Fejezetek

4. fejezet
4. fejezet
A Malfoy család eredete


Hermione a kertben üldögélt és a csillagokat fürkészte. Már kislánykora óta szerette kémlelni az esti éget. Álmodozva, töprengeni a régi dolgokon és a jövőn. Ezen az estén gyönyörű volt az égbolt. A csillagok gyémántként ragyogtak, hűvös szellő lengedezett a fák között, amiknek lombja altatót susogott, az ágak közt szunnyadó madárkáknak. A közeli bokrok levelein apró fénytündérek játszadoztak, és repkedtek az éjszakában, akár a Szentjánosbogarak.

A levegőben tisztán érezni lehetett a mágiát és azt a varázslatot, aminek egészen az ember szívéig hatol, és nyugodtságot idéz elő. Hermione hátán jóleső bizsergés futott keresztül és fázósan összehúzta magán a kardigánját, de semmiképpen sem akart bemenni. Aztán egy sötét alak sziluettje tűnt fel a közelben, és mikor az alak közelebb merészkedett, Hermione – a kevés fény ellenére– felismerte a szőke fejbúbról, hogy ki is közeledik felé. Draco zsebre tett kézzel sétált felé, majd megállt. Hermione kérdőn ránézett, majd a szőke herceg megszólalt:

– Leülhetek?

– Csak nyugodtan – adta meg az engedély Hermione.

– Mit csinálsz itt ilyen későn?

– Csak az eget nézem.

Draco felnézett az égre és nagy szakértelemmel tanulmányozni kezdet a csillagokat.

– Ühüm, ma nagyon fényesen ragyog a Mars – mondta végül.

– Olyan vagy, mint egy kentaur – nevette el magát a lány.

– A Mars, a Jupiter és a Hold ma este együtt áll – folytatta sejtelmesen a varázsló.

– És ez mit jelent? – tudakolta Hermione, majd mélyen felsóhajtott.

– Ha ma este akartál juharfátyolkát szedni, akkor inkább halaszd el – válaszolt Draco. – És valami szörnyűség közeledik.

– Tehát semmi szokatlan – kuncogott fel a boszorkány, mire a varázsló is elmosolyodott. – Amúgy te, mit keresel itt ilyenkor?

– Mivel Eli már elaludt, nem akartam hazacipelni – sóhajtott fel fáradtan. – Egy alvó gyerekkel hoppanálni nem olyan egyszerű, és utána annyira tele lesz energiával, hogy még órákig nem alszik.

– Aha, megértem.

Aztán egy kicsit kínos csend állt be a beszélgetésbe. Mindketten az eget fürkészték és olykor-olykor egymásra pillantottak, de úgy hogy a másik ezt ne vegye észre. Aztán Hermione megelégelte a szótlanságot.
– Mit szólsz a küldetéshez? – kérdezte váratlanul.

– Egyszerűen csodás, alig várom, hogy lássam apámat – mondta Draco ironikusan.
Hermione csak megcsóválta a fejét.

– Terv kell – szólalt meg végül.

– De nem is akármilyen, mert a Malfoy kúriába, se bejutni, se kijutni nem egyszerű dolog. Ha belegondolok, mekkora kockázatot vállaltam, amikor elmentem onnan. Nem sokon múlt… apám és az átkai…

– De legalább ismered a kúriát.

– Ezzel viszont nem sokra megyünk, mivel egy halom bűbáj védi az egész kócerájt, szóval egy icipicit nehéz dolgunk lesz, és csak egy hónapunk van, a bálig.

– Akkor holnap vágjunk is bele – mondta Hermione és ásított egyet.

– Helyes! Én is így gondoltam, mivel egy halom védőbűbájt kell, majd semlegesítenünk és… Hermione, figyelsz, te rám egyáltalán?

– Igen, csak már nagyon késő van, és már nagyon álmos vagyok. Ha nem haragszol én most elmennék aludni.

– Nem dehogy.

– Ezt amúgy sem most kellene megbeszélnünk – jegyezte meg a boszorkány.

– Igen, igazad van. Jó éjszakát!

– Köszönöm neked is – mondta majd felállt a padról és elindult a rózsalugas felé, majd visszanézett. – Aludj jól!

– Te is! – mosolyodott el Draco.

