12. fejezet
A teadélután

Draco jegyzetfüzete a következő napokban néma csendben maradt. Feltételezte, hogy Granger duzzog, és addig nem hall felőle, amíg ki nem jelöli a következő csillagot nyaralásáról.

Ezért meglepődött, amikor még a hét letelte előtt kapott tőle egy levelet.

Meghívást kaptam teára az édesanyádtól. Most vasárnap.

Kedves leszel és eljössz? – kérdezte Draco.

Nem biztos, hogy megérdemled, hogy kedves legyek – mondta Granger.

Ne büntessed miattam az anyámat – írta Draco. Különben is, futóféreg-nyálkát ettem, nem szenvedtem még eleget?

Tényleg megetted? – kérdezte Granger.

Igen – felelte Draco.

Hazug – mondta Granger.

Draco nem válaszolt, mert a lánynak igaza volt.

A jegyzetfüzet ismét berregett. Csak akkor megyek, ha te is ott leszel. Nem szenvedek egyedül.

Én nem tudok. Már kitaláltam magamnak egy beütemezett programot – mondta Draco.

Nagy kár – írta Granger. Akkor nem csinálok semmit.

De ez bonyolult – válaszolt Draco. Remélte, hogy a lány hallja a nyafogást a szövegen keresztül.

Ahogy az is, hogy részt veszek egy rendezvényen a Malfoy kúriában.

Draco kiegyenesedett a székében. Szóval a lány kijátszotta ezt a kártyát. Feltételezte, hogy akkor nem volt más választása.

Megértettem. Én is ott leszek.

A lány nem válaszolt.

***

Eljött a vasárnap, és vele együtt a szokásos előkészületek láza, amely Narcissa rendezvényeit megelőzte. Draco addig maradt a szobájában, amíg Henriette és házimanótársai örvénye el nem csendesedett, és meg nem érkeztek az első vendégek.

Narcissa olyan stratégiával és kifinomultsággal kezelte a vendéglistáját, amelyet évtizedek alatt fejlesztett ki, amikor tökéletes háziasszonyként szolgált. A mai meghívottak között vegyesen voltak magasabb rangú minisztériumi alkalmazottak és akadémikusok. Granger számára a csoport lehetővé tette, hogy kényelmesen elvegyüljön egy ismerős társaság között. Draco számára ez áldás volt, mivel a ragaszkodó debütánsok és a magas rangú minisztériumi alkalmazottak kategóriája általában kölcsönösen kizárták egymást.

Elkapta Henriette-et, és halkan megkérte, szóljon neki, ha Granger megérkezett.

Aztán betért a szalonba, amelyet Narcissa ezen a szép májusi délutánon a nyugati teraszra nyitott. A teraszra finoman megmunkált ezüstasztalok sorakoztak, amelyeken ujjnyi szendvicsek és sütemények halmozódtak. A vendégeket lebegő csipke napernyők védték a naptól, amelyek fölöttük lengedeztek.

Draco felismert néhány régi iskolatársat, és odasétált, hogy csevegjen Terry Boottal (Mágikus Balesetek és Katasztrófák Osztálya), Daviesszel (Mágikus Szállítás) és Padma Patillal (Edinburgh-i Egyetem). A beszélgetés az öregedésről szóló kölcsönös ugratásoktól a Falmouth Falcons legutóbbi teljesítményén át a gyerekekig terjedt, mire Draco elvesztette az érdeklődését, és elkezdett kitérő manővereket fontolgatni.

A megmentés Henriette formájában érkezett, aki megrántotta Draco ingujját, hogy közölje, Granger gyógyító épp most érkezett.

Draco megtalálta Grangert, amint éppen leporolta magát a szalonban. Félig-meddig azt várta, hogy a lány mugli öltözékben érkezik. Ő azonban vette a fáradságot, hogy az alkalomra talárt viseljen. Szürkéskék volt, francia stílusban, ami kiemelte a kulcscsontját és a karcsú nyakát, és a szabás a derekán.

Granger sápadt volt, de természetfeletti nyugalom látszott rajta, amikor megpillantotta Dracót, és megkérdezte:
– Miért is vagyok itt?

Draco az ujjain sorolta a lehetőségeket:
– Hirtelen érdeklődés a kapcsolatépítés iránt. Hogy megköszönd a Malfoyoknak, hogy lehetővé tették a Delacroix árvaházat. Mert Narcissa Malfoy személyesen hívott meg, és neki senki sem mond nemet. Mert én kényszerítettelek rá. Válassz egyet, ami szimpatikus.

