Desert Rose

9. fejezet
9. fejezet
Érzelmek viharában

Hermione miután Elit a szobájába kísérte Draco keresésére indult. Szíve hevesen dobogott, ahogy lépkedett a folyosókon. Abban reménykedett, hogy minél előbb megtalálja. Átvizsgálta az egész házat, majd egy fintorral Drew szobája felé vette az irányt, direkt ezt hagyta utolsónak, mivel nem volt kedve a megkerült Mrs Malfoyjal találkozni.

A szobához érve először mereven bámulta a bejáratot. Nem akart bemenni, de ezúttal muszáj volt. Nagy levegőt vett, majd benyitott az ajtón. Bent Draco és Drew az ágyon ülve beszélgettek. A férfi nagyon jól mulatott, majd amikor meglátta Hermionét kicsit lehervadt a mosolya.

– Ne haragudjatok! – kezdte a nő. – Nem akartam zavarni, de Draco egy percet beszélhetnénk?

– Mondd csak nyugodtan! – válaszolt Draco. – Drew a feleségem.

Hermione erre a szeme megvillant, de lenyelte a megjegyzését, annak ellenére, hogy fájdalmat okoztak a varázsló szavai. Egy pillanatig a két tekintet egymást fürkészte, ugyanaz a kétségbeesés látszott mindkettőben. A varázsló nem tudta hogyan kezelje ezt a helyzetet.

– Igen, tudok róla.

– Igen, Mione drága, ami Dracóra tartozik, azt én is hallhatom. Foglalj csak helyet! – szólt negédesen. A boszorkánynak már teljesen világos volt, hogy miért nem kedvelte soha sem Drewt, és ez nem változott.

– Sajnálom, Drew – kezdte Hermione hasonló behízelgő stílusban –, ezt most, ha lehet, négyszemközt szeretném Dracóval megbeszélni.

– Oh, értem – mutatott némi sértettséget.

– Szóval?

– Rendben – sóhajtott Draco, majd megszorította a felesége kezét, rámosolygott, és elindult Hermione után. – Mindjárt visszajövök.

– Jól van, drágám! – mondta Drew, és nyomatékod adva annak, hogy Draco kihez is tartozik, szenvedélyesen megcsókolta férjét, közben pedig alattomosan vetélytársa szemébe nézett.
Hermione nem törődött vele, amint befejeződött a közjáték azonnal elhagyta Dracóval az oldalán a szobát. Ám gondolatai cseppet sem Drew körül forogtak. Nem tudta mire vélni, Draco hirtelen változását és nem értette, miért van olyan rossz érzése, amikor bent volt a szobában. De elhessegette a gondolatait, majd befordult a sarkon és a szobájába invitálta Dracót.

– Miért is szerettél volna velem beszélni?

– Eliről lenne szó.

– Oh, értem – mondta közönyösen.

– És nem szeretnél valamit tenni is?

– Nem tudom, mit tehetnék? – kérdezett vissza tanácstalanul Draco. – Eli még nem szokta meg az anyját, és a régi rémálmok befolyásolják. Majd idővel megjavul köztük a viszony. Rengeteg türelemre van szükség.

– Ez nem csak egy kinőhető szeszély – emelte fel a hangját a lány mérgesen. – Legalábbis szerintem. Ez színtiszta félelem.

– Meg fogjuk oldani – mondta Draco.

– Hogyan?

– Nem tudom, Hermione – csattant fel a varázsló. – Annyira rossz ez a helyzet. El sem tudom mondani mennyire. Csak úgy felbukkant a halottnak hitt feleségem. És fogalmam sincs hány felé szakadjak hirtelen.

– Megértem…

– Dehogy érted – rázta meg a fejét. – Te mit mondanál Ronnak, ha megjelenne? Tudnál választani közte és köztem?

– Ez most nem rólunk szól.

– Persze, könnyű ezt válaszolni – vágta rá a férfi, aztán mérgesen beletúrt tejfölszőke hajába.

– Engem most csak Eli érdekel.

