9. fejezet
Beltane

– Láttalak táncolni a Granger-lánnyal. – Másnap reggel a reggelinél Narcissa ezzel nyitott.

Nos, Draco számára ez volt a reggeli. Technikailag inkább ebéd, mivel dél már régen elmúlt. (Theo nevetett utoljára, bármilyen italt is szolgált fel Dracónak, az óriási másnaposságot eredményezett.)

– Igen, én voltam – válaszolta Draco.

– Miért? – kérdezte Narcissa. A hangja könnyed volt. Úgy vajazta a pirítóst, mintha valójában nem is érdekelné a válasz, ami inkább azt jelentette, hogy nagyon is érdekelte.

– Megmentettem egy tánctól, amit olyasvalaki erőltetett, akivel nem akart táncolni – magyarázta Draco. (Ez egyfajta kifordított igazság volt, de nem baj, hiszen az anyja nem volt legilimentor.)

– Áh – jegyezte meg Narcissa. – Úriemberhez illő dolog.

– Igen.

– Szerintem jó ötlet volt – folytatta Narcissa.

Draco tekintete meglepetten találkozott az övével.

Narcissa bólintott magában.
– A közmegítélés annyira fontos. Ha Draco Malfoy Hermione Grangerrel táncol, az megfelelő üzenetet küld. Haladóak vagyunk, és túlléptünk a régi előítéleteken. Fontosak vagyunk, nem vieux jeu.

Draco egy halk elismerő hangot adott ki, miközben egy falat rántottát evett.

Narcissa teát töltött.
– Miss Granger messze túlmutat a háborúban elért eredményein. Hallottad, ahogy Monsieur Delacroix beszélt róla tegnap este. Valóban figyelemre méltó boszorkány.

– Mff – mondta Draco a rántottája közben, mert nem akart róla tudomást venni.

Narcissa éles pillantást vetett rá (erősen ellenezte, hogy valaki teli szájjal beszéljen).
– Mindenesetre talán adtál egy lehetőséget arra, hogy meghívjam őt valamelyik rendezvényemre, amiért tartozik neked a megmentéséért. Van néhány félvér a listámon, de igazi hiány van a mugli születésűekből…

Narcissa folytatta volna, amíg meg nem szakította tirádáját egy kopogás az ablakon. Boethius, Draco fülesbaglya, egy levéllel a kezében bebocsátást kért.

– Kitűnő – szólalt meg Draco, amikor kinyitotta a levelet.

– Mi érkezett? – kérdezte Narcissa.

– Pénzügyek – válaszolta.

Megidézett egy tollat, és lefirkantotta a választ.

***

Április ködös szitálással jött és ment. Draco keveset látta Grangert, akinek a napirendje még lehetetlenebbül zsúfoltabbnak tűnt, mint korábban.

Kikényszerített egy találkozót, valójában egy ellenőrzést egy péntek estén, amikor a nőnek, csodák csodája, nem volt semmi programja. Kényelmes időpontnak tűnt, hogy beugorjon, és átállítsa a ház védőburkolatát.

Esett az eső, ahogy az lenni szokott, miközben Draco a szabadban dolgozott. Rávetette magára a legerősebb esőlepergető bűbájokat, amiket ismert, és munkához látott.

A lámpák égtek – Granger otthon volt. Látta a lány sziluettjét a meleg fénnyel megvilágított házikóban, a kanapén kuporgott egy könyvvel. Végül a macska alakja jelent meg az elülső szoba ablakában, hogy szemügyre vegye Dracót. A macska nyávoghatott, mert Granger alakja nem sokkal később ugyanott megjelent.

Kikukucskált, és röviden intett Dracónak, majd egy túlméretezett mugli pulóverbe burkolózva kijött, és megállt a küszöbön. Úgy látszik, a muglik még mindig a győzelem görög istennőjét imádták. Nike neve feltűnő betűkkel szerepelt Granger mellkasán. A lábát az a mugli leggingsbe öltöztette. A lábafejei csupaszok voltak.

– Szia, Malfoy! – szólította meg Granger az esőben.

Draco feltételezte, hogy utoljára békességben váltak el egymástól, biztos így volt, hiszen az első szavai nem voltak ellenségesek.

Magasra irányította a pálcáját, és ezüstös fényrácsot vetett Granger háza fölé.

– Hogy hívják ezt? – tudakolta Granger, ahogy a geometrikus szálak szétterültek a feje fölött. – Gyönyörű.

