16. fejezet
A múlt titkai

Blaise szörnyű fejfájással ébredt egy nyirkos és sötét cellában. Mi a fene történt? – kérdezte saját magától. Arra emlékezett, hogy küldött egy levelet Dracónak, ezt követően elmentek Dariusért, valamikor Emily és ő megitták a százfüléfőzetet, aztán menekülniük kellett, mert el szinte rájuk törték az ajtót. Az agya megmakacsolta magát nem engedett több információt a felszínre. Valószínűleg Dariusnak sikerült megmenekülnie – legalábbis nagyon remélte. Hiába erőltette fogalma sem volt, hogy egyáltalán mi történt pontosan.

Iszonyatosan érezte magát, úgy mintha legalább egy hete folyamatosan csak ivott volna, és csak most kezdene kijózanodni. Enyhe hányinger kerülgette, de legyűrte. Hatalmasat nyögött, amikor hiába próbált felülni a szegényes fekhelyéről. Lépteket hallott maga mellett, ám nem állt össze a kép, mivel forgott vele a világ.

Ködös emlékképek kavarogtak a fejében céltalan összevisszaságban.
- Ne mozogj! – hallotta Emily hangját közvetlenül maga mellett. Blaise ennek ellenére a fejéhez nyúlt, ahol egy hatalmas púp éktelenkedett, ahogy hozzáért egyből felszisszent. Káromkodott egy cifrát, aztán próbálta követni Emily tanácsát.
- Mi történt? – saját maga is megijedt az erőtlen hangjától. Soha nem volt ilyen állapotban, még a háború idején sem, pedig soha nem fél a harctól. Őrangyalai mindig vele voltak, ez az alkalom volt az egyetlen kivétel, bár ha megmenekült, akkor valamennyire mégis csak vigyáztak rá.
- Leütöttek – vázolta röviden és tömören Emily. – Közvetlenül azután, hogy visszaváltoztál összeverekedtél a legnagyobb pasassal, akit életemben láttam, ő meg csak úgy leütött, mintha egy kis mitugrász lennél.
- Így kell bemutatkozni a sitten, bébi – nevetett, de a humor nem segített azon, hogy még mindig nem érezte magát jól. A nő nem igazán díjazta a humorát.
- Nagyon fáj? – kérdezte aggódva Emily, majd vizesborogatást tett a férfi fejére. Blaisenek jól esett a gondoskodás, pedig soha nem viselte el ezt egy nőtől. Egyetlen szeretőjéhez sem akart tartozni, csupán buja vágyait akarta kielégíteni. Azonban Emily mindig más volt a számára, de ezt sem régen, sem most nem akarta elfogadni.
- Csak akkor fáj, ha nevetek. Aú!
- Azt hiszem, nem csak akkor fáj – jegyezte meg a nő negédesen, miután egy kicsit erősebben nyomta rá a vizes rongyot a férfi fejére.
- Remélem, a patrónusom eljutott Harryhez – emlékezett vissza Blaise. – Oh, Merlin, de kevés dologra emlékszem. Hol a francban vagyunk egyébként?
- Fogalmam sincs. – Blaise fájdalmasan felnyögött, aztán Emilyre nézett; fehér hosszú ruhában volt.
- Mi ez a ruha rajtad?
- Nem tudom – vonta meg a vállát. – Akkor adták mielőtt visszaváltoztam. Nekem valamiért tovább tartott, mint neked.
- Valami nincs itt rendben – rázta meg a fejét Blaise. – Ez a ruha nekem nagyon ismerős, de nem tudom honnan.
- Biztosan az egyik szeretőd is hasonló ruhában csavarta el az a konok fejedet – hangzott a szarkasztikus válasz.
- Muszáj neked mindig ilyennek lenned? Nem tudom mi a bajod, de talán lesz időnk ezt megbeszélni – emelte fel Blaise a hangját, pedig ezt soha sem szokta. Emily mindig is a legrosszabbik énjét hozta ki belőle.
- Hogy mi a bajom? Ha csak erre vagy kíváncsi, akkor elmondom: csak segíteni akartam egy fiúnk és a végén olyasmibe keveredtem, amibe nem is akartam, arról nem is beszélve, hogy a saját fiamért kell aggódnom. Azt sem tudom, hol van, azt se tudom egyáltalán jól és biztonságban van-e. Kell még egyéb ok, amiért zabos lehetek, Zabini? – közölte a nő kimérten. Erős kísértést érzett, hogy megüsse a férfit.
- Ne aggódj a fiad miatt! A legjobb kezekbe került…
- Nem Harryvel van bajom – morgolódott. – Úgysem értheted, hogy min megyek keresztül. Neked nincs gyereked.
- Persze, hogy nem értem – ironizált a férfi. – Azt hiszed, én nem aggódom értük? Nem vagyok érzéketlen. Aztán lenne még egy kérdésem hozzád.