***

Másnap reggel Hermione egyedül ült a konyhában. Már mindenki megreggelizett, Ginny és a baba még pihentek. A tűzhelyen egy üres lábosban egy fakanál keverte a nemlétező levest. Alighogy Hermione befejezte a reggelit, Draco az egyik dolgozószobába hívta őt, mondván beszélni akar vele. Olyan sietősen tette mindezt, hogy a gyakorlatilag keresztülrohantak az egész házon.

– Mi volt ilyen sürgős? – kérdezte Hermione.

– Azt, hogy elkezdhetjük a felkészülést – válaszolt komoran. – Nincs sok időnk, és nem akarom vesztegetni.

– Jó, rendben.

– Akkor felkészültél? – kérdezte Draco.

– Mire? – kérdezte Hermione.

– A hoppanálásra – mondta a férfi teljesen nyugodtan.

– De mégis hová?

– Oda, ahol Eli és én lakunk. Őt most nemrég vittem haza. Úgy gondoltam, hogy ott könnyebben fel tudunk készülni.

– Oh. És hova fogunk menni?

– Hozzám.

– Jaj, Draco, nem fárassz!

– Mondtam már hoppanálunk, a többit majd meglátod – mondta hanyagul, és meg sem várta, amíg a boszorkány válaszol már hoppanált is.

Hermione egy árva szót sem tudott szólni. Hirtelen valamiféle forgószélbe keveredett, és amikor újra feleszmél, már rég nem a Black kúriában álltak. Hermione kíváncsian tekintett körbe, ahogy meg tudta állapítani valamiféle kastélyba keveredett, ami akár egy mardekáros banda búvóhelye is lehetett volna.

Éppen az előcsarnokban voltak, amiben akár egy kisebb fajta utcácska is simán befért volna. A helyiséget körben fáklyák szegélyezték. A falakat smaragdzöld falikárpitok díszítették, amik a Malfoy család címerével volt ellátva. Hermione ámulva tekintett fel a mennyezetre, ami öt méter magasan volt. A lány elmosolyodott, a jó öreg Roxfort jutott eszébe. Majd megcsóválta a fejét és megszólalt:

– Nem is tudtam, hogy kastélyban laksz.

– Ez egy érdekes történet.

– Elmeséled?

– Majd igen, de most menjünk a könyvtárba – mondta és felment a lépcsőn.

A lánynak gyorsan kellett mennie, nehogy eltévedjen, és lépést tudjon tartani Dracóval, aki sebes léptekkel haladt a fáklyákkal kivilágított folyosón. Aztán egy mahagóni színű, hatalmas ajtó elé értek. Draco hanyagul intett a pálcájával, amitől az ajtó remegni kezdett, majd kísérteties nyikorgással kitárul, utat engedve nekik. Egy sötét helyiségbe léptek be, Draco csettintett egyet, és a méregzöld drapériák maguktól elhúzódtak, s a fény végre bejutott a helyiségbe.

A hatalmas könyvtárban, körben álltak az óriási könyvespolcok, amiken katonás rendben sorakoztak a vaskosabbnál vaskosabb kötetek. Furcsa módon a könyvek mintha mozogtak volna, a helyiség közepén egy hatalmas kör volt, amiben egy rózsát átölelő ezüst kígyó foglalt helyet. Aztán a kör emelkedni kezdett és asztalmagasságban megállt. Hermione arcára különös üdvözült kifejezés jelent meg. Draco apró mosollyal nyugtázta a lány elképedését.

– Csodálatos – mondta Hermione átszellemülten.

– Látom téged, ennyi könyvvel könnyen le lehet venni a lábadról – mondta kaján mosollyal.

– Tudod, most először irigyellek. De áruld már el, hogy-hogy te ebben a kastélyban laksz?

– Akkor kerültem ide, amikor apámnak megmondtam, hogy nem leszek halálfaló. Nagyon dühös lett és pálcát fogott rám, jobbra-balra átkozott, és alig tudtam előle megmenekülni. Tudod a Malfoy kúria mágiával elég intenzíven átitatott hely. A családunk évezredek óta erősíti a védelmét, ezért olyan nehéz bejutni. A védőköröket szinte lehetetlen megtörni. Szóval, amikor éppen menekülni készültem, beléptem a körbe és valamiféle szellem alakot láttam. Aztán az a szellem valamit motyogott és én már csak arra emlékszem, hogy forog velem a világ, végül a kastély előcsarnokában találtam magam.

