„– Nem volt szó Mókatrónusról.”
(Grincs, film 2000)

6. fejezet
Jégcsapok és jégvirágok

A parti a Minsztériumban mindig megmozgatta a varázsvilágot. Itt képviseltette magát az elit is, és megmutathatták mennyire adakozók is ők maguk. Az Átriumot téli mesevilággá alakították. Fehér hópelyhekből szőtt abroszok, jégvirágkompozíciók, jégszobrok, mindenfelé karácsonyi girlandok, fényfűzérek koszorúk, feldíszített karácsonyfák. Csillám, jégcsapok és hó. Alapvetően nem volt túlságosan gyomorforgató, de Dracót nem érdekelte a dekoráció, hanem egy bizonyos boszorkány, akit nem talált a tömegben.

– Áh, Malfoy, végre itt van – érzett ez erős kezet a vállán, ami a főnökéhez tartozott. – Késett.

– Torlódás volt a kandallóknál – vágta rá egyből.

– Sokan eljöttek – jegyezte meg színtelen hangon az idősebb férfi, majd körbenézett a teremben. – Tavaly fele ennyien se jöttek el.

– Gondolom, hogy sokaknak kötelező volt eljönni – morogta magában a tejfölszőke mágiajogi ügyvéd.

– Ezt meg sem hallottam, Malfoy.

– Ahogy gondolja, uram.

– Mindjárt kezdődnek a beszédek.

– Ühüm – mondta Draco, majd levett egy pohár pezsgőt az egyik lebegő tálcáról. – Remek, akkor nem maradtam le semmiről. Már nagyon aggódtam, hogy talán valamit lekéstem ma.

– Nekem mondja. Körülbelül húsz perc múlva fel kell mennie az emelvényre – közölte a főnöke, mintha csak annyit mondana, hogy Kent felett tiszta az ég.

Draco hátrahőkölt.

– Bocsásson meg, uram, de mit mondott? – kérdezett vissza. – Minek kellene nekem felmennem az emelvényre?

– Magának is szólnia kell pár szót. Méltatja az ügyet, ami sikeresen elrendezett, aztán mindenkinek boldog karácsonyt kíván. Ez nem túlságosan nehéz feladat, Malfoy. Ennyit igazán megtehet az osztálya érdekében.

– Erről nem volt szó – hördült fel egyből a varázsló. – Elvileg csak itt kell lennem, és ennél többet nem is kell tennem. Méghogy beszéd… Erre nem is készültem fel. Nem gondolta, hogy valami ilyesmit mondani kellett volna?

– Máshogy alakult a program – vonta meg a vállát Blackfire. – Nem hiszem, hogy olyan nagyon nehezére esne bármit is mondani ekkora közönség előtt. Úgy tudom, hogy a védőbeszédeiben is terjengősen tud beszélni. Pár mondat igazán nem eshet nehezére.

– Tudom, hogy nem kedvel engem…

– Ennek semmi köze ahhoz, hogy néha meg kell tennünk olyan dolgokat, amiket nem szeretnénk – folytatta nyugodtan a mondanivalóját a férfi. – Ha még az osztályunkon akar dolgozni, akkor megteszi ezt a kis apróságot.

– Tudja, hogy nekem igazán nincs is szükségem arra, hogy dolgozzak? – kérdezte Draco, és már kezdett forrongani benne a düh. – De azért csinálom, mert szeretem, és mert jó vagyok benne. Most pedig ezt akarja felhasználni ellenem, hogy tegyem meg ezt az apróságot.

– Malfoy… Nem kellene mindig hisztiznie.

Draco állkapcsa megfeszült. Legszívesebben megátkozta volna a mellette dísztalárban álló férfit, de persze ennek nem lett volna semmi értelme. Sőt még akár elzárást is kapna érte, ami persze nem hiányzott. Nem dolgozott piszkos eszközökkel. Ez alól ez a harag és megtorlás lehetősége sem volt kivétel.

– Ne csináljon ebből ekkora ügyet, Malfoy!

– Befejezte, uram?

– Jobb, ha nem pimaszkodik – sziszegte Blackfire.

– Majd igyekszem.

– Csak felmegy oda és szól pár szót. Méltassa a nagy adományt, az osztályok közötti együttműködést, mondjon köszönetet, és kívánjon mindenkinek kellemes ünnepeket. Ennyit igazán meg tudna csinálni.

Draco szótlanul felhajtotta a maradék pezsgőjét, aztán faképnél hagyta a főnökét. Még mindig forrongott benne a düh, amikor elindult az emelvény felé, ahol már sorban sorakoztak a felszólalásra kész adakozók, kitűntetett varázslók és boszorkányok. Egyedül egy valaki hiányzott, és ő Hermione Granger volt. Draco körbenézett, de sehol sem látta. Őt miért nem hívták? Grangernek mindig olyan sok mondanivalója volt, sokkal több, mint az neki valaha is lesz. Pontosan nekivaló ez a feladat, és nem pedig egy olyasvalakinek, aki egyetlen egy jó szót sem tud szólni az ünnepek mellett.

A beszédek elkezdődtek. Dracót igazából nem feszélyezte azt, hogy közönség előtt és nyilvánosan kell beszélnie. Általában spontán képes volt könnyfakasztó beszédeket mondani. De ezt a pillanatot most nem akart kihasználni, hogy a tehetségét megcsillogtassa. Legszívesebben elmondta volna az őszinte véleményét, ám az sem aratott volna túlságosan is nagy sikert.

Közben a rendezvény szervezője terelgette a többiekkel együtt. Nem ismerte, neki csak egy arctalan személy volt a tömegből. De egy valamire jó volt ez, hogy felkerült egy emelvényre, így megkereshette a boszorkány a sötétkék ruhában. Ez volt az egyetlen gondolat, ami felvillanyozta.

– Most pedig köszöntsék Draco Malfoyt, a Nemzetközi Varázsjogi Hivatal egyik kiválóságát. Akinek Caro Claxton a szabadságát köszönheti.

A szokásos taps következett, ami megrendezettebb nem is lehetett volna. Draco elfoglalta a helyét, és megköszörülte a torkát. A megvilágítás miatt nem igazán látta a közönséget. Utálta az ilyesmit, amit általában került. Siri csendben várták, hogy megszólaljon.

– Üdvözlöm a vendégeket, a támogatókat és minden minisztériumi dolgozót! A mai nap fontos az osztályunk életében. A Nemzetközi Varázsjogi Hivatal nevében köszönetemet szeretném kifejezni a Claxton családnak, amivel hozzájárultak a hivatalunk szívügyéhez, a fiatal mágiajogi ügyvédek tanulmányaihoz a Mágus Akadémián. – Draco kijelentését most már egészen nagy ováció fogadta, ebben nem volt semmi mesterkélt. A férfi azonban még mindig nem találta a boszorkányt, akit újra meg akart pillantani. – Szeretnénk támogatni a hátrányos helyzetű fiatalokat, hogy akik ezt a szép és impulzív szakmát választják, lehetőségük legyen megélni az álmaikat. – Draco egy kis szünetet tartott. – Caro Claxton szabadulása mérföldkő és remek példa a minisztérium osztályainak együttműködésére, valamint varázstalan embertársainkkal való kapcsolatra. Így ez az érdem éppen annyira illeti a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatalát is. Különösen Hermione Grangert, akinek a segítsége felbecsülhetetlen volt. Kérek egy kis fényt a csodálatos hölgyre, abban a lélegzetelállító sötétkék ruhában.

A varázslónak hevesen dobogott a szíve, amikor a csodálatos Hermione Grangert megtalálta a fény az egyik félreeső asztalnál. Palástolva a meglepetését a boszorkány felállt és mosolyogva fogadta a gratulációkat. Természetes volt, bájos és édes. Remekül állt neki ez a megvilágítás, olyan volt, akár egy dicsfényben fürdő éteri jelenség.

– Emeljük poharunkat Hermione Grangerre! Egészségünkre – harsogta Draco mosolyogva. – Mindenkinek szép estét kívánok!

A férfi ezzel be is fejezete a beszédet, majd elhagyta a színpadot, miközben még mindig tapsoltak. Megvolt Granger helye, és csak ez számított. Már éppen azon volt, hogy a tömegbe beleolvadva egyenesen odamenjen hozzá, amikor is a főnöke az útjába állt, aztán egy csendesebb helyre vezette, ahol nem hallhatták őket.