Draco, a varázslatra koncentrált, nem válaszolt egészen addig, amíg a bűbáj el nem készült.

– Caeli Praesidium – zihálta. – Elhárítja a levegőből érkező támadásokat.

– Soha nem hallottam róla – szólalt meg Granger, miközben figyelte, ahogy az ezüstös csillogás szétoszlik az esős égbolton.

– Ez az enyém – közölte Draco. – A legtöbb parabolikus védőburkolat csúcsánál van egy gyenge pont. Ez olyan, mint a páncél, geodéziai poliédereken alapul. Erős, de nagyon macerás megidézni.

Ez enyhe kifejezés volt. A varázslat ilyen léptékben, ami egy egész lakásra kiterjedt, kimerítő volt, de Draco, büszke varázsló lévén, ezt nem szívesen ismerte be.

Letörölte a homlokáról lecsorgó izzadság és eső keverékét, majd Grangerre pillantott. Megjegyezte, a lány életben van, és az elmúlt héten nem felejtett el enni. Tonksnak nyugodt lelkiismerettel jelenthetett.

– Kész – jelentette, és pálcáját felemelve dehoppanálni készült.

– Várj! – szólalt meg Granger.

Draco várt.

– Úgy nézel ki, mint akit meggyötörtek – folytatta a lány. Egy pillanatig habozott, aztán megkérdezte: – Megkínálhatlak egy csésze teával?

Draco csak bámult rá.
– Meg kell néznem, hogy imperiáltak-e téged. Hol is jegyeztük el egymást?

Granger keze valahol a Nike pulóver bő redői alatt összeszorult.
– Uffingtonban, de nem jegyeztük el egymást. És felejtsd el, hogy megkérdeztem. A meghívás visszavonva.

Azzal Granger betrappolt a házikóba, és becsukta maga mögött az ajtót. Draco elgondolkodott, miközben felment utána a lépcsőn. Igaza volt a lánynak abban, hogy csak felbukkan, amikor kifejezetten nem kapott meghívást, mint valami fordított vámpír.

– Van itthon valaki? – szólt, ahogy belépett.

– Menj el! – kiabálta Granger valahonnan bentről. – Soha többé nem leszek kedves veled.

– Jó, mert ez kibillent az egyensúlyomból.

Draco követte Granger hangját a konyhába, ami egyenesen katasztrofálisan nézett ki.

– Ha megjegyzést teszel a konyhám állapotára…

– Abszolút zűrzavar, Granger.

Granger egy főzőkesztyűt tartott a kezében, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha azt fontolgatná, hogy megpofozza vele a férfit. Azonban vett egy nagy levegőt, és elfordult, majd kivett valamit a sütőből.

Draco a zsebére tette a kezét, és besétált. Krémgolyók fröccsenve terültek szét a placcon. Úgy nézett ki, mintha egy kis tejüzem robbant volna fel.

– Nagyon tetszik, amit a hellyel csináltál – mondta Draco.

– Eltúloztam keverővarázslatot, ha tudni akarod. Nem vesződöm a takarítással, amíg be nem fejezem.

Granger hűtőbűbájt varázsolt a serpenyő tartalmára – valamiféle kéreg képződött benne –, és elkezdett bőséges adagokat kanalazni rá a sűrített tejből, a karamellából és a tejszínből a formára.

Draco kíváncsi volt. És éhes.

Granger néhány banán felé intett a pálcájával, amelyek kissé rendetlenül hámozták meg magukat. Egy újabb mozdulattal felszeletelte őket, meglehetősen egyenetlen szeleteket, majd a torta felé lebegtette őket.

– Nem a legszebb a világon, de ez… – mondta Granger, miközben kétkedve nézte a féloldalas alkotását.

– Mi ez?

– Banoffee pite. Megkívántam, de a falusi pékség ma korán bezárt. És hát, volt banánom.

– Kitűnő – szólalt meg Draco. A pálcájával Granger szekrényének irányába mutatott. – Invito kanál.

Egy fiók kipattant, és egy nagy kanál repült Draco felé. Macskafülekkel díszítették.

– Most komolyan?! – jegyezte meg Draco, miközben a kanál a kezébe úszott.

– Ez egy ajándék volt – adott magyarázatot Granger, és megpróbálta elragadni tőle a kanalat.

Draco az egyik karjával jó távol tartotta a lányt, a másikkal pedig a pite felé nyújtózott.

– Még nincs kész – tiltakozott Granger. – Még meg kell sülnie!