– Ne hízelegj magadnak, te nem tudnál kényszeríteni semmire.

– Ne hívj ki, mert még a végén úgy döntök, bebizonyítom, hogy tévedsz.

Ő és Granger kölcsönösen makacs pillantásokat váltottak. Dracót azonban jobban érdekelte a remegő kezek vagy egyéb remegések határozott hiánya, amelyek általában Granger szorongó állapotait jellemezték, amit a mai eseménynek a helyszínt tekintve ki kellett volna ezt váltania.

– Béke elixírt vettél be – állapította meg Draco.

– Amitől csak túljutok rajta – mondta Granger. – Nem kell emlékeztetnem téged, milyen volt a legutóbbi tartózkodásom e tető alatt.

– Aligha ugyanaz a tető – szólalt meg Draco, és felnézett a felettük magasodó nagy fehér ívre.

– Hogy érted ezt? Ó… azt mondtad, hogy újjáépítetted.

Granger is felnézett a grandiózus mennyezetre. Egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt:
– Egy gondolatkísérlet: vajon akkor is ugyanaz a kúria lenne, ha az eredeti elemeit mind kicserélték volna?

– Thézeusz hajója – mondta Draco. – Hát… Thézeusz kúriája, gondolom.

Granger a plafonról a férfira fordította a figyelmét. Az arckifejezése a meglepettől a lenyűgözöttig, majd vissza a semlegesig változott.
– Pontosan.

– Szólj, ha kitaláltad. – Draco az ajtó felé tartotta a karját. – Mehetünk?

– Nem – mondta Granger, karját a dereka köré fonva. – Inkább itt maradnék, és az identitás metafizikájáról beszélgetnék.

– A mai vendégek fele itt agyas. A metafizikáról kedvedre vitatkozhatsz. Itt van az a Patil iker, aki Edinburghban tanít.

– Ó, Padma is itt van?

Ez a hír arra sarkallta Grangert, hogy kövesse Dracót az előcsarnokba vezető ajtóhoz. Megállt a küszöbön, és vett egy mély lélegzetet. Aztán besétált a tulajdonképpeni kúriába. Draco a háta mögé pillantva észrevette, hogy a lány lehajtott fejjel jár, és egyáltalán nem néz körül. Ami kár volt, mert a legutóbbi, szerencsétlen látogatása óta lényeges változások történtek.

– Meg akartunk szabadulni életünk… sötétebb pillanatainak minden emlékétől. Voldemort itteni tartózkodásától. – Draco megjegyzése felkeltette Granger figyelmét a saját zavarán túlra terelte. – Kicsit megváltozott.

Granger erőfeszítéssel felfelé kényszerítette a tekintetét.
– Ó… sokkal… sokkal világosabb, mint amire emlékszem.

Ezen a sikerén felbátorodva Draco úgy döntött, hogy tovább fecseg a változásokról… bármi is tartotta fenn Granger állát. Nem lenne jó, ha rémülten sétálna be a szalonba.

– Új ablakokat tettünk be. Nos, az a tetőablak egy hatalmas, rohadt lyuk volt valami robbanás miatt. De tetszett nekünk, hogy a nap bejut az előcsarnokba, ezért beüvegeztettük, ahelyett, hogy tetővel fedtük volna be.

Megálltak egy másik nagy, furcsa alakú ablak előtt, amely keletre nyílt.
– Ezt az átkot egy csapat auror csinálta csoportosan. Nem volt érdemes újra befalazni, nem, amikor ilyen szépen beengedte a napfelkeltét.

Granger hátrahajtotta a fejét, és tanulmányozta a határozottan nem hagyományos építészeti elemet.
– Tudod… nekem ez tetszik.

– A kígyók és más groteszkek sérülése egy meglehetősen érdekes felfedezéshez vezetett – folytatta Draco, és a felettük lévő boltíves díszlécek felé mutatott. – Rájöttünk, hogy angyalok ikonográfiája fölé építették őket. Szerintem ettől a hely olyan lett, mint egy katedrális, de anyámnak tetszettek. Az épeket megtartotta.

Granger szemügyre vette a féltucatnyi angyalt, amelyek különbözőképpen ültek és szárnyaltak, fent a mennyezet tetejének közelében.
– Ó. Azt hittem, hogy mindig is kígyók voltak.

