Desert Rose

8. fejezet
8. fejezet
Eli menekül

Lágy reggeli szél fújt, finoman ringatva a zöld lobú fák leveleit. A nap megcsillant a harmatos leveleken. Egy férfi sétált a fák alatt gondterhelten. Draco Malfoy azt érezte valamiképpen el kell tűnnie a Black kúriából, és friss levegőt kell szívni. Nem tudta kezelni a helyzetet, amiben nyakig belekeveredett. Fogalma sem volt róla, hogy miként kezelje Drewt, hiszen már évek óta halottnak hitte.

Aztán eszébe jutott Eli. Igen Eli! Nem tudta, hogy a lánya hogyan fog reagálni erre a hírre. Ráadásul az érzései Hermione iránt csak bonyolítottak a dolgon. Vajon hogyan fogja Drew megváltozni a mostani helyzetüket? – ötlött fel benne a kérdés. Talán ez egy új esély? A halottnak hitt felesége felbukkanása olyan érzéseket keltett benne, amikre még csak nem is számított. A tejföl szőke férfi arcvonásai megmerevedtek, és visszament a házba.

Ahogy beért egy pillanatra találkozott a tekintete Hermionéval. A boszorkány szomorú tekintettel nézett rá. Draco állkapcsa megfeszült, és kényszerítette magát, hogy megszakítsa a szemkontaktust. A varázsló legszívesebben odament volna hozzá, ám a kötelesség máshova szólította. Felment az emeletre és végigment a folyosón. A közeli szobák egyikéből Madam Pomfrey lépett ki.

– Hogy van Drew? – kérdezte Draco.

– Már sokkal jobban – mondta a javasasszony. – Pihenésre van szüksége. A sebei nem súlyosak, csak a fejsérülés aggaszt engem.

– Bemehetek hozzá?

– Igen, de ne ébressze fel! – adta ki a parancsot, majd elindult lefelé a lépcsőn.

Draco nagy levegőt vett, majd halálos csendben a kilincs után nyúlt. Az ajtó hangtalanul nyílt ki. A szoba egyszerűen volt berendezve, pár polc, egy szekrény, és egy hatalmas franciaágy. Az ablakon bevilágított a nap fénye, egyenesen az ágyra, ahol egy fekete hajú nő pihent. Az arca kissé beesett, rettenetesen törékeny. Dracóban felrémlettek a régi emlékek Drew láttán, a mosolya, a nevetése. Ezerszer kívánta azt, hogy legyen itt vele, és most a kérése valóra vált.

Nem bírta megállni, hogy ne menjen hozzá közelebb. Leült az ágy melletti székbe. Ideges volt, túlságosan is. Drew mozgolódni kezdett és kinyitotta a szemét. Arca eltorzul a fejébe hasító fájdalomtól, kezét a kötésre tette, és megpróbált felülni, de nem ment neki, egy elkeseredett sóhajt hallatott, aztán visszatette a fejét a párnára.

– Maradj csak! – mondta Draco és közelebb ment hozzá. – Ne kellj fel!

– Draco? – nyöszörögte Drew. – Te vagy az?

– Igen – válaszolt a varázsló, aztán megfogta a boszorkány kinyújtott szemét –, én vagyok.

– Olyan más vagy.

– Más?
– Igen. Sajnálom, tudom, hogy nem szabadott volna úgy elmennem arra bevetésre – szisszent fel. – Hallgatnom kellett volna rád.

– Semmi baj. De milyen bevetésről beszélsz?

– Nem értem, édes, miért vagy ilyen? Nem rémlik? – mondta Drew és most végre sikeresen felült az ágyban. – Itt hagytalak az üvöltő gyerekkel, és te nem is emlékszel?

Draco meglepetten nézett a feleségére, szörnyű dolog ötlött fel benne. Drew nagy szemekkel nézett rá, miközben a fejét fogta.

– Annyira fáj a fejem – szólalt meg végül. – Alig várom, hogy igyak Albert fejfájás főzetéből.

– Albert? – kérdezett vissza a varázsló. – Albert már majdnem négy éve elhagyta a Rendet.

– Ezt nem értem.

– Drew, el kell mondanom valamit! – mondta gondterhelten.

– Mit? – kérdezte Drew ijedten.

– Négy éve nem láttunk – közölte a varázsló. – A bevetés, amire elmentél… talán az egyik legrosszabb ütközet volt a Rend történetében. Azt hittük, meghaltál.