– És miféle ez a hely?

– Valamiféle titkos tanácskozóhely lehetett valamikor régen. Nem igazán tudom, de itt biztonságban vagyunk.

Hermione már fel akarta tenni a következő kérdését, de megcsóválta a fejét és úgy döntött, inkább nem kérdez többet.

– Mi szeretnél még tudni? – kérdezte Draco.

– Semmit, hagyjuk.

– De mondd csak el.

– Nem akarlak megbántani, és régi sebeket feltépni.

– Oh, értem, szóval arra vagy kíváncsi Drew is itt lakott-e velem? – Hermione kissé zavartan bólintott. – Nem erre már nem került sor. De most kezdjünk neki a felkészülésnek.

– Jó, rendben.

Draco fogta a pálcáját és kőasztal közepe felé intett vele, ott pedig egy zöld fénypont kezdett izzani. A rózsát ölelő ezüst kígyó felemelkedett, s forogni kezdett, majd eltűnt. A fénypontból apró fonálszerű fénycsóvák ágaztak ki és lassan egy épület tervrajzává álltak össze.

– Hű, nem is rossz – mondta Hermione és kerekre tágult a szeme. – Szóval, ez lenne a Malfoy kúria?

– Igen – sóhajtott Draco.

– Akkor vágjunk bele. Mi védi a kúriát?

– Két védelmi vonala van. Az első maga a kapu, amit kősárkányok védenek és maga a fal. A szobrok el vannak varázsolva, és a kapu csak az aranyvérűeket engedik be.

– Csodás – mondta a lány. – Akkor azt hiszem, nem nekem kell veled mennem.

– Te jössz velem – közölte Draco határozottan, és mélyen Hermione szemébe nézett. – Csak a falat, kell átrepülnöd.

– Draco Malfoy és a logika. Ne nézz madárnak! Vagyis hogyan gondoltad ezt? Szárnyakat növesztek? Seprűt pedig nem vihetünk magunkkal.

– Angyalom, én gondoltam erre is.

– Óh, tényleg? – kérdezett vissza kissé gúnyosan.

– Igen, de ne nézz rám így – mondta Draco mély bársonyos hangon.

– Mert, hogy nézek rád?

– Olyan máshogy, mint szoktál, és ez nyugtalanító – vágott egy fintort a varázsló. – De folytassuk.

– Akkor elárulod nekem, hogyan akarsz engem bejuttatni oda?

– Pillangóvá változtatlak.

Hermione elnevette magát, aztán elkomorult. Összefonta a karjait, s felhúzott szemöldökkel figyelte a férfit, aki rémesen nyugodtnak tűnt.

– Ugye csak viccelsz? – szólalt meg újra.

– Miért, nem jó ötlet? – kérdezte megrökönyödve Draco.

– De, csak… – ezen a ponton újra elnevette magát. – Ez egy rémesen nehéz varázslat. Egy kicsit aggódom.

– Nem kell aggódnod – biztosította a férfi. – Remekül értek az átváltoztatástanhoz.

– Ezt gyakorolni kell.

– Bíznod kell bennem – jelentette ki Draco.

– Tudom, tudom – bólogatott Hermione, majd elkezdte a körmét rágni. – Még ezen dolgoznunk kell.

– Ne is zavartasd magad! Ha megengeded, én folytatom, a második védőkör elemzését. Az nagyobb falat, mint a pillangóvá válás.

– Csak nyugodtan – mosolygott Hermione. – Nem neked kell majd életed végéig pillangószárnyakkal élned, ha félresikerül a bűbáj.

– Bocs, de az eleven elégés jobban foglalkoztat.

– Merlinre! – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Rendben folytassuk.

– Szóval, ez egy a házig húzódó bűbájkupola – mutatta Draco

– Eddig nincs benne semmi különös.

– Oh, ezt te csak hiszed. Úgy kell bejutnunk, hogy a bűbájokat semlegesítjük, lehetőleg észrevétlenül és a szellemkutyákkal is el kell bánnunk – magyarázta a varázsló. – Nem olyan könnyű ez.