– Mi is azt hittük. Úgy tűnik, valamelyik Malfoy a tizennyolcadik században kicsit felidézte a család Mardekár Malazárhoz fűződő kapcsolatát, és úgy döntött, teljes szívvel átveszi a kígyóábrázolást.

Ahogy végigmentek a szalonba vezető folyosón, a fényes fadeszkák a lábuk alatt hirtelen üvegnek adták át a helyüket.

– Na, ez érdekes – mondta Draco. – A tömlöcök teljesen elpusztultak az utolsó csatában és alattuk…

– Ó… romok!

– Régészeket hívtunk. Szerintük ez egy szerzetesi település volt. Hatodik századi.

– Kelta?

– Igen. Írtak egy jelentést… valahol…

Granger úgy tűnt, készen áll arra, hogy térdre rogyjon, és az arcát az üvegpadlóhoz szorítsa, amely alatt a mágikusan megvilágított romok csillogtak.

– El kell küldened nekem egy másolatot. Milyen lenyűgöző.

Draco megígérte, hogy megteszi. Éppen gratulálni akart magának ahhoz, hogy ügyesen kezeli Granger hangulatát, amikor a következő nehézség Henriette személyében jelentkezett.

– Tojásos és zsázsás szendvicset? – dörmögte egy hang valahol a derekuknál. – Kalácsot vajkrémmel?

Granger megfigyelte a házimanót. Henriette kifogástalanul öltözött, hímzett párnahuzatban, mosolygott és figyelmes volt. Amikor Granger nem válaszolt azonnal, Henriette újabb tálcát nyújtott oda.
– Vagy talán karamellás teasüteményt a kisasszony számára?

Granger belső vívódása nyilvánvaló volt, de úrrá lett rajta.
– Igen, én egy teasüteményt kérek. Un grand merci.

– Cela me fait plaisir, Mademoiselle – mondta Henriette egy pukedlivel, mielőtt eltűnt.

Granger rajtakapta Dracót, amint a házimanó eltűnt, és őt figyelte.

– Mi az? – kérdezte.

– Várom a kritikádat – mondta Draco.

Granger vett egy mély levegőt.

– Megbarátkoztam a ténnyel, hogy a varázslótársadalomnak vannak olyan részei, amelyeket soha nem fogok megérteni.

– De te elfogadod őket?

– Nem – mondta Granger. – Elviselem őket.

– Hm.

– Ne aggódj, nem fogok házimanóforradalmat kirobbantani a kúriátokban.

– Nagy kár – szólt Draco. – Henriette francia, tudod. Természeténél fogva radikális.

Végül eljutottak a szalonba. Draco apró lélegzetvételt hallott maga mellett. Granger mélyet lélegzett. Ő maga érzéketlen volt az anyja díszleteire, de feltételezte, hogy a helyszín meglehetősen szép volt, a napfény, a terasz, a napernyők…

– A virágok – lelkendezett Granger.

– Örülök, hogy elnyerték a tetszését – szólalt meg Narcissa hangja. – Isten hozta, Granger gyógyító. Nagyon örülök, hogy el tudott jönni.

Draco észrevette, hogy az anyja a Granger titulusát használja, és azon tűnődött, vajon mennyire szidná meg, ha hallaná, ő Grangert, nos, Grangernek szólítja.

Narcissa kiváló háziasszony volt, a legpazarabb virágdíszek körbejárásával vezette be Grangert a helyiségbe. Kettejük között merevséget lehetett érezni, amit mindkét boszorkány a semleges udvariasságra törekedve a lehető legjobban palástolt.

Narcissa odaterelte Grangert az idősebb minisztériumi tömeg felé. Draco végignézte, ahogy Grangert nagy figyelemmel mutatják be a sok-sok eredményét. Ezekben a körökben Grangert aligha kellett bemutatni, de a Malfoy kúriában való jelenlétét, ahogy Narcissa remélte, halk suttogással vették tudomásul.

Most már biztosra vette, hogy Granger nem fog elájulni rémületében, vagy elmenekülni a helyiségből, Draco folytatta a smúzolást. A Malfoy név és a hírnév újjáépítése másfél évtizedes munkát igényelt tőle és az anyjától. Ennek most látták a gyümölcsét: a terem tele volt hatalommal bíró emberekkel, akik mind örültek, hogy egy Malfoy-rendezvényen láthatják őket, és alaposan kiélvezték Narcissa vendégszeretetét. Draco tudta kinek van szüksége pénzére, és kinek befolyására.

