Fejezetek

5. fejezet
5. fejezet
Gyakorlat teszi a mestert

Hermione komótosan sétált a titokzatos Malfoy kastély fáklyafénybe burkolózó sötét folyosóin. Még mindig a csókon járt az esze, nem is igazán értette az egészet. Olyan gyorsan történt minden. Draco csak úgy átlépte a köztük lévő vékonyka határt, és ezzel teljesen összezavarta őt. Mi lett a régi ellenségeskedésből? Erre a gondolatra már majdnem elnevette magát. Aztán rájött valamire. Az egykori mardekáros kizökkentette abból, amiben évek óta vergődött.

Nem akart túl nagy jelentőséget tulajdonítani az egésznek. Ugyanakkor rengeteg kérdés kavargott az elméjében. Mi lesz, hogyan kezeljék a helyzetet, és hogy fogadja majd Eli, ha mindez napvilágra kerül? Tagadhatatlanul hatással volt rá Draco csókja, de fogalma sem volt róla, hogy tud ezek után együtt dolgozni vele. Aztán hangokat hallott a földszintről.

Lesietett, majd egy ajtón a lépcső mellett, bement egy szűk folyosóra. A hangok egyre erősebbek lettek. Hamarosan Hermione belépett a konyhába, ahol Eli egy széken ülve, nevetve figyelte, ahogy apja, a varázspálcája segítségével, magasba röpteti a palacsintákat. Draco nevetségesen festett a szakácskalapban, és még bohóckodott is hozzá. Hermione alig tudta megállni, hogy nem kuncogjon a jeleneten.

– Gyere, Hermione, jut neked is palacsinta – mondta Draco és kacsintott egyet. – Fogj egy tányért és csücsülj le!

– Apa, ne varázslattal röptesd a csintákat, hanem te magad – nevetett Eli és lelkesen, nagy őzike szemekkel nézett apjára. Közben Hermione leült a kislány melletti székre és kíváncsian nézett Dracóra, hogy miként fogja ezt a feladatot teljesíteni.

– Erre kíváncsi nagyok én is – mondta a boszorkány, és vigyorogva nézett férfira.

– Na, jó, ti akartátok – vonta fel a szemöldökét, és tettetett komolysággal nézett a két hölgyeményre.

Draco előkészítette a serpenyőt, erős összpontosítással figyelte a benne lévő tésztát, és amikor elérkezettnek látta az alkalmat, egy laza mozdulattal a magasba röpítette a palacsintát. Megrészegült kaján mosollyal várta, hogy a finom étek lehetőleg a sületlen oldallal lefelé essen, de hiába várta, mivel az a plafonra ragadt. Eli kuncogva nézte az apját, aki úgy tett mintha keresné a palacsintát. Majd amikor megtalálta fent a plafonon, az óráját nézegetve, és hangosan sóhajtozva várt.

– Min nevetsz? – kérdezte Draco megrökönyödve a kislányát. – Csak pihen egy kicsit, aztán majd újra lejön.

A tudományos magyarázat egyáltalán nem győzte meg a lányokat, akik kacagva figyelték az eseményeket.

– De, apu, a palacsinta nem fog onnan lejönni.

– Jaj, dehogynem… – kezdte, ám a mondatot nem tudta befejezni.
Ekkor ugyanis a serpenyőben lévő olaj meggyulladt, amit a mi szőke hercegünk egy kicsit közel tett az égő gáztűzhelyhez, és hatalmas lánggal égni kezdett. Draco kitágult pupillákkal meredt a kezében lévő égő serpenyőre, de az eszébe sem jutott, hogy eldobja, vagy letegye, vagy nemes egyszerűséggel tegyen rá egy fedőt.

Eli ijedten nézett a komolyra vált arccal mellette ülő Hermionéra, aki nem volt rest cselekedni, és azonnal eloltotta a tüzet. Draco most már vizesen állt továbbra is görcsösen markolva a serpenyőt. Aztán a plafonra ragadt palacsinta úgy döntött mégsem időzött ott tovább, és lesett egyenesen a vakmerő szakács fejére, akinek a sapkája a tehertől összelapult és a szemébe csúszott.

– Én mondtam, hogy le fog jönni– szólalt meg Draco, és széttárta a kezét.