– Mi? – kérdezett vissza zavartan. – Draco, kérlek, ne viccelődj velem, nem ez a megfelelő pillanat!

– Bár viccelnél.

– Merlinre – fakadt ki hisztérikusan a boszorkány. – Semmire nem emlékszem. Hol a lányom? Hol van Elinor?

Holtra vált arccal pattant fel az ágyból, és Dracót is meglepő gyorsasággal indult el az ajtó felé. De nem tudott kimenni rajta, mert megszédült. A varázsló rögtön a segítségére sietett.

– Ez nem lehet – sírta el magát végül. – Elvették az életem, a lányom, a családomat és nem emlékszem semmire.

Draco vigasztalóan átölelte a padlóra roskadt feleségét, majd lassan segített neki felállni és az ágyához kísérte.

– Most nyugodj meg! – mondta csitítóan.

– Nem értem.

– Nem lesz semmi baj!

– Négy év? – folytatta összetörve. – Elvesztettem négy évet.

– Gyere, feküdj egy kicsit vissza!

Drew hagyta, hogy Draco lefektesse az ágyra, aztán betakarta. A boszorkány teljesen összetört, és magában motyogva sírt.

– Szólok, Madam Pomfreynak. Egy perc és itt vagyok.

Azzal kiment az ajtón, mikor Drew meghallotta a férfi távolodó lépteit abbahagyta a sírást. lány elvigyorodott, majd letörölte a puszi nyomait, és vágott egy grimaszt. Felkelt az ágyból, a fürdőszobába ment, majd belenézett a tükörbe, lebiggyesztette a száját.

– Szegény kis naiv! – Aztán felnevetett, és lassan visszasétált az ágyához.
Majd elhelyezkedett benne, majd az oldalára fordult, szinte rögtön elnyomta az álom.

***

Sötét éjszaka volt, egy piszkos sikátorban egy nő lépteit lehetett hallani. Egy régi emlék volt ez, ami álmában kísértette meg a boszorkányt. Újra ott volt, azon az éjjelen. A fekete hajú szépség komoly, elszánt arccal nézett előre. Belül szinte égette a düh tüze. Perceken belül megérkezett egy koromfekete ajtóhoz, majd bezörgetett rajta. Kisvártatva egy öreg, púpos boszorkány lépett ki az ajtón.

– Miben segíthetek kedves? – kérdezte negédes hangon.

– Drew vagyok – mondta a nő –, már beszéltünk.

– Oh, igen fáradj csak beljebb, lányom.

Drew borzadva belépett a helyiségbe, ahol minden csupa kosz volt és áporodott a füstszag terjengett a levegőben. A helyiség nem volt valami otthonosnak nevezhető, inkább félelmetes, érezni lehetett a fekete mágiát.

– Biztos, hogy jól meggondoltad kedves? Egy gyermeket nem lehet csak úgy eldobni.

– Ez hadd legyen az én dolgom. Tudom, hogy mit teszek – mondta hűvösen a nő.

Az öreg boszorkány bólintott, majd a nő hasára tette a kezét. Tapasztalata révén rögtön észrevette, hogy itt valami nem stimmel. Hatalmas varázserőt érzett, olyat, amilyet életében még soha, átjárta az egész lelkét a testét, és valami megváltozott benne is. Tudta, a gyermek anyja nem szabadulhat meg így a gyermektől.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedett Drew. – Nem érek rá egész nap.

– Nem ölheted meg ezt a gyereket.

– Az enyém és azt csinálok vele, amit akarok, ha te nem segítesz majd fog más.

– Az életedbe fog ez kerülni – mondta a vénség.

– Kell a pénz vagy nem? Ide azzal a bájitallal! – villant meg a nő szeme. – Vagy talán egy is kínzással oldjuk meg a dolgot?

– Nesze, vidd! – adta a zöld üvegcsét a kezébe.

Drew nevetve dobta oda pénz, majd kisétált az ajtón. Kint felhajtotta az üvegcse tartalmát, majd elindult. Út közben egyre rosszabbul lett fuldoklott, és hallucinációk gyötörték. Testén milliónyi apró vágás jelent meg, és érezte, hogy nemsokára elvérzik. Aztán a semmiből egy fekete alak bontakozott ki.

– Segíts! – könyörgött a lány.

– Tényleg a segítségemet kéred? – mondta férfi. – Azok után, hogy meg akartad ölni a saját gyermekedet? Ugyan miért segítenék én neked?

– Mert…– hörögte a nő, véres szájjal –, mert…

– Miért Drew? Gyerünk, hadd halljam!