A teát felszolgálták. Granger belesodródott a roxforti tömegbe, Patillal és Boottal beszélgetett. Draco örömmel vette tudomásul, hogy a lány szabályosan, előre-hátra, keverte a teát, anélkül, hogy a porcelánhoz ért volna a kanala. Biztos volt benne, hogy ezt az anyja is észrevette volna.

Igen – Narcissa épp most pillantott Grangerre, és tekintete a kavarást figyelte, aztán azokra siklott, akikkel Granger beszélgetett, figyelve a beszélgetések jellegét.

Néhány nappal korábban Narcissa bevallotta Dracónak, mennyire meglepődött, amikor „a Granger lány” elfogadta a meghívást a teára. Anyja Draco dolgozószobájában járkált, és hosszasan sorolta az előnyöket: mugli születésű, Potter bizalmas barátja, egy kiváló hírű gyógyító, és persze egy boszorkány, aki a háború túloldalán állt, és most leereszkedett, hogy csatlakozzon hozzájuk a kastélyban. Erre már korábban is gondolnia kellett volna, tényleg, de Miss Granger mindig is olyan rideg és barátságtalan volt. Micsoda szerencse, hogy Draco táncolt vele.

Narcissa afféle puccsnak tekintette Granger jelenlétét. Most láthatóan örömmel figyelte, ahogyan ez kibontakozik. Granger szívélyes volt, nem pedig távolságtartó, mint amilyen lehetett volna, és tökéletesen úrihölgyi és boszorkányos módon viselkedett. Nevetett a minisztérium fontos személyiségeinek gyenge viccein, és számos témában tekintélyt parancsolóan beszélt. Áradozott az ételekről, a szobákról, a házigazdákról. Összességében az ideális vendég.

Amikor mindenki jóllakott a füstölt lazaccal, süteményekkel és lekvárral, levonultak a terasz lépcsőjén és a kertbe. A vendégek – Draco számításai szerint körülbelül negyvenen lehettek – a sövények és a tavaszi virágágyások között bolyongtak, miközben a nap kezdett lenyugodni.

A botanika iránt különösen érdeklődők követték Narcissát az üvegházakba, ahol az asszony körbevezette őket a legritkább és legkényesebb példányok körül. Granger természetesen csatlakozott ehhez a csoporthoz. Draco lemaradt, halványan megfordult a fejében, hogy ez az összejövetel nyilvános eseménynek számít, és ezért neki is ott kell lennie, ha valamelyik vendég elveszítené a fejét, és megtámadná Grangert a minisztérium egyik leghírhedtebb aurorjának jelenlétében.

Grangert különösen érdekelte Narcissa kolibri jácintjának eredete, amelyet az anyja elmondása szerint egy provence-i varázslótól importáltak, sok évvel ezelőtt.

Narcissa a csoport többi tagjával együtt átment a következő sorba. Granger megállt, és tanulmányozta a jácintot, amelynek virágfürtjei remegő röpködéssel nyitották és zárták szirmaikat, akárcsak névadójuk, a kolibri.

– Csodálod, vagy tervezel valamit? – kérdezte Draco, egy hatalmas páfrány mögül bukkant elő.

Granger megrettent. Aztán bosszúsan nézett.
– Ne is törődj vele!

– Akkor az utóbbit.

– Csak gondolkodom – mondta Granger.

Draco odalépett mellé.
– Ha szükséged van a virágra valamiért, anyám biztosan nem bánná. Valószínűleg nagyon örülne, ha hozzájárulhatna, bármi is legyen a vállalkozásod.

– Nem. – Granger hangja homályos volt, és a szemei fókuszálatlanok voltak. – Nem, ő már segített.

– Hogyan?

– Semmiben, nem számít – válaszolt Granger, visszazökkenve a jelenbe. Ami hazugság volt, de Draco úgy döntött, nem erőlteti.

Körbe fordult, hogy megnézze, hová jutott a csoport. Valami azonban megálljt parancsolt neki. Draco követte a tekintetét a kastély tetővonaláig, az üvegház üvegén keresztül.

A felismerés megvilágosodott előtte.
– Malfoy, ez… ez az a hely, ahol a szalon volt?

– Igen.

Egyfajta borzongás futott végig Grangerben, aztán jött a dac: a hátának kiegyenesedése, az állkapcsának összeszorulása, majd egy furcsa, reflexszerű kapaszkodás az egyik ujjába.

Most az arca feszültnek tűnt, és a lélegzete kapkodóbb lett. Vajon a béke elixír hatása egy ilyen igazán szerencsétlen pillanatban múlt el?

– Menjünk innen – szólt Draco. Nem hagyott neki lehetőséget az ellenkezésre, átfonta a karját az övén, és kivezette az üvegházból. A bámészkodók számára úriemberként viselkedett, ahogyan elkísérte a hölgyet a sártócsák mellett, de a szorítása vasból volt.

Azt mondta magának, hogy ez a törődés azért van, mert az anyját lesújtaná, ha Granger elájulna, és jelenetet rendezne az összejövetel közben. Nem azért, mert törődött volna a karját fogó boszorkánnyal, aki valahogy egy pillanatig az erős és a teljesen törékeny között ingadozott.

– Malfoy, jól vagyok – szólalt meg Granger összeszorított fogak között. Megpróbálta elhúzni a karját.

– Hazug – mondta Draco, nem engedve a szorításából.

– Jól van. Mindjárt jól leszek. Nem számítottam rá, hogy ennyire…

– Ha azt mondod, hogy gyenge, akkor haragudni fogok – mormolta Draco.

– Akkor le kell győznöm. – Granger megtörölte a homlokát. – Eurgh, hideg veríték.

– Hozzak valamit? Nyugtatót bájitalt? – kérdezte Draco. Azonban, ahogy Granger kinyitotta a száját, eszébe jutott: – Nem, ellenjavallott a 24 órán belül fogyasztott béke elixír miatt. Majdnem elfelejtettem. Ülj le!

Granger leült a kőpadra, amely felé Draco irányította a tekintetét.

És végre ott volt a remegő keze. Megpróbálta elrejteni őket a talárja ráncai közé.

– Jól vagyok, tényleg – mondta Granger.

– A színpadias viselkedésed irritál a legjobban – jegyezte meg Draco.

Hívott egy házimanót, hogy hozzon csokoládét, ami azonnal meg is jelent egy ezüsttálcán, egy hatalmas tábla és két csokoládétorta formájában.

Granger letört egy darabot a táblából, és hagyta, hogy elolvadjon a szájában.

– Jobb? – kérdezte Draco.

– Mm, endorfin – mondta Granger. A könnyedségre tett kísérletet meghazudtolta a lány sápadt arca.

– Ha anyám megkérdezi, mi történt, majd azt mondjuk, hogy azért tettünk egy kis kitérőt, mert meg akartad nézni a szökőkutat.

– Milyen szökőkutat? – tudakolta Granger.

– Azt a szökőkutat – mutatott felé Draco.

Granger először vette számba a környezetét, és azon kapta magát, hogy a szökőkutat nézi.

– Hippokampusz! – zihált Granger. – Ööö… hippokampuszok.

Draco a szökőkút felé intett a pálcájával, aktiválva a csobogást, amely valósággal életre keltette a szökőkutat.

– Most, hogy már láttam őket személyesen, ez csak halvány utánzatnak tűnik.

– Ne butáskodj! Ez gyönyörű. Ki készítette?

– Fremiet – mondta Draco.

– Hát persze.

Draco kritikusan szemlélte a szobrot.
– A méretarányok megfelelőek, az arányok tökéletesek, a mozdulat gyönyörű, de nehéz megragadni a fenségességet.

– Amire igazán szükségünk van, az egy fagyos északi-tengeri szél, hogy lefagyjon a fenekünk, hogy teljes legyen az élmény – mondta Granger.

– Megkérem a gondnokot, hogy szórjon rá jégeső permetet.

– Van egy ócska, öreg seprűd, amin együtt repülhetnénk?

– Valószínűleg – mondta Draco. – Hozhatom?

– Nem.

– De képzeld el, mit szólna hozzá anyám!

– Pontosan.

Draco vigyorogva dőlt hátra a tenyerére.
– Most pedig forralt borra vágyom.

Csendben nézték a víz játékát a felemelkedő Hippokampuszok felett, amit csak a vízsugarak csobogása tört meg. Granger megevett még egy szelet csokoládét. Draco elfogyasztotta a másik süteményt.

