„Bármennyire különböző legyen valaki,
az ünnepi szeretet mindig jár neki.”
(Grincs, film 2010)

4. fejezet
Hópihék és sültgesztenye

A november jött és ment. Hermione Granger nagyon is gyakran megfordult Draco irodájában, és a varázsló kezdett hozzászokni a jelenlétéhez. Szinte már várta azt a pillanatot, amikor meghallja a lány ismerős lépteinek kopogását, és a széles mosolyát. Ilyenkor Draco egyből felderült, és már valamilyen örömhöz hasonló meleg érzést tapasztalt a mellkasában, amit lehetett volna sok-sok néven nevezni, ám ezt a varázsló csupán a magányos decemberi melankóliájának tudta be, hogy az agya így reagál az emberi közelségre.

Hermione általában ebédidőben érkezett, és gyakran tovább is maradt, mert mindig belefeledkezett a varázsló ablakából nyíló téli erdő hófödte szépségébe. Draco pedig egyszer sem szólt neki, inkább csatlakozott hozzá, miközben mindenféléről beszélgettek. A lány mindig egy eszpresszó és egy karácsonnyal kapcsolatos ajándékkal jött, néha ez egy tárgy volt, néha egy-egy népszokásról beszélt. Amikor beszélt hozzá az volt a legjobb.

Draco megtudta, hogy dánok rizspudinggal kenyerezik le az elfeket, hogy készítsenek ajándékot a gyerekeknek. A francia gyerekek a cipőjüket teszik a kandallópárkányra. Izlandon tizenhárom Jólasveinar helyettesíti a Mikulást. Indiában mangó- vagy banánfát díszítenek fel, már akik ünneplik a karácsonyt. Japánban csirke vödröknek nagy a hagyománya karácsonykor. Draco kapott is egy kisebb KFC kosarat, ami nagyon is ízlett neki. Hermione egészen addig élvezte a győzelmét, amíg férfi meg nem szólalt, azzal érvelt, hogy ez nem kimondottan karácsonyi étel, hiszen bármikor beszerezhető. Ezen pedig kialakult egy kis vitat, így megalkudtak egy döntetlenben, de csak azért, mert Dracóban nem támadt fel az ünnepi szeret. Hermione megadta magát és tovább próbálkozott.

Aztán következtek a sütemények. Beigli, gyümölcsös desszert, mákos sütemény, Kurisumasu keei azaz karácsonyi torta csokival és eperrel, Yorkshire pudding. Dracónak ízlett a felhozatal, sőt meg is jegyezte, hogy többet kell edznie vagy nagyobb talárra lesz szüksége. Mire Hermione csak mosolyogva közölte, hogy valószínűleg már nyomon van, bár a varázsló megnyugtatta, hogy még mindig nem érzi az ünnep szellemét. Aztán jött egy sütőtökös pite, amit egyszer, és mindenkorra elvette Draco kedvét a további kóstolgatásból. Szégyenszemre a kukában landolt minden falat.

A napok csak teltek. Draco továbbra is várta ezeket a találkozásokat. Felkészült csípős replikákkal, elmés beszólásokkal, és elegendő csokibékakészlettel, amiből a boszorkány mindig szívesen elvett egyet-egyet. (Persze a munkáról is szó esett, de ezt mindig igyekezetek gyorsan és hatékonyan megbeszélni. A közös ügyük olyan olajozottan haladt előre amennyire csak lehetett.)

A mai nap Granger egy kicsit korábban érkezett, és Draco még nem készült fel a beszélgetésükre. Meglepetten kapta fel a fejét, miközben becsukta az előtte lévő aktát. A boszorkány most két szendvicset is hozott maguknak a szokásos kávé mellé. A mosoly az arcán egyből elvarázsolta Dracót. Hogyan is haragudhatott volna?

– Bocs – dugta be a fejét az ajtón a boszorkány. – El kellett menekülnöm.

– És ide jöttél? – vigyorodott el a férfi. De nem vett tudomást arról, hogy a jégbezárt szíve egy pillanatra megdobbant a mellkasában. Gyorsan el is hessegette ezt a furcsa, nyugtalanító érzést. – Hozzám?

– Menedékjog? Mit gondolsz, meghúzhatom magam itt nálad?