– Jó lesz – közölte Draco. – Rohadtul éhes vagyok.

Granger abbahagyta a kanálért való erőlködést.
– Uh, ne engem hibáztass, ha ragacsos. Nem tudnál kivágni egy darabot, és tányérra tenni? Biztos tudunk ennél civilizáltabbak is lenni.

– Nem. Én mindig civilizált vagyok. Legyünk barbárok.

Granger ettől függetlenül a kezébe nyomott egy tányért. A férfi nevetett, amikor a lány megpróbált neki tálalni egy „szeletet”, ami egy tejszínes-karamellás szószos valamire omlott.

Bármilyen csúnyán nézett ki, a pite finom volt. Draco nem törődött a tányérral, és egyenesen a tepsiből evett, Granger pedig hamarosan követte pogány szokásait, és megosztoztak a vajas keksz alapból, sűrített tejből, tejszínhabból és egy-egy fonnyadt banánszeletből álló mennyei összevisszaságon. Draco mindössze három macskaszőrt evett meg.

Draco már nagyon sok bűnös dolgot csinált életében, de egy banoffee piét elfogyasztani Grangerrel, miközben a válluk összeért, és az ujjaik ragacsosak voltak a karamelltől, olyan kellemesen pajzán érzés volt, hogy kirázta a hideg.

A macska segédkezett a munkalap tisztára nyalogatásában.

Ahogy Granger feltette a vízforralót, Dracónak eszébe jutott, hogy figyelmeztetnie kellene Narcissa terveiről.

– Apropó – kezdett bele lazán –, számíthatsz az anyám meghívására. Szeretne meghívni téged egy teára.

– Micsoda? – kiáltott fel Granger, és azonnal felkapta a fejét. – Tea? Miért pont én? Mit tettem?

– Látta, hogy táncolok veled, és úgy döntött, hogy jó mutat, ha kapcsolatot ápol egy közkedvelt, mugli származású boszorkánnyal.

– Milyen taktikus – mondta Granger, látható izgatottsággal bögréket hozva.

– Ez nem büntetés.

– De az. Nem szeretem a társasági dolgokat.

– Cöcö, épp most voltál a szezon egyik társasági összejövetelén, és nagyon jól csináltad – közölte Draco. Ez egyébként bók volt, de Granger nem vette a lapot.

– A Delacroix esemény más volt, az a gyógyítóknak szólt. Én az enyéim között voltam. Nem előkelő tisztavérűek között, akik minden egyes botlásomon nevetnek.

– Nem kell elmenned, ha nem akarsz – szólalt meg Draco –, természetesen.

– A következő évben leszek csak szabad, mondd meg ezt anyádnak, jó?

Draco Grangerre vetette a leglehetetlenebb pillantását.

– Most mi van? Láttad az időbeosztásomat… nem igaz?

– Ha találsz időt arra, hogy a Murmánc információs rendezvény házigazdája legyél. Biztosan találsz időt egy csésze teára is.

– Nem vagyok házigazda Murmánc információs rendezvényen.

– Ígérem, a hölgyek nem olyan ijesztőek.

– Emlékeztetnélek, majdnem kezedet-lábadat törted, hogy elmenekülj tőlük.

– Te is kimentenéd magad, ha minden kockacukornál a szent házasságkötéssel fenyegetnének.

Granger elkomorult.
– Én is így tennék.

– Ígérem, hogy anyám nem próbál majd összehozni téged Delacroix lányával.

Granger egy bögre teát tett Draco elé.
– Ezt akarja veled csinálni? Rosalie kedves lány. Akkor ismertem meg, amikor az apját kezeltem.

Draco legyintett, ennek a beszélgetésnek nem róla kellett szólnia.
– Mindenesetre, figyelj az anyám baglyára. Legalábbis fontold meg a részvételedet.

Grangernek nem lehetett ilyen könnyen elterelni a figyelmét.
– Rosalie kedves. Kedvelem őt.

– Akkor vedd el feleségül! – forgatta meg a szemét Draco.

– Talán meg is teszem – jegyezte meg Granger.

– Valami francia nemes karján lógott, amikor utoljára láttam, ne feledd, szóval lehet, hogy elszalasztottad a lehetőséget.

– A fenébe is.