A társaságból végül orkánszerű nevetés tört elő, mivel Darcónak nagyon is előnyösen állt a fején lévő palacsinta. Miután sikerült megszabadulnia a különös fejfedőtől, ő is az asztalhoz ült, és a minden nekiláttak a maradék palacsintának, amik szerencsére nem látogatták meg a plafont. A továbbiakban így hármasban nevetgélve beszélgettek a konyhában.

Eli mosolyogva hallgatta a két felnőtt élménybeszámolóját a régi iskolai évekről. Hermione pedig nagyon szívesen ecsetelte neki, hogy a harmadikos korukban, hogy sikerült egy jól irányzott jobb egyenessel kiütnie Dracót. Aztán a negyedik évük került terítékre.

–… és akkor a Mordon professzor egy nagy fehér… – mondta Hermione.

– Azért nem kéne tudnia a gyereknek, hogy mivé változtatott – szóltat Draco kicsit duzzogva. Mivel soha nem szerette, ha a vele kapcsolatos kínos emlékeket tárgyalták, főleg ha a hallhatóságban lánya is jelen volt.

– De, papa, miért nem mondod el? – nézett rá csillogó szemekkel Eli.

– Miért vagy ennyire kíváncsi? – kérdezte Draco és belenézett a szürke szemekbe. – Ezt a tulajdonságot nem tőlem örökölted az biztos.

– Még hogy nem? – nevetett fel Hermione. – Nem is tudom ki volt az, aki másodikban lelepleződött, amikor…

– Jól van, jól van – sóhajtott fel Draco.

– Papa, apucii mondd el légy szíves! – rimánkodott Eli. – Nem mondom el senkinek.

– Miért olyan fontos? – kérdezte az apja, miközben kicsit megcsiklandozta a kislány oldalát.

– Csak. Légy szíves!

– Jaj, Draco, mondd már el neki, hogy egy nagy fehér görénnyé változtál.

– Remélem, most örültök – morogta és tüntetőleg elfordult.

– Nem értem, papa, miért vagy ezért mérges, én még soha nem láttam görényt…

– Jól van lányok, a görény témát váltsunk témát – szólalt meg Draco.

Hermione mosolyogva nézte a kis családot, aztán az órájára pillantott. Rosszul érezte volna magát, ha megszakítaná ezt az idillt.

– Szerintem ma már ne kezdjünk el gyakorolni – mondta végül a boszorkány.

– Szerintem se – helyeselt Draco.

– Akkor haza is vihetnél – kérte Hermione csak úgy mellesleg.

– Felesleges – legyintett a varázsló flegmán. – Hiszen van itt van vagy…

– Sok-sok szobánk van – segítette ki a kislánya.

– Igen, szóval…

– Mione, aludj nálunk! – kérte Eli szinte könyörögve. – Kérlek!

– Igen, én is ezt akartam javasolni. Így könnyebben menne a közös munka is.

– Nem tudom jó ötlet-e.

– Inkább praktikus – közölte Draco. – Időt tudnánk megspórolni.

– Hát, ha nem zavarok… – kezdte Hermione, bár nem volt benne biztos, hogy ez teljesen jó ötlet, de a két Malfoy tekintetének nem tudott ellenállni. Főleg Eli hatotta meg, aki időközben megölelte.

– Nem zavarsz – mondta Draco.

– Jaj, de jó! – lelkendezett a kislány. – Megmutatom a kastélyt.

Eli ekkor megfogta Hermione kezét és kirángatta konyhából.

– Papa, elmentünk keresni Mionénak egy szobát.

– Jó, jó menjetek csak!– szólt utánuk Draco.

Majd Hermione tányérján árválkodó fél palacsintáját elcsente és másodperceken belül már meg is ette.

***

Eli nagy körültekintéssel válogatott a szobák közül, amikor is megtalálta a legmegfelelőbb lakosztályt Hermione számára. A vendégnek is nagyon tetszett a hálószoba, aminek hatalmas és szép erkélye volt. A falak tojáshéj színűre voltak festve, amit egy helyen az elmaradhatatlan Malfoy címer díszített. Hatalmas baldachinos ágy áll a fal mellett, amin világoskék bársonyágyneművel volt megvetve az ágy. Természetesen még mielőtt Hermione elfoglalta volna a szobát, pár házimanó kitakarította azt és áthozták néhány ruháját is.