– Szeretlek – suttogta halkan –, és bocsáss meg, hogy nem a te gyermekedet várom.

– Szánalmas vagy– mondta a férfi –, de segítek, csak is azért, hogy a gyereked megszülethessen, és azért, hogy a Sötét Nagyúr elé kerülhess.

Azzal beadta a bájital ellenszerét, ami cseppet sem volt kellemesebb az előzőnél, és sokkal fájdalmasabb volt a hatása. Drew kiszolgáltatottan feküdt a járda kövön. Fölötte még mindig ott tornyosult a sötét alak.

– Köszönöm! – rebegte Drew.

– Egy féreg vagy, ugye tudod? – szinte köpte a szavakat a férfi. – Ártatlan gyereket meggyilkolni, ráadásul a sajátodat. Undorító vagy.

– Sajnálom, de azt hittem helyesen cselekedtem.

– Felelni fogsz a tetteidért a Nagyúr előtt is és Malfoy előtt is. Szedd össze magad és menj vissza a férjedhez!

Azzal a sötét alak eltűnt.

Drew hirtelen ébredt az álmából. Egész testében remegett. Többször álmodta már ezt a régi emléket újra és újra, egy számára fontos személy akaratából. Sosem hagyta, hogy elfelejtse szörnyű tettét, amit a mai napig nem bánt meg. Ezután, az álom után, mindig érezte a sebeket a testén, és émelygés fogta el. Felkelt az ágyból és kiment a fürdőszobába.

***

Másnap reggel Hermione szörnyű fejfájással ébredt az íróasztalánál. Egész éjjel a rúnajeleket fejtegette, és elaludt a székében. Túlságosan is el akart merülni valamiben, hogy minél előbb fényt derítsen arra, vajon ki a negyedik elem hordozója, de minden kísérlete kudarcba fulladt. Fáradtnak és cselekvésképtelennek érezte magát. Ásított egyet, és nyújtózott egyet. Kintről hangokat hallott. Kicsit közelebb ment, majd résnyire kinyitott ajtónál figyelte az eseményeket.

– Nem akarom! – kiabálta Eli mérgesen. – Nekem nincs mamám! Nem és nem és nem!

– De, kislányom, legyél egy kicsit okosabb! Anyunak sok problémája van, és segíthetnél neki, hogy jobban érezze magát.

– Nem! – jelentette ki dacosan.

– Kérlek! – mondta Draco és lehajolt a kicsihez. – Legalább, értem tedd meg! Tudom, hogy ez egy furcsa helyzet…

– Nem!

– Csak egy pillanatra.

– Jól van – adta be a derekát a kislány dacosan. – De csak miattad apu, és csak egy pillanatra beszélek vele.

– Rendben – bólintott Draco majd adott egy puszit a lányának.

Hermione mindent hallott. Olyan fura helyzetben érzete magát, amit nem tudott kezelni. A gyengéd érzései Draco iránt és a csókjuk… Most pedig Drew feltűnése… Ez már több volt a soknál, olyannak érezte ezt, mintha egy rossz szappanopera kellős közepébe csöppent volna. Úgy döntött, most jött el a pillanat, hogy sétáljon egy kicsit és kiengedje a gőzt.

Eközben Draco Eli oldalán bement Drew szobájába, aki éppen az ablaknál ült egy fehér hálóingben, amire rásütött a nap fénye, és úgy nézett ki ettől, mint egy angyali jelenés. Ám Eli tudta, hogy ez csak egy álca, s szorosan az apja lábához bújt.

Draco viszont nem látott szemétől, és igyekezett a széthullott családjuk darabkáit összeszedni. Drew lassan felállt, majd közelebb lépett a kislányához. Eli a száját harapdálva lépett egyet előre. Az anya szemeiből könnyek csorogtak, majd átölelte Elit, aki megrökönyödve fogadta ezt a gyengédséget. Draco torka elszorult egy pillanatra.

– Oh, kicsim! – zokogta Drew. – Nem is tudod, mennyire hiányoztál és mennyire megnőttél!

– Én most magatokra hagylak kicsit – mondta Draco.

– Jó – mondta Drew és elengedte a kislányt, majd megtörölte a szemeit.

Eli egy kicsit hátrébb húzódott.

– Ne félj tőlem, kis csacsi! – mondta Drew kedvesen. – Hiszen az anyukád vagyok, és én szeretlek a világon a legjobban.

A kislány ebben nem volt egészen, biztos és még jobban hátrébb ment.

