24. fejezet
Esőcseppek

A vihar másnap reggelre csendes esővé szelídült. Persephonét nem nyugtatta meg a tudat, hogy szabadban kell gyakorolnia, de inkább nem szólt semmit sem, csak várta az utasításokat. Reggel korán felkent, és próbált néhány varázslatot, viszont nem járt sikerrel. Mérgében a pálcáját is a sarokba hajította. Ám erről nem akart beszélni. Inkább reggeli készítésbe fojtotta a csalódottságát.

Nem csak Persis volt az egyetlen, akinek nem indult jól a mai nap. Perselus a szokásosnál is kimértebben viselkedett a reggelinél, és egy szónál többet sem lehetett kihúzni belőle. A varázsló kora reggel körbejárta az erdőt gyógynövényeket keresve, de nem járt szerencsével. Így aztán csak megerősítette a védőbűbájokat.

A boszorkány most szívesen megérintette volna a kezét, hogy tudja mi jár a férfi fejében, de nem volt bátor megtenni. Inkább csak tologatta az ételt a tányérján.

– Szükséges lesz az erődre – jegyezte meg Perselus a bájitalos könyve mögül. Fél szemmel Persist figyelte egész reggel. Nem kellett belenéznie az elméjébe, hogy tudja a lány miért ideges. – Már vagy egy tucatszor fordult meg az a tükörtojás a tányérodon.

– Milyen csodálatos, hogy nem kerüli el a figyelmedet semmi – sóhajtott fel a boszorkány. Fáradtnak érezte magát a tegnapi nap után vagy csupán a kedve volt rossz? Nem igazán tudta megmondani.

– Csupán megemlítettem.

– Köszönöm a tanácsot – mosolyodott el kényszeredetten. – Nagyon kedves tőled.

– Igazán nincs mit.

– Nem igazán vagyok éhes – tette le a villát, ami megcsörrent a tányéron. – Talán majd később eszem.

– Valóban?

– Valóban – gúnyolódott Persis.

– Mi a gond?

– Izgulok, ennyi az egész – vonta meg a vállát. – Nem nagy dolog.

– Értem.

– Remek – jött a szarkasztikus válasz. – Szóval nem lesz nagy dolog.

– Nézd nem kenyerem a lelki tanácsadás – szólalt meg a professzor, aztán letette a könyvet az asztalra.

– Ezt nem is gondoltam volna – jegyezte meg szurkálódva. – Olyan nyíltnak gondollak.

– Próbáltam őszinte lenni.

– Jó.

– Kint találkozunk – mondta Perselus. Persis csak bólintott, de nem szólt egy szót sem. Ennél rosszabb reggelük nem is lehetett volna.

***

Miután rendet rakott a konyhában a boszorkány elindult kifelé. Persephone az eresz alól nézte az esőfüggönybe burkolózó tájat. Szerette hallgatni a szél zúgását és az eső dobolását, ez mindig megnyugtatta. Mostanában ez segített neki elaludni. Mélyen beszívta a friss esőillatot, ami semmihez sem hasonlított. Igyekezett benne a nyugalmas érzésbe belekapaszkodni. Végül is ez nem árthat.

Egy dologról nem tudott megfeledkezni, és az nem volt más, mint a mágia. Bizonytalannak érezte az erejét, pedig kora reggel megpróbált néhány bűbájt gyakorolni, persze egyik sem működött. Ez viszont nem segített az önbizalmának, sőt meglehetősen elvette a kedvét mindentől.

– Meg kell tanulnod felismerni és használni erődet – szólalt meg Perselus komoran a háta mögött. Persis felé fordult, fázósan vonta össze a karjait a melle alatt. Igyekezett nem mutatni mennyire megijesztette a férfi hirtelen megjelenése. Hasonlóan kimért arckifejezéssel méregette a professzort. – Kérem a pálcát!

– És hogyan varázsoljak anélkül? – nevetett fel, mintha a professzor annyira nagy marhaságot mondott volna. – Úgy tudom, hogy ez segít abban, hogy koncentrálja a varázslatot.

– Neked talán ez nem segít.

– Tényleg? Ezt nem is gondoltam volna.

– Nem kell a szarkazmus.

– Bocsánat.

– Túl sok benned a felgyülemlett mágia – magyarázta a férfi, miközben elkezdett járkálni az előtető alatt –, ezt pedig meg kell tanulnod kezelni. A pálca pedig nem hiszem, hogy segíthet a helyzeten. Sőt meg vagyok róla győződve, hogy ez akadályozza a varázslatokat.

– Mondjuk ma reggel egy varázsige sem működött – vallotta a be a boszorkány. – Nehéz úgy használni az erőmet, hogy semmi sem sikerül igazán egy varázslat sem.
– Ez nem azonnali eredmény.