– Szellemkutyák? Ez szép, az 1768-as varázslényekre vonatkozó törvény szigorúan tiltja a szellemkutyák tenyésztését és alkalmazását, de hát a Malfoyoknak semmi sem szent – majd itt Dracóra nézett. – Persze te kivétel vagy – mosolygott rá és megsimogatta Draco vállát.

– Ez jelenti nekünk a legnagyobb gondot, meg persze az, hogy ne ismerjenek meg minket.

– Teliholdvirág – mondta Hermione.

– És azzal meg mire megyünk? Elhiszem, hogy szép, de fogalmam sincs, hogy segíthet nekünk.

– Mondd csak, jártál te valaha a Roxfort környékén?– kérdezte Hermione szemrehányóan – Ennek a főzetével lehet elűzni a szellemkutyákat, amik valójában nem szellemek, hanem démonok.

– Olyan mintha egy könyvből olvasnád… – jegyezte meg Draco tettetett megdöbbenéssel. – Félelmetes…

– Jaj, hagyd már abba! – méltatlankodott a lány, és oldalba lökte a szőkeséget, aki nevetőgörcsöt kapott.

– Honnan a fészkes fenéből akarsz ilyen gazt szerezni? Mert gondolom a környékünkön ilyen nincs.

– Látom, tényleg átaludtad azt az órát, amin a szellemkutyákról volt szó.

– Drágaságom, ha megkérhetlek a lényeget, ha nem gond.

– Hadd jegyezzem meg, Malfoy, hogy nem szeretem, amikor becézgetsz. Egyébként holdtölte első napján kell szedni, és minden erdőben megtalálható, csak jó helyen kell keresni – folytatta a boszorkány. – El tudom készíteni a főzetet.

– Ez mind nagyon szép, de sok időt vesz igénybe. Keresnünk kell valami átkot vagy ártást.

– Talán rendelkezek annyi tapasztalattal, hogy ne legye akadály – mondta Hermione villogó szemekkel.

– Akkor is sok idő – makacskodott Draco.

– Két nap múlva telihold és a bájital elkészítése egy napot vesz igénybe. De ha van jobb ötleted, felőlem…

– Jó, jó rendben – egyezett bele. – Rád bízom, viszont kell valami biztosíték arra az esetre, ha ez nem jön be.

– Rendben – vigyorodott el Hermione. – Van még valami, amiről nem tudok.

– Azt hiszem, nincs. Már csak azt kellene kitalálni, hogyan álcázzuk magunkat.

– Semmiképpen nem használhatunk százfüléfőzetet.

– Miért?

– Mert sok idő elkészíteni, és mit tudod csak egy óráig hat – magyarázta a boszorkány. – Könnyen kimutatható, gyanús, ha ilyesmit vinnénk be. Soroljam?

– Próbáltad már? – kérdezte Draco.

– Hát az úgy volt… – kezdte Hermione, majd észbe kapott. – Semmi közöd hozzá!

– Jó, de nem kéne leharapnod a fejem… Akkor szerinted mit csináljunk?

– Néhány transzformáció, az arcon hajfesték és szemszín változtatás elég lesz. Amúgy a bálra, hogy fogunk bejutni?

– Meghívóval – mondta Draco nemes egyszerűséggel. – Mivel apám, mindig velem íratta a meghívókat. Tudod, hogy minden évben ugyanolyat küld, és mindig ugyanazzal a bűbájjal ellátva.

– És mi van, ha most nem? – kérdezte Hermione.

– Akkor bajban leszünk – mondta nyugodtan. – Nyugodj meg! A családom ragaszkodik a hagyományokhoz, már-már betegesen, így ezzel biztosan nem lesz gondunk.

– Remélem, hogy van terved arra az esetre, ha nem sikerülne bejutnunk.

– Van.

– Elárulod?

– Nem, mert ez egyedül fogom intézni – közölte Draco.

– Hű, de titokzatos – mondta Hermione és belenézett a szürke szemekbe. – Szóval nem árulod el?

– De még mennyire, hogy nem – lépett hozzá közelebb. A boszorkány nagy szemekkel nézett a szürke szemekbe. – Nem kellene így rámnézned.

– Hogy nézek?

– Nem is tudom – csóválta meg a fejét, aztán kisimított egy hajtincset Hermione arcából, aztán finoman megsimogatta a puha bőrt. – Valami olyan tennék miatta

– Mert mit tennél?

Draco gondolkodó arcot vágott, és magában számításokat végzett, majd felhúzott szemöldökkel, és huncut vigyorral nézett vissza a lányra.

– Mondjuk, megcsókolnálak.

– Úgyse mernéd – nevetett Hermione.

– Tegyünk egy próbát?

– Felesleges, mert úgyse…

Draco már várta meg, hogy mi lett volna a mondat vége, mivel bizonyítani akarta. Odahajolt Hermionéhoz és megakadályozta, hogy bármit is mondjon. Karjait gyengéden Hermione dereka köré fonta, majd erősen szorította nem engedve szabadon a lányt, aki bolond is lett volna szabadulni. És egyre szenvedélyesebben csókolta a cseresznyepiros ajkakat.

Hermione nem ellenkezett, hanem visszacsókolt. Kezével Draco hajába túrt és átadta magát, annak a kellemes érzésnek, ami átjárta az egész testét. Teljesen mást érzett most, mint akkor, amikor Ron csókolta őt, ez új és érzéki volt a számára. Draco gyengéd volt és szenvedélyes. Hermione hirtelen azt sem tudta, hol van, csak a csókra összpontosított. Őrjítő vágyat éreztek mind a ketten, aminek nem is mertek ellenkezni, inkább engedtek neki. Draco gyengéden felfektette Hermionét az asztalra és éppen tovább lépett volna, hogy tervét teljesítse, amikor közeledő lépteket hallott.

– Apa – szólt a hang engesztelhetetlenül –, apa, merre vagy?

Draco csalódott arckifejezéssel engedte el Hermionét, aki szintén zavarban volt kissé. Azonnal lemászott az asztalról a férfi segítségével. De a tervük nem sikerült, mert a varázsló megbotlott és magára rántotta a lányt. Elinor éppen ebben a pillanatban lépett be. Draco és Hermione zavartan mosolyogva néztek rá a kemény kőpadlóról, mindketten zavarban voltak és arcuk égett, akár a máglya.

– Apa, te mit csinálsz itt? – kérdezte kíváncsian a kislány.

– Hát… szóval Hermionéval éppen átkokat gyakoroltunk, és nagyon ügyetlen voltam, elestem, aztán magamra rántottam Hermionét.

– Jó, de apu miért rúzsos a szád?

– Komolyan? Furcsa – vonta meg a vállát Draco. Szörnyű zavarban voltak, de mindketten igyekezetek ezt palástolni. Hermione paprikapiros arccal, majd megköszörülte a torkát.

– Apu, csinálsz nekem palacsintát? Tudod megígérted!

– Rendben, drágám, mindjárt megyek. Mi lenne, ha előre mennél és előkészítenéd a tálat?

– Oké. – Azzal a kicsi mosolyogva, elviharzott a konyhába. Draco és Hermione megvárták, amíg az apró léptek hangja elhal a folyosón.

– Sajnálom – törte meg a csendet először a férfi. – Nem tudom, hogy mi ütött belém.

– Felejtsük el – rázta meg a fejét Hermione.

– Én…

– Nem kell magyarázkodnod. Ez csak egy…

– Pillanatnyi… fellángolás?

– Olyasmi – helyeselt a boszorkány. – Most menj csak, és foglalkozz a lányoddal! Én még körülnézek itt aztán, utánad megyek.

– Rendben.

***

A későbbiekben Hermione a könyvekkel volt elfoglalva, de még most sem tudta kiverni a fejéből Draco csókjait, amiknek a nyoma még mindig ott égett az ajkain. De igyekezett a könyvespolcokon sorakozó kötetekre koncentrálni. Olyan volt neki ez a hely, mint a paradicsom. Úgy érezte többé el sem tud szakadni ettől a helytől. Mintha haza tért volna.

Egyre jobban belebonyolódott a könyvek sokaságába, és egyre hihetetlenebb felfedezéseket tett. Sok olyan kötetet talált, amiket a Roxfort könyvtárárban még nem is látott, nemhogy olvasott volna, pedig az nagy szó, hogy Hermione Granger nem olvasott valamit. Aztán ahogy a lány a polcok közt nézelődött, egy olyan könyvet vett észre, aminek a gerincén ugyanaz a címer volt, mint ami a nagy kőasztalon. A lány nem is tétovázott tovább, hanem kiemelte a nagy könyvet, ami meglepő módon nem is volt nehéz.

Ám ekkor az öt méteres polc remegni kezdett, amitől a lány nagyon megrémült és azonnal arrébb állt, a kezében lévő könyv pedig a padlón landolt. A polc hirtelen megmozdult és elfordult. Mögötte egy folyosó fekete sziluettje rajzolódott ki. Hermione meglepődve tartotta a könyvet, és lassan benézett. Bent rögtön fáklyák gyúltak ki. Aztán suttogás hallatszott, a lány legyőzve a félelmét és engedett a kíváncsiságának.

A folyosó kísértetiesen emlékeztette Roxforti pincehelyiségekre. A falak nyirkosak voltak és vízcseppek csillogtak rajtuk. Ahogy egyre beljebb haladt, furcsa módon a levegő tisztulni kezdett és egyre világosabb lett. Aztán Hermione egy kör alakú helyiségben kötött ki. Érdeklődve futtatta körbe a tekintetét. A teremben két koncentrikus körben, egymástól egyenlő távolságra, vastag oszlopok sorakoztak, és mindegyikre jeleket véstek. Ezek nagyon emlékeztették Hermionét valamire, de nem tudta őket megfejteni.

Aztán a szemközi falra nézett, amire egy fa volt rajzolva, az ágain ezüstös derengés volt megfigyelhető. A lány közelebb ment, és megnézte mi is a derengés oka. Szépen hurkolt betűkkel nevek voltak az ágakra írva. Néhány név fényesen csillogott, volt olyan is, ami már alig pislákolt, és olyan, ami már teljesen fénytelen volt. Hermione olvasni kezdete őket, és mindjárt rájött mi is ez a fa: a Malfoyok családfája.

– Üdvözöllek idegen! – szólt egy sejtelmes hang, Hermione háta mögül.

A boszorkány megrettent és megfordult. Egy a húszas éveiben járó, hosszú fekete hajú, kék szemű nő nézett rá, akin egy idejétmúlt hosszú fehér ruha volt.

– Ki vagy te? – kérdezte egy kicsit remegő hangon Hermione.

– Lady Elisabeth Malfoy.

– Én Hermione Granger vagyok.

– Én vagyok a Malfoy család titkának őrzője, de mit keres itt egy olyan ember, akinek egy cseppnyi Malfoy vér sem folyik ereiben? – kérdezte sejtelmesen.

– Véletlenül találtam ide.

– Nem vagy Malfoy, de nem értem, hogy jöttél ide, mikor erről a helyről csak néhány Malfoy tud és léphet be ide. Mondd, hogy kerülhetett ide Hollóhát Hedvig leszármazottja?

– Ki?

– Te.

– Én nem vagyok Hollóhát Hedvig leszármazottja – mondta Hermione nevetve.

– Oh, gyermeken, lehet, hogy századokat éltem át ide bezárva, de ne hidd, hogy nem ismerem fel, a keresztanyám vérvonalát.

– Hiszen én nem vagyok tisztavérű mágus.

– Már, hogy ne lennél tisztavérű – emelte fel a hangját a nő. – Tisztább a véred, mint azt hinnéd, persze nem abban az értelemben, amit Mardekár Malazár hangoztatott.

– Hermione, merre vagy? – szólt kintről Draco hangja.

– Itt vagyok lent – szólt Hermione. – Gyere le te is.

Aztán léptek zaja visszhangzott a folyosóban, és hamarosan megjelent Draco, aki egyből pálcát rántott.

– Te meg ki vagy? – kérdezte a varázsló dörgedelmes hangon, de amikor belenézett a nő kék szemeibe, rögtön észbekapott. – Akarom mondani… Üdvözöllek.

– Üdvözöllek Draco Malfoy, a nevem Lady Elisabeth Malfoy, a Malfoy család titkának őrzője vagyok. Nekem, mint a legtisztább szívű Malfoynak, tudnod kell, mi a család története. Kész vagy-e rá, hogy hallgasd a történetet?

