9. fejezet
Menedék

Persis és Piton zihálva terültek el a zöld füvel borított fövenyen. A férfi már nem bírta magát tartani, de ezt a világért sem ismerte volna be. Még akkor is volt benne méltóság, amikor leült az egyik sziklára egy pillanatra. Még mindig dolgozott benne az adrenalin, ami némiképp feledtette vele a még friss sebének tompa lüktetését. Összehúzott szemöldökkel Persisre nézett, mintha őt hibáztatta volna jelenlegi szorult helyzetükért, de igazából csak a sorsot szidta magában. Pálcájából áradó apró fénynyalábbal világította meg az előttük elterülő tájat, bár mint mindig, most is óvatos volt. A félhomály ellenére a szeméből sugárzó elutasítás és düh kivehető volt. Persist még így is égette a tekintet, és nem mert megszólalni sem. Még mindig dübörgő szívét hallgatta.

Piton teljes mértékben megértette a boszorkány zavarodottságát, azonban nem volt idő ilyen apróságokkal foglalkozni. Most a közös biztonságuk volt az első. Felszegte a fejét, leporolta a talárját, s felegyenesedett, majd hűvös pillantást vetett a nőre, ahogy engedetlen diákjaira szokott. Persis idegesen rángatta ruháját és igyekezett minél szorosabbra húzni az övet. Áldotta az eszét, amiért zoknit és vastag talpú cipőt vett fel, de átkozta magát, amiért nem melegebb ruhát választott.

– Majd én megyek elől! – szólt Piton ellentmondást nem tűrően, meg sem várva a nő reakcióját, elindult. Persephone megütközve nézett a férfi után, de ha nem akart lemaradni, akkor követnie kell a professzort, nem is beszélve arról, hogy még mindig nem múlt el a félelme.

Komor fellegek borították be az eget, és a réten hűvös szél fújt. Az erdő sötéten magasodott előttük, beértek a fák közé, ahol elült a szél, csak kísérteties süvítést hallották, ahogy kitartóan tépázta, csavarta az ágakat. A reccsenések hangja kísértetiesen hasított bele a csendbe. A bokrok ágai szétváltak a férfi előtt, majd egy pillanat múlva némán visszahajlottak, mintha senki nem járt volna az ösvényen. A bűbájok ebben az esetben hasznosnak tűntek.
Persephone követte, de egyre inkább idegesítette a férfi komor viselkedése, a félelem és űzöttség érzését a benne feltámadó düh lassacskán teljesen elnyomta. A magabiztossága pedig segítette abban, hogy megszaporázza a lépteit és megragadja az előtte haladó Piton vállát és maga felé fordítsa. Eközben a férfi zsebében utazó főnix kinyitotta a hajtókát és szárnyra kelve felröppent a magasba. Tollait fényes derengés vette körül, majd helyet foglalt új gazdája vállán és szép fejével végigsimította kígyó marta sebhelyet. A fájdalom mintha tompult volna. Piton egyenesen a nőre nézett.

Összetalálkozott a tekintetük, és Persis csak arra tudott gondolni, hogy ennyire átható, titokzatos sötét szempárral még nem találkozott. Annyi titkot hordozott, s a megfejtésükre egy élet is kevésnek látszott. A férfi mélyreható pillantásától megtorpant egy kicsit, de igyekezett elnyomni, s magában fortyogó dühöt szabadon engedni.

– Beszélnünk kellene – szólalt meg kimérten a nő. Piton csak bólintott, de most Fawkes átalakulása jobban lekötötte. A madár ekkor már kezdte visszanyerni eredeti alakját, sőt készen állt az első repülésre is. Ahogy Perselus vállán egyensúlyozott egyre nagyobb és nagyobb lett.