- Ki vele – sóhajtott Emily, majd leült a földre, mint sem törődve a fehér ruhával.
- Kié a gyerek?
- Az enyém. Határozottan emlékszem, hogy én szültem meg. Tizenkét órát vajúdtam vele és a gyógyító az én kezembe nyomta. Szóval semmi kétség sem fér hozzá, hogy az enyém – jelentette ki kimérten.
- Úgy értettem, ki az apja?
- Nincs apja.
- Soha nem hittem a szeplőtelen fogantatásban, Emily – Blaise is értett a kimért hangnemhez, és mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy megtudja azt, amire kíváncsi volt, szinte első találkozása óta Sammel.
- Milyen szörnyű lehet neked – sajnálkozott a nő, de egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ahogy Blaise metsző szemei az övébe fúródtak. A férfi erőt vett magán, és felült, valószínűleg nagyon megerőltető lehetett neki.
- Ugye az enyém? – Blaise nem köntörfalazott többet, hiszen erre nem volt szüksége. Emily próbálta kerülni a pillantását, de valahogy vonzotta a kék szempár, amiben azon az egy, szenvedélyes estén beleszeretett, aztán meg is gyűlölt egy pillanat alatt.
- Gratulálok, apuci! – fintorodott el Emily. A férfit mintha újra fejbe kólintották volna, de most legalább nem ájult el. Mindig is vigyázott, hogy ne legyenek utódjai, aztán az egyetlen felelőtlenül eltöltött szenvedélyes éjszakája… Merlinre, most mit csináljon?
- Miért nem szóltál? – kérte rajta számon Blaise, lássuk be joggal.
- Tönkretettél egy perc alatt, amikor otthagytál a gyakorlaton, s hagytad, hogy sikeresen veszélybe sodorjak mindenkit. Nem is beszélve a kis afférunkról, amikor rajta kaptak, de az előbb volt. A te családod némi pénzzel el tudta simítani a balhét, így téged tisztára mostak, de engem senki sem védett meg. Nos, mire kiderült, hogy az afférunknak következményei is vannak, már nem voltam többé auror tanonc és a barátod sem – hangja színtelenül csengett a reggeli homályba burkolózó cellában.
- Nézd…
- Nem szorulok rád, nem kell az apát sem eljátszanod. Eddig is remekül elboldogultunk nélküled. A karrierem elrontottad, de az életemet nem. Végül is hálás is lehetek neked Samért, ő a legjobb dolog az életemben.
- Sajnálom, hogy elszúrtam – vallotta be a férfi.
- Valahogy túléltem – vonta meg a vállát Emily.
- Sam tudja?
- Nem.
- El fogod mondani neki?
- Miért mondjam el neki? – csattan fel a nő mérgesen. – Mi értelme lenne?
- Hiszen én vagyok az apja. Még akár kíváncsi is lehet rám.
- Mit szólna ehhez a többi zabigyereked, Blaise? – kérdezte szarkasztikusan.
- Igazságtalan vagy. Még csak nem is tudtam róla, hogy létezik.
- Nem kell, hogy megismerjen a fiam. Csak bonyolítanád az életét és felkavarnád…
- El kellett volna mondanod – mondta a férfi határozottan.
- Akkor magadról sem tudtál gondoskodni, nem egy gyerekről – nevetett hidegen a nő. – Hidd el, így volt az a legjobb!
- Harcolni fogok érte.
- Csak tessék, semmivel sem tudod bizonyítani, hogy te vagy az apja.
- Millió és egy varázslatot ismerek, amivel ezt meg tudom oldani – jelentette ki határozottan. – Akkor is azt mondom, hogy nem szabadott volna eltitkolnod előlem Samet.
- Minek?
- Talán eldönthettem volna, hogy veled maradok-e vagy nem.
- Helyette inkább kirúgattál az iskolából – csóválta meg a fejét Emily.
- Nézd, én csak az igazat mondtam – kezdte Blaise. – Lehet én is hibáztam, de te is. Soha nem akartam rosszat neked, ellenben ebben a helyzetben nem volt más választásom, az igazságot kérdezték, én pedig nem hazudhattam. Így is csoda, hogy életben maradtál.
- Nem kell akkor sem a segítséged, sem a jelenléted – erősködött Emily továbbra is. Felrémlett benne az az éjszaka, amikor gyakorlaton voltak az auror csapattal. Egy veszélyes, fekete mágiás varázslatot kellett megszüntetniük. Emilyt küldték elsőnek, aki már akkor tudta, hogy várandós, de még nem mondta el Blaisenek.

A férfinak kellett volna fedeznie, de éppen el volt foglalva egy másik lánnyal. Egy gyakorlóátok, aminek egyéb esetben semmi hatása nem volt, viszont a Blaisenek kellett volna semlegesíteni, elindult Emily felé, ő megijedt és olyan varázslatot használt, amit nem lett volna szabad. A fekete mágiával kezelt tárgy, ami éles volt, reakcióba lépett az ártásával és a másik bűbájjal, óriási robbanás keletkezett. Még azelőtt eltanácsolták, hogy magához tért egyes egyedül a Szent Mungóban. A pergamen ott hevert a kórházi ágy mellett feketén fehéren. Tudta, a baba miatt sem maradhatott, de a halasztás és az eltanácsolás között óriási a különbség.

Ezek után még ne haragudjon Blaisre? Ahogy a férfi szemébe nézett különös elszántságot vett észre. Percekig csak nézték egymást és nem szóltak semmit. Blaise erőt vett magán és megszólalt.
- Pedig szeretnék mellettetek lenni – jelentette ki a férfi határozottan.
- Semmit kedvem egy kujon közelébe engedni a fiamat.
- Megváltozom – ígérte Blaise, de most először gondolta igazán komolyan. Sok nőnek mondott már hasonlókat, bár egyszer sem tartotta be.
- Jaj, Blaise, annyiszor ígértél meg annyi mindnet és semmit sem tartottál be.
- Megteszek mindent, hogy a fiam mellett lehessek. Ezt te sem tagadhatod meg tőlem.
- Feltámadtak az apai ösztöneid?
- Miért baj, ha szeretnék mással is törődni, mint saját magam?
- Mert attól félek, hogy a fiam is arra a sorsra jut, mint azok a nők, akikkel csak egy éjszakára szerződsz – adott hangot a félelmeinek Emily. – Ő nem egy kolonc, nem egy kvaff, amit ide-oda passzolhatsz.
- Nem vagy túl jó véleménnyel rólam, igaz?
- Hova gondolsz? Csak nem tudom elképzelni, hogy csak dominózol azokkal a nőkkel. Merlinre!
- Meg fogsz nekem valaha bocsátani? – kérdezte Blaise és válasz után kutatott Emily szemében, ami soha sem hazudott neki.
- Nem tudom. Talán, de biztosan nem most.
- Micsoda idilli pillanat! – nevetett hidegen egy női hang. – Blaise, nagyon örülök, hogy eljöttél a szerény hajlékomba.
- Daphne? – kérdezte meglepetten.
- No lám, nem is gondoltam, hogy emlékszel a nevemre. Milyen megható. De legalább most egy kicsit visszafizetek neked abból, amit tőled kaptam.
- Miről beszélsz? Soha nem volt köztünk semmit. Tényleg nem – nézett Emilyre, aki persze nem tudta, hogy mit gondoljon.
- Éppen rátapintottál a lényegre, Blaise. Csak egy aprócska bosszút tervezek – mosolyodott el gonoszul Daphne. – Addig is élvezzétek egymás társaságát.
Daphne újra ördögien felnevetett, aztán kiment a cellából. Emily kérdőn nézett Blaisre.
- Ki volt ez? – kérdezte végül.
- Daphne Greengrass, Draco sógornője és ezek szerint az egyik tagja a Testvérek szervezetének – magyarázta Blaise.
- Jézusom, de megváltozott. Még emlékszem rá Roxfortból.
- Gonoszabb lett az biztos – bólogatott a férfi, de megbánta a mozdulatot, mivel újra fájni kezdett a feje.
- Miért akar rajtad bosszút állni?
- Mert nem feküdtem le vele. Fogalmam sem volt, hogy egy nő pont emiatt fog kinyírni – közölte teátrálisan.
- Vannak még érdekes dolgok ebben az életben.
- Igazából arra lennék kíváncsi, hogy mi a fenét keres itt, és miért akarja megölni Dracót. Semmi indítéka nincs rá, legalábbis ahogy én tudom.
- Mibe keveredtem… - sóhajtott elcsigázottan Emily.
- Ki kell jutnunk innen! – jelentette ki Blaise határozottan.