– Hidd el én sem felejtettem el őt!

– Kérdeznék valamit?

– Csak tessék.

– Mégis mennyire figyelsz rá oda? – tette fel a kérdést. – Csak azért kérdezem, mert nemrég találtam rá az utcán. Majdnem megszökött. Bele sem merek gondolni mi történhetett volna, ha nem találok rá. De ez nemcsak rá veszélyes, hanem az egész Rendre is. Gondolkozz már az isten szerelmére!

Draco szívébe késként hatoltak bele az őszinte szavak és valamiféle kábulatból ébredt hirtelen. Össze volt zavarodva, nem értette, mi történik körülötte, és miért viselkedik így. Annyira koncentrálni akart Drewra, érezni akart valamit iránta, hogy közben minden mást háttérbe szorított.

– Igazad van – mondta keserűen. – Rossz apa vagyok, nem figyelek a saját lányomra.

– Én ilyet nem mondtam.

– Úgy össze vagyok zavarodva. Úgy érzem, megfulladok.

– Ez teljesen érthető – mondta Hermione együttérzéssel a hangjában. – De ne fordulj ki magadból, a lányodnak szüksége van rád és…– ezen a ponton Hermione „és nekem is”–t szerette volna hozzátenni, de meggondolta magát. – És én nem bízom Drewban.

– Miért? – tette fel a kérdést Draco.

– Neked nem furcsa, hogy évekig távol van, majd visszajön tele sebekkel, és az égvilágon semmire sem emlékszik? Nem végeztek rajta emléktörést. Legalábbis a gyógyító szerint nem, és nem volt fejsérülése sem. Ráadásul a lányod fél tőle. Eli valamit tud vagy érez, amit mi nem.

– Nem tudom – rázta meg a fejét a varázsló. – Fogalmam sincs mit tegyek.

– Légy vele óvatos, Draco, csak ennyit kérek! Lehet, hogy tévedek, de akkor sem szabad mindjárt feltétel nélkül bíznod benne. Egyre inkább azt gondolom, hogy a Malfoy kúriában valóban Drewt láttad. Ígért meg, hogy nem viszed el a kastélyba!

– Rendben.

– Jó, akkor azt hiszem és csak ennyit akartam mondani – mondta gondterhelten a lány.

– Nekem még lenne mondanivalóm.

– Mit szeretnél mondani nekem?

– Mi…

– Nincs olyan, hogy mi, neked most itt van a családod. Akármilyen bonyolult a helyzet, ha van rá egy kis esély, hogy normális családot alakíts ki a feleséggel, akkor itt van az alkalom. Én csak bezavarnék az egészbe.

– Nem tudom képes leszek-e erre.

– Vegyél erőt magadon!

Hermione nehéz szívvel kisétált az ajtón, magára hagyva Dracót.

***

A következő napok elég eseménytelenül teltek Hermione számára. Állandóvá vált Eli elbújtatása Drew elől, aki időközben látványosan gyorsan gyógyult és már egyre többet járkált a rendtagok közé. Persze mindenki el volt hűlve attól, hogy Drew csodának beillő módon újra köztük van, és a boszorkány igyekezett mindenkivel megtalálni a hangot, meglepően jól haladt. Hermionét ennek ellenére nem sikerült meggyőznie. A boszorkány Elivel együtt, igyekezett minél távolabb tartani magát Drewtól.

Aztán furcsa dolgokra lett figyelmes. Drew egy adott időpontban elhagyja a kúriát, és csak este tér vissza megint. Ám nem ezt volt az egyetlen, gyanús jel mostanság. Hermione észrevette, hogy valaki kutatott a papírjai között, amiken a kúria alatti barlang rúnáinak rajza és megfejtéseit tartalmazta. Ezek után minden apró fecnit varázslattal olvashatatlanná tett, különféle bűbájokkal védett, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön az értékes információ.

Más furcsaságok is történtek. Egyre másra támadtak meg rendtagokra, és olyankor nem volt ritka a súlyos sebesülés, sőt meg a haláleset sem. Olyan akciók hiúsultak meg, amiket hónapok óta terveztek, olyan helyeken bukkantak fel halálfalók, amiről csak a Rend tudott.