Miután a vendég kényelmesen elhelyezkedett, elindult fürdeni. Nagyon jól esett neki a meleg zuhany egy ilyen fárasztó nap után, és ahányszor eszébe jutott Draco csókja, egyre többször futott végig a hátán a bizsergés. Mikor végzett a fürdéssel egy fehér köntöst húzva kilépett visszament a szobájába és a fésülködő asztalhoz ülve elmélázva fésülni kezdte a haját. Majd egyszer csak a tükörből egy azt vette észre, hogy egy sötét alak közeledik felé. Megrémült és a hajkefét a kezében tartva megfordult és felállt a székből.

– Mi tervezel azzal a hajkefével? – kérdezte a sötétből kibontakozó Draco.

– Még nem tudom – mondta Hermione és hatalmasat sóhajtott. – Mit csinálsz itt?

– Csak gondoltam beszélgethetnénk.

– A csókról?

– Igen, erről is beszélhetnénk – mondta Draco és közelebb lépett.

– Nézd, nem akarom, hogy ennyire nagy feneket kerítsünk a dolognak – sóhajtott fel Hermione. – Nem kellene bonyolítanunk azt, ami köztünk van. Neked gyereked van, nekem meg… egy szomorú múltam…

– Nekem nincs szomorú múltam? – nevetett a férfi, aztán karba tette a kezét. – Talán nem kellene ezekkel foglalkozni.

– Csak vágjunk bele? – tudakolta a boszorkány.

– Miért ne?

– Miből gondolod, hogy én is akarom?

– A szemedből ki tudom olvasni.

– Tényleg?

– Igen – bólintott, majd közelebb ment hozzá, megfogta a lány derekát, és közelebb húzta magához, annyira, hogy érezte Hermione finom illatát. – Évek óta nem éreztem ilyet.

– Én sem.

A varázsló elmosolyodott, majd megcsókolta, olyan érzékien, hogy Mione térde is megremegett. Teljesen elolvadt Draco erős karjaiban, amik nélkül már rég a földön kötött volna ki, totális kábulatban.

Aztán nem bírta tovább türtőztetni magát, elkezdet kigombolni Draco ingét, majd megszabadította tőle. A varázsló Hermione nyakát csókolgatta, és kezdte egyre jobban kibújtatni a lány a köntösből. Gyengéden a karjaiba vette, aztán az ágyra fektette. Apró csókösvényt írt le Hermione hasára, aztán egyre feljebb haladt, és egy szenvedélyes csókkal fejezte be. Már mindkettőjükről majdnem lekerült minden ruha, amikor sikítást hallottak Eli szobája felől.


Hermione rögtön kijózanodott a kábulatból és teljes erőből lelökte magáról Dracót, aki döbbenten landolt az ágy másik felén. Előkapta a pálcát és elindult a gyerekszoba felé. Nem is figyelte, hogy a férfi utána megy-e. Lélekszakadva rohant be a kislány szobájába, ahol egy intésére világos lett. Eli ott kuporgott az ágyán, szoroson markolva a takaróját. A boszorka eltette a pálcát.

– Mi a baj kicsim? – kérdezte Hermione és leült mellé az ágyba és átölelte a kislányt.

– Nagyon szörnyű volt – pityeredett el a kislány.

Közben a szoba ajtajában megjelent Draco, de inkább úgy döntött, hogy nem zavarja meg őket. Neki most úgy is elege volt mindenből, mert már elég nehezen viselte, hogy megint hoppon maradt.

– Meséld el milyen volt? –suttogta Hermione nyugodtan, és megsimogatta a kislány hátát, aki görcsösen kapaszkodott belé.

– Láttam a mamámat – nézett fel könnyes szürke szemekkel Eli. – De gonosz volt, azt mondta, hogy megöli a papát. Én meg mondtam neki, hogy ne, mert én nagyon, szeretem az aput. Aztán megjelent apuci is, a mama megfogta a nyakát, és utána mondott valamit és… és olyan zöld fény lett, én meg megijedtem.

– Semmi baj Eli! – ölelte át még szorosabban. – Nem kell félned, nem bánja senki sem az apukádat. Ez csak egy álom volt.

– De a mama bántani fogja! – szipogta a kislány.

– Már nem tudja bántani – mondta Hermione.

A kicsi tele rémülettel nézett Hermionéra. A szürke szemekben félelem szikrázott. Majd Eli halkan megszólalt:

– A mama nem halt meg – jelentette ki szent meggyőződéssel. A boszorkányt teljesen kirázta a hideg ettől, de nem szólt semmit sem. Eli azonban tovább folytatta: – Én láttam sokszor, és én félek tőle, mert gonosz.

– Ne aggódj, kicsim, az csak álom volt. – S megpuszilta a kislány homlokát, és kisimította a hollófekete tincseket.

– Nem, Mione, azok nem álmok voltak, én tudom, megérintett – rázta meg a fejét a kicsi. – Bántani fogja a papát!

– Meg fogjuk védeni – suttogta a boszorkány. – Mi ketten nem fogjuk hagyni, hogy baja essen.

– Megígéred?

– Igen, megígérem – mondta Hermione. – De most már aludj!

– De mi van, ha megint rosszat álmodom? – kérdezte a kislány.

– Na, jó, itt maradok veled ma éjszakára.

– Mesélsz nekem valami szépet?

–Jól van, jól van– egyezett bele. – Mi is meséljek? Hmm… Oh, már meg is van. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fehér unikornis…

***

Magasan járt fent a nap, és az idő meglehetősen kellemes volt. Egy kósza felhő sem úszott az égen, ami megakadályozta volna, hogy a nap teljes korongja beragyogja a környéket. Draco elmélázva figyelte a környéket, egy bögre kávéval a kezében, és a tegnap este járt a fejében. Nagyon szégyellte magát, amiért nem indult rögtön a lányához, és a testi vágyai tartották fogva az elméjét. Aztán Elinorra és kislányt ölelő Hermionéra gondolt. Milyen jól mutattak együtt, a gondolat hatására egy mosoly jelent meg az arcán.

Eszébe jutott Drew, már nem érezte magához olyan közel a feleségét, olyan távolinak tűnt az, amikor még együtt voltak. Drew halála óta próbált egyszerre apja és anyja is lenni Elinek, de ez koránt sem egy könnyű feladat. Most pedig Hermione is betoppant az életébe, valahogy minden olyan más lett. A fejében is minden gondolat összekuszálódott. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés, amitől a kávéját is kiköpte.

Nem tudta, hogy történt, de erősen vonzódott Hermionéhoz. Bárgyú mosoly jelent meg az arcán, és torokszorító boldogság töltötte el. Más magyarázatot nem talált rá, hogy miért is gondolt ennyire a lányra. A csészét az erkély korlátján felejtve elindult Eli szobájába. A folyosón vidám léptekkel haladt végig. Aztán belépett a szobába, ami már nappali világosságban fürdött.

Draco arcán egy lágy mosoly jelent meg, amikor meglátta kislányát és Hermionét egymás karjaiban aludni. Melegség öntött el a lelkét, nem is tudta miért, de ez a látvány annyira megragadta, hogy egyszerűen nem lett volna szíve felébreszteni őket. Eli békésen egy félmosollyal az arcán aludt. Hermione azonban már ébredezett. Kinyitott a szemét, majd ásított egyet.

Aztán észrevette az ajtónál leskelődő apukát, sugárzó mosolyt küldött felé, majd óvatosan kihúzta a kezét a kislány feje alól, és halálos csendben kisettenkedett a szobából. Draco, mikor a lány közelebb ért, jelentőségteljesen elvigyorodott, átölelte Hermionét.

– Beszélnünk kellene! – suttogta a boszorkány.

– Persze – bólogatott Draco, aztán becsukta a gyerekszoba ajtaját.

– Elinek a rémálmáról akartam beszélni.

– Tudok róla – mondta a férfi, aztán idegesen beletúrt a hajába. – Többször álmodta már ezt.

– Szeretnék segíteni, de…

– Tudom. Ginnyvel már mindent megpróbáltunk, de vissza-visszatérnek.

– Nem értem. Gyakorlatilag nem is emlékezhet az anyjára. Nem tagadom, és kiráz a hideg tőle.

– Megértem.

– Olyan tehetetlennek éreztem magam.

– Köszönöm, hogy ott voltál vele – mondta Draco és halványan elmosolyodott. – Nem lehetek neked eléggé hálás ezért.

– Ugyan – rázta meg a fejét Hermione. – Nagyon kedvelem a lányodat.

– Ő is téged. De ezzel nem csak ő van így.

A varázsló elmosolyodott és hirtelen felindulásból megcsókolta. Olyan természetesnek tűnt ez az egész, mint maga a lélegzés. Érezte, hogy a lány a karjai közt megremeg, és lassan teljesen hozzásimul. Végül gyengéden elengedte, aztán fütyörészve elindult a konyha felé, hogy készítsen valamiféle reggelit. Fél szemmel még látta, ahogy Hermione az ajtófélfának támaszkodva, figyeli a távolodó lépteit.