– Kenőpénz?

– Egy igencsak finom szendvics – mosolyodott el Hermione. – Egy mugli szendvicsestől hoztam a Borough Marketről. Semmi karácsonyi nincs benne. Szigorúan bármelyik nap fogyasztható.

– Ilyen messzire elmentél? Egy kis menedékjogért? Mi történt?

– McLaggen szó szerint beette magát az osztályunkra. A fiatalabb, tudod, Cormac, Roxfort, évfolyamtársunk, kviddicsezett – sóhajtott fel a boszorka, és egy kis ideges érzés suhant át az arcán. – Gondoltam, jobb, ha nagyon gyorsan lelépek. És azt mondtam, hogy veled leszek egészen a munkaidő végéig.

– Egész nap? – húzta fel a szemöldökét Draco kíváncsian. A szíve pedig egyből megdobbant.

– Az ügyünk miatt.

– Oh – kuncogott fel Draco. – Szóval neked inkább alibire van szükséged.

– Arra is. Kérlek! Nem foglak zavarni.

– Ahhoz nem lesz elég egyetlen egy szendvics. Elfoglalt ügyvéd vagyok – tette karba a kezét a varázsló, és hátradőlt a székében. Pontosabban tárgyalási pozícióba helyezkedett.

– Úgy láttam, hogy lemondták a meghallgatásodat és a tárgyalásodat – szólalt meg Hermione. Oh, a kis ravasz boszorkány, naná, hogy megnézte a mágikus naptárját. Sosem mondta volna ki, de tetszett neki ez a helyzet.

– Megint csak az a fránya influenza – sopánkodott Draco.

– Ezért foglak elvinni valahová – jelentette ki a boszorkány. – Egy kis kirándulásra a mugli Londonban.

– Kirándulásra?

– Mondhatjuk úgy is, hogy szakmai útra, amikor is megismered a muglik szokásait – fűzte tovább a gondolatait Hermione. – Néha valóban tartok ilyen kis túrákat, bár általában tavasszal és ősszel.

– Kapok is róla valamilyen dokumentumot?

– Természetesen, oklevelet – bólogatott a boszorkány. – Odateheted a dicsőségfaladra is. Mondhatjuk úgy is, hogy ez szolgálja a szellemi fejlődésedet, és a szociális érzékenységedet is fejleszti a muglik iránt.

– Ezt remekül kitervelted – jegyezte meg vigyorogva a varázsló. – De ilyen túrákra több minisztériumi dolgozót kellene elvinned, nem?

– Privát túra – vonta meg a vállát Hermione. – Az ilyen magasrangú minisztériumi dolgozónak, mint amilyen te is vagy, és ezt mindenféle szarkazmus nélkül mondom, szívesen tartok kisebb nyilvánosságot igénylő túrát.

– Látom, ahogy McLaggen csorgatja a nyálát egy ilyen ötlet hallatán – sóhajtott fel Draco, de nem bírta tovább, és elnevette magát.

– Ugyan, kérlek! Inkább simogatnék futóférgeket, minthogy bárhova is elmenjek McLaggennel kettesben. – A boszorkányt kirázta a hideg.

– Velem persze eljössz.

– Téged többre tartalak, mint Cormacet

– Szóval, akkor milyen túrára is számíthatok? Megint egy karácsonyi dolog?

– Ez a karácsonyi kísérlet következő fázisa.

– És még nem adod fel? – kérdezte Draco miközben minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne mosolyodjon. – Mert van egy ajánlatom arra az esetre is.

– Biztos vagyok benne, de bízom magamban – mondta Hermione teljes meggyőződéssel.

– Bámulatraméltó a kitartásod.

– Köszönöm!

Draco egy pillanatig csendben figyelte a boszorkányt. Tudta, hogy a mosolya mögött van valami, amit fel kellett deríteni, amit Granger nem mondott el neki. Figyelte minden egyes mozdulatát, ahogy belekortyolt a kávéba, és a kis mosolyát, amitől legszívesebben apró csókot lehelt volna a szája sarkára. Az utóbbi gondolatot gondosan eltorlaszolta milliónyi másikkal, nehogy véletlenül is belezavarjon ebbe a helyzetbe.