***

A gyűlölete, amit a Malfoy család ellen érzett egyre jobban nőt. Olyan volt, mint egy óriási luftballon, ami csak arra vár, hogy kipukkanhasson. Gondosan megválogatta a gondolatait, mert már nem járt messze Merlin papjainak hatáskörétől. Micsoda szerencse, hogy őt már évek óta alig-alig ellenőrzik – gondolta mosolyogva.

Ennek ellenére nem bírta megállni, hogy ne gondoljon a múltra. Miért is akarja megölni valójában Malfoyt? – tette fel a könnyű kérdést saját magának. A családjának ígértek mindent, de semmit sem tartottak be belőle. Megegyeztek, hiszen már tálcán kínálták neki Dracót, azt ígérték feleség lesz és a legnagyobb dicsőség lesz Malfoy feleségnek lenni. Végül nem kapott mást csak elutasítást, megvetést. Csak másodlagos szerepet kapott. Miért? Mivel meddő volt, nem tudott örököst adni a Malfoy családnak. Természetesen nem adták vissza jegyajándékot sem, ami egy nagyon értékes pálca volt, amit a család egészen Merlini időkből származtatott.

Még szerencse, hogy volt olyasvalaki, aki azonnal a helyére tudott lépni. Neki nem kellett volna meghalnia – gondolta keserűen a nő. Hiszen balesett volt, nem őt várta, hanem Luciust és Dracót. Fel kellett áldoznia őt egy jó ügy érdekében – ezzel a gondolattal nyugtatta lelkiismeretét. Lucius megölése után szebbnek látta a világot, a madarak dala sokkal elevenebb volt, s az ég is kékebbnek látszott.

Volt éppen elég Malfoyék rovásán, amit meg kell torolnia, főleg Dracón. Luciust már sikerült korábban elintéznie, de család többi tagja sem maradhatott ki a jóból. Talán a kis Malfoy gyerek életét meg fogja kímélni, kárpótlásul majd végez Zabinivel. Micsoda remekbe szabott ötlet – dicsérte saját ördögi gondolatmenetét. Senki sem gyanakszik rá, senki sem fogja elkapni.

Ugyan Draco fiának sikerült megszöknie, viszont a legjobb barát továbbra is foglya volt, végül is annyira nem állt rosszul a helyzet. Malfoyban mindig is volt valamiféle griffendéles bajtársi kötelesség, ami olykor felülkerekedett mardekáros önzésén. Remélte, hogy ez most is így lesz. Túlságosan is nemes lelkű puhánnyá vált az évek során.