– Mondja csak, éppen ráérünk. Ki tudja, mikor találnak meg minket – válaszolt kimérten, de már nem nézett a boszorkány zöld szemébe. Fawkes fenyegetően rikoltott egyet, majd belecsípett a férfi fülébe, aki felszisszent, de elnyomta a szitkokat, amiket a madárnak szánt. A főnix fenyegető tekintettel nézett rá és felröppent a magasba. – Rendben, beszéljünk.

– Mi a francot képzel magáról? – csattant fel dühösen. – Csak úgy elindul az erdőben, és meg sem mondja egyáltalán hol vagyunk.

– Rosszul gondolom, hogy maga több magyarázattal tartozik nekem, mint én magának? – vágott vissza azonnal Piton. – Engem nem keres egy csapat örült.

– Mivel technikailag igencsak halottnak hiszik. Kell ennél több indok?

– Ugyan... Maga nagyobb fejtörést okozni, mint én magam.

– Micsoda arrogáns gazember maga! – sértegette tehetetlenül a nő. – Mindig kioktat, és az őrületbe kerget. Alig ismerem, de már most az agyamra megy.

– Ezek a legjobb tulajdonságaim, majd megszokja – vonta meg a vállát és feljebb emelete a fejét.

– Eszemben sincs megszokni! Az apám megtervezte nekem a menekülő útvonalakat és maga mindent tönkretett, többé nem fogok visszatalálni hozzájuk. Nem tudják majd, hogy egyáltalán biztonságban vagyok-e vagy megtaláltak és…

– Megnyugodna végre? Semmi szükségem egy hisztiző nőre. Inkább adjon hálát az égnek, az a barlang volt az egyetlen hely, ahonnan hoppanálni lehetett.

– Nem nyugszom meg! – kiabálta a nő, s érezte a dühe forró tűzként járja át a testét és kitörni készül. Sokszor szabadjára akarta engedni ezt az erőt, de csak most történt meg először, hogy csak egy hajszál választotta el ettől. Keze teljesen átforrósodott, majd lángnyelvek jelentek meg rajta.

– Nyugodjon meg! – szólt hozzá Piton komoly tekintettel. Soha nem volt szakértőnek nevezhető a nők terén, de már kezdte elveszteni a türelmét. Nem is beszélve Nagini ejtett sebről, ami ismét veszettül sajogni kezdett. – Nem akarja felégetni az egész erdőt, igaz?

– Miről beszél? – kérdezte rémülten Persis.

– Arról a két fáklyáról, amit a kezének hív normál esetben – forgatta meg a szemeit a professzor, mintha ez csak egy szokványos eset volna. Gyerekeknél alkalmanként előfordul hasonló, de egyik sem olyan veszélyes, kárt okozó tűz, mint amit Persis engedett szabadon. Egyre jobban hajlott a felé a gondolata felé, hogy a nő olyan, akár egy időzített bomba, amit bármi beindíthat.

– Oh, Merlin! – kiáltott fel Persis rémülten és rázni kezdte a kezét, és még inkább pánikba esett. Nem is beszélve, hogy a ruhája is kezdett megégni. Perselus elmormolt egy kis varázsigét és a tűz kialudt. Megvizsgálta a nő kezeit, de a forróságukon kívül mást nem látott rajtuk. – Olyan szerencsétlen vagyok…

– Jól sejtem, hogy nem mondott el mindent magáról? – a férfi hangja teljesen megváltozott, mondhatni kedvessé vált, de Persis nem áltatta magát.

– Elképzelhető – válaszolta zavartan, s megpróbálkozott a lehetetlennek és igyekezett elkerülni Piton tekintetét, ami jobban égetett annál a tűznél, amit ő saját maga fejlesztett.
– Elképzelhető? Csak ennyit tud mondani? Micsoda elmés megfogalmazás…

– Mégis mit várt, hogy mindent elmondok? Hülyének néz? Az életem a tét, egészen a születésem óta így van ez. Miért beszélnék egy idegennek erről? – csattant fel a tüzes boszorkány, de most már vigyázott az indulataira.