Hermione tisztában volt vele, hogy nem lenne etikus minden baljós eseményért Drewt hibáztatni, de az tény, hogy mióta újra megjelent minden a feje tetején állt. Így a lány nem tehetett mást, beszélnie kellett valakinek a dologról és erre a megfelelő személy Harry volt.

– Nem hiszem, hogy Drew árul el bennünket – mondta Harry, miközben a kicsi Ront, próbálta álomba ringatni.

– Én sem vagyok ebben biztos, de szerintem minden ellene szól.

– Ugyan, Hermione! Igyekszik magára találni – folytatta a varázsló. – Mostanában sokat beszélgetünk, és…

– Figyelj, ez mind nem lehet véletlen! Tudod, mit mondott Eli, azt hogy az anyja gonosz.

– Tudod a gyerekek, mindent össze-vissza mondanak, nem lehet…

– Harry! – csattant fel Hermione. – Úgy ismered Elit, mint aki hazudik?

– Nem, de…

– Na, látod!

– Szerintem, nem erről van szó. Nem hiszem, hogy Drewnak bármi köze is lenne…

– Ugyan, Harry! – csóválta meg a fejét a lány. – Nem értem, miért bízol benne. De én nem fogok az biztos. Egyszerűen nem tudok hinni neki. Valami nagyon nem tetszik benne, és feszélyezve érzem magam, amikor a közelében vagyok.

– És elvette tőled Dracót – csúszott ki Harry száján.

– Ez most nem fontos.

– De igen is az – világított rá a varázsló. – Láttam hogyan néztek egymásra. Nem vagyok hülye.

– De mondom, hogy nem. Most egyedül Eli és a Rend sorsa érdekel.

– Meséld ezt a nénikédnek!

– Nincs is nénikém – rándította, meg a vállát a lány. – Különben is nagyon megsértődhetnék rád, hogy puszta féltékenységgel vádolsz.

– Jaj, Hermione – csóválta meg a fejét Harry.

– Ígérd meg, hogy óvatos leszel, és nem engeded be a Rend tanácskozásaira!

– Rémeket látsz.

– Jó, beszélek Dumbledore-ral, ha kell.

– Erre semmi szükség.

– Akkor remélem, teszel is valamit. Közeledik a vége, Harry, és nem szeretném, ha a Rend nem hiába dolgozott volna a nagyobb jóért.

– Nagyobb jó – ismételte meg Harry, aztán tétován megérintette a sebhelyét. Idegesen végigsimította az arcát. – Igazad van. Már nem hibázhatunk.

– Tudom.

– Majd én elintézem Dumbledore-ral a többit.

– Köszönöm! – szólt a lány és kilépett az ajtón.

***

Késő este volt, kint pedig megállíthatatlanul zúgott az eső. Draco a nappaliban olvasgatva várt. Szörnyen ideges volt, és csak lapozgatta a Reggeli Próféta oldalait, amit itt-ott sikeresen el is szakított. A hatalmas faliórára pillantott. Az idő éjfél felé közeledett. Az álkapcsa megfeszült. Felesége rejtélyes módon órákra felszívódott, és nem jött még haza. Nem olyan időket éltek, hogy biztonságban el lehetett volna hagyni a főhadiszállást. Főleg egy olyan nőnek nem, aki elvesztette az emlékeit.

Draco gondolatai hevesen cikáztak. El sem tudta képzelni, hogy hova mehetett Drew, hiszen már délután óta nem látta. Máskor pár óránál tovább soha nem maradt ki. Persze, nem börtön volt a Rend, ezt is nagyon jól tudta, mégis a boszorkány felelőtlensége annyira idegesítette.

Lépteket hallott a bejárati ajtó felől. Egy vizes fekete talár suhant ált az előszobán.

– Te meg hol voltál? – kérdezte Draco.