Belekortyoltak a teájukba. Granger az órájára nézett. Draco érezte, hogy bármilyen időt is szánt a szünetre és a társasági csevegésre, lassan véget ér. Szinte látta, ahogy a lány számolgatja, mennyire lenne udvariatlan egyedül hagynia őt a teájával, szemben azzal, hogy mennyire szeretne visszatérni az olvasáshoz, ellentétben azzal, hogy mennyire nem akarja, hogy a férfi felügyelet nélkül legyen a házában.

Draco sosem volt az a fajta, aki megkönnyítette volna az életét, sőt a boszorkány kínzása kezdett kedvelt szórakozásává és hobbijává válni, ezért kínzó lassúsággal itta meg a teáját.

Granger lábával az asztal alatt dobogott. A bögréje üres volt, és már ment volna.

– Túl forró? – fakadt ki végül. – Hőhűtőbűbájt?

– Nem, én élvezem – jegyezte meg Draco, mintha inkább erényes lenne, mint kellemetlenkedő. – Van kekszed?

Granger a pálcájával intett, hogy némi kekszet idézzen meg, és meglehetősen erőteljesen Draco elé tette a csomagot.

A férfi felülmúlhatatlan gondossággal és tapintattal bontotta ki.

Granger sejtett valamit. A tekintete kétkedve méregette Dracót, végül bizalmatlanságba váltott, amikor észrevette, hogy a férfi vigyorog.

– Szándékosan csinálod. Tudtam.

Felállt, az udvariasság minden látszatát vesztve.

– Van dolgom, ami sokkal hatékonyabb, mint azt nézni, ahogy úgy teszel, mintha teát innál. Ne nyúlj semmihez! Kísérd ki magad.

Mivel az előadásnak vége volt, Draco felvette a félig elfogyasztott teáját és egy kekszet, és követte Grangert az elülső szobába. Neki is volt jobb dolga, mint azt tettetni, mintha teázna. Péntek este volt, és a haverjai mind buliztak, és várták, hogy csatlakozzon hozzájuk, de az igazat megvallva, Granger még ennél is izgatóbb szórakozási forrás lehetett.

Az első szobában Granger újra helyet foglalt a kanapén. Egy nagy könyv volt a térdén, és mellette egy összecsukható számítógépfajta. A kandallóban dorombolt és lobogott a tűz. A macska egy bolyhos szőnyegen terült el, amely olyan lapos volt, hogy nem volt világos, hol végződik a szőnyeg, és hol kezdődik a macska.

Meglehetősen nyugodt látvány volt. Úgy tűnt, Granger újra megtalálta a nyugalmát.

Sóhajtott egyet.

– A tűz mellett olvasni, amikor esik az eső, ez áll a legközelebb az emberi lelkiállapot gyógymódjához.

Draco hangosan ropogtatta a kekszét.

Nem ez volt a helyes válasz. Granger rávillantotta tekintetét a férfira. Aztán visszatért a könyvéhez.

Draco szürcsölgette a teáját.

Granger makacsul a lapra szegezte a tekintetét.

Draco odasétált hozzá, és teljesen hívatlanul leült a kanapéra. Granger szeme összeszűkült erre a szemtelenségre.

– Mit olvasunk? – kérdezte Draco. – A könyvet?

Granger egy kicsit arrébb csoszogott tőle.
– Nem, nem a könyvről van szó. Soha nem bánnék vele ilyen lazán.

– Mi van az Orkney-szigeteken? – kíváncsiskodott Draco.

– Mi? – kérdezett vissza Granger felnézve.

Draco a hajtogatott számítógépre mutatott, ahol a képernyőn egy bekezdés világított azokról a távoli skót szigetekről. Granger odanyúlt, és becsapta a gépet.

– Semmi közöd hozzá.

– Akkor ez a Beltane terv kész – állapította meg Draco. – Remek. Kíváncsi voltam, hová is megyünk.

– Nem, nem az – szólalt meg Granger egy teljesen átlátszó hazugsággal. – Én csak… egyszerű kíváncsiságból néztem utánuk.

Draco nagylelkűnek érezte magát.
– Próbáld meg újra, de ezúttal több szemkontaktussal.

Tényleg megpróbálta. A szemei találkoztak a férfiéval, a tekintetét rajta tartotta, és kinyitotta a száját, hogy újra hazudjon, de csak egy “Phf” jött ki belőle.

Draco csettintett.

Granger bosszúsan nézett.

– Még sosem jártam az Orkney-szigeteken – mondta Draco. Megpróbálta újra kinyitni a számítógépes izét, de Granger elütötte a kezét. – Én már nagyon várom.