– Persze… azaz igen, természetesen, kész vagyok rá – mondta Draco.

– Helyes! Sok-sok éve már, hogy a Malfoyok a sötét oldalt szolgálják. De volt köztük, olyan is, aki sosem volt sötét mágus. A családunk története egyidős az alapítókéval. Az első Malfoyt Aleronnak hívták, aki árvaként járt kelt a világban, amikor találkozott Markedárral. A dicső úr a szolgálatába fogadta, a varázserővel bíró Aleront és tanítani kezdte. Az évek során az árva, hatalmas mágussá fejlődött és keményen állta a próbatételeket. Mikor betöltötte a huszadik életévét, mestere javaslatára, bolyongani kezdett a nagyvilágban.

Pár év múlva Aleron újra visszatért, ereje egyre félelmetesebb lett. Mardekárnak volt egy lánya, akit Aurorának hívtak, és olyan szép volt, akár a hajnal. Apjához hasonlóan fekete haja volt és kék szeme. A lány tudott parancsolni a hóesésnek és szépségével mindenkit elbűvölt. Aleron, amikor meglátta Aurorát rögtön beleszeretett, és a lány is ő belé. Aleron feleségül kérte Mardekár Malazártól a lányát, aki nem örült ennek, mivel nem tartotta a tanítványát egyetlen lányához méltónak.

Aurorát egy hatalmasabb mágusnak ígérte feleségül. Aleron és Aurora úgy döntöttek megszöknek, ami sikerül is, ám a kegyetlen Mardekár megátkozta őket. Minden leszármazottjuk Mardekár fiainak és utódainak szolgálatába kell állniuk, és a sötét oldalnak kell fejet hajtaniuk, első gyermeküknek, pedig a Malfoy családfát kell őriznie, mind addig, amíg fel nem oldozzák. Ám a varázslat nem lett teljes, mert Hollóháti Hedvig enyhített az átkon. A tiszta szívűnek született Malfoyok maguk dönthettek sorsukról, de akiben nem lakozik a jóság cseppnyi szikrája sem, azon fog az ősi átok. Ez a kastély menedék a tiszta szívűeknek. Most már ifjú Malfoy tudod a családod történetét.

Draco és Hermione döbbenten meredtek maguk elé. Végül Draco megszólalt:

– Feloldozlak, már nem kell viselned a terhet – szavai őszintén és eltökélten visszhangzottak a terem falain.

– Köszönöm neked – mosolygott a nő.

Aztán a fekete hajú nőt fény ölelte körül, és még mondott valamit, de az a két fiatalnak már teljesen érthetetlen nyelven volt. Végül a fény egyre jobban körülölelte Lady Elisabethet, majd úgy eltűnt mintha ott sem lett volna. Draco és Hermione döbbenten meredtek egymásra, ezután elindultak kifelé. Draco felvette a vaskos könyvet.

– Ez nagyon nehéz – nyögte a varázsló.

– Ugyan már, amikor levettem a polcról nem is volt súlya – mondta Hermione. – Ez enyhán szólva furcsa.

– Ha nem hiszed, odaadom. – Azzal a lány kezébe adta a könyvet.

– Merlin szent hamvaira, ezt rohadt nehéz, és segíts, mert nem bírom –nyögte a boszorka. A varázsló csak nevetett, aztán visszavette a vaskos iratot.

– Én nem akarok kötözködni, de én, megmondtam – húzta huncut vigyorra a száját Draco, és közös erővel visszatették a nagy könyvet a helyére.

A polc újra remegni kezdett, majd újra visszaállt az eredeti állapotába.

– Na, ezzel megvolnánk – vett egy mély levegőt Draco. – Akkor most irány a konyha!

– Erről nem akarsz beszélni?

– Most nem – rázta meg a fejét.

– Ez az egész meg sem érint?

– Őszintén? – nézett rá a varázsló. – Egyelőre nem tudok ezzel foglalkozni. A lányom és a konyhai felfordulás sokkal jobban izgat. Szóval, ha megérhetlek…

– Rendben, megyek. És mi történt a konyhában?

– Majd meglátod.


hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2020 Aug 21

Powered by CuteNews