– Merlinre, Draco, a szívbajt hoztad rám! – nevetett idegesen a boszorkány. – Miért nem alszol még, édes?

– Kérdeztem valamit! – mondta színtelen hangon. Hirtelen megint rátört az az érzés, amit mostanában mindig Drew mellett érzett. Ez mindig elhomályosított minden mást, de most mintha Draco meglátta volna Drew igazi valóját.

– Ugyan, Draco, csak az egyik barátnőmnél voltam – szólalt meg negédesen. – Ne haragudj, hogy nem küldtem baglyot!

Lebiggyesztette a száját, majd őzike szemekkel Dracóéba nézett, majd a nyakába csimpaszkodott. Draco elfordította a fejét.

– Kérlek, bocsáss meg nekem! Buta voltam – suttogta szenvedélyesen, majd apró csókokkal borította be Draco nyakát, és végül a füléhez hajolt. – Gyere, kedves, hadd engeszteljelek ki!

Majd megfogta Draco kezét, és az emeletre vitte egyenesen a szobájába. A varázsló furcsa ködöt érzett, ami az elméjére telepszik. Nem figyelt az érintésekre, csókokra. Draco mire feleszmélt ott feküdt az agyán kigombolt ingben felette pedig Drew, akin már nem volt más csak a fehérneműje. A férfin borzongás futott végig, ahogy a lány csókokkal borította be a mellkasát.

Aztán hirtelen villámcsapásként érte Dracót a felismerés: mit is csinál? Vagy inkább miért csinálja ezt? Feltámadt benne újra a harag, amitől kezdett újra magához térni. Valami láthatatlan erő azt súgta, hogy most azonnal hagyja abba.

Drew fölé kerekedett, lefogta a boszorkány két kezét, és erősen lenyomta.

– Au, Draco, ez fáj! – kiáltott fel rémülten.

– Ez nekem most nem megy – mondta Draco és lazult a szorítás.

– Oh, drágám, semmi baj, csak feküdj vissza, és a többit bízd rám! – duruzsolta lágyan. – Én jól emlékszem, hogy milyen voltál.

– Nem, nem – szólalt meg zavarodottan –, most le kell mennem.

Mire Drew reagálhatott volna az ajtó már be is csukódott.

***

Draco teljesen össze volt zavarodva. Forgott vele a világ és nem talált egyetlen biztos pontot sem, amiben megkapaszkodhatott volna. A keze remegett, maga sem tudta mitől. Hányinger kerülgette, ha Drewra gondolt. Nem értette, mi van vele, hisz a felesége volt. Az elmúlt napokban megint kezdtek egymáshoz közelebb kerülni, a régi érzések… Miért fogja el mégis undor ettől? Miért nem olyan minden, mint régen volt?

Kérdések megállíthatatlan sorát tette fel magában, amire nem találta meg a választ. Hirtelen valamiféle cselekvéskényszer szállta meg. El kellett tűnnie felesége hálószobája közeléből. Minél messzebbre annál jobb. De hova?

Újabban fogós kérdés, és erre sem talált megoldást. Agyában egyre másra kavarogtak a gondolatok. Helyek, arcok, nevek, de egy olyan ember sem jutott eszébe, akitől valamiféle megértést, együttérzés kapott volna, vagy akár annyit, hogy meghallgatja. Majd a semmiből előtűnt Hermione bájos és mosolygós arca.

Draco arca némiképp felderült a gondolta hatására. Így ötletétől megrészegült állapotban rohant végig a hosszú folyosón. Érzelmei újra őrült forgásba kezdtek. De nem törődött már semmivel, csupán azzal, hogy minél előtt a lány mellett lehessen. Nem gondolkodva rontott be a lány szobájába, aki nagyon megijedt tőle.

Hermione auror lévén nagyon is éberen aludt, így nem volt teljesen felkészületlen. Ösztönösen felkapta a pálcáját, és mire Draco észbekapott volna, a lány már a nyakának szegezte a gyilkos fegyvert.

– Draco? – kérdezte hihetetlenül és álmosan Hermione.