– Tudom, tudom – sóhajtott fel Persis. – De alig bírom kivárni, amíg… Mindegy.

– Türelem! – felelte Perselus komoran. Annyira összeszedett volt, határozott, mintha senki sem tudta volna kibillenteni ebből az állapotból. Persis nagyon szívesen mondott volna még neki valamit, de a professzor megelőzte – Most pedig irány az udvar.

– Hogyan? – húzta el a száját. – Ömlik az eső és hideg van. Csodálatos az idő, de nem akarok megázni, ha nem muszáj.

– Meg kell tanulnod koncentrálni – folytatta a tanítást a professzor. – Úgy gondolom, hogy ez lehet a kulcsa a varázserődnek.

– Koncentrálni? – fújt egyet Persis.

– Pontosan. Van egy elméletem, de előbb tegyük próbára, mielőtt elmondanám.

– Jó, legyen.

Mindketten kiléptek az esőre. Persis behúzott nyakkal fogadta a hideg esőcseppeket, megborzongott. Általában csak figyelni szokta az időjárást, nem akart résztvevője lenni, de úgy döntött semmi értelme ellenkezni. Perselus volt talán az egyetlen a földön, aki hitt abban, hogy képes megtanítani őt a varázsereje használatára.

De a jeges esőcseppek nem segítettek. Hogyan tudna így odafigyelni? Fél szemmel a férfit figyelte, Perselus teljesen szárazon állt az udvaron, neki ugyanis semmilyen nehézséget nem okozott a mágia. Rémesen bosszantó volt a férfit látni. A boszorka tintafekete haja vizesen a homlokába tapadt, és dühös pillantással méregette a varázslót.

– Ez csupán csak eső – emlékeztette a varázsló. Nyugodtsága felhergelte Persephonét. Nem is gondolta, hogy menyire felbosszantotta.

– Tudom – vicsorogta mérgesen a boszorkány. – Érzem, ahogy végigcsorog a nyakamon és a hátamon. Ja és a szemembe folyik. Ez annyira csodálatos. Miért ne eshetne jobban az eső? Tegnap kellett volna kijönnünk.

– Az eső éppen megfelelő.

– Tényleg?

– Igen.

– Pompás.

– Víztaszító bűbáj – mondta nyugodt hangon a varázsló. Persis összevonta a szemöldökét.

– Ismerem a varázsigét.

– Most viszont nem használhatod. A varázsigék nem vállnak be nálad, így próbáljuk meg egy kicsit másképpen. Koncentrálj, hogy a vízcseppek ne érintsenek meg.

– Mégis hogyan?

– Igyekezz kizárni minden olyasmit, ami zavaró tényező lehet – tanácsolta a professzor. – Mint oklumencia.

– Rendben. Oké, próbáljuk meg. – Persis mély levegőt vett. Becsukta szemét és az esőcseppekre gondolt.

Mást nem érzett, mint a nedvességet, ahogy egyre jobban átáztatta a ruháját, a haját. Lassan már nem maradt semmilyen száraz felülete sem.

– Még mindig sok a gondolat – jegyezte meg a varázsló.

– Oh, tényleg? Nem is gondoltam volna.

– Ürítsd ki az elmédet?

– De hogyan csináljam?

– Először csak egy dologra gondolj.

– De mire?

– Ami ellazít – folytatta Perselus.

– Most nincs ilyen.

– Akkor legyen maga az eső – mondta a férfi. – Úgyis az esőcseppekkel fogunk dolgozni.

– Legyen.

– És, ha megvan, akkor folytasd azzal, hogy megpróbálod ellökni magadtól a vízcseppeket.

– Mi sem egyszerűbb.

Persis annak ellenére, hogy nem hitt túlságosan a módszer sikerességében, megtette, amit a professzor mondott neki. Hallgatta az esőt, érezte a nedvességet a bőrén. Próbálja meg eltaszítani? Mégis hogyan tegye? Taszítsa el magától a vizet. Mit is tehetne?

Mély levegőt vett. Érezte, ahogy az ereje ott áramlik benne, de nem volt képes irányítani. Dühöt érzett magában, tüzet, amivel nem tudott mit kezdeni. Talán ki kellene engednie? Egy picit. Mikor kifújta a levegőt történt valami. Felmelegedett a levegő körülötte, az esőcseppeket pedig gőzzé változtatta. A mágia még a haját is megszárította. Persis zöld szemét Perselus tekintetébe fúrta, elismerést várt, viszont csak hideg pillantást kapott. Hogyan is kaphatott volna tőle elismerést? A férfi sokkal hidegebb volt, mint amilyen valójában volt. Elnyomta magában teljesen a valódi énjét.

– Nem rossz – szólalt meg végül. – Egészen jó megoldást volt. De inkább taszítsd el magadtól az esőcseppeket.