– Magának hála most az én bőrömet is érinti és nyakig belekeveredtem ebbe. Jobb, ha kitálal mindent, és ne kelljen kényszerítenem, hogy megtegye.

– Az RVH üldöz – kezdett bele a történetébe.

– A Rejtélyes Varázsképességek Hivatalát évtizedekkel ezelőtt megszüntették és a Minisztérium tizenegyes szintjét örökre bezárták – csóválta meg a fejét Piton. – Ne akarjon becsapni, Persis!

– Eszem ágában sincs. Tényleg igazat mondok, de ha akarja, főzzön egy kis Veriasszérumot és meggyőződhet róla maga is. Megmentette az életem és tartozom magának, semmi kedvem még inkább elmérgesíteni a bimbózó barátságunkat.

– Folytassa, kérem, érdeklődve hallgatom a beszámolóját.

– Darnell Privy kereste meg az apámat, miután eltanácsoltak Roxfortból, ami gyakorlatilag az első héten megtörtént. Nem tudtam kordában tartani a varázserőmet, sőt szinte használni sem tudom, mint ahogy ezt láthatta. Vannak napok, esetek, amikor tökéletesen végre tudok hajtani egy varázslatot, de aztán csődöt mondok. Egyedül a legilimentori képességeim működnek kifogástalanul, sőt az átlaghoz képest sokkal jobban. Jézusom, jobb vagyok, mint amilyen a Tudjaki volt, ezért is kellettem neki is. Egy csapat halálfalóval kerestetett, miután újra praktizálni kezdet. Látta maga is mire vagyok képes, elég egy óvatlan érintés és mindent tudok, sőt ölni is tudok vele. Ezért is kellett elmennem Roxfortból, majdnem megöltem az egyik diákot. Az elme egy bonyolult szerkezet és sajnálatosan én igencsak jól értek ahhoz, hogy eligazodjak benne.

– De a Sötét Nagyúr nem találta meg, ahogy a példa is mutatja. Még mindig nem értem, miért kellene elhinnem, hogy a Minisztérium egy régen megszüntetett osztálya küldte azokat az embereket – morfondírozott Piton, amivel feldühítette a nőt.

– Mert vitatható volt a tisztességességük, ezért is fejezték be a nyilvános működést. Az eredményeiket Minisztérium egyes területei kapják meg, mint új felfedezés vagy valami hasonló jogcímen. Tanulmányozni akarnak, aztán megölni vagy ha nem, akkor kényszeríteni valami szörnyűségre. Apám sosem akarta, hogy bárki is veszélyeztessen. Tudta, hogy Privy valamiben mesterkedik és nem csak a csoport elveit akarja tovább vinni és segíteni a hasonló problémákkal küzdő embereken. Azért akarnak elfogni, mert szerinte veszélyt jelentek a társadalomra, pedig senkinek sem akarok ártani. – Piton feszülten figyelte, ahogy Persephone kiönti a szívét neki. Egyszer sem nézett a szemébe, s úgy mesélte, mintha nem is vele történt volna ez az egész. – Most az egyszer hinnie kell nekem. A Tudjaki fegyvernek akart, az RVH trófeának és…

Évekre bezárták, minden lépését figyelték. Persze a szerető család mindig mögötte állt, de nem élhette egy normális ember életét. Olyan volt, mint egy mugli, akivel nem tudtak mit kezdeni varázsló szülei, mert folyamatosan attól féltek, hogy valami baja történik.

– Ez mind nagyon érdekes, amit elmondott. De honnan tudjam, hogy tényleg ártalmatlan–e? Hiszen az előbb majdnem felgyújtotta saját magát. – Piton jogos kérdéseket tett fel, de nagyon jól tudta, hogy nem lenne képes senkit sem bántani.