– Szóval kémkedtél utánam?

– Hozzátettél a mágikus naptáradhoz – mondta Hermione, és ahogy szokta leült az asztal szélére. – Én pedig beírtam magam. Ez nem kémkedés, hanem előrelátás.

– Milyen előrelátó.

– Néha meg kell tenni bizonyos dolgokat.

– Szóval akkor kijelenthetjük, hogy én jobb társaság vagyok, mint a griffendéles háztársad, akire több panasz van, mint bárkire a minisztérium, megkockáztatom bármelyik osztályán – ízlelgette Draco a szavakat, és nem akarta elbízni magát, de magában megtette. Persze nem látta az önelégült arckifejezését, amit Hermione igen.

– Nagyon is.

– Hűha – mosolyodott el szélesen Draco. – McLaggen…

– Kerülöm – válaszolta röviden a boszorkány.

– Engem kellene kerülnöd. Rólam játja az a hír, hogy kegyetlen vagyok, jégből van a szívem és titokban puszta kézzel fojtogatok.

– Ez mind baromság. Téged kedvellek. – Megint az a mosoly. Mint a telet követő első tavaszi napsugár, aminek ereje van. – Akármilyen hihetetlen is.

– Van múltunk.

– Régen volt.

– Túlságosan is régen – sóhajtott Draco. – Éppen ideje egy kicsit törlesztenem érte.

– Meglágyult az a kis, fekete szíved irántam?

– Éhes vagyok – oszlotta el a varázsló a téves elképzeléseket. – Ez pedig sok-sok más egyéb dolgot felülír.

– Megint nem hoztál magadnak semmit sem? – Hermione mosolygott rá, majd átadta a szendvicset.

– Köszönöm! És igen, elfelejtettem…

– Éhen haltál volna, hogy ha nem jövök.

– Merlin áldjon meg, hogy eljöttél hozzám. Ja és McLaggent, amiért messzire elűzött az osztályodról – fejezte be Draco a hálálkodást.

Csendben ették az ebédjüket, a szendvicsek gyorsan elfogytak, a varázsló pedig nekiállt befejezni az egyik aktát. A boszorkány időközben leszállt az asztalról, és most már nem is titkoltan Draco könyvespolca felé vette az irányt. A varázsló figyelte a mozdulatait. Hermione igyekezett tiszteletben tartani mások tulajdonát, de alig bírta türtőztetni magát, hogy ne érintse meg a csodálatos köteteket.

– Találtál valami érdekeset? – kérdezte Draco, miközben egészen közel ment a lányhoz. Érezte a csodás illatát, amit minden egyes találkozásukkor, de most még valami mézeskalácsos aroma is körüllengte.

– Mindig – mondta egy nagy sóhajjal Hermione. – Ezek nem éppen jogi könyvek.

– Az Akadémia könyvtára közel van, szóval itt nem igazán tartok ilyesmit.

– Jársz oda?

– Néha. Ha nincs gyakornokom – válaszolta Draco.

– Irigyellek. Nekem nem túl sok időm van. Pedig szeretem azt a helyet.

– Szóval, ha randira hívnálak egy könyvtárba…

– …akkor habozás nélkül mennék. Az egy olyan hely, ahol a szívem és a világ találkozik.

Draco halkan felkuncogott, majd belekortyolt a kávéjába. Ő maga sem vette észre, de valahol a szendvics és a kávé között véletlenül szerelembe esett. Mikor erre rájött gyorsan megpróbálta elnyomni, és felülkerekedni rajta, de nem lehetett. Az érzés úgy befészkelte magát oda a mellkasába, hogy képtelen volt lélegezni tőle.

– El kell valamit mondanom – szólalt meg Hermione, amivel Dracót visszarángatta a szirupos, rózsaszínhabos álomvilágából, és áttaszította egy másik hasonlóan szívdobogást okozó valódi világba.

– Micsodát? – kérdezte nyugodtan, miközben próbált uralkodni magán.

– Tudom, hogy nem kellene beleütnöm az orrom, mert semmi közöm hozzá. De Cressida kinézett magának téged.

– Igazán? – vonta meg a szemöldökét Draco. A hír nem jelentett neki semmit.

– Láttam, ahogy süteményeket rak az ajtód elé.