– Taszítani a vizet. Jól van, próbáljuk meg – mozgatta meg a nyakát. – Talán most sikerülni fog.

– Mintha pajzs lenne – tanácsolta a varázsló. – Általában segít, ha az ember elképzeli, ahogy a varázslat megszületik és végbe megy. Mivel itt a varázsigékre nem támaszkodhatsz, így ez lehet a megoldás.

– Gondolod?

– Ez az elméletem. A pálca téged csak akadályoz.

– De miért működött korábban? – kérdezte Persis. – Nem igazán értem az egészet.

– Sokat kell még ezen dolgoznunk, mire mindenre megtaláljuk a választ.

– Rendben. – Persis újra érezte a hideg esőcseppeket a bőrén. Egész testében megborzongott, ahogy a gerince mentén végigfolyt a víz. Mély levegőt vett, és igyekezett magát kontrollálni, kizárni a gondolatokat, kétségeket. Sikerülhet? Miért ne sikerülhetne? Felnézett az égre, az arcába csaptak a hideg, apró szurkáló érzést okozó cseppek. Az eső. Az erdő hangjai. Megborzongott. Lassan zárta ki a környezetét.

Pontosan azt kellett csinálnia, mint amit a vízesésnél. Habár az inkább ösztönös volt, mint tudatos. Megvédte magát a lezúdoló víztömegtől. Már önmagában hihetetlen csodának tűnhetett, de újra elő kellett csalnia ezt az erőt. Mély levegőt vett. Lecsendesítette az érzéseit, kizárta a külvilágot, csupán az esőre figyelt, ahogy a bőréhez értek.

Először csak egyetlen csepp volt, lehetett akár véletlen is, aztán amikor még egyszer mély levegőt vett, akkor már érezte. Ez az, ezt kellett csinálnia. A víz nem érhetett hozzá. Nem taszította el magától a cseppeket, hanem elkezdte összegyűjteni. Alig fél perc alatt egy vízgömb jelent a tenyere felett, egy hullámzó gömb alakjában. Persis érezte, hogy már nem esik az eső felette. Egyre nyugodtabb lett. Minden egyes esőcseppet magához vonzott a gömb, és egyetlen egyet sem engedett Persisre hullani.

A boszorkány ámulattan nézte a látványt. Megpróbálta ketté választani a gömböt, először a víz megremegett, majd engedelmesen kéttévált. Még soha nem tapasztalt ilyesmit. Könnyű volt, akár maga a lélegzés. Csak figyelnie kellett a hullámzó vízre. Aztán egyre nehezebb lett, a gömbök kezdtek egyre súlyosabbá válni.

Eközben Perselus kimért arckifejezéssel figyelte Persist. Persze ez nem volt éppen hétköznapi látvány, sőt önmagában hihetetlen. Ez a nő teljesen meghazudtolt mindent, amit valaha a mágiáról gondolt. A pálcára egyáltalán nem volt szüksége, ő saját maga irányította az erejét, és ez teljesen elképesztette. Különleges, egyedi és annyira gyönyörű. Nem kellett volna erre gondolnia, de nem tehetett róla.

Persis időközben észrevette a professzor vizslató tekintetét, majd ravaszul mosolyodott el. A vízgömbök kezdtek egyre nehezebbek lenni. Mi lenne, ha kissé izgalmasabbá tenné a mai napot? Váratlan ámde villámgyors mozdulattal Perselus felé irányította a két gömböt. A varázslónak szerencséje volt, jó reflexeinek hála, sikeresen eltérítette egy bűbájjal a vízgömböket, amik hangos csattanással landoltak a fűben. Habár az ő varázslata is megszűnt, Perselusszal együtt ott álltak az esőben.

– Ez meg mi volt? – szólalt meg végül a férfi rekedten.

– Bocsánat – nevetett a boszorkány felszabadultan. – Ez egy célzott támadás volt. Kíváncsi voltam, hogy működik-e. Különben is kezdett egyre nehezebbé válni. Alig bírtam tartani már őket.

– Pimasz – rázta meg a fejét Perselus, de halványan elmosolyodott. – Úgy hiszem, hogy jól sikerült a feladat.

– Legalább történt valami – vonta meg a vállát a boszorkány, ugyanakkor nagyon nehezen tudta elrejteni az örömét.

– Határozottan.

Persephone szívből felnevetett, majd körbe forgott az esőfüggönyben. Talán tényleg reménytelen a helyzete. Lassacskán kezdett fellélegezni, felszabadulni, mintha egy hosszú merülés után újra a víz felszínre bukkant volna. Észre sem vette, hogy esőcseppek körülötte táncra perdülnek és ott kavarognak körülötte.

Perselus megengedett magának egy pillanatot, amikor elgyönyörködtette a látvány. De nem merülhetett el benne. Nem lett volna helyes. Mégis annyira éteti volt. Olyan törékeny, annyira lágy, minden mozdulata kecses. Mély levegőt kellett vennie.