– Ugye most csak tréfál velem? Soha nem történt még velem hasonló és nem is fog. De maga valahogy kihozza belőlem a legrosszabbat. Nem jelentek veszélyt. Hogy a francba jelentenék? Amit Roxfortban tettem az egy véletlen baleset volt, nem öltem meg senkit sem, pedig Privy ezt állítja. Mae Raven még ma is él és rám vadászik – őszinte szavai megérintették Piton kőszívét, s hitt neki. Persze már kezdetek óta így volt ez, de kicsit meg akarta szorongatni őt.

– Érem – szólalt meg végül némi hallgatás után. – Később beszélhetünk még erről. Menjünk tovább!

– Csak ennyit tud mondani? – hördült fel a nő, mikor a férfi hátat fordított neki. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy csak ennyire érdekelte a mondandója.

– Mit mondjak mégis? Hiszek magának, sajnálom, hogy ilyen borzalmakat kellett megélnie és most menjünk – hadarta úgy, mintha legcsekélyebb sajnálatot sem érezné iránta.

– Maga egy szemét barom! – kiabálta dühösen, egyszerűen nem fért a fejébe, hogy csak ennyit mondjanak az egész életéről. – Álljunk csak meg! Mi van, ha nem is engem kerestek, hanem magát?

– Én a varázsvilág szemében meghaltam. – Piton ezt olyan természetességgel jelentette ki, mint eddig még soha semmi mást ebben az életben. Persis egy pillanatra megtorpant, s fáradtan megdörzsölte a szemeit.

– Mindketten veszélyben vagyunk.

– Maga miatt vagyok én veszélyben – vágta rá Piton. – Nem igazán tudok örülni neki.

– Magának ez már úgyis mindegy. Ha megtalálják, akkor örökre hűvösre zárják egy tágas cellában Dumbledore meggyilkolásáért és még ki tudja miért. Nem hiszem, hogy olyan hősnek látják majd, mint amilyennek Harry Potter beálltja.

– Csak, hogy tudja két embert mentettem meg akkor – csattant fel Piton dühösen, mivel már idegesítette Persis vádaskodása. – Dumbledoret megmentettem egy kínokkal teli haláltól, holott nálam jobban senki sem tisztelte őt, ő volt a legjobb ember, akit valaha ismertem. Nem tagadom megöltem őt, de ő így akarta, így menthettem meg egy másik életet. Ő a keresztfiam, akit a halálfalók jegyével bélyegeztek meg, pedig alig volt tizenhat éves, neki kellett volna megtennie ezt a szörnyűséget, viszont az anyjának tett Törhetetlen Esküm kötelezett, hogy védjem meg és tegyem meg helyette. Igen, egy undorító ember vagyok, gyűlölöm magam egyes tetteimért, de azt ne mondja, hogy halált érdemlek és csak rosszat tettem életemben. Potter szavai pedig a legkevésbé sem érdekelnek.

– Még soha nem beszélt senkivel sem ilyen őszintén, igazam van? – kérdezte alig hallhatóan Persis. – Sajnálom, Perselus, hogy tapintatlan voltam.

– Nem kell semmit sem sajnálnia – válaszolt a férfi kicsit meghökkenve, de még mindig vörös köd kavargott benne az indulattól. Most először érdekelte, hogy mit gondolnak róla és magyarázatot kellett adnia tetteire. Dumbledore megölése jobban fájt neki, mint bármi mást, amit eddig tett. Olyan volt neki, mint Lily halála. Akkor újra élte azt is.

– Le kellene ülnie! Biztosan fáradt és kimerült. – Azzal Persis elindult egy nagyobb fajta kő felé, majd intett Pitonnak, hogy foglaljon helyet mellette. Piton megütközve nézett a nőre, de némán engedelmeskedett.

– Nézze, nem akarom ebbe beleártani magam. Sőt nem is kérem, hogy segítsen nekem. Visszamegyek a családomhoz és ők, majd megvédenek – mondta végül miután ő is lehiggadt.

– Ha számít valamit a családja élete, akkor elveti ezt az ostoba ötletet – jelentette ki kimérten Piton és sóhajtott egyet, megint egy újabb örültségre és önfeláldozásra készült. Amikor hoppanált vele, már akkor tudta, hogy segíteni fog neki és megvédi bármibe is kerül.

– Nem kérhetem, hogy engem pesztráljon. – Persis kínosan érezte magát ebben a helyzetben.

– Sosem engedtem, hogy más döntse el, mit kell tennem – válaszolta higgadtan. Arcvonásai megkeményedtek és ki akarta zárni az érzéseit. Ugyan nem volt kötelessége segíteni, de azok a zöld szemek megérintették. Jobbik énje pedig arra késztette, hogy védje még az ártatlan nőt, aki befejezte Fawkes mentési kísérletét. Utált tartozni másoknak, azzal nyugtatta magát, hogy csak ezért tesz mindent. – Én is bujkálok, ezért nem látom akadályát, hogy miért ne csatlakozhatna.

– Rendben, Perselus – egyezett bele Persis, pedig valójában nem ezt akarta, csak akkor nézett körbe az erőben. Még soha nem járt itt korábban, de csak most jutott eszébe megkérdezni a következőket: – Hol vagyunk egyébként?

– Angliában, de elég mesze Londontól. Még legalább két mérföldet kell mennünk, míg a búvóhelyemre érünk. – Persis fáradtan nyögött egyet. – Megértheti, hogy a biztonság kedvéért nem hoppanálhattam közelebb. Nem kockáztathattam.

– Nagyon hálás lennék, ha ezt nem vigyorogva adná tudtomra. Sajnálom, kicsit elfáradtam, de mehetünk tovább.

– Rendben van. Akkor kérem, kövessen!

***
– Hogy érti azt, hogy elvesztette? – üvöltött Privy igazgató. Mae nem bírt a szemébe nézni, legalább két dolog miatt. Az egyik az volt, hogy elvesztette Persist, a másik pedig az emiatt érzett düh. Az igazgató fejmosása pedig végképp nem hiányzott neki.

– Nem volt egyedül – vallotta be Mae. Utálta, amikor magyarázkodnia kellett, főleg egy ilyen idióta hatalommániásnak. Azonban még mindig jobb volt, mintha a Voldemortnak teljesített volna szolgálatot.

– Szóval csak ennyit ért az a pár hónap, amit a feltérképezéssel töltött, hogy nem vette észre? – korholta tovább Privy igazgató. A dühe egyáltalán nem csillapodott, sőt ha lehet még fokozódott is.

– A fickó akkor még nem volt ott, esküszöm. – Mae szabadkozása nem lágyította meg az igazgató szívét, sőt még inkább felhergelték őt.

– Mondtam, hogy ne becsülje alá! – emlékeztette Privy, nem törődve a villogó barna szemekre, amik haragtól csillogóan tekintettek rá. – Olyan konok és makacs, soha nem hallgat a jó szóra. Nincs annyi tapasztalata, mint nekem. Ezt jó lenne, ha végre az eszébe vésné.

– Többet nem fordul elő – mondta végül, mire sikerült lenyelnie a haragját és normális hangerővel beszélnie.

– Azt meghiszem, mert elveszem magától az ügyet – morogta a férfi és az asztalra csapott. – Mit mondott? Hajnalra itt lesz? Ezt nagyon elcseszte.

– Sajnálom.

– Ne kérjen bocsánatot, ez a gyengeség jele! Visszamegy a többiekhez és kiköltözik az irodájából.

– Ezt nem teheti! – csattant fel a nő dühösen. – Hiszen én vagyok az egyik legjobb ügynöke.

– Ezt már csak múlt időben mondhatom. Az engedetlenségét nem akarom tovább tűrni, és amíg nem mutat fel valamit, addig jobb, ha nem kerül a szem elé sem. Örüljön, hogy nem rosszabbat teszek magával.

– Értettem.

– Helyes és most menjen! – Mae csalódottan hagyta el az irodát, és ha lehet még több gyűlölettel, mint ahogy bement.

hozzászólások: 0