***

Másnap reggel a nap aranyló fényével fürdette a tájat. Lenge szellő játszott a fák zöld leveleivel, és a madarak vidám csivitelése hallatszott. A zöld gyepen Hermione sétált egy könyvvel a kezében, ami minden bizonnyal teljesen lekötötte. Ám ez csak a látszat volt, egyáltalán nem olvasta a vaskos kötetet, csupán ürügyet keresett, hogy gondolkodni tudjon. Új érzések lobbantak lángra benne, amiket nem akart lefojtani, de rettegett tőle.

Azt hitte senkit se fog kedvelni, és most mégis gyengéd érzelmeket táplált Draco iránt, erős vágyat, amivel nem tudott mit kezdeni. Ráadásul mindez párosult Eli, aki egyből belopta magát a szívében. Érzései viharában, annyira belefeledkezett a sétálásban, hogy sikerült egyenesen Draco karjaiba rohannia. Hosszasan néztek egymás szemeibe, mindkettőjüket elöntötte valamiféle sóvárság, és nem vágytak másra, minthogy megcsókolhassák egymást. Ekkor Draco kajánul elmosolyodott, és megszólalt:

– Elkezdjük az edzést?

Hermione nem erre számított, de tisztában volt vele, hogy a szőke mardekárosnak nagyon igaza is van.

– Persze, készen állok – mondta Hermione eltökélten és ledobta a kézben tartott könyvet. – Kerestem pár átkot, ami segíthet.

– Ez igazán remek.

– Igen, szerintem is.

– Akkor mivel is kezdjük? – morfondírozott a varázsló. – Védőbűbájokat törjünk fel?

– Mi szólnál egy kis párbajhoz?

– Hmm, nem is rossz ötlet. Egyből csapjunk a közepébe – majd huncutul a lány szemébe nézett. – Készülj a vereségre, Granger!

– Van egy csomag papírzsepim számodra, Malfoy – nevetett Hermione. – Itt jó lesz?

– Tökéletes.

Majd mindketten hátat fordítottak egymásnak. Tíz lépést hátráltak, aztán illendően köszöntötték egymást. Az átkok gyors fénygömbökként száguldoztak a napfényben. A két ellenfél nem bírt egymással, hiába voltak gyorsak és ravaszak, nem tudták legyűrni a másikat. A harc egyre erősebb és félelmetesebb lett.

Draco félig kigombolt ingben hajtotta végre a feladatokat. Olyan volt mintha táncolna, könnyedén lépkedett jobbra-balra, egy zene ritmusára, ami a fejében szólt. Izmai megfeszültek, figyelme csupán ellenfelére korlátozódott. Arca nyugodtságot tükrözött, és furcsa komolyságot, amik régen cseppet sem voltak jellemzőek rá. Hajából a szőke tincseken táncot járt a napfény. Megmagyarázhatatlan erő sugárzott belőle, ami másból nem. Ő ésszel harcolt és nem engedett az érzelmeinek.

Hermione kontyba kötött, göndör hajából, több tincs is elszabadult, és az arcára tapadt. Érzete, hogy nem bírja már sokáig, Draco túl erős és összeszedett volt hozzá képest. Ő már nem is tudott támadni, csak védekezni. Eluralkodott rajta egyfajta pánik, hiába tudta, hogy ez csupán egy gyakorló párbaj, nem volt képes kontrolálni az érzéseit. Sok éve volt annak, hogy utoljára harcolt azon a végzetes éjszakán, ami darabokra törte a szívét. Azóta nem ejtett ki egy nagy erejű átkot sem, és most ez nem ment könnyedén. Félem eluralkodott rajta, a régi emlékek újra eszébe jutottak. Hibákat vétett, amiket ugyan tudott korrigálni, de fogalma sem volt, Dracónak mikor tűnik fel mindez.

Közben az ellenfél fejében villámgyorsan cikáztak a lépések, hárítások, és Draco Hermione összes apró mozdulatáról feljegyzést készített magának. Bár hiába koncentrált a feladatra, akkor sem tudta kiverni a fejéből azt a tényt, hogy Hermione milyen csodálatos, amikor harcol. Kecses mozdulatok, angyali tekintet, és azok rakoncátlan göndör tincsek, amik minduntalan belelógnak az arcába, megbabonázták teljesen.