– Elment az esze, Malfoy? Mégis mi volt ez? – förmedt rá a főnöke. – Elment az esze?

– A beszéd, amit kért, uram, ez volt az, ami most történt – válaszolta egyszerűen Draco rezzenéstelen arccal. – Benne volt minden, amit el akartam mondani ilyen hirtelen. Kicsit karcos volt, mert egy ilyesmire készülni szokás. De szerintem jó voltam. Még mindig tapsolnak.

– Hátrányos helyzetű kölykök az Akadémián? – fröcsögte Blackfire. – Mégis mire gondolt?

– Van ilyen alapítvány, uram, és ön mondta, hogy szemérmetlenül nagy összegről van szó. Ezt a hivatal nem tartja meg úgy, hogy ne jótékonykodjon belőle. Vagy talán tévedek? A könyvelésen biztosan elmondják ezt önnek ezeknek a dolgoknak a mélységeit. Nincs szükségünk hatalmas adományokra, uram.

– Ugye tudja, hogy ezzel a prémiuma elúszott?

– Amíg ez a pénz jó helyre megy, addig minden rendben van – mondta Draco, miközben még jobban kihúzta magát. – Tekintsék ezt pedig az ön karácsonyi ajándékának.

– Ezért ki fogom rúgni.

– Ön pedig remélem, hogy tisztában van vele, hogy ez esetben átveszem az apám helyét a Wizengamotban, amire már évek óta próbál rábeszélni – jelentette ki a férfi egyenesen. Lekapott egy pohár pezsgőt az egyik arrafelé lebegő tálcáról, aztán intett vele a főnöke fel.

Blackfire legszívesebben káromkodott volna, de visszafogta magát. Felhúzott orral meredt egyenesen a varázslóra. Draco tiszteletteljesen elköszönt, aztán elindult Hermione asztala felé, de a boszorkány már nem volt ott. Úgyhogy inkább egy csendesebb helyet keresett magának, ahonnan beláthatta az egész termet. Az Átrium erkélye remek helyet biztosított Draco számára.

Megállt egy pillanatra, aztán becsukta a szemét. A düh még mindig forrongott benne, de amikor hosszan kifújta a bent tartott levegőt érezte a megkönnyebbülést. Felhajtotta a kezében lévő pohárból a pezsgőt, aztán kicsit megborzongott ettől. Lerázta magáról ezt a feszültséget, mert valami egészen más terve volt.

Hamar kiszúrta a sötétkékruhás boszorkányt. Kedélyesen keringett a tömegben. Kezeket rázott, mosolyogva köszöntött munkatársakat, támogatókat, vendégeket, úgy tűnt, mintha élvezné ezt a rendezvényt. Talán csak egy-egy pillanat volt, amikor körbetekingetett a tömegben, mintha keresne valakit, de aztán mindig mosolygóssá vált, amikor játszania kellett a szerepét. Egészen addig ez így ment, amikor Draco meg nem látta körülötte keringeni McLaggent. A férfi álkapcsa megfeszült, ahogy az egykori griffendélest figyelte. Hermione próbált udvariasan kitérni előtte, de a rámenős varázsló nem hagyta magát lerázni. McLaggen nyomulása cseppet sem tűnt veszélytelennek.

Draco varázspálcája megremegett a zsebében. Elfordult a látványtól, és eltökélte, hogy most aztán közbelép, persze először csak diszkéten megfenyegeti, és jogi útra terelné az ügyet, ám ha erre sem kap kielégítő választ, akkor kész volt átkokkal megmutatni a kis féregnek hogyan kell viselkedni egy boszorkánnyal. Elindult a másik lépcső felé, amikor az ellenkező irányból sietős lépteket hallott. A szíve kihagyott egy ütemet.

Hermione Granger jelent meg az erkélyen. Pontosan az ő erkélyén. Nem vette észre őt, mert ahhoz már túlságosan távol állt. A boszorkány megkönnyebbülten ,és hangosan sóhajtott fel, hogy egyedül volt itt, aztán egészen a kőkorlátig lépkedett, miközben a ruhájának szoknyarésze végigsöpört a márványpadlón. Feszültnek látszott, de nyilvánvalóan megkönnyebbült, amikor elérte a kőkorlátot.

A varázsló elindult a boszorkány felé. Eszében sem volt most szem elől téveszteni.
– Még mindig utálom ezeket az összejöveteleket – szólalt meg Draco.

Hermione nem fordult meg, csak elmosolyodott, majd tovább figyelte a tömeget odalent.
– Megértem. Túl sok ember.

– Mindenki smúzol. És van, aki a pezsgő miatt jön.

– És a rákos falatkák miatt. Egyébként finom volt – mondta a lány egykedvűen. – Vagy Draco Malfoy beszéde miatt. Meglepetés volt, mert nem voltál benne a programban. Láttam, hogy páran el is ájultak.

– Kihagytam volna egy ilyen szereplés lehetőségét, amivel talán kirúgattam magam? – sóhajtott fel a varázsló álmodozóan.

– Annyian megtapsoltak, nem hiszem, hogy kirúgnak.

– Nem értem, hogy miért nem dobáltak fel bugyikat – fújt egyet Draco. – Úgy, mint a Walpurgis Leányai koncertjein. Akkor megnyugodnék.

– Tudod milyen nehéz ilyen estélyiben lehúzni egy bugyit – csóválta meg a fejét Hermione. – Sokszor olyan szoros egy ilyen ruha, hogy nem is lehet alá felvenni egyet.

– Komolyan? Micsoda üdítő felfedezés. Ezt korábban is elmondhatta volna.

Hermione csak nevetett. Draco közelebb lépett hozzá, aztán elfoglalt a jobbján a helyet. A kezét ő is a kőkorlátra tette, alig fél centire a lányétól.

– Gyönyörű vagy – hajolt hozzá közelebb Draco, mintha csak neki akarná mondani és félne, hogy valaki más is hallhatja.

A boszorkány mélyen elpirult, de még most sem nézett rá. Jó volt így nézni a lenti tömeget, ahogy a karácsonyi fények bevilágították a termet.

– Túlzol – szólalt meg Hermione.

– Bár túloznék…

– Miért?

– Mert akkor nem kellen még több vallomást tennem – válaszolt sejtelmesen Draco.

– Nem kell mondanod semmit – szólalt meg a boszorkány, de lehetetlen volt megállapítani, hogy mi is ennek a mögöttes jelentése.

– Talán mégis. De előbb hozok magunknak pezsgőt.

Nem várta meg a boszorkány válaszát, hanem elindult a hátuk mögött lévő asztalhoz, amire pezsgőspoharakat raktak ki. Felkapott kettőt. Egyedült Hermionéra tudott gondolni, ahogy ott állt a félhomályban a korlátra támaszkodva. A ruha teljesen nyitott volt hátul, így most már közelebbről is megcsodálhatta fedetlen bőrének a látványát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a hideg pezsgőspohárral érintette meg a fedetlen részt a vállánál. Nem bízott a saját kezének az érintésében, mert elragadhatta a hév, és képtelen lenne megállni. Figyelte, ahogy a lány megborzong a hideg pohár érintésétől.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, de gyorsan el is kapták, amikor Draco átadta a poharat. Közel maradtak egymáshoz, alig pár centi távolságra. Hosszú csend telepedett közéjük, miközben hallgatták a zenét, a társaság zaját, a nevetéseket, a beszélgetések összevisszaságát, figyelték a karácsonyi dekorációt. Ízlelgették a finom pezsgő kellemes zamatát. Amikor is Draco kiszúrta McLaggent, aki igencsak furcsa mozdulatokat hajtott végre a tömegben, amikor azt hitte senki sem figyel.

– Mi van McLaggennel? – kérdezte a varázsló váratlanul.

– Ühm? – szólalt meg a boszorkány, mintha egy elmélázásból ébredne.

– Olyan furán… megy és… talán vakarózik – találgatott Draco. – Igen, határozottan vakarózik. Méghozzá intim területeken. Uh, ahogy látom ennek Szent Mungo lesz a vége.

– Nem túlságosan illendő – jegyezte meg a lány.

– Csak egy ötlet, de van ehhez valami közöd.

– Véletlen egy átok elé állt – közölte Hermione, majd kortyolt egyet a pezsgőből. – Ez annyira sajnálatos.

– Véletlen?

– Nagyon is véletlen. Csalánártás – sóhajtott a boszorkány sajnálkozva, de igazság szerint ebben semmi ilyesmi nem volt. – Egy kicsit talán el is túloztam.

– Attól akár el is vesztheti a golyóit.

– Tessék?

– Ennyi vakarástól.

– Mi van?

– Csak viccelek. Bár lehet van alapja. Talán majd mostantól visszavesz az arcából – mondta a varázsló.

– Legalább megszabadultam tőle – válaszolt egy újabb sóhajjal a boszorka. – Kellemetlen egy alak.

– Láttam az előbb. Le akartam menni segíteni.

– Tényleg? Megátkoztad volna?

– Vannak olyan eszközeim… áh, nem is hinnéd, hogy mire vagyok képes – jegyezte meg sejtelmesen Draco.

– Gonosz zseni vigyor – nevetett Hermione. – Félnem kellene?

– Neked nem. McLaggennek azonban nem ártana – mondta a varázsló, miközben belekortyolt ő is az italába. – Komolyan vesszük ezeket az ügyeket. Az aurorok pedig… nos, külön elbánásban részesítik ezeket a kis patkányokat.

– Beszéljünk másról.

– Kérlek!

– Azt hittem, hogy nem jössz el – váltott témát Hermione. – Erre itt vagy, és tartottál egy beszédet is, amivel szörnyen zavarba is hoztál. Nem is beszélve a cipzáras kalandunkról. Mára már nagyon is sokat tettél, amivel igencsak megleptél.

– Változtak a terveim.

– És hogy tetszik a parti?

– Förtelmes – hangzott Draco az egyenes és őszinte válasza. – Pontosan olyan, amilyenre számítottam.

– Ezért jöttél ide fel? – kérdezte Hermione.

– Ühüm. És keresek egy bűntársat a bujkálásban – nézett rá vigyorogva a férfi. – Szóval van itt hely, ha ráérsz.

– Ma már megtettem a magamét, szóval miért is ne csatlakoznék hozzád?

– Akkor velem kell jönnöd.

– Hová? – kérdezte Hermione, miközben kiitta a pezsgőt a poharából, aztán letette a kőkorlátra.

– Meglátod – mosolyodott el Draco sejtelmesen. Megfogta a boszorkány kezét, és maga után húzta. Ráérősen indultak el az egyik csigalépcsőn lefelé. A varázsló hevesen dobogó szívvel szorította meg a lány kezét. Le akarta nyűgözni, ehhez persze nem volt tökéletes a helyszín, de talán mégis van arra remény, hogy ebből a helyzetből valami jót hozzon ki. Megálltak egy üres falnál. Draco elmormolt egy varázsigét, amitől egy rozoga ajtó jelent meg a falon.

– Ez meg miféle hely?

– Jaj, Granger, hol van benned a kalandvágy?

– A másik ruhámban hagytam – sóhajtott fel a lány. – Egy ideje már egészen óvatos voltam a kalandokkal.

– Ez tényleg szebb, mint a másik – mondta Draco, majd szélesre tárta az ajtót. Belépett rajta, aztán kinyújtotta a kezét, majd bevezette a boszorkány.

Egy erdőrészlet tárult eléjük, mindent beterített a mágikus hó, amit egyáltalán nem volt hideg. Jégcsapok lógtak a fűzfaágakról, amire fényfűzérek csavarodtak. Bágyadt, téli napfény világította meg a helyet, amely lemenőben volt. Hópelyhek szállingóztak. Egy kényelmes kanapé foglalt helyet pontosan középen. Az előtte lévő dohányzóasztalon finom szendvicsek és tea jelent meg. Kicsit odébb, a hóbuckák között a legelképesztőbb csokiszökőkút folyt, amilyen Hermione valaha is látott, aki tágra nyílt tekintettel figyelte a varázslatos helyiséget.

– Ez miféle hely? – kérdezte a varázsló felé fordulva a lány.

– Itt kísérletezik ki az évszakokra jellemző bűbájokat – válaszolt Draco, miközben egy kicsit meglazította a nyakkendőjét.

– Ez elképesztő. A hó, a fák és a fények – lelkendezett csillogó szemmel, majd ellépett a férfi mellől. Egyetlen egy pillanatra sem tévesztette el Hermionét.

– A bál témája ilyen lett volna azt hiszem, hogy két éve. De túl sok lett a hó, elszabadult a mágia. Ez az egyik gyakorlóterem, amit a karbantartók szoktak használni. Amolyan pihenőszoba is egyben.

– És te honnan tudsz erről?

– Én védtem Simont, aki az egész fiaskóért felelős. Nagy visszhangja lett volna, amikor augusztus közepén az Átriumban másfél méteres hó lett csak úgy hirtelen. Aztán elsikáltam az ügyét, ő pedig megmutatta nekem ezt a helyet. Egészen pofás helyiség és évszakok szerint változik.

– Ez lenyűgöző – mosolyodott el Hermione. – És te ide jársz?

– Párszor. Talán kétszer vagy háromszor. Hangulatos.

– Ez határozottan ünnepi – jegyezte meg a boszorkány. – Nem gondolod?

– Ez? Nem. Ez téli. És ebben nincs semmilyen ünnepi – rázta meg a fejét Draco.

– Fagyöngy – mutatott a fejük fölé Hermione, és elnevette magát.

Draco leplezetlenül felnyögött, mintha káromkodott volna. Legszívesebben felgyújtotta volna az összes kis csokrot.

– Nekem nem kell ilyesmi, ha meg akarok valakit csókolni – szólalt meg félhangosan a varázsló, miközben felkapott egy apró szendvicset, aztán gyorsan megette.

– Oh, tényleg? Mi a stratégiád? Inkább heteken át kerülgeted? Még nagyobb távolságot tartasz tőle, mint korábban, és lehetőséget kapsz, akkor úgy eliszkolsz, mint egy gyáva görény?

– Kemény kritika.

– Hacsak nem értettem félre valamit a legutóbbi Covent Gardenben a kiruccanásunk alkalmával.

– Nem, nem értetted félre – rázta meg a fejét a varázsló.

A boszorkány rámosolygott, aztán levette a cipőjét. A mágikus hó meleg volt, olyan akár a tollpihék vagy valami ehhez hasonlót még nem tapasztalt. Finoman simogatta a lábát, ami olyan volt, mintha egy igazán puha szőnyegen sétálna.

– Szóval mégis meg akartál csókolni? – kérdezte a boszorkány oldalra fordított fejjel.

– Igen – sóhajtott fel Draco

– Miért nem tetted meg?

Draco egy pillanatra elgondolkodott a válaszon. Nem szokott habozni, általában ő volt a kezdeményező, de Hermione más volt. Minden egyes nappal többet gondolt rá. Figyelte, ahogy a boszorkány az elvarázsolt hóban lépkedett. Ha lehet így még szebb volt. A meztelen lába kibukkant a kék anyag redői közül, majd belefúrtak a finom, meleg anyagba.

– Mert akkor átlépnénk egy határt – szólalt meg végül a varázsló a hosszú hallgatás után. Hermione érdeklődve nézett a szemébe. – És akkor még a közös ügyünkön dolgoztunk. Etikátlan lett volna.

Hermione elmosolyodott, miközben kitárta a kezét, és hagyta az elvarázsolt hópelyheknek, hogy a bőrét érintsék. A mágikus szél játszott a hóval a boszorkány körül, és belekapott a hajába.

– Szóval akkor a határok – ismételte meg a varázsló szavait Hermione.

– Csak egy van – mondta Draco, aztán elindult a lány felé.

– Nem tudom eldönteni melyik az az egy határ, amit át kellene lépnünk ahhoz, hogy ezt a beszélgetés más irányt vegyen. Tudom, hogy sok minden zavar téged velem kapcsolatban…

– Az a határ én vagyok – szakította félbe a szavait a varázsló. – Kedvelsz annyira, hogy megcsókolj?

– Áh, te magad olyan vagy, aki nem csókolózik meggondolatlanul és felelőtlenül – bólogatott a boszorkány, majd elharapott egy mosolyt. Most már nagyon közel volt hozzá a varázsló.

– Már egy ideje nem – rázta meg a fejét Draco. És őszinte volt. Elege volt a játszadozásokból, nemcsak vele, hanem mindenképpen. – Túl sokba kerül olykor-olykor a meggondolatlanság.

– Áh, mert ez felelőtlen karácsonyi filmnézéshez vezet júliusban? – csipkelődött kedvesen.

– Úgy valahogy – nevetett fel halkan Draco. Csak egy lépés választotta el őket egymástól.

– Én szeretek karácsonyi filmeket nézni, de inkább decemberben – mosolyodott el Hermione.

– Ha nem zavar, hogy közben olvasok, akkor nem lesz gond – válaszolt a varázsló. – Nem szeretem, amikor kiütik a kezemből a könyvemet.

– Lehet, hogy zavarna, ha nem néznéd velem a kedvenc karácsonyi filmemet – ugratta tovább a lány. – Szóval lehet, hogy repülne az a könyv.

– Sosem bántanál egy könyvet.

– Még az is lehet.

– Jó vagyok a figyelemelterelésben is – incselkedett Draco, majd kinyújtotta a kezét, és letörölt egy hópelyhet a boszorkány arcáról. Olyan forró és gyengéd volt az érintése, hogy a lány elpirult, ám nem hagyta, hogy a hevesen dobogó szíve átvegye az irányítást.

– Remek képesség. Hasznos lehet.

– Szóval kedvelsz engem, Granger?

– Igen – válaszolt egyszerűen. – Élvezem a közös időt veled, és szerintem tennünk kellene egy próbát. Valóban ott lehet-e az a szikra, amit érzünk?

– És az a véletlen, hogy a fagyöngy alatt állunk?

Mindketten felnéztek a fejük fölé. Ki kellett volna menniük, hogy egyetlen egy fagyöngy se legyen a fejük felett. Draco megpróbált nem megfeszülni ettől az egésztől.

– Két választásod van. Vagyis inkább három.

– Három? Hallgatlak.

– Az első, hogy elmegyünk innen – kezdett bele Hermione. – A második, hogy bazsalikomnak nézed a fagyöngyöt, és nem foglalkozol vele. A harmadik pedig az, hogy kipróbálsz még egy komolytalan karácsonyi szokást.

– A harmadik megvolt. Mrs. Showdon jóvoltából, amikor megtagadtad tőlem a megmentő csókodat – jegyezte meg szórakozottan.

– Csodálkozol?

– Nem igazán. De a szikra már akkor is ott volt.

– Fellógattalak körülbelül tíz méter magasba – sóhajtott fel a boszorkány. – Vicces, de félelmetes volt. Szóval bazsalikom vagy leléptünk?

– Nem vagyok jó a tettetésben – rázta meg a fejét Draco.

– Akkor…

– Keresnem kell egy negyedik megoldást – ajánlotta fel a férfi.

– Van ilyen? – kérdezte szórakozottan Hermione.

– Jó vagyok a kiskapuk keresésében – mondta, miközben előhúzta a pálcáját, és a fagyöngyökre irányította.

A varázslattól milliónyi szikrára esett szét az összes a kis csokor, ami aztán ott kavargott körülöttök a lágy, mágikus szélben, aminek a visszfénye pedig ott ragyogott a barna szemekben, amiket szebbnek talált, mint valaha. Akár egy csoda, akit meg akart érinteni, akit az ölelésébe akart vonni. Hevesen dobogott mindkettejük szíve.

És ott a szikraesőben, amikor csupán egy lélegzetvételnyi távolság volt köztük Draco gyengéden magához ölelte a boszorkányt, az ujja éppen csak súrolta a hosszú hátkivágás szélét. Az ajkuk sóvárogva ért össze. Ártatlan csók volt. Finom, szemérmes, pontosan olyan, amilyen egy fagyöngy alatt csattant volna el két tizenéves fiatal között. Csak apró szikrák, finom borzongás.

Hirtelen egy hatalmas hófergeteg zuhant le rájuk fentről, ami megszakította a csókjukat, és el kellett hajolniuk egymástól. Köhögve, prüszkölve és tüsszögve bontakoztak ki egymás öleléséből. Valami ekkor megszakadt. Minden tönkrement egyetlen egy borzalmas pillanat alatt. Egymás szemébe néztek. Egyszerre vettek egy mély levegőt. Feltámadt a szél, és minden annyira hideg lett.

– Ez válasz a kérdéseidre? – kérdezte Draco félhangosan, és kissé rekedten. Hermione a szemébe nézett. Ugyanazt látta a szemében, mint amit ő maga érzett. Csalódottságot.

– Még több lett – sóhajtott fel a lány, aztán még egy lépést hátrált, hogy lesöpörhesse magáról a rengeteg havat. A varázsló érezte, ahogy távolodik tőle, aztán néhány bűbájjal kiűzte a nyakából, és mindenhonnan

– Van ez így – mondta a varázsló, de valahogy furcsán érezte magát. Nem, ez nem olyan volt, ahogy elképzelte.

– Mennünk kellene – szólalt meg a boszorkány.

– Ne maradjunk még egy kicsit? – A kérdése egy utolsó lehetőség volt, hogy talán újra próbálja.

– Lassan elkezdenek a többiek is hazamenni – szólalt meg Hermione. – Zsúfoltak lesznek a kandallók. Én… nem hiszem, hogy akarok McLaggennek újra találkozni.

– Akkor menjünk – szólalt meg Draco, és még csak nem is tudta elrejteni a csalódottságát. Figyelte, ahogy a lány visszalépked a cipőihez, aztán felvette őket. Elsimította a szoknyáját, majd egyenesen a szürkeszemű varázsló szemébe nézett. Draco nem szólalt meg. Egy hossző pillanatig álltak ebben a kínos csendben.

– Nem jössz? – kérdezte a boszorkány.

– De. Persze. Igen, menjünk.

Draco előreengedte Hermionét az ajtónál. Aztán szótlanul indultak el a folyóson, nem is figyeltek arra, hogy mi történik körülöttük, mintha a partit egy üvegfal mögül néztek volna az ünneplő, nevető társaságot, akiknek még eszük ágában sem volt elmenni. Draco és Hermione az sötét folyosót választották arra, hogy feltűnés nélkül hagyják el a helyszínt.

A kandallók üresek voltak, és egy igazán pörgős hop-por utazás után már a közös lépcsőházban egymás mellett menetelve haladtak a két ajtó felé. Draco egy pillanatra elmosolyodott, ahogy a karácsonyi koszorús és az ő dísztelen sivár ajtaját figyelték. A csók emléke még ott kísértette mindkettejüket, aminek meg kellett volna rengetnie a világukat, de csak halványan pislákoló szikrát hagyott. Mindketten csalódottak voltak.

– Hosszú nap volt – törte meg a csendet Draco.

– Ahogy mondod – fújt egyet a boszorkány. – De a holnapi még hosszabb lesz.

– Miért?

– Tudod, a karácsonyi parti.

– Ó, hát persze – jutott eszébe a varázslónak. Az a parti.

– Még mindig áll ám a meghívás a partira – szólalt meg mosolyogva Hermione.

– Meggondolom, jó?

– Persze. Szívesen látlak, mint a jó barátomat.

Dracónak nem tetszett szót. Utált a barát zónába kerülni, és ez most megtörtént. Ettől cseppet sem lett boldog.

– Majd meglátom.

– Még van időm a karácsonyi fogadásunkkal – mondta a lány.

– Még mindig nem adod fel? Azt hittem, hogy a mai nap után a végére értünk ennek.

– Talán még van egy hangyányi esélyem – szólalt meg némi csalódottsággal a hangjában. – Mit szólnál egy kis kakaóhoz?

– Kakaó?

– Pillecukorral – tette hozzá Hermione. – Nagyon szépen úszik a tetején. Lehet hozzá tejszínhabot is tenni.

Draco elgondolkodott, aztán lazán beletúrt a hajába.

– Nem szeretem.

– Sejtettem.

– Jó éjt, Granger! – mondta félhangosan. – Talán reggel kitalálsz valami jót.

– Majd alszom rá egyet. Jó éjt, Malfoy!




„– És jön a ricsaj, a ricsaj, a ricsaj…” (Grincs, film 2000)

hozzászólások: 0