A könnyed csevegéstől a szökőkútról eltekintve, Draco néhány kellemetlen érzéssel birkózott meg. Meggyőzte Grangert, hogy jöjjön el, amivel örömet szerzett az anyjának, de ez nem csupán egy délutáni kirándulás volt számára egy korábbi ellenségének otthonában. Látva a reakcióját, ahogy ott állt, ahol az az átkozott szalon volt, Draco megértette, ez valami nagyobb és sokkal nehezebb dolog volt.

Az ő szemében a ház már nem is ugyanaz a ház volt, és a szalon már nem is létezett, de Granger számára ez egy szenvedés színhelyén tett látogatás volt. A sikolyai visszhangoztak ugyanezen a helyen, sok órán át Bellatrix pálcája miatt. Nyugtalanabb éjszakáin eszébe jutottak ezek.

Nem egy bravúr volt, hanem igazi bátorság, amiért idejönni.

– Nem kellett volna rávennem téged, hogy idejöjj – szólat meg Draco, anélkül, hogy Grangerre nézett volna, mert a hiba beismerése nem ment könnyen neki. – Haza akarsz menni? Visszaviszlek a kandallóhoz. Mondhatjuk azt, hogy az egyik páciensednek szüksége volt rád.

Granger egyfajta néma meglepettséggel pillantott rá. Aztán lenézett a kezére, amely már nem remegett.

– Azt hiszem, most már jól vagyok.

Az arcára visszatért a szín, és a légzése is normális volt. Azonban nem tért vissza a szokatlan nyugalom szintjére, amely ideérkezésekor jellemezte; az elixír hatása.

Granger az üvegházat nézte, amely azon a helyen állt, ahol megkínozták.
– Azt hiszem, jó, hogy visszajöttem. Lehetséges. Ez a lezárás, nem igaz? Egy szörnyű fejezet végét jelzi.

A víz táncolt. Ahogy a nap lenyugodott, a kert mágikus megvilágítása átvette az uralmat. A szökőkút fényben fürdött, a hippokampuszok mintha lélegeztek volna. Az üvegház aranylóan ragyogott.

– Most már jó dolgok teremnek ott – folytatta Granger. – Még az otthonod is… más. És nem csak az épületre gondolok. Megérintette a fény.

Draco nem szólt semmit. A veszekedéseken és ugratásokon túl egy furcsa, új területre tévedtek, és nem volt biztos talaj a lába alatt.

– Néha azt hiszem, tizenöt év olyan rettenetesen sok – folytatta tovább Granger. – Igazából a fél életünk. Egy korszak. És aztán vannak olyan pillanataim, mint… mint amilyen ez most, amikor úgy érzem, mintha tegnap lett volna. És minden nyers és fájdalmas.

– Tudom – szólalt meg Draco. Pontosan tudta.

Hosszú csend volt. A víz táncolt és énekelt.

Végül Granger ismét megszólalt.
– Legalább is annyira megváltoztál, hogy már nem látom benned azt a zsarnokoskodó idiótát az iskolás éveimből.

– Valóban?

– Igen. – Granger elmosolyodott egy aprócska mosollyal. – Most már csak egy sima idióta vagy.

Ahogy Granger mosolygott, Draco érezte az enyhülést. Visszatértek az ismerős talajra.

– Hűha – mondta Draco.

– Hozzánőttél az álladhoz – jegyezte meg Granger.

– Köszi.

– És a lábadhoz is… többé-kevésbé.

– Folytasd csak. Ez a katalogizálás izgalmas.

– Mi legyen a következő?

– Még nem sértetted meg a kezemet – mondta Draco.

– Mutasd meg! – A lány a kis kezébe vette a férfi kezét, és kritikus szemmel végigsimított rajta. – Túl nagy. Talán van benned még egy kis növekedési hormon.

– Talán.

– Bár jobb, ha nem – folytatta Granger, és elengedte a kezét. – Már így is magas vagy. Nem akarsz girhes lenni.

Draco megengedett magának egy vigyort, mert hallotta a hazugságot a hangjában.
– Van még valami, amit kritizálni szeretnél az arányaimmal kapcsolatban?

– Azt hiszem, feltérképeztem a legrosszabbakat.

– Ah. Én vagyok az aranymetszés megtestesítője.

Granger szigorúan végigmérte a férfit.
– Fibonacci biztos teljesen bepácolna téged Chiantiban.

Váratlan nevetés tört ki Dracóból. Aztán összeszedte magát.
– Eszedbe jutott már, hogy az alapfokú metrikád nem stimmel?

– Hogy érted ezt?