– Nincs mit várni… nem jössz.

– Van valami köze a projektedhez?

– Nem – hazudta Granger, erős szemkontaktust teremtve Draco bal szemöldökével. – Egy nyaralás miatt megyek.

– Szemek, Granger, szemek. Meg kell győznöd a lelkemet.

Újra találkozott a férfi szemével, de csak egy elkeseredett igazságot mondta ki.
– Igen, a projekthez van köze.

– Akkor veled megyek.

– Nem. Akkor mész Orkneyra, amikor csak akarsz. Nem kell velem jönnöd. Ez egy teljesen biztonságos, ártalmatlan utazás lesz. Semmi belsőség. Semmi boszorkányság.

– Nem hagyom, hogy egyedül menj el Skócia eldugott részére egy projekt ügyében. Ha szerencsém van, téged kibelez egy kelpi, engem pedig mártírrá tesznek a varázslófajok között.

– Ne légy nevetséges! Nem leszek semmilyen víztömeg közelében.

– Az Orkney-szigetekre mész – mondta Draco, lassan kiejtve a sziget szót.

– Ezt nyilvánvalóan tudom. De az én dolgom ott a tűz, nem a víz.

– Igaz… a Beltane az egyik tűzünnep – jegyezte meg Draco.

– Az is. Valójában…

Granger félbeszakította magát, mintha későn jött volna rá, hogy minél tovább folytatja a beszélgetést, annál többet árul el.

– Megittad már a teádat? – kérdezte, nyíltan megpróbálva témát váltani, és egyben kirúgni a férfit a házából.

Draco megnézte a bögréjét, ami üres volt.
– Majdnem.

Granger, a bizalmatlansága nyilvánvaló volt, odanyúlt, a csuklója köré fonta a kezét, és maga felé billentette.

– Bárcsak a te pimaszságod töredékével tudnék hazudni – mondta Granger az üres bögrét szemlélve.

Elengedte a férfi csuklóját. Az ujjbegyeit melegnek érezte a férfi bőrén.

– Gyakorlással jár – közölte.

Granger felállt, és egy kicsit rendet rakott, ami egyértelmű jele volt annak, hogy Draco túl sokat időzött.

– Hogy jutsz el az Orkney-szigetekre? – kérdezte Draco.

– A Roxfort Expresszel – válaszolt Granger kissé vicsorogva.

– Thursóban van egy varázsló kocsma – jutott eszébe a varázslónak. – Pár éve ott fogtam el egy embercsempészt. Ne morogj már rám! Csak segítőkész vagyok.

– Azt hittem, a hop-por utazást nyomon követik.

– Azt hittem, ez egy ünnep.

– Az is.

– Akkor tégy úgy, mintha az lenne. Használd a hop-port.

– Rendben.

– A kocsmát úgy hívják, hogy Sima Dudor.

– Csak viccelsz.

– Nem. – Draco felállt. – Köszönöm a teát. Találkozunk a Dudorban.

***

Granger késett.

Draco tíz percig járkált előre-hátra a Dudor kövezetes előcsarnokában, mielőtt engedett a pultos barátságos invitálásnak. Egy szedres forralt bort kínált neki.

– S'fair jeelit oot – szólalt meg a pultos. Draco bólintott, feltételezve, hogy ez az érthetetlen kijelentés egy megjegyzés volt a baromira fagyos időjárásra.

– Május elseje van – mondta, és a meleg bort kortyolgatta. – Miért van olyan érzés, mintha rohadt január lenne?

– Legalább csak nedves, és nem havas, fiam – mondta a kocsmáros. – Kire vársz?

– Egy boszorkányra – válaszolt Draco.

– Nyilvánvalóan, különben már rég elmentél volna. Majd én töltök egy kis bort a kedvesednek.

– Egy kolléga – pontosított Draco. – De azért köszönöm.

Elővette a jegyzetfüzetét, és türelmetlenül küldött egy sor ???????????? üzenetet Granger felé.

Választ nem kapott. A gyűrűn keresztül érezte a lány szívverésének gyenge visszhangját, nem pánikszerű, de mindenképpen emelkedett volt a pulzusa. A beosztása szerint a Szent Mungo sürgősségijén volt, vagy legalábbis ott kellett volna lennie fél ötig, és 16:45-kor kellett volna hop-porral a Dudorba érkeznie, és mégsem jelent meg, pedig már negyed hat.

