelenül simult hozzá. Ez nem tűnt hibának, nem volt rossz döntés, és hanem egyszerűen csak megtette. Akarta Dracót. Még ha ennek semmi érelme nem volt. Végigsimította a férfi mellkasát, amin az apró Sectumsempra varázslat és más, régi átkok megmaradt a nyomait.

– Mindenkinek így köszönöd meg, ha megmenti az életedet? – kérdezte a lány egy mosollyal az arcán. Draco elvigyorodott, amiközben orrával hozzáért a boszorkányéhoz.

– Csak a csinosabbaknak. Zabinivel és Nottal nem volt ilyen szerencsém – nevetett fel halkan a varázsló. – Egyébként nem. Engem nem szoktak gyógyítgatni.

Hermionéra hirtelen jött a felismerés. Mégis mit csinált most, kérdezte magától. A bizonytalanság úgy tört rá, mint kijózanító, borzasztó ráébredés. Elhúzódott, szégyellősen húzta össze magát, és betakarózott a vékony takaróba, amit aztán a fejére húzott.

– Mi a baj, Granger? – kérdezte Draco meglepetten, aki még mindig a történtek hatása alatt állt, és tovább folytatta volna, amit elkezdett.

– Sosem csináltak velem még ilyet – vallotta be Hermione, és iszonyatosan elpirult zavarában. Általában nem volt zavarban, nem mondhatta magát egy törékeny, tapasztalatlan virágszálnak, de valamiért most minden bizonytalanság és sebezhetőség ott lapult vele együtt a takaró alatt.

– Tényleg? – kérdezte Draco, aztán szórakozottan elvigyorodott, és némi rángatás után bebújt a lány mellé a takaró alá. A félhomályban most már hárman voltak, Hermione, Draco és a boszorkány sebezhetősége.

– Ühüm – bólintott. – Sajnálom, én…

– Nincs semmi gond. De minden rendben?

– Igen. Persze, adj még egy percet, aztán elmondom, amit tudok az átokról.

– Akarod folytatni, amit elkezdtünk? – kérdezte gyengéden a varázsló, miközben finoman a lány arcára tette a kezét.

– Nem lehet. Neked pihenned kell. Van még néhány rendellenes értéked…

– Te diagnosztikát csináltál rajtam mielőtt orgazmusod volt?

– Közben – nyögte zavartan a boszorkány.

– Szóval nem a nevemet, hanem egy bűbájt nyögtél? – nevetett fel Draco felszabadultan.

– Legszívesebben eltűnnék – motyogta Hermione, és érezte, ahogy ég a füle is.

– Aranyfokozatú Merlin-díjas, többszörösen kitűntetett boszorkány vagy, és komplexusaid vannak?

– Szóval megjöttek az infók rólam?

– Mondjuk.

– El kell mondanom neked valamit – vett egy mély levegőt Hermione.

– Azt, hogy három-négy éve nem szexeltél senkivel? – találgatott Draco.

– Ilyen alapos voltál a kutatásban? Nem is gondoltam volna – mondta a boszorkány. – De egyébként, ha már őszinte akarok lenni, akkor igen. Kissé eseménytelen volt mostanában az életem, legalábbis a szerelmi életem.

– A Zsebpiszok közben mindenki tudta, aki odafigyelt arra, amit azon az estén mondtál abban a kocsmában. Hangos voltál – sóhajtott fel a varázsló, aztán hozzáérintette a homlokát a boszorkányéhoz. – Olyan volt nekem, mint egy kihívás.

– Lefizetted azt a jósnőt, ugye? – tette fel a kérdést, ami hirtelen megfogalmazódott benne.

– Kíváncsi voltam rád. Az a vén banya pedig pont jó helyen volt, jó időben.

– Szép dolog ez…

– Látni akartam az arcod miközben én juttatlak fel a csúcsra, és ezért tennem kell ezt-azt – suttogta a fülébe Draco. – Gyönyörű vagy. Bármikor megtenném újra.

– És most mi lesz?

– Teljesítem az ígéretem rám eső részét – szólalt meg némi gondolkozás után a férfi. – Te pedig itt maradsz velem egy ideig.

– Még mindig nem bízol bennem?

– Érdekes dolog ez a bizalom – sóhajtott fel Draco. – Talán nem árulsz el, talán mégis. Tartom magam ahhoz, hogy a csekély tudás hasznos. Áspisra szükség van, addig nem tudhatja meg senki ki vagyok.

– Paranoiás.

– Amíg itt vagy, addig nincs gond.

– Jól van – sóhajtott egyet Hermione. – Maradok egyelőre így is, úgy is.

– Megegyeztünk.

– Nagyszerű – jegyezte meg Draco, de nem tűnt felhőtlenül boldognak.

– Mikor vizsgálhatlak meg?

– El kell mennem, szóval egyelőre nem lehet – morogta, majd felkelt volna az ágyából.