– Az sütemény volt? – húzta fel az orrát a varázsló az emlékek hatására. – Borzalmas szaga volt.

– Elrontott Amortentia – sóhajtott fel Hermione kissé nevetve.

– Nem elemeztem, csak kidobtam.

– Van ennek köze ahhoz, hogy a környék összes galambja Cressida ablakán ücsörög? – kérdezte a lány bujkáló mosollyal.

– Mondjuk úgy, hogy az első adag az utcán landolt – jelentette ki vigyorogva Draco. – Kicsit elragadtattam magam. De az a szag, meg a karácsonyi sütik. Hiszen tudod mi a véleményem erről?

– Én ne tudnám? – nevetett nyíltan Hermione. – Kétségbeesésemben majdnem elmentem a könyvtárban, hátha van valami bájital a karácsony gyűlölet ellen.

– Idegesít, ugye, hogy még semmit nem találtál?

– Még van idő találni valamit, Malfoy. Nem aggódom.

– Ki tudja, majd ma délután.

– Talán.

– Ne áltasd magad, Granger! Nem hatódom meg pár égőtől.

– De talán egy köntösben és vörös, karácsonyi fehérneműben rád váró boszorkánytól, akinél egy égősor van lehet segít.

– Emelnéd a tétet? – kérdezte Draco kíváncsian.

– Nocsak. Ez tetszene?

– Mondjuk úgy, hogy hajlandó lennék peren kívüli egyezségekre is.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem én várlak így a kandallónál minden este, hanem Cressida – magyarázta Hermione. – Tegnap majdnem belerohantam. Neki meg majdnem kilátszottak az ajándékai a csomagolásból.

– Merlin erejére! Nem győzöm kiábrándítani magam – morogta Draco. – Egyébként nem láttam, hála Merlinnek.

– Szóval tudod.

– Mindenki elől bujkálok. Mrs. Snowdon múltkor behívott magyalágakat felbűvölni a kandallópárkányára – sóhajtott fel a varázsló. – Hosszú napok, még hosszabb meddő beszélgetések. Nem szeretem, amikor baromságokkal zavarnak.

– Nekem megengeded.

– Téged kedvellek – vallotta be a férfi mindenféle kertelés nélkül. Egymás szemébe néztek. – És te soha nem zaklatsz baromságokkal.

– Akkor ideje egy kis karácsonyi mókának.

– Granger…

– Fogadtunk.

– Tudom. Hadd vigyelek el inkább egy könyvtárba. A mai napot pedig ne csesszük el ezzel.

– Akkor hogyan fogok nyerni?

– Úgy, ha feladod – válaszolt Draco egyszerűen. – Nem lesz olyan rossz velem együtt nem karácsonyozni jövőre.

– Gyere! Egy mugli karácsonyi vásár nem lehet olyan nagy akadály.

– Könyörögjek?

– Szoktál?

– Nem.

– Akkor most sem kell. Gyerünk, Malfoy!

Draco bólintott, majd felvette a kabátját. A hoppanálási pontra érve Hermione kinyújtott kézzel jelezte a varázslónak, hogy fogja meg.

– Ugye nem félsz?

– Csak szeretnéd, Granger.

Azzal hoppanáltak egy, Draco számára ismeretlen helyre.

***

A nap bágyadt sugarai elbújtak a vasszürke fellegek ölelésében, amikor a két fiatal megjelent egy félre eső, üres telefonfüle takarásában. A hoppanálás egy kicsit közelebb hozta egymáshoz mindkettejüket. A barna szemek kíváncsian figyelték a szürkét, ami valamiért nem akart elszakadni az övétől. Hermione már indult is volna tovább, amikor Dracónak vissza kellett húznia, mert egy biciklis futár majdnem egyenesen feléjük tekert.

– Köszönöm – motyogta a lány, miközben megigazította a ruháját. – Nos, olyan helyre hoztalak, ahol egyenesen be lehet lélegezni a karácsonyi hangulatot.

– Ha leszerveztél egy találkozót nekem egy Mikulással, akkor nem leszek olyan együttműködő, és magam viszlek vissza McLaggennek.