– Ha már úgy is a torkomra szegezed a pálcád, kérlek, ne gondolkozz, és ölj meg! – mondta Draco némi iróniával a hangjában, ám szavait a mély keserűség.

– Miket beszélsz?

– Valami baj van velem.

– Most múlt éjfél, felébresztettél, és még hülyeségeket is beszélsz. Hm, elgondolkodtató. Lehet, mégis megérdemled a halált. De lásd, milyen jó szívem van, hagyom, hogy megmagyarázd – mondta Hermione, azzal leeresztette a pálcáját. – Gyere be!

– Nem vagyok magamnál – nyögte Draco és lerogyott Hermione ágyára.

– Ezt észrevettem.

– Majdnem lefeküdtem Drewval.

– Hm, házastársak között ez nem szokatlan – jelentett ki Hermione tárgyilagosan és leült Draco mellé.

– Képtelen voltam megtenni.

– Miért? Mostanában úgy láttam kezdtek egymáshoz közel kerülni – szólalt meg a boszorkány. Szörnyen fájt ezt látni, de igyekezett kerülni őket amennyire lehetett.

– Azt a baj, hogy undorodom tőle. Valami taszít és vonz benne egyszerre. Megőrülök ettől, nem tudom, mit tegyek. Én… én már rég nem szeretem. Olyan rég volt már, amikor még minden rendben volt. De most… most minden olyan más. – Draco felkelt az ágyról és járkálni kezdett. – Nem értem mi történik velem. Ahányszor a közelébe kerülök, érzem a régi érzéseket. De van bennem valami, ami azt súgja, nem ez a helyes.

– Hallgatnod kellene arra a hangra – tanácsolta Hermione halkan. Tudta, hogy nem ezt kellett volna mondani, de fel kellett nyitnia a szemét.

Draco zavartan nézett a lányra. A boszorkány most felállt az ágyról, és megfogta Draco állát. Egymás szemébe néztek. A férfinak még mindig ködös volt tekintete.

– Miből gondolod, hogy hihetek ennek a hangnak? – kérdezte rekedt hangon.

– Finite – suttogta Hermione. Draco szemének rendellenes csillogása megszűnt. A varázsló pislogott egyet, aztán eltorzult az arca.

– Olyan furán érzem magam.

– Jaj, Draco, nem igaz, hogy nem vetted észre. Varázslatot használt. Csak így tarthat magához közel téged – folytatta a boszorkányt. – Te pedig nem tudsz ellenállni neki, ez ilyen egyszerű.

– Nem tudom, lehet.

– Biztos vagyok benne és abban is, hogy Drew az áruló is – közölte mérgesen. – Ezt nem hiszem el, hogy az orrunt előtt ezt képes volt megtenni.

– Ugyan már…

– Szerinted, ha képes megfélemlíteni a saját gyerekét és téged sakkban tartani, akkor árulásra nem lenne képes?

– Nem tudom.

– Látod Draco, ezért kerülsz egyre rosszabb helyzetbe, nem vagy képes meglátni az igazságot. De hamarosan elmúlik ezt a varázslat, és akkor meg neked is – mondta Hermione keserűen, közben az arcáról egy könnycsepp gördült le. – Higgy nekem! Én sosem ártanék neked.

Draco belenézett a csillogó barna szemekbe és szívét átjárta egy nagyon kellemes érzés, amiről pontosan tudta, hogy mi az. A tiszta szerelem volt ez. Most már nagyon is jól tudta, Hermione az egyetlen, akit igazán szeret. Lassan közelebb húzódott a lányhoz, és lágyan megcsókolta.

– Hiszek neked – suttogta a sötétben.

A lány vigasztalóan átölelte Dracót. Az éjszaka hátralevő részét együtt töltötték. Egymás karjaiban aludtak el, s így talált rájuk a hajnal első sugara is. Habár szerelmük még nem teljesedhetett be, és még nem is győztek le minden köztük lévő akadályt, boldogok voltak így együtt.

hozzászólások: 0
feltöltötte: 2020 Aug 21 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális