4. fejezet
Imbolc

Az alatt a maroknyi év alatt, amíg Potterrel és Weasleyvel dolgozott, Draco kialakított velük egy hűvös, szakmai jellegű kapcsolatot, amit Weasley másnap reggel azzal demonstrált, hogy:

– Hé! Faszfej! – kiáltott, és úgy lógott Draco fülkéjének falán, mint egy szétesett vörösbőrű muppet.

– Mit akarsz, Weasel?

– Hallottuk, hogy Hermionénak aurori védelmet kértek, és hogy a fickó egy szemétláda – mondta Weasley.

– Ez az ő leírása volt, vagy a tiéd?

Potter, akinek katasztrofális haja és élénkzöld szemei megjelentek a fülke falánál, azt mondta:

– A miénk. Azt mondja, hogy te elég profi voltál. Mi tudjuk az igazságot.

– Szerencsés fickó – morogta Weasley. – Hogy lehet, hogy Tonks nekünk adta a vámpírokat, te meg a Hermione-ügyet kaptad? Még csak nem is kedveled őt.

– Úgy tudom, ez kompetencia kérdése volt – közölte Draco. – Tonks azt mondta, hogy a legjobb aurort kell kirendelnie, hogy megvédje a Legnagyobb Elmét az Egyesült Királyságban…


Weasley gúnyolódott, Potter felnevetett.

– Az idegesítő auroroknak pedig a kellemetlen vámpírokkal kell foglalkozniuk – fejezte be Draco.

– Én nem mondtam ilyesmit – szólalt meg Tonks, miközben egy alacsony, túlsúlyos férfi alakjában odabattyogott. – Nem kéne mindannyiótoknak dolgotokra menni, ti ostoba fecsegők? Szerintem mindannyian kellemetlen aurorok vagytok.

Potter és Weasley kuncogott. Draco megsértődött.

– Amúgy min dolgozik Hermione, ami ennyire felbosszantotta az öreg Shacket? – kérdezte Weasley. – Nem árulja el nekünk.

– Ezt az információt csak a legközelebbiek tudhatják – válaszolt Draco az orrát kocogtatva.

Neki sem volt fogalma erről, de a kellemetlenkedő duót felhúzni mindig jó móka volt. A másik kettő bosszúsan nézett, mivel úgy tűnt, Draco tud valamit, amit ők nem.

– Munkára! – kiabált Tonks az irodájából.

– Igen, főnök – felelte Weasley.

– Egy szó, mint száz, Malfoy – mondta Potter, miközben távoztak. – Ne sértegesd Hermione macskáját!

– Túl késő – válaszolta Draco.

***

Két hét telt el, és ezalatt minden csendes volt a Granger-fronton. A gyűrűjét úgy kalibrálták, hogy Dracót figyelmeztesse a szélsőséges fiziológiai vagy érzelmi változásokra, amelyek közvetlen veszélyre utalhatnak: a félelem, a pánik, a fájdalom vagy a szokatlanul magas szívverés jelentős kiugrásaira.

Általában Granger csodálatosan kiegyensúlyozottnak tűnt. Volt egy nap, amikor Draco gyűrűje egész délelőtt bizsergett rajta, jelezve, hogy Granger pulzusa különböző pontokon megemelkedett, de nem egészen azon a küszöbön, ami vad pánikot jelzett.

Elhessegette ezt a gondolatot, és csatlakozott Gogginhoz és néhány fiatal aurorhoz egy közelharc-edzésre. Tonks ragaszkodott hozzá, hogy az aurorjai ne csak a párbajtudásukat tartsák fenn szigorú gyakorlással, hanem a fizikai harcosok képességeiket is. Sokan nyögtek amiatt, hogy úgy kell megtanulniuk harcolni, mint a mugliknak. Tonks helyre tette őket: egy lefegyverzett, kézitusa edzésben részesülő auror is képes volt túljárni az ellenfél eszén, lefegyverezni vagy megcsonkítani, ha megőrizte az eszét. Egy pálcátlan auror ezek nélkül nagyon is halott auror volt.

Grangernek megemelkedett pulzusa – a negyedik ilyen eset aznap reggel – megszakította Draco edzését. A pillanatnyi figyelemeltereléséért Goggintól egy erős felütést kapott.

Állkapcsát szorongatva szünetet kért, és a jegyzetfüzete segítségével bosszús üzenetet küldött Grangernek, amely kizárólag írásjelekből állt:
????

A nő egy rövid feljegyzéssel válaszolt:
Elveszítettem egy beteget.

Draco nem válaszolt, főleg azért, mert nem tudta, mit mondjon, de azért is, mert Goggin úgy döntött, a szünetnek vége, és most megpróbálta megrázni.

Nem sokkal később a következő üzenetet kapta Grangertől:
Egyébként, holnap reggel elmegyek a városból, csak egy napra. Tudom, hogy a megállapodásunk szerint 24 órával a távozás előtt kell, de ez inkább 12 óra. Sajnálom, pokoli volt.

Hova? volt Draco válasza.

Somersetbe, jött Grangertől.

Miért?

Nyaralás.

Egy olyan csillaggal jelölt nyaralás?

Granger nem válaszolt. Szóval igen.

Aznap este, amikor Draco vacsorázott, a gyűrűje fájdalmat jelzett. De ez nem fizikai fájdalom volt. A gyász szívfájdalma volt, valahonnan Cambridgeshireből. Az érzés megrendítő ereje meglepte. Az őszintesége. Granger valóban ízig-vérig jótevő volt. Feltételezte, hogy hazaért, és most engedett a páciense elvesztésének.

– Draco? Minden rendben van?

Draco azon kapta magát, hogy Narcissa Malfoy elgondolkodó kék szemei figyelik. Észrevette, hogy abbahagyta az evést, amikor a kísérteties gyász elöntötte az érzékeit.

– Jól vagyok – válaszolt Draco. – Csak a munkán gondolkodom.

Draco nem mondta el az anyjának, hogy elvitte a Malfoy-gyűrűket. Biztos volt benne, hogy az anyja nem értene egyet az újrafelhasználással, sem a címzett kiválasztásával.

Biztos beszédtéma után kutatott, és megjegyezte a szokásosnál szebb virágcsokrot az asztal közepén. A virágkötészet az anyja egyik hobbija volt.

– Tetszik? – kérdezte az anyja, és odahajolt, hogy megérintsen néhány finom szirmot. Úgy tűnt, elgondolkodtató hangulatban van. – Holnap Imbolc lesz.

– Imbolc? – A szó homályosan ismerős volt Draco számára, valami pogány ünnep vagy valami hasonló.

Narcissa kihúzott egy már tökéletesen elhelyezett virágot, és még tökéletesebben visszahelyezte a csokorba.

– Igen, a tél végét jelzi. A nagyanyád meg szokta tartani ezeket a régi hagyományokat, amikor még kislány voltam. A hóvirágokkal és nárciszokkal díszítettük fel a házat, ünnepeltünk, és reménykedtünk, mert tudtuk, hogy végre jön a tavasz.

Draco valami udvarias választ adott. Az anyja nézte, ahogy eszik, a saját kezét az ölébe hajtva. Valami mást akart mondani.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Holnapra hazaérsz? Jönnek a barátaim teára.

Draco végzett néhány gyors számítást. Annak a néhány barátnak egészen biztosan szép és ügyes lányai lesznek, akik kétségkívül szintén eljönnek. Az anyja, mióta ő betöltötte a harmincat, már nem volt annyira finomkodó a párkeresésben.

Narcissa (és a szóba jöhető fiatal hölgyek) szerencsétlenségére Dracót magát semmi sem érdekelte hosszabb távon, mint a mocskos hétvégi párizsi kalandok. Egyszer már megtette a hosszabb távú dolgot – egy kétéves eljegyzést Astoriával –, és ez elég volt ahhoz, hogy megerősítse, bármennyire is tisztavérű és jól nevelt boszorkány, ő nem áll készen a házasságra.

Granger aznapi jegyzete kényelmes mentőövet kínált. Draco grimaszolt, és azt mondta:

– Dolgozni fogok. Holnap Somersetben lesz egy munkám.

Granger maga sem tudta, hogy társasága lesz, de kár lenne kihagyni. Szúrópróbának nevezte volna. A biztonsága a valós – vagy Shacklebolt által kitalált – fenyegetésekkel szemben végül is a legfőbb prioritása volt.

Narcissa nem tűnt meglepettnek a készséges kifogáson.

– Kár. Akkor majd legközelebb.

A vacsora véget ért. Draco visszavonult a szobájába, ahol hosszan fürdött, és ápolta a kiképzés okozta sebeit.

A jegyzetfüzet zümmögött. Magához hívta, és egy Grangertől származó feljegyzést talált, egy késleltetett választ a korábbi kérdésére:

Igen, az egyik csillaggal jelölt ünnep. Egy kis városnézés. Majd megfordítom a gyűrűt, ha szükségem lenne rád.

Ez az utolsó mondat Granger-nyelven azt jelentette, hogy nincs rád szükségem, ne gyere, nem vagy meghívva.

Nem kétséges, hogy a nő megharagudna, ha a férfi felbukkanna. A gondolat váratlanul bizsergető szórakozást váltott ki belőle.

Aztán valami, ami a vacsora óta ott motoszkált Draco elméjének hátsó részében, a helyére kattant. Kiszállt a kádból, néhány pálcaintéssel megszárítkozott, és megidézte Granger napirendjét.

Holnap volt… mit is mondott az anyja? Imbolc?

És ez egybeesett Granger egyik csillagjelzésével.

Voltak más ilyen érdekes egybeesések is. Végigfutott a többi dátumon. A következő csillag egy március végi hétvége volt. Aztán május elején. Aztán egy június eleje. Aztán augusztus eleje.

A várva várt diadaltól elragadtatva Draco elment a kastély könyvtárába, ahol elővett néhány kötetet a kelta és germán pogány hagyományokról.

Igaza volt. Granger dátumai megegyeztek a régi naptárakkal. Draco a nyelvén forgatta a régi szavakat: Imbolc, Ostara, Beltane, Litha, Lughnasadh, Mabon, Samhain.

Mire készült Granger?

Draco hivatalosan is kíváncsi volt.

***

Draco reggel hagyta Grangernek, hogy elinduljon a somerseti kalandra, mielőtt csatlakozott volna hozzá. Ez lehetővé tett számára egy pompás fekvést, némi élénkítő repülést a februári szélben, és egy fényűző villásreggelit. Őszintén sajnálkozva csókolta meg az anyja arcát, amiért lemaradt a teáról.

Somerset épp elég messze volt Wiltshiretől ahhoz, hogy Draco el tudjon hop-porral jutni egy canningtoni varázsló kocsmába, mielőtt eljutott volna Granger gyűrűjéhez.

A hoppanálás egy pillanattal tovább tartott a szokásosnál, az utolsó fél másodpercben furcsa módon megnyúlt, mintha próbálna lépést tartani a célállomással. Amikor megérkezett, Draco megértette, miért. Granger meglehetősen gyors tempóban haladt, tekintve, hogy egy országúton száguldott a kocsijával.

Granger felsikoltott, amikor Draco materializálódott a mellette lévő ülésen. A feje az utasoldali lábtérben volt, a csizmája pedig, ha jól érezte, Granger arcában. Összességében nem a legkecsesebb érkezése volt.

Granger lekanyarodott egy szegélyre, és megállította a kocsit. Draco nagy nehezen jobbra fordította magát, miközben kérdések tömkelege zúdult rá, többek között, hogy mi a fenét képzel, mit csinál, kinek képzeli magát, hogy merészeli, és hogy vajon tényleg őrült-e vagy sem?

Granger hangja elég éles tudott lenni. Igazán átható.

– Épp most hoppanáltál egy mozgó célponthoz. Teljesen elment az eszed? Akár száz különböző darabra is hasadhattál volna, szétszóródva az A37-en!

– Nem számítottam rá, hogy mozgó célpont lesz – nyögte Draco ziláltan és kissé rosszul érezte magát. – Miért vezetsz?

– Mert azt mondtad, hogy a hoppanálás és a hop-por követhető.

– Kit érdekel, hogy követhetőek-e? Neked szabad nyaralni. Mellesleg szép reggel van hozzá – tette hozzá, miközben az eső dobolt a kocsin. – Hacsak a nyaralásodnak nincs köze a projektedhez?

Granger mérgesen ránézett a férfira.

– Aha – mondta Draco.

Látva, hogy a legsúlyosabb veszekedés elült, Draco, miután kiszúrt egy tükröt közvetlenül Granger feje fölött, maga felé fordította. Ez volt a tökéletes magasság a hajának ellenőrzésére. Jó fajták a muglik, tényleg rendben voltak a prioritásaik.

Granger felszisszent.

– Csak nem azért foglaltad le a visszapillantó tükröm, hogy megigazítsd a hajadat?

– Mindjárt visszakapod – mondta Draco.

Granger olyan ellenszenvvel bámult rá, ami elég erős volt ahhoz, hogy egy gyengébb embert is elbizonytalanítson.

Visszafordította a tükröt maga felé.

– Ez kell nekem. És vedd le a túlméretes lábadat a műszerfalamról!

– Nem az én hibám, hogy a kocsid olyan szűkös – mondta Draco, és megpróbálta behúzni a lábát.

– Nem az én hibám, hogy egy nyurga marionettember vagy, aki úgy döntött, hogy hoppanálva beül a Minimbe.

Mielőtt Dracónak ideje lett volna megjegyezni a sértettségét ezen az igazságtalan összehasonlításban, a lány rátért a lényegre:

– És te miért vagy itt?

– Szúrópróbaszerű ellenőrzést végzek – mondta Draco.

– Szúrópróbaszerű ellenőrzést – ismételte Granger, de teljesen meggyőzöttnek tűnt.

– Igen.

– És? Megállapítottad, hogy épelméjű és egészséges vagyok?

Draco kritikusan vizsgálta a nőt. Egészségesnek tűnt testileg, abból ítélve, amit a kalap, az anorák, a sál és a mugli sétacsizma alatt látott. Az elme épségét kevésbé volt könnyű felmérni, a szemében valami veszélyes szikra csillogott.

– Nos? – lökdöste a lány. – Jól vagyok, amint látod. Most már elmehetsz.

Draco úgy döntött, megpróbálkozik egy kis őszinteséggel.
– Ezt csak ürügyként használom.

– Milyen ürügyként?

– Hogy elkerüljek valami kellemetlenséget otthon.

– Miféle kellemetlenséget?

Egy könyörtelen boszorkányt.

– Anyám hölgyeket hívott át teázni.

Bármire is számított Granger, de nem erre. Furcsa kifejezés suhant át az arcán, mintha visszatartaná a nevetést.

– Hölgyek jönnek át teázni? – ismételte meg.

– Igen. Mi olyan vicces?

– Azt hittem, hogy valami sokkal… sokkal félelmetesebb lesz. – A visszatartott nevetés elhalkult. – Különben is, nem akarok szenvedni azért, mert félsz néhány hölgytől. Nincs szükségem, és nem is akarom, hogy ma itt lézengj. Nekem dolgom van.

– Ma Imbolc van – mondta Draco társalgásszerűen. – Tudtad?

Granger nem szólt semmit, de frissen bosszúsnak tűnt.

– Mit csinálsz Somersetben Imbolckor? – kérdezte Draco. – Nem tudtam, hogy megtartod a régi szokásokat. Nem úgy nézel ki, mint aki virágokkal póznák körül táncol.

Amikor Granger megint nem válaszolt neki, Draco elvigyorodott, és elhelyezkedett az ülésében.

– Felmértem a helyzetet, és mivel nyilvánvalóan a veszélyes projektedhez van köze, ma én foglak figyelni a saját biztonságod érdekében, az ajánlásaim 11. pontja szerint. Ne vitatkozz!

– Ki foglak dobni ebből a kocsiból – ígérte Granger.

– Ezt nem teheted meg.

– De igen. Ez a gomb, itt – mondta Granger, és egy kerek izére mutatott a műszerfalon. – Ez egy biztonsági funkció, amit a muglik találtak fel.

Egy nyöszörgő füttyszó kezdett végigsüvíteni a kocsin. Granger megrettent.

– Mi ez?

– Ó, hogy az – válaszolta Draco. – Egy biztonsági funkció, amit varázslók találtak fel. Betettem egy gyanúkópot a kesztyűtartódba, ahogy javasoltad. Hazudtál nekem a kilökőgombbal kapcsolatban, és ez fájt.

Granger fölé hajolt, és kinyitotta a kesztyűtartót (Aú… a térdem!), hogy lássa, valóban egy gyanúszkóp van benne. Még néhány pillanatig fütyült és villogott, aztán, mivel nem volt több hazugság, elhallgatott.

Hosszú csend következett. Granger visszahúzódott az ülésbe, homlokát a kormánykerékre támasztotta, és úgy tűnt, összeszedi magát.

– Jól van – mondta végül. – Maradhatsz, amíg anyádnak ez a kínos teadálutánja tart. Csak ne állj az utamba!

Elfordította a kulcsot, és az autó motorja életre kelt.

– Kapcsold be a biztonsági övet! Vagy ne kösd be. Gondolom, nem érdekel, ha szörnyű halált halsz.

A gyanúszkóp ismét felbőgött. Granger elég színesen káromkodott.

– Mit csinál valójában az a gomb? – kérdezte Draco, amikor a sor elhalkult.

Ez az ártatlan kérdés, úgy tűnt, újból felbosszantotta Grangert.

– Régebben a hifirendszer volt, amíg valaki varázslata el nem rontotta. Most már csak osztrák népdalokat játszik.

Draco megnyomta a gombot. Osztrák népdalok kezdtek el szólni.

Granger keze szorosan a kormánykerékre tapadt, amikor visszahúzódott az útra.

Egyértelmű volt, hogy szerinte Draco egy igazi kellemetlen auror.

***

A mugli útbaigazítás kiváló volt. Ahogy egyre szelesebb vidéki utakon haladtak, Draco bizonyos fokú biztonsággal meg tudta találni a végső úticéljukat.

– Glastonbury – mondta. – Érdekes.

Granger nem szólt semmit. A lány továbbra is elégedetlenkedett a férfi jelenlétével, és ezt nem is titkolta. Draco számára ez nem sokat számított, egy esős kocsikázás az angol vidéken egy dühös Grangerrel üdítő változatosság volt a hagyományosan túlságosan apró szendvicsekhez és kacér szerencsevadászokhoz képest.

Őszintén szólva, a kanyargós kocsiút, az osztrák zene, a füstölgő boszorkány, abszurd, élvezetes és szórakoztató volt.

Draco kíváncsiságból odanyúlt, hogy megnyomjon egy újabb gombot a kocsi központi paneljén. Granger lecsapta a kezét.

Tisztességes reflexei voltak, elmélkedett Draco, miközben a sajgó ujjpercét szopogatta.

Ahelyett, hogy a tulajdonképpeni Glastonbury városába vezető utcán hajtott volna le, Granger egy erdőszéli parkolóban tett kitérőt.

Ott egy gyalogösvény kanyargott egy erdőben, amely az évnek ebben a szakában meglehetősen átázott és fagyosnak tűnt.

– Mi ez? – kérdezte Draco.

– A Mendip Way – válaszolta Granger, azzal a módszerrel, ahogyan válaszolt a férfi kérdéseire, anélkül, hogy ténylegesen válaszolt volna a kérdéseire. Kiszállt a kocsiból. – Sétálni megyek. Te várhatsz a kocsiban.

Megtehetné? Milyen nagylelkű. Draco, a kilinccsel való rövid küzdelem után, kiengedte magát a járműből. Visszatartotta a nyögést, miközben mozgott, hogy némi érzés visszajöjjön a lábába.

Granger csípőre tett kézzel figyelte kiszállását a Miniből. Érezte, hogy a nő figyeli a ruhaválasztását (az auror-köpenyét az örökös öltönye fölött) és a lábbelijét (tökéletesen működő sárkánybőr csizma). Bizonyára arra a következtetésre jutott, hogy ennek kell megfelelnie, vagy máskülönben, ha nem felel meg, és veszélybe sodorja őt.

Mindenesetre megfordult, és elindult az erdő felé.

Draco látta, hogy a lány néhány esőtaszító és melegítő bűbájt varázsol magára. Utánozta őt, jó ötletnek tűnt.

Ahogy beléptek a Mendip Wayre, Draco néhány észlelővarázslatot mondott, más lények nyomát keresve, legyen az mágikus vagy mugli. Úgy tűnt azonban, hogy csak ő és Granger voltak elég őrültek ahhoz, hogy egy ilyen napon kirándulni induljanak. Egy közeli tisztáson néhány őzbakot leszámítva egyedül voltak.

Meggyőződve arról, hogy egyetlen őrült sem akar kiugrani és megtámadni Grangert, Draco néhány hosszú lépéssel utolérte a lányt.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem csak egy séta volt Granger egészsége érdekében. Valamit keresett. Vagy több valamit is. Belekukucskált az aljnövényzetbe, megérintette a fák törzsét, óvatosan a páfrányok hajtásait fogta a tenyerébe, és tanulmányozta őket. Nem vett fel azonban semmit, és ezzel elvetett minden olyan elméletet a hozzávalók gyűjtéséről, amivel Draco esetleg szórakoztatta volna.

Jó félórán át haladtak így, amit egy-egy szünet szakított meg, hogy felfrissítsék elhalványuló vízlepergető bűbájukat.

Végül Granger megállt, és elővett egy listát.

Draco szemérmetlenül bekukucskált a válla fölött.

Éneklő szegfű
Nagy hólyagfű
Királyi páfrányfenyő
Közönséges kígyónyelv
Madársóska
Szeplőlapu
Sziklarózsa
Molyhos napvirág
Tüskés iglice
Bojtos moha

Granger a pálcájával kihúzta a lista nagy részét. Csak a bojtos moha maradt.

– Mi az a bojtos moha? – kérdezte Draco.

Granger elhúzódott tőle. Úgy látszik, annyira a saját fejében volt, hogy egészen elfelejtette, hogy Draco ott van, még kevésbé vette észre, hogy a válla fölött ólálkodik.

A keze a gyorsan dobogó szívéhez tette (Draco halvány visszhangot érzett a gyűrűn keresztül). Arra számított, hogy leszidják. Rossz hangulatát azonban, mintha felváltotta volna a listával kapcsolatos tétova izgatottság.

– Az egyik legritkább moha Anglia ezen részén – magyarázta Granger.

– Miért keresed?

Granger újra sétálni kezdett, figyelmét ezúttal a holt fatörzsekre, öreg tuskókra és más valószínűsíthető élőhelyekre összpontosította.

– Mert ez majd megerősíti, hogy jó helyen járok.

– Minek a megfelelő helyen?

Granger elhárította a kérdést.

– Csupán megerősítek egy elméletet.

– Milyen elméletet?

(Draco is tudott könyörtelen lenni.)

– Valamit, ami a projektemmel kapcsolatos – mondta Granger irritáló kétértelműséggel.

– Mi köze van a mohának a kiméra sejtjeidhez, vagy mihez?

– Semmi…legalábbis közvetlenül semmi. – Megfordult, hogy az esőn keresztül ránézzen a férfira, mintha azt akarná felmérni, mit érdemes elmondani neki. – Egy régi, rég elfeledett boszorkány nyomába eredtem, akinek a munkásságában – sok minden más mellett – a Brit-szigetek bizonyos szent helyeinek leírása is szerepelt.

– Tehát Avalon völgye?

– Pontosabban Glastonbury kútjai. Legalábbis én így gondolom. Munkáiból ma már nem sok maradt fenn. Csak töredékeink vannak. Hajlamos volt líraian írni a növényvilágról, ami segít nekem leszűkíteni a lehetséges helyszíneket a ritkább növények kereszthivatkozásával. Persze több száz évvel ezelőtt írt, így a dolgok változhattak. De a szigeten kevés hely van, ahol az énekes szegfű és a szeplőlapu egyaránt megtalálható. Jellemzően gyökeresen eltérő ökoszisztémákban fejlődnek, ahogyan azt te is bizonyára tudod…

Nem, Draco nem tudta – valójában még csak nem is hallott ezekről a növényekről –, de ahelyett, hogy beismerte volna, bólintott.

Amikor Draco legközelebb felnézett, egy szívdobbanásnyi időre Granger eltűnt – felkapta a pálcáját –, aztán meglátta, hogy a hátsó része átbukik az ösvény szélén. Négykézláb állt, és egy meglehetősen nedves árkot vizsgált.

Bármi is ragadta meg a tekintetét, nem azt kereste. Felállt. Nem tűnt csalódottnak, inkább elszántnak tűnt. És sárosnak.

– Molyhos moha úgy néz ki, ahogyan azt elképzeled – mondta Granger. – Apró bojtok a tetején. Ezek a sporangiumok szokatlanul nagyok ebben a nemzetségben. Nyáron rózsaszínűvé válnak, persze ehhez még egy kicsit korán vagyunk.

Ez a nő minden máson felül zseniális volt a gyógynövénytanban? Draco azon tűnődött, Potter és Weasley korlátozott tudományos sikere vajon mennyiben köszönhető annak, hogy a nő tudását szellemi ozmózis útján szívta magába.

Őszintén szólva a nő lehengerlő volt.

Granger továbbhaladt az ösvényen, időnként leguggolt, hogy megfigyelje a dolgokat. Összességében meglehetősen békés barangolás volt, a bűbájok szárazon tartották, az eső és az időnként felbukkanó bátor énekesmadár hangja, valamint Granger verbalitásai, amelyekben különböző mohákat szidott le, mert nem az igaziak voltak.

Először azóta, hogy kivette Tonks kezéből a Granger-ügyiratot, Draco örült a döntésnek. Ez mindenképpen kellemesebb volt, mint a legtöbb aurorként végzett munkája, először is azért, mert kevesebb boszorkányság és kizsigerelés jutott az útjába.

És, bónuszként, így nem kellett a hölgyekkel teáznia, és még sok további alkalmat ígért. Az a társaság a teáscsészéjük fölött szidta volna Grangert. Granger ferde kalapban, koszos arccal, árokban mászkálva, ahelyett, hogy gazdag férjet keresett volna magának. De ő nyilvánvalóan valami nagyszerűt tett a varázslófajért, és ezzel mit értek el?

– Azt hiszem, megtaláltam – kiáltotta Granger.

Draco átverekedte magát néhány bozótoson, hogy ismét Granger fenekét lássa. Az ismerős domborulatok lenyűgözték, kezdte megbecsülni.

Granger – csak maga által ismert okokból – szinte belenyomta az arcát egy mohafoltba, és mélyen belélegezte.

– Granger, mi…

– Ennek olyan illata van, mint a vattacukornak. És az is! – mondta Granger, és egy ugrással felállt.

Az orra hegyén kosz volt. A körülöttük álló hatalmas tölgyek árnyékában sötét szemei izgatottan csillogtak. Egy hajfürt nedvesen tapadt az ajkára. Arcát rózsaszínűre csípte a februári szél. A lány mosolya röpke, ritka mosolyként villant a férfira.

Draco döbbenten vette észre, hogy Granger csinos.

A lány összecsapta a kezét, és úgy visított a mohakupacra, mintha az ezer meg ezer galleont érő kincs lenne.

Mielőtt Draco feldolgozhatta volna a felismerését, az erdő valamelyik távoli szegletéből rekedt sikoly visszhangzott. Legnagyobb mulatságára Granger azonnal mellé ugrott, pálcáját felemelve.

A furcsa sikoly folytatódott. Amikor Granger látta, hogy a férfi nem reagál, és nem látszik ijedtnek, megkérdezte:

– Mi ez a szörnyű lárma?

– Ez egy róka – mondta Draco.

– Ó.

– Valami rohadt ribanc kéri, hogy kúrják meg.

– Értem – mondta Granger.

Újabb sikoly. Draco nevetni akart, Granger arckifejezésén pír jelent meg.

Elővette a növénylistáját, és áthúzta az utolsó sort.

– Ez egy kiváló felfedezés. Mármint a moha, nem a ribac róka. Menjünk vissza a kocsihoz.

– Ennyi? – kérdezte Draco. Elég könnyűnek tűnt.

– Ó, nem – mondta Granger. – Ha csak ennyi lenne… Van még vagy háromezer más dolgom, mielőtt ennyi lenne.

Ismerve őt, ez valószínűleg nem volt túlzás. Visszasétáltak a kocsihoz. Granger állandóan a növényzetbe ugrálása nélkül gyorsabb volt, mint a befelé vezető út.

– Miért pont Imbolc napján kellett ezt csinálnod? – kérdezte Draco. Véleménye szerint ezt jobb lett volna Beltane-ra tervezni, a kegyesebb időjárás miatt.

A lány figyelmen kívül hagyta a kérdést, inkább feltette a sajátját.

– Gondolod, hogy anyád vendégei már elmentek?

Draco elővarázsolt egy zsebórát.

– Nem – hazudta.

– Biztos vagy benne? Elég hosszú egy teázás, nem igaz?

– A társasági teák többórás ügyek. Anyám kedvencei valószínűleg vacsorára és italra is maradnak.

A pillanat, amikor Granger tölgyfák között mosolygása elhalványult, és helyét a bosszúság vette át, ami krónikus állapotnak tűnt Draco jelenlétében.

– Miért nem mész máshová? Nem fogja megtudni, hogy szigorúan nem dolgozol.

– Nem megyek el – mondta Draco. – Ha megtámadnának, miközben a projektmunkán kívül vagy, Shacklebolt a nyakamba varrná a bőrömet.

– Mitől akarsz megvédeni? – kérdezte Granger egy lendületes mozdulattal a körülöttük lévő semmi felé. – Ribanc rókáktól?

– Ha elmondanád, mit csinálsz, jobban meg tudnám állapítani a potenciális veszélyeket.

– Ha valamit megtanultam abból a hatalmas hibából, amit Shackleboltnak mondtam, az az, hogy egy szóval sem áruljak el többet a munkámról. – Granger keresztbe fonta a karját. A pózolását inkább a kalapjába tűzött egyetlen, a szélben lobogó falevél húzta keresztbe.

– Briliáns. Akkor mostantól csak hadonászom tovább a pálcámmal, és várom a névtelen rosszfiúkat, jó?

– Nem. Hoppanálhatsz a legközelebbi kocsmába, ihatsz egy jó kis italt, és hazamehetsz, amikor már biztonságban leszel a hölgyektől.

– Nem nekem kell biztonságban maradnom – mondta Draco.

Granger csalódott hangot adott ki.

– Nem jöhetsz. Bonyolítod a dolgokat.

– Hogyan bonyolítanám a dolgokat? Félre tudok állni az útból… nem álltam én az előbb félre az útból?

– Legközelebb a Kehelykút-kerteket látogatom meg. Ehhez mugliként kell átöltöznöm. Amit te nem teszel.

– Nagyon is jól el tudok vegyüli muglik között – mondta Draco felháborodva. – Az auror programban szerepel egy jelentős egység az elrejtőzésről és álcázásról, és én kitűnően átmentem, köszönöm.

Csak nem arra gondolt, hogy a Granger-vigyázás végül is jó döntésnek bizonyult? Miért kell mindenben ellene harcolnia?

Granger megdörzsölte a halántékát.

– Csak az időt vesztegetjük… az időt, amim nincs.

– Akkor menjünk – mondta Draco.

– Mutasd meg a legjobb próbálkozásodat egy mugli álruhában – közölte Granger. A szemében volt valami kétségbeesett remény, mintha tudta volna, hogy szar lesz, de a biztonság kedvéért látni akarta.

Draco egy zsebkendőnyire zsugorította aurorköpenyét, amit zsebre vágott. Aztán a jelenlegi mugli divathoz igazította az öltönyét, kicsit lazább szabásúra. A csizmáját fényes férfiöltönyös cipővé alakította. Pálcáját a csuklóján lévő tokba rejtette. A hajához nem nyúlt: az volt a tökéletesség csúcsa, legyen az varázslatos vagy mugli.

– Na? – kérdezte, lassan forogva Granger kritikus tekintete alatt.

– Ideális lenne, ha a Dorchesterbe mennénk vacsorázni – szólalt meg Granger. A lány felsóhajtott. – De… én elfogadom. Talán úgy tudnánk téged beállítani, mint egy elegáns fiatal professzort, nem pedig mint egy eltévedt bankárt…

Közelebb lépett, és elvégezte a saját módosításait, eltávolította a nyakkendőjét, és a cipőjét mugli tornacipővé változtatta át. Aztán felnyúlt, és kigombolta az inge felső gombját. (Furcsa érzés volt, hogy Granger csinálja ezt. Draco elraktározta ezt a gondolatot, hogy később tovább elemezze).

– Ez így megteszi – mondta Granger, bár cinikusnak tűnt.

– Ha már egymás külsejét kritizáljuk, akkor neked egy Suvickus szükséged – jegyezte meg Draco.

Granger átváltoztatta a kocsiablakát tükörré, hogy egy „jaj, te jó éggel” fedezze fel, hogy mennyire sáros. Gyorsan eltüntette a kósza levelet és a koszt, majd furcsán nézett Draco felé.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Semmi – mondta Granger.

– Mondd csak – erősködött Draco.

– Nem.

– De igen.

– Én csak… talán vártam volna tőled valami viccet a sárról – szólal meg Granger.

Draco elcsendesedett.

– Azok az idők már rég elmúltak.

Granger elrendezte a kalapját, és vállat vont.

Draco a homlokát ráncolta. Nem ez volt a megfelelő alkalom erre a beszélgetésre, de egy nap a lánynak tudnia kellett volna, hogy a saját szemével látta azoknak az ocsmány magatartásoknak a borzalmait, még mindig ott élnek a fejében az éjszaka közepén, és mennyire szeretne visszavonni.

– Már nem vagyok az az ember – mondta Draco.

Látva, hogy milyen ünnepélyes, Granger is elkomolyodott.

– Rendben. Nem kellett volna felhoznom.

– Nem kellett volna ragaszkodnom hozzá – ismerte el Draco.

– Az is igaz. – Granger intett a pálcájával, és az egykori tükör újra autóablakká változott. Mozdulatai élénkebbé váltak. – Mehetünk?

– Menjünk – mondta Draco.

Aztán elrontotta a komoly pillanatot azzal, hogy segítségre szorult a kocsiajtó kinyitásában. Granger türelmesen odajött, hogy segítsen neki.

A lány, becsületére legyen mondva, nem vonta kétségbe a férfi képességét, hogy mugli módjára viselkedjen.

hozzászólások: 0