Újabb tíz perc telt el, ami alatt Draco az ablak mellé ült, és figyelte, ahogy az eső kegyesen átadja helyét a szürke égnek. Bármelyik sziget is volt az Orkney-szigetek szigetcsoportja között, ahová Grangernek el kellett jutnia, teljes egészében védett volt a hoppanálás ellen, így kompra kellett szállniuk.

Mivel közeledett a vacsoraidő, és Granger még mindig hiányzott, Draco elfogadta a kocsmáros ajánlatát: pácolt húsok és sajttal.

Ha tizenöt percen belül nem leszel itt, feltételezem, hogy elfogtak, és hoppanálok hozzád, írta Draco következő üzenetét Grangernek. Igazából inkább fenyegetésnek tűnt.

Miután elgondolkodott az üres tányérján, megkérte a pultost készítsen egy második adagot elvitelre. Nem tartozott a normális viselkedésmódjai közé, hogy ennyire figyelmes legyen, de hát, Granger nyilvánvalóan nem ért volna rá enni, és nem akart egy percet sem vesztegetni azzal, hogy érkezését követősen étel után kajtasson.

Az utolsó komp Eynhallow Holm of Eynhallowba hat órakor indult. Most öt óra volt.

Draco kifizette a kocsmárosnak az ellátmányt, megírta Grangernek, hogy a dokkoknál lesz, és elindult oda.

Öt perc, jött Granger válasza.

Draco éppen időben érkezett a dokkokhoz, hogy lássa, ahogy az utolsó komp eltűnik a ködös tengerben.

A kikötőben álló fiút mérgesen faggatta, hogy miért 17:58-kor indult a komp, és nem 18:00-kor, ahogy a menetrendben szerepelt. Megvonta a vállát, és azt mondta, hogy az apja akkor indult el, amikor akart, és itt nem volt más utas. A flancos úrnak hamarabb kellett volna megjelennie. Jöjjön vissza holnap.

– Itt vagyok – jött Hermione válasza kifulladva.

Draco megfordult. Granger futott feléjük a dokkok mentén. Gyógyítói köpenyét valami olyasmi csíkozta, ami inkább hat liter vérnek tűnt.

– Merlin szakállára! – szólalt meg Draco. – Úgy nézel ki, mintha épp most gyilkoltál volna meg valakit.

– Haver – hüledezett a dokkos fiú, egyre sápadtabb lett. – Az ott vér?

– Elvágott nyaki ütőér… rosszabbul néz ki, mint amilyen volt, de életben van – lihegte Granger. Meglengette a pálcáját egy Evanescóval. – Hol van a hajó?

– Elment, kisasszony – mondta a fiú. Draco megjegyezte, hogy sokkal udvariasabban szólítja meg Grangert, mint ő. Egy gyilkosnak látszó alak tiszteletet ébresztett benne. – Holnap vissza kell jönnie.

– Holnap visszajönni? – ismételte Granger. A sikítás határán volt, de igyekezett összeszedni magát. – Nem tudok holnap visszajönni. Ma kellett jönnöm. Beltane van.

A dokkoló fiú erőtlenül gesztikulált az üres dokk felé.
– Kérem, ne öljön meg, kisasszony, nem az én művem volt. Használhat seprűket, ha van kedve repülni. Legalább az eső elállt.

Draco újból érdeklődni kezdett a beszélgetés iránt.
– Mutasd meg a seprűket!

– Seprűket? – ismételte Granger, most már határozottan a sikítás határán.

– Ne hagyja, hogy megöljön! – rimánkodott a fiú, miközben egy fészerbe vezette Dracót. – Két knutért bérelhető, de egy sarlót kérünk kaucióként.

A seprűk olyanok voltak, amit Draco remélhetett volna ebben a távoli helyőrségben: elnyűttek, fáradtak és megkérdőjelezhető tartósságúak.

– Van kétüléses?

A fiú eltűnt egy sötét sarokban, és előhúzott egy ősrégi modellt.
– Dicsfény. Réginek tűnik, de időjárásálló, uram. Apukám tanított meg ezen repülni.

– Félelmetes jóváhagyás, az biztos. Van navigációs rendszere?

– Kezdetleges, uram. De ismeri a Holmot. – A fiú a seprűre koppintott a pálcájával, és azt mondta: Holm of Eynhallow. A seprű felszálló helyzetbe billentette magát, és egyenletesen észak felé mutatott.

– Kész – mondta Draco, és átnyújtott egy sarlót, amely tizenöt ilyen seprűt ért.

A fiú zsebre vágta az érmét, és láthatóan nem mert újra Grangerrel szembenézni, elszaladt.

Draco visszatért Grangerhez a seprűvel.

– Nem – jelentette ki a boszorkány.

Draco a földhöz támasztotta a seprűt, és nagy munícióval támaszkodott rá.
– Jól van. Várom az ötleteidet.

– Gondolkodom – mondta Granger. – Adj egy percet!

Granger gondolkodásához nyilvánvalóan hozzátartozott a vetkőzés. Draco félrenézett. Bár a lány mugli ruhát viselt a gyógyítói köpenye alatt, túl intimnek érezte a látványt. A mugli farmerja egyik aprócska zsebéből előhúzta az anorákját, a csizmáját és a sálját. Az együttest gyapjúkesztyű koronázta meg.

– SWOT-elemzést fogunk végezni – közölte Granger.

– Minden veled folytatott beszélgetés egy elemzés – szólalt meg Draco.

– S.W.O.T. – betűzte Granger.

– Tudom, hogy kell írni.

– Nem. S.W.O.T., ez egy betűszó.

– Vicces, Granger.

Granger mély levegőt vett, és hangosan közölte magával, hogy Draco Malfoy fő célja az életben az, hogy tökéletes kellemetlenkedő legyen, és neki abba kell hagynia a bátorítását.

Draco azt mondta, hogy nincs szükség bátorításra, ez volt a természetes állapota.

Granger meglengette a pálcáját, és egy izzó négyzetet kelt életre előtte, a következő feliratokkal: erősségek, gyengeségek, lehetőségek, fenyegetések.

Fölötte a „Seprűlovaglás a tengeren át” felirat világított.

Granger olyan gyorsasággal töltötte fel a négyzetet, ami arra utalt, hogy ismeri ezt a technikát. A gyengeségeket és a fenyegetéseket könnyedén kitöltötte, olyan dolgokkal, mint „Tengeri szörnyek támadása”, „Hipotermia” és „Valószínű halál”.

Az erősségek közé a „Nem halogathatjuk a kutatást még egy évig” pontot írta. Úgy tűnt, hogy ennek jelentősége van - pirosan világított.

Draco örömmel látta, hogy a lány az „Erősségek” alá a „Malfoy” szót is beírta.

– Mert – magyarázta –, te tényleg tudsz repülni.

Azonban a „Fenyegetések” alá is beírta a „Malfoyt”: „Mert te egy mániákus vagy, aki valószínűleg hurkokat és hasonló dolgokat fogsz csinálni, és mindkettőnket megölsz.”

Az esélyeknél Draco vette a bátorságot, és hozzáfűzte a „Sikításra késztetni Grangert”.

Granger ezt áthúzta, és beírta: „Hamut szerezni”.

– A Beltane-tüzekből? – kérdezte Draco (lopva újra hozzátéve, hogy sikításra késztetni Grangert).

– Igen. Előbb-utóbb úgyis rájöttél volna.

– Már rájöttem – gúnyolódott Draco. – De jó, ha így haladunk, mire odaérünk, már csak hamu marad.

– Rendben, nos, nem számítottam arra, hogy egy idióta varázsló ma egy lebegő viperát próbál nyakkendőnek használni.

Granger hátradőlt, és néhány percig tanulmányozta az izzó négyzeteket. Aztán a Draco kezében lévő 1965-ös Dicsfényre pillantott. Majd a viharos égboltra nézett.

„Nem halogatjuk a kutatást még egy évig” izzott vörösen.

– Bassza meg – jegyezte meg Granger.

Draco vigyorgott.

– Csináljuk. – Ezt nagyon bátran mondta. Granger arca azonban elsápadt, majd hozzátette. –Nem kell ennyire elégedettnek tűnnöd.

Draco még erősebben vigyorgott.
– Elöl vagy hátul? – kérdezte, vízszintesen tartva a seprűt. – Én kormányzok, akárhogy is.

– Melyik a kevésbé borzalmas? – kérdezte Granger, miközben a seprű megingott előtte.

– Ha hátul ülsz, egyedül te felelsz a kapaszkodásért – mondta Draco. – De nem vagy a szélben, és nem igazán látsz semmit, ha ez segít. Ha elöl vagy, semmi sincs közted és a vadkék víz között. De te foghatod a nyelet, én pedig téged.

Körülbelül tizenhat viccet mondhatott volna Draco ebben a pillanatban a nyelekről, de elég józan volt ahhoz, hogy ne tegye. Úgy gondolta, gratulálnia kell magának a visszafogottságáért.

– Nem biztos, hogy bízom magamban annyira, hogy nem ájulok el, és nem esek le a hátulról – szólalt meg Granger. – Szóval te tartanál engem elöl?

– Igen.

Nem volt világos, hogy ez jó vagy rossz dolog-e. Granger a kezét tördelte.

– Nincsenek mentőmellényeik, sisakjaik vagy ilyesmik? Be kellett volna csomagolnom egy ejtőernyőt.

– Egy mit?

– Mindegy. Majd én elölről megyek. Fogj meg! Ha meghalok… én csak… sok mindent meg akarok tenni, mielőtt meghalok. Kérlek, ne hagyj meghalni!

Halálosan komolynak és sírásra késznek tűnt.

– Nem fogsz meghalni, Granger.

– Utálok repülni.

– Tudom. Szállj fel!

– Talán el kéne kábítanod és felébresztened, amikor odaérünk.

– Nem tudom tartani az eszméletlen, rongybaba testedet ebben a szélben, Granger.

– Megvan! Veszek be egy béke elixírt – mondta Granger, és egy zsebében kotorászott. – Csak egy fél adagot, segít, hogy ne legyek olyan feszült. Nem akarom túlzásba vinni az altatót, és nem akarok felborulni…

A béke elixírt megitta, és végül Granger felszállt. A seprűn feszülten ült és összehúzta magát. Fogásától kifehéredtek az ujjai a kesztyűn keresztül is. A szemei csukva voltak. A béke elixírnek nyilvánvalóan több mint néhány másodpercig tartott, mire hatni kezdett.

– Készen állsz? – kérdezte Draco, miközben felkapaszkodott mögé.

– Csak repülünk – szűrte Granger összeszorított fogak között.

Draco repült. Néhány alacsony kört tett vele a fészer körül, hogy megismerkedjen a Dicsfénnyel. A seprű egy merev vén hárpia volt, de elég merész ahhoz, hogy kettejükkel terhelten haladjon az északi szélben. Stabilan állt a levegőben, sokkal stabilabban, mint Draco otthoni, szeleburdi modelljei, amelyek egy ujja érintésére megrándultak. Az Északi-tengerhez való átkeléshez a Dicsfény jól fog jönni. Lassan és egyenletesen haladtak.

Draco megnyugtatásképpen tájékoztatta erről a tényről Grangert. Egy gurgulázás volt az egyetlen válasza.

Tekintve, hogy Granger keze a seprűnyél fojtogatásával volt elfoglalva, Draco széltörő varázslatokat szórt kettőjük fölé, hogy hallják egymást beszélni. Emellett melegítő bűbájokat is varázsolt, amitől Granger hálásan összerezzent, ami érdekes érzés volt.

Draco utolsó korrekciója az utasához kötődött, ami ritkán fordult elő. Másnak érezte a seprű súlyozást, és a kormányzás lefelé mutatott.

Az a néhány alkalom, amikor seprűre partnerrel ült, azok randevúk voltak, és ezek a repülések egy eldugott helyen végződtek és egy jó kis smárolás követte. Draco kételkedett abban, hogy ezen a repülésen szexi fenékmozgásokkal dörgölőznek ágyékához: Granger úgy kapaszkodott a seprűbe, mint a zord halál várna rá, mozdulatlanul, mintha megkövült volna. Egyedül a haja menekült meg a merevség elől, az a néhány szál, amelyik kiszabadult a kontyából, lágyan érintette a férfi arcát. Sampon és fertőtlenítő illata volt.

Draco előrehajolt, és kezét a seprűre tette Granger előtt, indulásra készen. A lány kicsinek és finom csontozatúnak érezte magát a karjai között.

– Kényelmes – mondta Draco.

– Uhum – mormolta Granger a rémületét ékesszólóan megfogalmazva.

Draco észak felé fordította őket, és gyorsítani kezdett. Granger, csukott szemmel, de érezte a változást, és heves kívánságokat fogalmazott meg Draco sorsával kapcsolatban ebben a világban és a túlvilágon, amitől egy finomabb ember sírva fakadt volna.

Draco csak annyit mondott:
– Nyugalom, Granger! – 0,01 százalékkal lelassította. – Eynhallow Holmjára, vén madár – szólalt meg Draco, és megpaskolta a seprűt.

Következő állomás: a tenger.

hozzászólások: 0