– Tudod, én még emlékszem arra a mondásra, hogy soha ne csiklandozz egy alvó sárkányt. Nos, tartom magam ehhez az elvhez. Még mindkettőnknek túl kell élnünk ezt az évet, ezt a fogadást.

– Végül is van ebben valami.

– A Covent Gardenbe megyünk.

– Miért?

– Mert a számos karácsonyi vásár és piac közül ez szerintem az egyik legszebb. Ha ide eljövök, mindig megalapozom a karácsonyi hangulatomat. Gyönyörű a fényjátékok, a díszek, a díszítés, a fenyőfák. És gyönyörű kézműves ajándékokat lehet itt beszerezni – magyarázta Hermione.

– Aha.

– Fú, érzem benned a lelkesedést, Malfoy.

– Itt minden együtt van, amit utálok.

– Itt van pontosan az, amire szükséges van – szólalt meg Hermione.

A varázsló felnézett az égre, és valahonnan hó hullott rá. A boszorkány az ajkába harapott, amivel visszatartott egy mosolyt. Dracónak minden erejére szüksége volt, hogy ne hoppanáljon máshova, de ahogy a lány szorosan mellé lépett valahogy kiűzte ezt a gondolatot. Nagy volt a tömeg ezen a délutánon. Ahogy a szállingózó hóban sétáltak a Covent Garden kivilágított csodavilágában, a csend és Draco különleges, új érzése egybefonódott. Legszívesebben megfogta volna a boszorka kezét, de ilyen messzire nem akart menni. Inkább csak figyelte, ahogy csillogó szemmel figyeli a környéket. A hópelyhek lágyan lebegettek a levegőben, és finoman a hajukra hullottak, miközben az élettel teli karácsonyi forgataggal együtt lélegeztek.

– A szüleimmel rengeteget járunk itt – mondta Hermione álmodozóan. – Mindig kaptam egy-egy gömböt a karácsonyfára.

– Tényleg?

– Igen. Maga volt a varázslat. Akkor még nem tudtam, hogy… van valami olyasmi is bennem, ami hasonlóan különleges. Egészen addig ez volt számomra a varázslat.

– Már nem jöttök el? – kérdezte Draco.

– Már nem – rázta meg a fejét. – Régóta nem. De, ha nagyon hiányoznak, akkor néha eljövök ide karácsonykor.

– És ez segít?

– Nem. – Hermione elhallgatott, és egy melegítő bűbájt varázsolt magára, majd felhúzta a kesztyűjét is. Most a tekintete messze járt. Túl a karácsonyi gömbök vidám, piros csillogását, a fényfűzérek melegfényén. Inkább a múltba révedve, mint a jelenbe. – De aztán mindig találok valami szépet ebben a helyben, és akkor a jó emlékek nem lesznek annyira szomorúak. Nézd csak azokat a lila gömböket!

– Látom.

– Olyan gyönyörűek. Még nem tudom milyen színű lesz a dekoráció, de ez igazán tetszik. Bár lehet, hogy maradok valami hagyományosnál.

Draco nem szólt egyetlen szót sem, nem akarta elrontani Hermione hirtelen jött nosztaliga hullámát, ami olyan különös mosolyt csalt az arcára, amit eddig még nem tudott megfigyelni. Most azonban első sorból figyelte meg. A fények csillámlottak mindenhol, és a Covent Garden terét lenyűgöző karácsonyi díszek borították. A hatalmas karácsonyfa a középpontban magasra emelkedett, és ragyogóan fénylő gömbökkel és csillogó ékekkel feldíszítve. A tér körül elhelyezett bódék csábítóan illatoztak forró sült gesztenyétől és frissen sütött mézeskalácsoktól.

Hermione a piac részére vezette Dracót. A varázsló majdnem hangosan felnyögött, amikor világító fagyöngyöket pillantott meg az épület plafonjára szerelve. Hatalmasak voltak, majdnem egy méteresek, talán másfél, és mintha gúnyolódtak volna vele.

– Ezek kísértenek, basszus – szakad fel a férfiból nyögés kíséretében.

– Micsoda? – kérdezett vissza Hermione, majd amikor meglátta a varázsló kiakadásának okát, akkor egyszeriben elnevette magát. – Ezek nem igaziak.

– Gondoltam – sóhajtott Draco. – Látni sem bírom őket. És ezeket még ki is világították.