Aztán a következő pillanatban, már csak azt látta, hogy Hermionét eltalálja az átka, és egy jajkiáltás kíséretében a földre esik. Dracót áthatotta a jeges rémület, mivel azt sem tudta, hogy mit csináljon. Ám lábai maguktól indultak útnak, és rögtön a lány mellett termett.

– Jól vagy?

– Igen, csak semlegesítsd ezt az átkot, ha nem akarod, hogy legalább egy hónapig kómában feküdjek – kérte a boszorkány.

– Persze – mondta zavartan, majd kimondta az ellenátkot.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

– Visszavágót? – kérdezte Hermione.

– Nem lesz ez neked túl gyors? Hiszen egész eddig nem is gyakoroltál…

– Azt akarod, mondani, hogy nem lennék képes legyőzni téged? – fortyant fel Hermione.

– Egyszóval sem mondtam, de szerintem még nem vagy formában.

A boszorkány szemében, valamit ismeretlen fény gyúlt, meg akarta mutatni, hogy ennek semmi köze ahhoz, ő már évek óta nem harcolt. A lány komor tekintettel felállt, újra összefogta kicsit zilált haját, megigazította a vékony bordó talárját, és pálcáját – a még mindig a földön guggoló – Draco álla alá téve emelte fel a fiú fejét, hogy a szemébe tudjon nézni.

– Ugye nem félsz tőlem?

– Én? Egy Malfoy, soha sem fél.

A lány erre felnevetett és elfoglalta a helyét. Szívese hevesen vert, a vérében szörnyű gyorsasággal száguldott a bátorságot adó adrenalin. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd vett egy mély levegőt. Aztán érzelmeit kizárva, csak a Dracóra figyelve, elmosolyodott. Tudta, hogy most sikerül az, ami az előbb nem.

Draco megrökönyödve figyelte, az angyalt, aki olyannak tetszett, mintha átváltozott volna egy ördöggé. Hermione figyelemmel kísérte a fiú pillantásait, majd köszöntötte ellenfelét, és újra támadásba lendült. Egymás után szórta az átkokat, s villámgyorsan hárított. Dracót ez óriási meglepetésként érte ez a váltás. Szinte nem tudott mit kezdeni ezzel. Hermione pedig kihasználta ezt a zavart és egy erős átokkal a földre terítette a fiút, aki megközelítőleg öt métert csúszott a füvön.

– Jesszusom – kiáltott fel a lány, mivel nem akarta, hogy Dracónak valami baja essen.
Gyorsan az eszméletlen varázslóhoz szaladt, és a csukott szemű alélt arcba próbált életet varázsolni. De hát a mi kis ravasz mardekárosunkat sem kellett ám félteni, mivel színészi képességei vetekedtek egy vérbeli mugli színészével.

Miközben Hermione kétségbeesetten vizsgálgatta, hirtelen a szőke herceg újra életre kelt, és nem is volt rest ennek bizonyítékot is adni. Hihetetlen gyorsasággal kapta el, a holt fehér arcú lány kezét, magához húzta, és lágyan megcsókolta. Majd lassan szétváltak ajkait. Draco szeme gyémántként csillogott és ravaszul kacsintott egyet.

– Te mardekáros gazember! – lökte vissza a fűbe Hermione a férfit. – Azt hittem, valami nagyon nagy bajod van.

– Azt hitted, hogy ennyivel megúsztad azt, hogy kiütöttél? Kicsit eltaláltál, de ez még koránt sem elég ahhoz, hogy kiüss.

– Oh, szóval így állunk? – szólt Hermione.

Draco ezt kihasználva magára húzta a lányt, majd megkérdezte:

– Na és most mit fogsz csinálni?

– Majd meglátod.

Hermione elmosolyodott és egy szenvedélyes csókot lehelt a szőkeség szájára. Percekig járt vad táncot a nyelvük és úgy ölelték egymást ott a fűben fekve, mintha soha nem akarnának egymástól elválni. De mivel levegőt sem árt venni, ezért kénytelenek voltak kis szünetet tartani. A lány fejét hátrahajtva feküdt Draco mellett és egy boldog mosollyal az arcán figyelte a felettük elúszó fellegeket.

– Hmm, azt hiszem, most már kvittek vagyunk – mondta Hermione.

– Lehet, de ahogy mondani szokták – kezdte Draco és felkönyökölt a fűben. – Gyakorlat teszi a mestert. Gyakoroljuk még egy kicsit.

Draco ellenállhatatlan mosolyt küldött Hermione felé, majd újra megcsókolta.

hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2020 Aug 21

Powered by CuteNews