A nő harmonikus mosolyt erőltetett az arcára elrejtve vele valós énjét, s ráérősen haladt végig a napsütötte folyósón. Megállt egy pillanatra az egyik ablaknál és kinézett arra a tökéletes tájra, ami inkább a börtöne volt, mint az elméje szabadsága. Itt otthonra lelsz gyermekem – hangzott fel a múlt ködéből Merlin papjának hangja, amikor megtalálta őt éhesen, fázva az erdőben. Büntetésből küldték ide, de őrei még egy kicsit szórakozni akartak vele mielőtt megérkezett volna ide. Órákon keresztül üldözték a hidegben, mire saját maga talált rá arra a helyre, amit örökre a cellájának szántak.

Megbocsátás, fegyelem, jóság – ezeket kellett volna megtanulnia, száműzve minden rosszat az életéből. Az első pár évben mindennap küzdött, de nem jutott előre. Azonban egy csodaszép napon Mardekár öröksége rátalált és a ravaszsággal visszanyert egy jó adagot a szabadságából. Ekkor kezdte meg a nagyszabású tervét, amit egyre magasabb szintre növelt meg.

Ugyan ő saját magát soha nem tartotta bűnösnek, persze mielőtt idejött nem volt sem gyilkos, sem velejéig romlott nő, csak egy áruló semmi több. Miután először kiengedték vált igazán pusztítóvá, s eltette láb alól Luciust és Astoriát. Emlékezett az érzésre, a tömény gonoszságra, amit átjárta az egész lényét. Vissza kellett jönnie ugyan ide, már soha nem lehetett ugyanaz, aki régen volt, sőt soha nem letett az sem, akivé formálni akarták itt.

Viszont a bosszú táplálta mindennap, erőt adott neki, ugyanakkor meg is mérgezte a lelkét, persze erre soha nem jött rá. Merlin papjai nem vették észre ezeket az érzéseket, mert mindet gondosan elzárta előlük. De a keserűség féregként járta át a testét, s nem tudott most már sokáig színlelni, közeledett a kinyilatkoztatás. Az ördög végre arcot fog ölteni, s nem maradt körülötte több idegesítő tényező. Nem is kell tovább játszania, ha Malfoy hamarosan megjelenik itt.

Roxforti kéme hamarosan le fog bukni és idevezeti Malfoyt meg a csapatát. Gyűlölete késztette a Testvérek megalapítására; nem volt nehéz olyan embereket találni, akik osztozott érzéseiben. Egykoron kitaszítottak és megalázottak, vérre szomjazók csatlakoztak hozzá, most már tudta, hogy Voldemort mit szerethetett ebben. Hogyan is sikerülhetett neki? Mivel a látszatnak megfelelően cselekedett és élt látszólagos példás életet, szabad be és ki járása volt Merlin templomából, így egyáltalán nem volt nehéz megszervezni a csapatot. Már csak egy cél lebegett a szeme előtt: Draco Malfoy likvidálása.

Ez volt a végső cél, amiben hihetett, ami motiválta és ébren tartotta éjszakákon át. Gondolatait egyre gyakrabban kellett elrejtenie, de nála ügyesebben nem sikerült ez senkinek sem. A lázadókat is sikeresen behozta a templomba, ez még nagyobb büszkeséggel töltötte el. Talán ez a két dolog volt a legnagyobb szerencsére. Emberi bármikor ki- és bejárhattak az épület celláiba, ahol már évek óta senki sem szállt meg.

Nevetve nézett végig ezen a helyen. Már csak pár nap és Draco Malfoy a kezei között fog meghalni, aztán elhagyja ezt a helyet, végül uralkodni fog a varázsvilág felett. Ez volt a terv és ő soha nem tudott veszteni. Egyedül csak azt nem vette számításba, hogy ez Voldemortnak sem jött össze…

hozzászólások: 0