– Pedig szépek. Látod, vannak, akiket egyáltalán nem zavar. – Hermione egy hevesen smároló párocskára mutatott, akik nem törődtek semmivel. Draco megvetően horkantott fel, pedig tőle sem állt távol az ilyesmi, talán csak az tartotta vissza, hogy már nem tinédzser, és Grangerrel még ő sem tudta hányadán állnak egymással. – Sajnálom, hogy nincs itt a kis barátnőd.

– Kicsoda? – hördült fel hirtelen Draco, és valahogy mindenféle csókolózásról szőt idióta gondolata egyszerre ment füstbe.

– Mrs. Snowdon, Irene.

– Tudod, Granger, van egy dolog, amit nagyon szerettem mindig is a télben – kezdett nosztaligázásba Draco.

– És mi lenne az?

– A hógolyózás – folytatta a varázsló. – Volt egy rettenetesen rossz csínytevésem, amivel minden, de minden mardekáros lánynak felkeltettem a figyelmét, bár olykor egy-egy másik házbeli lánynak is, aki az utamba keveredett.

– Hűha, mit műveltél te Roxfortban? Mesélj!

– Vannak bűbájok, amivel elég havat lehet összegyűjteni ilyen időben, amikor alig esik, és pont eleget ahhoz, hogy valaki ruhájának nyakrésznél bele lehessen dobni. Ezt pedig rendszerint ijedt sikítás szokta kísérni. – A varázsló legravaszabb mosolyára most derült fény.

– Te gazember!

– Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ne pimaszkodj velem, Granger! – sóhajtott Draco. – Még mindig emlékszem erre a varázsigére.

– Én pedig csak egy kis karácsonyt akartam az életedbe hozni.

– Próbálkozni lehet – vigyorgott rá megint a férfi.

Hermione nevetve megcsóválta a fejét, aztán megtalálta, amit eddig keresett. Kérdés nélkül megragadta a varázsló kezét, majd maga után vonszolta a tömegbe. Dracónak egyáltalán nem volt még csak egy mondata sem, amivel meg tudta volna állítani, inkább megadóan követte őt. A forgatagban mozogni egyáltalán nem tűnt könnyűnek, eddig Draco hasonlót varázslattal tudott csak teljesíteni, de Hermione elszántsága nem ismert sem határokat, sem túl nagy tömeget.

Úgy haladtak végig az egész piacon, mintha kergetnék őket. A boszorkány végül lefékezett, majd megállt egy árusnál. Elengedte a varázsló kezét, és némán megfenyegette, hogy el ne mozduljon onnan. Draco ökölbe szorította a most már üres kezét. Figyelmét teljesen lekötötte Hermione kedves mosolya. Kedélyesen elcsevegett az árussal, hangosan felnevetett a férfi viccén, aztán kiválasztott egy papírzacskót, fizetett, és hasonló lelkesedéssel közeledett felé.

A varázsló szíve megtelt furcsa érzések egész tárházával. A tömeg megszűnt körülötte, és csak a boszorkányt figyelte, ahogy elindult. A mosolyát, a hidegtől kipirult orrát, a lágy vonásait, a hullámos haját, amin az elolvadt hópelyhek után maradó vízcseppeken szikrát vetnek a karácsonyi égők meleg, borostyánsárga színei. A két kezébe fogta a papírzacskót, mintha valamilyen hatalmas kincs lenne, aztán állhatatos tekintettel megállt előtte.

– Megvan – jelentette ki büszkén a lány. – Ez a legjobb hely az egész piacon.

– Komolyan? – kérdezett vissza kissé rekedten a férfi. – És mi ez?

– Tipikus karácsonyi finomság. Olyan jó meleg még mindig a zacskó – mosolygott Hermione boldogan. – Nem is tudom, miért nem jutott hamarabb eszembe.

– Sült gesztenye? – tudakolta a varázsló kíváncsian, amikor megérezte az ismerős illatot. – Ugye?

– Úgy bizony.

– Ezer éve nem ettem. A szüleim sosem hagyták – révedezett vissza Draco. – Roxfortban azonban nem szólhattak bele, hogy mit kóstolok meg és mit nem.

– Miért nem hagyták? – tette fel a kérdést Hermione, majd a kezeit még jobban a csomag köré fonta, és a mellkasához szorította. – Nincs ebben semmi különleges vagy botrányos.

– Sosem kérdeztem.

– Megkóstolod?

– Naná – csillant fel a szeme Dracónak. Levette a kesztyűjét, aztán belenyúlt a papírzacskóba, majd kivett egy szemet, megszabadította héjától, és megette. Mélyen felsóhajtott annyira finom volt. Hermione élvezettel figyelte a varázsló arcát, aki nem volt rest még egyet kérni.

– Mit szólsz?

– Mennyei – bólogatott a varázsló. – Ez tényleg jó próbálkozás volt.

– És a karácsonyi érzés?

– Semmi – fintorodott el Draco. – De kellemes őszi és téli érzésem van. Kérhetek még?

– Mit képzelsz? – hördült fel Hermione tettetett felháborodással. – Ez karácsonyi érzés, ha nem érzed, akkor én majd megeszem mindet.

– Ne legyél ilyen kőszívű!

– Veritaserumot kell hoznom – jelentette ki a boszorkány. – Csak hogy tudjam nem hazudsz-e nekem.

– Nem hazudok. Szép ez a hely, ezt beismerem, és finom a gesztenye is. De a karácsonyt még mindig ki nem állhatom – vallotta be töredelmesen a varázsló.

– Nem vagy egyszerű eset.

– Senki sem mondta, hogy így lesz.

Közben elindultak kifelé a piacról, ahova egyre több és több ember gyűlt össze. Majd kerestek egy kevésbé forgalmas helyet az épületen kívül, ahol a hó rendületlenül esett, bár Draco már tudta, hogy ezt a muglik idézik elő, és az igazi hó várat magára. Némán eszegették a gesztenyét, és a papírzacskó gyorsan kiürült.

Hermione éppen nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám valaki hátulról meglökte és egyenesen Dracónak esett, aki ösztönösen elkapta, majd az ölelésébe vonta. A boszorkány behunyt szemmel simult hozzá a mellkasához, majd kicsit meglepetten nézett fel a férfira. Ez pedig olyan melegséggel töltötte el a varázslót, mintha megnyitotta volna a szívét valamilyen olyasminek, amit olyan régen érzett. Nem engedett magához közel senkit, vagy csak nagyon keveseket. A romantikus dolgok pedig messzebb nem is állhattak tőle.

– Meg ne átkozd szegényt! – szólalt meg Hermione, amivel kijózanította Dracót. Egymás szemébe néztek. Soha nem időzött el eddig ilyen sokáig egy tekintet megfigyelésében. Grangernek nemcsak barna szeme volt, de tele volt csillogó, apró aranypöttyökkel, amiket egyetlen futó pillantással nem lehet észrevenni, ám egy ilyen közeli és intim pillanat alkalmával nagyon is megvolt rá az esélye.

– Miért tenném? – kérdezett vissza rekedten a varázsló. Leginkább egy köszönő levelet akart annak a férfinak küldeni, aki miatt most a karjaiban tarthatta őt. Kisimított egy apró tincsek a boszorkány arcából, s figyelte, ahogy a pillái egy pillanatra lecsukódtak, de aztán újra a szemébe nézett.

– Úgy néztél ki – válaszolt félhangosan Hermione –, mint aki meg akar átkozni valakit. Ilyen tömegben nem lenne tanácsos.

– Most nem – rázta meg a fejét Draco. – Elvégre itt vannak az ünnepek, és csak véletlen volt. Nem gondolod?

– De, de, pontosan így gondolom.

Nem bírt nem a piros ajkakra gondolni. Meg akarta csókolni. Helyette megelégedett még egy apró hajtincs kisöpréssel, ami „véletlenül” érintette a boszorkány ajka szélét. A varázsló enyhén összepréselte a sajátját. Olyan könnyű lenne most megtenni. Minden adott volt egy meggondolatlan, ártatlan csókhoz. A lány nagy szemekkel és félreérhetetlen pillantásokkal nézett rá. Talán most valamilyen csoda folytán egyre gondolnak? Ugyanazt érzik? Vagy csak elkapta őket valami szentimentális, ünnepek alkalmával megjelenő érzés, ami egymáshoz vezeti a magányos szíveket.

Draco úgy döntött megszakítja ezt a hosszúra nyúlt szemezést, és mielőtt még teljesen hülyét csinál magából ad egy kibúvót maguknak ebből a helyzetből.

– Granger, nincs kedved…

De aztán nem tudták meg, hogy Draco mire gondolt, amikor hirtelen a semmiből egy karácsonyi, négytagú kórus jelent meg, aztán rázendítettek valamilyen klasszikus karácsonyi dalra, amitől a varázslónak egyből felforrt az agyvize. A hangos és tiszta hangok betöltöttek mindent. A pillanat elszállt, a kérdés, az esetleges csók is a műhóban, ami rendületlenül esett a Covent Gardenben. Hermione csak bíztatóan megveregette a varázsló vállát, aztán kibontakozott az öleléséből.

Kisétáltak a Covent Garden csodavilágából egy egészen kis csendes utcába. Itt már elkerülte őket a nagy forgatag. A félhomályban egymás mellett sétálva haladtak előre.

– Szóval, akkor még mindig nem találtam olyasmit, ami előhozza belőled a karácsonyi szellemet?

– Sajnálom, Granger, pedig úgy tudsz küzdeni. Godrik nagyon is büszke lenne rád – gúnyolódott egy kicsit Draco.

Hermione most egy igazán ronda fintort vágott Dracóra.

– Cseppet sem könnyíted meg a dolgom.

– Nem szoktam senkiét – sóhajtott fel a férfi. – De ne vedd magadra. Én az élet minden területén kemény ellenfél vagyok.

– És jövőre hova akarsz elmenni karácsonykor?

– Nos, attól függ. Ha mégis nyerek, akkor valami nyári helyre, ahol láthatlak bikiniben a parton – szurkálódott továbbra is a varázsló.

– Nem véletlenül lettél te mardekáros – csóválta meg a fejét a boszorkány.

– Nincs kedved beülni valahova? – kérdezte Draco hevesen dobogó szívvel.

– Sajnos, nem lehet. Nemsokára van egy hop-por hívásom, aztán el kell mennem Weasley-ékhez. Mézeskalácsházat fogunk a gyerekkel készíteni.

– Atyám.

– Látod, ezért nem hívlak, hogy gyere velem – nevetett Hermione. – Pedig biztosan élveznéd.

– Szinte látom magam, ahogy lelkesen díszítem cukormázzal a mézeskalácsokat.

– Van egy cikeszes kötényem, ha esetleg mégis érdekelne. Lehet, hogy pontosan ez a kulcsa annak, hogy megszeresd az ünnepeket. A mézeskalácsház majdnem kötelező ilyenkor. Eddig nem tartottam éppen jó ötletnek, de ha már így elképzelted magad a cukormázzal, akkor lehet, hogy mégis megpróbálhatnánk.

– Persze, aztán okozzak Potternek és Weasley-nek egy-egy karácsonyi szívrohamot – sopánkodott az egykori mardekáros. – Nem, az ünnep szent. Akkor nem akarok senkit sem felbosszantani.

– Mrs. Weasley, Ginny és Padma lesznek csak ott, meg persze a gyerekek.

– Hányan?

Hermione végzett egy gyors felszámolást.

– Nyolcan.

– Merlin erejére és az összes mágiára – horkantott fel Draco. – Az egyenértékű egy kisebb fajta törpekatasztrófával. Köszönöm a meghívást, Granger, de inkább ezt kihagyom. Ám, hogy lásd milyen előzékeny vagyok. Hajlandó vagyok meginni egy olyan förtelmes mézeskalácsos vackos kávét a kedvedért, és a sportszerűség kedvéért.

– Micsoda fejlődés.

– A végén meglágyul a szívem.

– Tényleg?

– Nem.

Fél órával később Draco megkóstolta a kávét, amit Hermione már majdnem másfél hete ajánlgatott neki. Az eredmény az lett, hogy majdnem ráköpte az italt egy szerencsétlen muglira az utcán. Ez sem ízlett neki.



„– A hajam is az égnek áll, vidám ének hangja száll.”
(Grincs, film 2000)

hozzászólások: 0