– Oh, nem, nem mész sehova, Malfoy. – Lökte vissza a párnára. – A fejed még mindig gyógyul, szerintem még mindig tompán fáj is. Merlin szerelmére! Állandó fájdalommal mászkálsz… Láttam a korábbi dolgokat.

– És mivel akarsz itt tartani?

– Most, hogy visszaadtam a pálcád? Szép szóval? Zsarolással? Valamit majd csak kitalálok. De talán elég, ha vizsgálódás és az elixír.

– Lehet – mondta Hermione, aztán lehúzta mindkettejükről a takarót.

– Már azt hittem, hogy leveszed a kviddicsmezem – álmodozott a varázsló.

– Szívritmuszavart nem akarok neked okozni – mondta a gyógyító aggódva. – Ez az átok megterhel a szívet. Szóval még pihenned kell. Kérlek!

– Akkor vehetnél fel egy bugyit – jegyezte meg a varázsló, aztán amikor a boszorkány figyelme kicsit elterelődött. Draco felült az ágyban. Hermione időközben megtalálta a bugyiját és pótolta a hiányosságot. – Nem mintha ezzel túlságosan is le tudnál csillapítani, de gondoljuk így. Inkább vegyél le mindent, szeretkezzünk, és ölj meg!

– Hé, vegyél vissza, Malfoy!

– Ez nem kívánságműsor, Granger.

– Persze, ha levenném a ruhám, akkor maradnál? – kérdezte a boszorkány.

– Granger… nem maradhatok. Jól vagyok.

– Hát nem könnyíted meg a dolgomat. – Vett egy dacos mély levegőt, aztán felvette a pálcáját az éjjeliszekrényről.

– Emelted a tétet?

– Igen.

– Akkor ideje, hogy én is emeljem – mondta a varázsló, majd macska ügyeséggel vetődött keresztül az ágyon. Kiütötte a lány kezéből a pálcát, aztán elkapta, és visszahúzta maga mellé az ágyba. – Van egy-két trükköm a pálcák ellen.

– Most pedig fáj a vállad, a karod, és lüktet a fejed is – jegyezte meg a boszorkány, miközben megtapogatta a férfi sérült homlokát.

– Ez mind igaz.

– Akkor adj magadnak egy kicsi időt! – kérte a lány, majd megérintette az arcát, és egyik ujjával megérintette a sebhelyet az arcán.

– Éppen idő az, amim nem igazán van. És nem kell viszonoznod azt, amit az előbb csináltam veled – váltott témát a varázsló.

– Hogy szerezted ezt a sebhelyet? – kérdezte Hermione, majd finoman végigsimította a hosszú vágást a férfi arcán.

– Félresikerült nyisszantóbűbáj. Túlságosan is részeg voltam. Aztán elszúrtam a forrasztóbűbájt.

A boszorkány felnevetett, aztán kisimított egy hajtincset is.

– Azt hittem, valami durvább dolog lesz – kuncogott. – Mérgezett tőr, hárpia karom, megtámadott egy hippogriff vagy egy banya, de lehetett egy dühös kertitörpe.

– Mennem kell, Granger, nem henyélhetek tovább.

– Legalább egy órát pihenj még – kérte a boszorkány. – És egyél valamit.

– Inkább vedd le a kviddicsmezem! – kérte újra.

– Bármit mondok úgysem csinálod. – Hermione kibontakozott az öleléséből, aztán felkelt az ágyból.

– Ismerem a korlátaim.

– Valóban? A diagnosztikai bűbáj szerint nagyon is jót tenne a veseműködésednek a pihenés, folyadék és az étel.

– Megmaradok.

Hermione közelebb ment hozzá, aztán megbökte a vállát.

– Ez fáj?

– Igen.

– Legalább egy óra pihenés.

– Megcsókoltalak, feljuttattalak a csúcsra, és már úgy kellene tennem, hogy mély kapcsolat lenne köztünk, és mindent úgy kellene tennem, ahogy mondod? – Ült fel az ágyban a varázsló. Dühös volt.

– Nem – jegyezte meg hűvösen Hermione, aztán felvette Draco régi tréningnadrágját.

– Granger…

– Igazad van, beleszóltam az életedbe – mondta teljesen nyugodtan a gyógyító. – Túlléptem a bizonyos határokat. Gyógyító vagyok csak, és igazad van, a saját felelősségedre a Szent Mungóból is hazamehetnél.

– Granger…

– Folytatom a kutatást, majd szólj, ha megvizsgálhatlak.

Hermione teljesen nyugodtan szedte össze a jegyzeteit, aztán egy varázslattal összekötötte a haját. Olyan volt az arca, mintha semmi sem történt volna. Draco most már tudta, mit jelentett a jellemzésében az, hogy hideg és távolságtartó. A vad, zabolázatlan, felszabadult boszorkány eltűnt egy álarc mögött. Ő pedig rosszabbul nem is érezte magát.

– Kibaszott Merlinbe! – káromkodott mérgesen.

hozzászólások: 0