– Mára elég volt – szólalt meg kiszáradt torokkal.

– Biztosan?

– Igen. Kezd egyre jobban esni.

– Azt hittem, hogy egész nap gyakorolni fogunk – szólt Persis, majd vett egy mély levegőt, miközben kisimította a hajtincseket a homlokából.

– Majd legközelebb.

A boszorka beleegyezően bólintott, majd elindult az előtető alá. Perselus követte, majd mindkettejüket egy varázslattal megszárította.

– Köszönöm! – mondta hálásan. – Sokkal jobb így az biztos.

– Szóra sem érdemes – válaszolta félhangosan.

Persephone közelebb lépett hozzá majd megérintette a férfi kezét, és az ujjaival finoman megszorította. Apró gesztus volt, de Perselust meglepte ez az intim érintés. Szíve mintha kihagyott volna egy ütemet. A sötét tekintetben valahol mélyen megcsillant valami, és a zöld szempár elmélázva figyelte őt. Nem szóltak egymáshoz, csak némán hallgatták az esőt.

Persis arra számított, hogy megrohanják a férfi emlékei, amikhez korlátlanul képes volt hozzáférni, de most… Minden csendes volt, minden nyugodt, semmi emlék, semmi gondolat. Furcsa volt. A boszorkány szólásra nyitotta a száját.

– Oklumencia – felelte a professzor a kimondatlan kérdésre. – Tovább fejlesztettem. Ennyi az egész.

– Rájöttél hogyan tudod a képességeimet kijátszani? – kérdezte Persis megütközve. – Ez igazán lenyűgöző.

– Nem egyszerű – mondta a férfi, mintha szabadkozna. – De nem akarom az emlékeimet kiteregetni.

– Oh, értem – bólogatott a boszorkány. – Ez jogos.

– Ne vedd magadra!

– Kíváncsi vagyok, nem is akarom tagadni – vonta meg a vállát. – Nincs mit erről beszélni. Tudod, hogy… Nem érdekes.

A varázsló nem húzta el a kezét, megvárta, amíg Persis megteszi a következő lépést. De nem történt semmi. Még mindig ott álltak, a nő hűvös ujjai a kezét fogták. Kezdett a helyzet egyre nehezebbé válni. A szíve heves dobogásba kezdett. Úgy érezte, hogy a boszorkány, mint egy szirén könnyedén beférkőzik a gondolatai közé, az ellenállása lassan megtörni látszott. Apró emlékfoszlányok kezdtek áramolni.

Persis önmagát látta az esőben, a férfi szemével gyönyörűnek látszott, és ez annyira szíven ütötte, hogy meg sem tudott szólalni. Perselus gyengéden érintette meg a lány kezét, aztán még gyengédebben fejtette le az ujjait a kezéről. A kapcsolat megszűnt közöttük. Mindketten megborzongtak ez pillanatra.

Az eső rákezdett, hamarosan pedig újra zuhogni kezdett. Még percekig álltak ott, hallgatva a természet hangját, mire a varázsló megtörte a csendet.

– Lemegyek a laborba – közölte egykedvűen.

– Rendben, menj csak!

– Az erősítő főzeten dolgozom.

– Segítsek?

– Nem kell – rázta meg a fejét.

– Később lemenjek segíteni?

– Nem kell, köszönöm! – jelentette ki udvariasan a férfi. Persis zöld szemébe nézve nehezen tudta visszautasítani, mégis úgy érezte, mintha küzdenie kellene ellene.

– Jól van – válaszolta csalódottan.

Persisnek el kellett engednie a férfit, bár nem szívesen tette. Bár beszéltek volna még, bár maradt volna egy kicsit. Fázósan dörzsölte meg a karjait. Legszívesebben belesimult volna az ölelésébe. Vágyott a dicséretére, elismerésére, a gyengédségére. Még egyszer ránéztek egymásra, aztán Perselus hosszú léptekkel elindult vissza a házba. Persis egyedül maradt.

A magány megint egyszeriben rászakadt. Soha nem volt még ennyire tudatában annak, hogy egyedül van. A jelenlegi helyzete sokkal reménytelenebbnek tűnt, mint a szeszélyes varázsereje. A boszorkány fáradtan nyögött fel, de nem süllyedhetett megint el a letargiában, ez nem történhetett meg. Csalódottságát valahogy le kellett vezetnie, és már tudta, hogy mit kell tennie. Összedörzsölte a két tenyerét, kicsit elgémberedett a hidegtől. Lépett egyet előre, kinyújtotta a kezét, újra megérezte a hideg esőcseppeket. Megborzongott, és elmosolyodott, amikor újra sikerült a varázslata. Végre volt valami, ami elégedettséggel töltötte el.

hozzászólások: 0