– Az, hogy pöttyöm vagy – magyarázta Draco, és Granger felé mutatott. – Ezzel az összehasonlítási alappal a többiek hatalmasnak tűnnek.

Granger provokáltnak tűnt.
– Én nem vagyok pöttyöm. – Nagyon egyenesen ült a padon. – Én átlagos vagyok, köszönöm. Vagy egy hajszállal alatta.

– Több hajszállal, azt hiszem. Lehet, van némi tündér örökséged. Ez megmagyarázná a rikácsolást.

– Nem vagyok rikácsoló – ellenkezett Granger egyre rikácsolóbbá vált a hangja.

Draco feltartotta a mutató- és hüvelykujját, és a résen keresztül Grangerre nézett.
– Húsz centiméter magas… ez nagyjából megfelel. Aprócska.

– Aprócska?!

– Mikroszkopikus, tényleg. Te vagy a nanorészecske, beszélned kellene azzal a dán fickóval, és megkérdezhetnéd a klinikai alkalmazásodról.

Granger kinyitotta a száját. A vonásain rövid ideig sértődöttség és szórakozottság kötött hadakozott, aztán nevetésben tört ki.

Ahogy a ragyogó hang visszhangzott az udvaron, Draco úgy határozott, hogy Grangert megnevettetni is egy olyan hobbi lehet, amit érdemes lenne űzni.

Granger vidámsága alábbhagyott. Vett néhány mély lélegzetet, és finoman letörölt egy könnycseppet a szeme alól.

– Csodálatos. Hideg veríték és most könnyek. Van még valami más érzelem, amit szeretnél kicsikarni belőlem a sminkem elleni háborúdban?

– Melyik érzelem nem ment még át rajtad ma?

– Lássuk csak. Voltam már stresszes, dühös, ijedt, megbocsátó (a hibáiddal szemben), örömteli, ööö…

– Akkor a szerelem – javasolta Draco.

– Azt már éreztem.

– Valóban?

– Igen. Van valami köztem és a csokoládé között. Szeretnék egyedül maradni vele, ha nem bánod.

– Bocsánat, de te alapból ménage à trois-t kötöttél, amikor elfogadtad a csokoládét az otthonomban – mondta Draco, és letört magának egy darabot.

– Ez a csoki nem monogám?

– Nem.

– Rendben – sóhajtott Granger. – Gondolom, van elég, amin megoszthatunk.

Elővette a pálcáját, és megolvasztott egy keveset a csokoládéból. Aztán letört egy darabot a maradék csokoládétortából, és belemártotta az olvasztott csokoládéba.

– Tiszta dekadencia, Granger, de tetszik a stílusod.

Megették a tortát.

– Tényleg jobban érzem magam – mondta utána Granger. – Nem lenne jobb, ha újra csatlakoznánk a többiekhez?

– Gondolom – vonta meg a vállát Draco.

Bár igazából nem akart. Inkább ült volna itt, és nézte volna, ahogy a naplemente lágyan rózsaszínre színezi az eget, hallgatta volna a szökőkutat, és élvezte volna azt a jó érzéssel teli pezsgést, amit csak a varázslócsokoládé tudott adni. Esetleg egy-két vitát szítania Grangerrel, csak úgy a vicc kedvéért.

Melyik téma provokálná őt a legjobban? A jóslástan? Oxford a Cambridge-i rangsorban? A macskája? Kikérdezni őt a projektjéről? Egy közös seprűzés a birtok felett? Potter sértegetése? Házimanók?

Grangernek rengeteg gombja volt.

Mielőtt azonban Draco megengedhette volna magának azt a luxust, hogy a következő rakétát kilője, a partizók egy vándorló csoportja csatlakozott hozzájuk az udvaron, és a szökőkút szépségéről szóló felkiáltásokkal rontotta el a hangulatot.

Draco észrevette, hogy Granger eltávolodott tőle a padon. Ez mulattatta – mit gondolt, hogy az emberek meglátják őket együtt egy padon, és valamilyen következtetésre jutnak? Ő volt Draco Malfoy, a lány pedig Hermione Granger. Ez teljesen nevetséges volt.

(A lány távolságtartása mindazonáltal duzzogással töltötte el. Ő is arrébb húzódott a boszorkánytól a padon.)

Így épp elég hely maradt, hogy egy frissen érkezett köcsög meghívassa magát, és közéjük ült.

– Zabini – köszöntötte Draco. – Nem tudtam, hogy téged is meghívtak.