– Gyere csak közelebb! – mosolygott rá biztatóan a boszorkány. – Ülj ide az ágyamra, és mesélj el mindent! Hogy lett belőled ilyen szép nagylány?

– Nem mesélek én neked semmit! – jelentette ki a kislány. – Tudod, mit akarsz, megölni a papát és mindenkit! Gonosz vagy és nem vagy az anyukám.

– Nem értem, miért beszélsz velem így – sírta el magát Drew. – Hiszen, szeretlek téged is és az apukádat is.

– Nem hiszek neked – mondta a kislány. – Annyiszor bántottál.

– Nem bántottalak soha sem. Miről beszélsz?

– De igen sokszor jöttél el ide! – erősködött tovább Eli. – De sohasem tudtál bántani.

Drew közelebb ment a kislányhoz, de valami pajzsféle megakadályozta, hogy újra megérintse, sőt még meg is sebesítette a kezét.

– Elinor kérlek, higgy nekem! Nem akarlak bántani, én szeretlek téged.

Eli csak megzárta a fejét és kifutott az ajtón.

– Áh – mondta dühösen Drew, majd keresett valamit, amivel bekötheti a kezét. – Hülye kis taknyos!

***

Eli lélekszakadva rohant be a szobájába, és egy táskát vett elő az ágya alól, amiben a játékait szokta tartani, most kidobált mindet, aztán pakolni kezdett. Kiszedte a ruháit, beletömködte a táskába. Aztán meg sem állt a konyháig. Odabent Ginny és Mrs Weasley készítették az ebédet.

Eli óvatosan settenkedve, csent el némi ennivalót, majd tovább indult az előszobához, hogy megnézze ott van-e még az apja kabátja. Szerencséjére, még éppen ott találta a ruhadarabot, kivette a belső zsebéből apja pénztárcáját, és kisétált az ajtón. Fogalma sem volt hova megy, de abban biztos volt, minél messzebbre innen. Elszántan sietett végig az utcán, amikor valaki megszólította.

– Elinor Malfoy! – szólt a vészjósló női hang. – Te, mint keresel errefelé? Ráadásul apád nélkül?

– Csak egy barátnőmet megyek meglátogatni – mondta Eli.

Hermione sóhajtott egyet. Már azóta figyelte a kislányt, hogy kisettenkedett a konyhából. Egymás szemébe néztek, mindkettőjüké tele volt szomorúsággal.

– Gyere, sétáljunk egyet! – mondta a boszorkány.

– Jól van.

– Miért szöktél el?

– Nem szöktem el, mondtam…

– Mesélt ezt a nénikédnek! Azt hittem, barátnők vagyunk – próbálkozott Hermione –, és a barátnők mindent elmondanak egymásnak. Rajta, Eli, hadd halljam!

– Anya miatt megyek el.

– Eli! – csóválta meg a fejét Hermione. – Igaz, én sem kedveltem őt sohasem, de végül is mégis csak az anyád.

– Nem! Nekem nincs anyukám – mondta Eli – Bántani akar.

– Oh, azt nem hiszem, hogy bántani akar. Azok csak álmok.

– Látod nem is hiszel nekem, apa sem hisz nekem, és senki se – mondta a kislány és hüppögni kezdett.

– Jól van – bólogatott Hermione, és átölelte a kislányt. – Ne haragudj! Ha azt mondod, hogy Drew gonosz én elhiszem neked. De csak egy feltétellel, ha meg ígéred, hogy nem szöksz el többet, és nem hozod a frászt Dracóra. Szerintem mostanra már tűvé tette miattad az egész házat.

– Jó. De mi lesz, ha megint megpróbál bántani?

– Szólj nekem, és majd én segítek elbánni vele – mosolyodott el Hermione.

– Köszi – törölte le a könnyeit a kicsi.

– Visszamegyünk, letesszük a holmidat, aztán hagyunk egy üzenetet apukádnak, és elmegyünk fagyizni.

A kislány arca felderült és beleegyezően bólintott. Még mindig nem volt teljesen nyugodt, de abban már biztos volt, hogy nem egyedül viseli a terhet. Nagyon is jól tudta, hogy anyja csak egy álszent, akinek nem szabad elhinni semmit.

Nem emlékezhetett rá, hogy mit követett el ellene Drew réges-régen, de azt tudta, hogy nincs sem ő, sem a szerettei biztonságban. Mosolyogva nézett fel őrangyalára, Hermionéra, majd megfogta a kezét.
hozzászólások: 0
feltöltötte: 2020 Aug 21 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális