Fejezetek

3. fejezet
3. fejezet
A kis jövevény

Hajnalodott, amikor Hermione felriadt. Megint álmodott és rossz volt erre gondolni. Csend uralkodott körülötte, csupán egy kis hideg szellő áramlott be a szobába. Mélyen felsóhajtott, aztán kisimította a hajtincseit az arcából. Becsukta a szemét, de valahogy nem bírt visszaaludni. Sokáig ébren feküdt az ágyban, és igyekezett nem gondolkodni. Ez volt a szobája akkor régen… Hirtelen megrohanták az emlékek. A régi élete olyannak tűnt, mintha egy másik életben történt volna, mégis a múlt kísértetként követte őt továbbra is. Megborzongott a gondolattól, hogy soha nem fog másképpen érezni. Négy év – sóhajtott egy hatalmasat.

Fel kell kelnie az ágyból, felöltözött és puha léptekkel kilopakodott a hátsó ajtón a kertbe. Mély lélegzetet vett, s magába szívta a rózsaillatot. Újabb emlék… Lassan lépkedett, szomorúan hajtotta le a fejét. Amikor a rózsalugashoz ért… Ron itt kérte meg a kezét; végigsimította a mahagóni padot, amit a futórózsák szorosan körbefonták. Tisztán látta maga előtt a férfi arcát, azt a boldogságot, ami sugárzott belőle. Aztán Ron arca szertefoszlott a hajnali ködben.

Hermionét gondolataiból egy érintés zökkentette ki. A boszorkány megrettent egy pillanatra.

– Ki vagy? – kérdezte, majd körbe fordult, de nem látott senkit. Páni félelem futott végig a hátán, aztán eszébe jutott: – Jaj, Harry, ne bolondozz! Tudom, hogy te vagy az láthatatlanná tévő köpenyben.

– Kihez beszélsz? – szólalt meg egy álmos hang a ház felől.

– Hát hozzád… aha, értem – bólintott a figyelmes boszorkány, és újra figyelmesen pásztázni kezdte a környéket, aztán egy lágy szellőt érzett közvetlenül mellette, amiben valamilyen különös férfi illat vegyült. Ösztönei feléledtek és már biztosan tudta, hogy valaki közvetlenül mellette állt.

– Mi történt? – kérdezte Harry álmosan. Nagyot ásított és keresztülvágott a kerten. – Nem tudsz elaludni?

– Sajnos nem – válaszolt a boszorkány.

– Bánt valami? – tudakolta a férfi.

– Semmi – rázta meg a fejét a boszorkány. Bár tudta, hogy ez a „semmi” beszédesebb volt. Harry aggódó tekintettel figyelte a gyerekkori barátját. Kínos csend állt be közöttük. Valahogy túl nagy távolságot érezte mindketten a másiktól.

– Bármikor, ha szeretnél beszélni… – kezdte Harry.

– Jól vagyok – vágta rá Hermione, de most már másra figyelt.

A szíve hevesen dobogott, a ruhája ujjában ott volt a pálca, vett egy mély levegőt, majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta a láthatatlanná tévő köpenyt a mellette álló férfiról.

– Áh, Draco Malfoy! – korholta a felpaprikázott boszorkány. – Olyan vagy, mint egy nagy gyerek! Mire készültél? Meg akartál ijeszteni?

– Hogy jöttél rá, hogy én vagyok az?

– Azt nem kötöm az orrodra. – Eközben Harry nevetve dőlt neki a rózsalugasnak.

– Én mondtam, hogy nem fog bejönni – Csóválta meg a fejét mosolyogva. – Enyém a galleon.

– Áh, szóval te is benne voltál.

– Csak oldani akartam a feszültséget – vonta meg a vállát a varázsló. – Ne legyél ennyire merev.

– Nem is tudom, mit várhatok én két éretlen férfitól, akik olyanok, mint a gyerekek? – tette fel a költői kérdést Hermione. – Csak, hogy tudjátok nem vicces. Ha nem tudtam volna, hogy ide nem juthat be senki, akkor nem úszod meg.

Nem várta meg, amíg a két férfi válaszol neki, inkább elindult vissza a szobájába.

– Szóval magamra haragítottam? – kérdezte Draco.

– Elképzelhető.

– Remek – jegyezte meg sötéten.

***

A nap további részében Hermione sok ismerőssel találkozott. Először Pitonnal, akitől egy biccentésnél többre nem futotta, aztán már távozott is. Semmit sem változott, ugyanolyan hűvös és mogorva volt, mint mindig – állapította meg derűsen. Jó, hogy legalább egy valaki olyan, mint régen. Piton mellett sok más Roxforti tanár tiszteletét tette a Grimmauld téren, köztük Dumbledore professzor is. Hermione egy kissé feszengett mialatt beszéltek, de az igazgató mindig barátságos mosolya némiképp segített.

Késő délután hirtelen betoppant az egész Weasley család. Hermione előre félt attól, hogy milyen lesz a szemükbe nézni ennyi idő után. Ez a találkozás talán egyik legfájdalmasabb volt a számára, hiszen közeli kapcsolat fűzte őt mindenkihez. A családtagok egyeként ölelték át és biztosították arról, hogy még mindig van helye köztük. Mrs Weasleyt volt talán Hermionénak a legnehezebb üdvözölnie, hiszen olyan volt számára, mint a saját anyukája. A sok-sok ismerős és szívfájdító arc látványa után, Hermione kimenekült a kertbe. Szaporán vette a levegőt, mellkasa szorított, de nem akart engedni a pániknak. Erősnek kell lennie – emlékeztette magát erre. Hiszen Dumbledore örömmel üdvözölte újra a Rendben, nincs miért aggódnia.

– Leülhetek? – szólalt meg váratlanul egy bársonyos hang a háta mögött. Hermione felnézett, majd meglátta ősi ellenségét, akit még mindig nem tudott sehova sem tenni. Harry megbocsátott és megbarátkozott vele, talán neki is el kellene kezdenie. De a megbékélés előtt még egy dolgot tisztáznia kellett.

– Persze, Draco. Úgyis beszélni szerettem volna veled.

– Miről szeretnél velem beszélni? – érdeklődött a férfi, majd helyet foglalt a padon és kíváncsian a nő tekintetét figyelte. Nagyon erősen kellett próbálkoznia, hogy ne érezze a kísértést és ne fürkéssze ki a gondolatait. Maga sem értette ennek az okát.

– Először is szeretném megköszönni…

– Nem kell neked semmit megköszönnöd – vágott a szavába Draco. – Nekem, kellene bocsánatot kérnem, de nem teszem.

– Megmentetted az életemet akkor. – Hermione fájdalmas tekintettel nézett a dühös férfira. Az új Draco Malfoy nem szerette magát hősként feltüntetni.

– Ron volt, nem én – jegyezte meg feszülten. Nem akart többet a nő szemébe nézni.

– Nem egészen, ha te nem lettél volna ott, és nem rágatsz el onnan, ma már én is halott lennék – magyarázta a nő.

– Hagyjuk ezt! – legyintett Draco, majd nyomatékosan közölte: – Nem kell nekem semmit sem megköszönnöd! Most mennem kell.

Aztán felállt és magára hagyta a döbbenten pislogó Hermionét, aki nem tudta eldönteni, hogy utána menjen-e vagy ne, csak ült tovább a padon maga elé meredve. Nem tudta mire vélni a férfi kirohanását; az új Draco teljesen más volt, legfőképpen kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen. Hermione számított még pár furcsaságra.

Motoszkálást hallott váratlanul az egyik hortenziabokor mögül. A nő összeráncolta a szemöldökét. Már megint valaki egy láthatatlanná tévő köpenyben próbálja megközelíteni? – tűnődött fáradtan. Aztán meglátott egy rózsaszín szoknyaszegélyt és hallotta a kuncogó nevetést, nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

– Ki van itt? – kérdezte tetetett rémülettel. – Talán koboldok vagy huncut tündérmanók? Bújj elő, és mutasd magad!

Végül Draco kislánya, Eli, ugrott elő a bokor mögül és széles mosolyt villantott Hermionéra. Meglobogtatta a kezében tartott füzetet, majd közelebb szökellt hozzá.

– Nem vagyok kobold, se tündérmanó – jegyezte meg komolyan.

– Akkor miféle szerzet vagy? – ment bele a játékba Hermione. Egyáltalán nem bánta a lányka társaságát, sőt a fekete loknis, szürke szemű lány egyből elvarázsolta. Anyja és apja legszebb külső jegyeit örökölte, nem is beszélve ellenállhatatlan mosolyáról.

– Tündér vagyok – jelentette ki a négyévesek komoly öntudatával. – Tavi tündér, aki elcsábítja az arra járókat és leviszi a tó mélyére.

– Értem – bólintott Hermione. – Remélem, én nem esek áldozatul.

– Mivel még nem találtam tavat, ahol lakhatnék, egyelőre biztonságban vagy – biztosította a kis boszorkány.

– Ez nagyon megnyugtató – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

– Nem láttad a papámat? – kérdezte csillogó szemekkel. – Már egy ideje keresem, de nem találom. Pedig nem is bújócskázunk.

– Éppen most ment be. Azt hiszem valami sürgős dolga akadt.

– Merlinre. – A kislány morcos képet vágott és leült a padra, majd ledobta maga mellé a rajzfüzetet. Sóhajtott egy nagyot, mintha az egész világ terhét a nyakában cipelné.

– Pedig megígérte, hogy rajzol nekem pillangót, és megtanítja nekem, hogyan kell.

– Óh, biztosan sürgős megbeszélni valója van…

– Gondolom a denevér bácsival.

Hermione erre elnevette magát, a kicsi ránézett, majd komolyan folytatta:

– Mindig feketében jár és olyan, mint egy vámpír. Képzeld, láttam vámpírt, olyan vicces volt – mosolygott Eli.

– Tényleg és hol láttad?

– Apa egyik régi könyvében. De amikor ő meglátta, elvette tőlem a könyvet. Nagyon mérges volt.

– Oh.

– Ühümm, és nem adta vissza. Azt mondta, hogy csak akkor kapom vissza, ha már nagy leszek és Roxfortban tanulok. Ezer év kell még addig.

– Ez hallatlan – bólogatott Hermione együtt érzően, bár tudta nagyon jól hogy a szóban forgó könyv egyáltalán nem kisgyereknek való. – Mit szólnál hozzá, ha én rajzolnék neked pillangót és megbűvöljük egy kicsit?

– Rendben van – mosolygott Eli. – Tudtam, hogy kedves leszel.

***

Késő este volt már, amikor a gyűlés elkezdődött. Egy titkos barlangrendszerben gyűltek össze a rendtagok, amire még a Weasley ikrek bukkantak rá egy balul sikerült robbanást követően. Bűbájokkal vonták körbe a helyet, így nagyobb biztonságban zajlott a titkos megbeszélés. A hely nem volt éppen szokványos, a falnak szinte minden négyzetcentiméterét rúnák és különös szimbólumok borították. A barlang belsejében vibrált a levegő a mágiától, valami egészen ősi energiától.

A rendtagok egy kör alakú oszlopos csarnokban álltak körül egy emelvényt, amit szintén rúnajelek tarkítottak, és furcsa domborművek végeláthatatlan sora díszített. Hermione csak pár szót volt képes elolvasni az oszlopról: Griffendél és Mardekár, de a többi jel valahogy sehogy nem akart értelmes szöveget kiadni. Régen volt már a rúnaismeret óra – sóhajtott egy nagyot. De nem szándékozott ezen tovább töprengeni, hiszen mikor ő is belépett a hatalmas körbe, erős vibrálás érzett, ami mintha erőt is adott volna neki. Dumbledore előrelépett és szólni készült:

– Üdvözlök mindenkit! Engedjétek meg egy vén öregembernek, hogy külön köszöntsem Hermionét, akit újra a rend tagjai között üdvözölhettek – mosolyogva tekintett körbe, majd újra megszólalt: – Térjünk most át komolyabb dolgokra. Tudomásomra jutott, hogy Voldemort talált egy új módszert, amivel halhatatlanná válhat. Egy ősi rúna kőre írták a módszer, de még nem tudta megfejteni. Mivel a tervét minden körülmény között véghez akarja vinni, elraboltatta Archibald Ravent, aki a rúnaolvasás szakértője és a Minisztériumnak dolgozik. Megbízható források jelentették, hogy a Malfoy kúriában tartják fogságban. Meg kell akadályozni, hogy megfejtse a rúnákat. Pontosan egy hónapunk van, ezért gyorsan kell cselekednünk. A legjobb időpont a Malfoy kúriában rendezett bál…

Közben a hátsó sorból hangok szűrődtek ki, ami megzavarta a gyűlést, pedig cseppet sem szánták hangosnak.

– Harry! – szólt egy fojtott hang.

– Ne most, Ginny! – morogta Harry bosszankodva és megpróbált figyelni Dumbledore beszédére. Ám egy kicsit zavarta, hogy egyre többen tekintenek hátra.

– De, Harry! – erősködött Ginny és kénytelen volt megragadni férje karját.

– Majd később. Édes, ne szorítsd ennyire a karom! – kérte türelmetlenül, s megpróbálta lefejteni magáról a felesége karvalyként, húsába maró ujjait.

– Itt az idő – mondta a leendő anyuka nyomatékosan.

– Mire van itt az idő, édesem? – hangzott az értetlen kérdés. Harry ideges pisszegetést hallott és elvesztette a fonalat Dumbledore beszédében.

– Gondolkozz, kedvesem! – javasolta nyugodtan Ginny, de nyomatékosan megszorította férje kezét a következő fájást követően.

– Jaj, erre, most tényleg nincs időnk… Oh, Jesszus! – kiáltott fel hirtelen, és most már minden szem rájuk szegeződött. – Csak nem?

– De igen – mosolyodott el Ginny és könnybe lábadt a szeme. – Nemsokára szülők leszünk.
Harry nem is gondolkodott tovább, hanem felkapta feleségét.

– Elnézést professzor, nekünk most van egy kis dolgunk.

– Menjetek csak! – mosolygott a professzor. – Nincs is szebb egy új élet szültésénél, ezekben a vészterhes időkben.

A teremben nevetés és üdvrivalgás tört ki, végül, amikor mindenki elcsendesedett, Dumbledore megszólalt:

– Ilyen vidám ülésünk se volt még mostanában. Most pedig visszatérve a küldetéshez, Draco remélem, nem veszed zokon, hogy te leszel az egyik, aki oda megy? – A férfi nevét hallva kilépett a sorból és az emelvény felé sétált.

– Nem, dehogy, professzor. Mondanám, hogy megtisztel vele, de inkább ezt hagyjuk.

– Szerintem még egy embernek veled kellene mennie – szólalt meg idősebb rendtag Dumbledore mellől.

– Majd én megyek – jelentkezett Hermione és határozott léptekkel elindult, majd megállt Draco mellett.

– Rendben – nyugtázta a professzor egy félmosoly kíséretében, és folytatta a közérdekű információk kihirdetését.

Draco szinte nem is hallotta a következőket, mivel értetlenül és némi megrökönyödéssel nézett Hermionéra, de a boszorkány rá sem pillantott. Végül mindketten visszamentek a tömegbe, mintha csak véletlenül összefutottak volna. Szemük egyszer sem találkozott, de talán így volt a legjobb.

***

Hermione unottan sétált fel–alá a nappaliban, mert egyszerűen nem találta a helyét. Már mindenki elhagyta a helyiséget és csak ő maradt egyedül. Az áldott magányosságot, ismerősként üdvözölte, ellenben már nem kínozta, hanem inkább megnyugtatta. A könyvespolchoz lépett, végignézte az összes könyv gerincét, de egyik sem érdekelte igazán. Egy ideje amúgy is hanyagolta az tanulást, viszont a barlangban lévő rúnák felkeltették az érdeklődését.

– Keresel valamit? – szólalt meg a háta mögül Draco, ezzel megzavarta őt. A férfi váratlan megjelenésének egyáltalán nem örült.

– Csak egy könyvet keresek – vetette oda csak úgy mellékesen. – Te mit csinálsz itt?

– Esti mesét olvastam Elinek, és úgy gondoltam lejövök – válaszolt Hermione kérdésére, aztán hanyagul leült az egyik vörös kárpitos pamlagra.

– Azért papírlepkét kivehetnéd a hajadból – javasolta egy félmosoly keretében a nő, majd ő is helyet foglalt a férfival szemben egy fotelban.

– Ha-ha, nagyon vicces, de sajnos valaki megtanította a lányomat valamilyen ragasztóbűbáj használatára, és nem tudom kiszedni. – Draco gyanakvóan méregette a faarccal rá néző Hermionét, aki aztán nem bírta tovább és színt vallott.