– Draco – köszöntötte Zabini. – Grang… ööö… Granger gyógyító? Granger professzor?

– Hermione jó lesz – válaszolta Granger, akit Zabini most már teljesen elrejtett Draco szeme elől.

– Nem értek egyet – ellenkezett Draco. – Ne hívjátok Zabinivel egymást a keresztneveiteken.

– Túl késő – szólalt meg Zabini. – Megvan a hölgy engedélye.

– Használd bölcsen – mondta Granger.

– Hermione – ejtett ki Zabini lassan a szót, amivel Dracót agyát felhúzta. – Shakespeare-i, nem igaz?

– Az – válaszolt Granger. Meglepettnek tűnt a hangja.

Draco emiatt még jobban bosszankodott. És honnan a fenéből tudta ezt Zabini? Az az abszolút barom.

Zabini ekkor hátat fordított Dracónak, és folytatta a kedélyes csevegést Grangerrel. Érdeklődött a munkája felől, a kutatásairól, és arról, hogy miért vesztegeti az idejét egy olyan nagy baromra, mint Draco? Jöjjön, és üljön le vele a cseresznyefák alá. Narcissa kihozatta a pezsgőt.

– Itt vagyok ám – jegyezte meg Draco.

– Ó – szólt Zabini. – El is felejtettem.

– Malfoy nem egy nagy balfék – mondta Granger.

Zabini elvigyorodott.

– Akkor mekkora balfék?

– Kisebb, és csak akkor, ha dühös.

– Nyilvánvalóan nem ismered őt – fintorgott Zabini.

– Kialakult bennem egyfajta kép – mondta Granger.

Zabini csodálkozva nézett Dracóra.
– Egy kép, azt mondod?

– A munka miatt – magyarázta Granger.

– Ó? És milyen minőségben dolgoztok együtt Dracóval?

– Egy unalmas minisztériumi ügyben, amivel nem untatlak. – Granger felállt, megigazította a talárját, és elindult a szökőkút melletti vendégcsoport felé. – Bocsássatok meg… beszélnem kell Padmával.

Draco, aki Granger hátsóját nézte, miközben távozott, bosszúsan vette észre, hogy Zabini is ugyanezt teszi.

– Hmm – mondta Zabini.

– Mitől viselkedsz úgy, mint egy hatalmas barom? – kérdezte Draco.

– Semmi extra – szólt Zabini. – Láttam egy csinos lányt, és le akartam ülni mellé. Pont úgy, mint te… nem?

– Nem azért ültem mellé, mert ő egy csinos lány – morogta Draco. A hogyanokat és a miérteket azonban nem akarta elmagyarázni. – Ez csak… megtörtént.

– Szóval nem zavartam meg semmit?

– Persze, hogy nem. Ő Granger. Mennyit ittál?

– Egyáltalán nem ittam. De… ez jó. Egy pillanatra azt hittem, hogy kezdesz egy kicsit birtoklóvá válni, öregfiú.

Draco gúnyolódott.

– Birtokló? Ez Granger.

– Ezt már megállapítottuk, igen – mondta Zabini. – És ő egy koraérett kisgyerekből egy meglehetősen tüzes boszorkánnyá vált. A tekintélyt parancsolóvá. Hozzáértő. Ez tetszik nekem. De ha inkább a múltban szeretnél élni, akkor nyugodtan folytasd. Én boldogan találok szórakozást a jelenben.

Zabini felállt, hogy csatlakozzon Grangerhez és Patilhoz, Dracót pedig otthagyta, hogy ezen tűnődjön.

Egy dolog biztos volt: ha Zabini azt hitte, hogy Grangerrel csak szórakozni akar, akkor egy kicsit bekavar a rendszerbe. A tisztavérű boszorkányok, akik részt vettek a szokásos táncukban, százféleképpen voltak Granger szöges ellentétei. Szórakozás? Zabininek fogalma sem volt, mibe keveredett.

Draco lekapott egy pohár pezsgőt egy arra járó tálcáról.

És az a feltételezés, hogy birtoklóan viselkedett? Nevetséges. Legrosszabb esetben, mondta magának Draco, miközben a pohara fölött figyelte Grangert, ő vigyázott rá. És ez csak azért volt, mert megbízást kapott a védelmére. Amiről Zabini szintén nem tudott.

Draco arra a következtetésre jutott, hogy Zabini egyáltalán nem tud semmit, és egy idióta.

hozzászólások: 0