– De nem én mondtam neki, hogy ragassza a hajadba – mentegetőzött, aztán elnevette magát a boszorkány. – Jól áll neked a szivárványszínű pillangó.
– Kösz, de most már kiszedhetnéd a hajamból. – Ugyan ő is ki tudta volna szedni, viszont sokkal kellemesebb volt, ha erre Hermionét kéri meg.

– Sajnos elfelejtettem az ellenátkot – hazudta, majd megvonta a vállá. – Szóval életed végéig ezzel a lepkével kell élned.

– Remek – morogta Draco, majd a kezébe vett egy Reggeli Prófétát, amit valaki a nappaliban felejtett. Hermione sóhajtott egyet, és egy pálcamozdulattal eltüntette a pillangókat. Ő is választott magának egy könyvet, aztán ő is elfoglalta magát. Szótlanul, szúírós szemmel nézték egymást, viszont egyikük sem igyekezett feloldani a feszültséget. Észre sem vették, hogy az idő csak rohan, ők pedig elaludtak a nappaliban


***

A reggeli napfény a nappaliban találta Dracót és Hermionét, mindketten az igazak álmát aludták, a férfi még egy kicsit horkolt is. Egész este nem szóltak egymáshoz semmit sem, de ezt megtette helyettük más. Harry, immáron boldog apukaként, büszkén masírozott le a lépcsőn. Nem is lehetett volna boldogabb, hiszen Ginny a legcsodálatosabb ajándékot adta mindkettőjüknek. Mrs Weasley még mindig a könnyeit törölgette, amikor ő kiment a szobából. El kellett mondani Hermionénak, de nem találta a szobájában, ezért is jött le az emeletről.

Az útja egészen a nappaliig jutott, amikor is megtalálta Hermionét, sőt még Dracót is. Elmosolyodott, aztán egy pálcaintéssel felkeltette mindkettőjüket.

– Merlinre, Harry! Miért kellett ezt? – méltatlankodott Draco, s feltápászkodott a padlóról, ahova önkéntelenül esett le.

– Gyertek utánam – kérte sugárzó mosollyal, aztán az emelet felé intett. Hermione és Draco egymásra néztek; mindketten követték Harryt az emeletre. Ginny a hálószobában, az ágyban fekve tartotta kisbabáját. A vendégek halkan beléptek az ajtók, hogy megcsodálhassák az újszülöttet.

– De gyönyörű csöppség! – örvendezett Hermione csillogó szemekkel.

– Igen, ő a világ legszebb kisfiúja – mondta Ginny boldogan.

– Nagyon hasonlít rád Harry – jegyezte meg Draco, a kicsire pillantva. – És hogy fogjátok hívni?

– Mi arra gondoltunk, hogy Ronald Weasley Potter legyen a neve – válaszolt Harry.
Hermione felkapta a fejét a név hallatán, és a szemében egy gyöngyházfényű könnycsepp jelent meg, majd lassan lefolyt az arcán.

– Tökéletes név – suttogta, majd a karjába vette a csöppséget.

– Ó és még valami – vágott közbe Ginny. – Draco, Hermione szeretnélek megkérni titeket, hogy legyetek a fiúnk keresztszülei.

– Boldogan – mondta Hermione sugárzó mosollyal.

– Ez csak természetes – helyeselt Draco, és büszkén kihúzta magát. – Hadd fogjam meg a keresztfiamat!

– Csak óvatosan!

– Ha nem mondtam még, van egy lányom – jegyezte meg egy kicsit sértődötten.

– Elnézést, Mr Malfoy! – gúnyolódott Hermione egy cinkos fél mosollyal.

Hermione átadta Ront Draco kezébe, aki már tapasztalt apa révén, rutinosan fogta meg az apróságot. A lány magában mosolyogva elraktározta ezt a pillanatot. Közben Ron kinyitotta szemét és egyenesen keresztapjára nézett, majd elmosolyodott.

– Úgy látom, tetszik neki a keresztpapája – állapította meg Hermione.
Draco pedig, önkéntelenül kihúzta magát, és elöntötte valamiféle különös érzés, ami a boldogság és a büszkeség elegyének lehetett nevezni.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2020 Aug 21

Powered by CuteNews