8. fejezet
A parti/árvák vagy valami hasonló

A március hűvös, nyirkos végéhez közeledett, és vele együtt eljött a Delacroix-ünnepség napja. Dracót az alkalomra Henriette emlékeztette, amikor a házimanó megzavarta délutáni szundikálását.

Miközben Draco fáradt álmossággal ásított, Henriette az esti öltözékéről kezdte faggatni.

– Ez a bíbor nagyon jól állna önnek, Monsieur – mondta Henriette, és egy gazdagon díszített talárt tartott a magasba, hogy Draco szemügyre vehesse. – Mint egy római császáré, nem?

– A fekete talárt kérem – jelentette ki Draco.

– Talán ezt az ezüstöt? A szeméhez olyan elbűvölően menne…

– A feketét, Henriette.

Henriette tántoríthatatlan volt, és elővette a fekete talárt, de még egy csillagképekkel ékesített éjkék ruhakölteményt is.

– Vagy talán ezt? – kérdezte, a kéket magasabbra tartva.

– Az anyám vett rá erre? – kérdezte Draco, szemügyre véve a kitartó manót.

Henriette nagy fülei hátrafelé álltak.
– Madame azért javasolta ezt, hogy talán hajlandó lenne valami mást kipróbálni. Madame szeretné, ha nem úgy nézne ki, mintha temetésen venne részt.

– Inkább úgy szeretnék kinézni, mint egy temetkezési vállalkozó. A feketét hagyd az ágyon.

– Ahogy óhajtja, Monsieur – sóhajtott Henriette, és az ágyra terítette a talárt.

Pukedlizett és eltűnt.

Henriette jól beszélő, jól képzett francia manó volt, de sokkal rámenősebb és önfejűbb, mint az angol manók, akikhez Draco gyermekkorában hozzászokott. Az anyja azonban szerette őt, és Draco kénytelen volt elismerni, hogy a főztje messze jobb volt, mint az angol testvérei által készített nehéz ételek.

Draco lezuhanyozott, tökéletesre fésülte a haját, felhúzta a nehezen megszerzett fekete talárt, ismét tökéletesre igazította a haját, és a tükörben figyelte magát, hogy megbizonyosodjon róla, hogy elképesztően jól néz ki.

Ez így is volt.

Ami kiváló, mert ma este Draco Malfoy vonzerő kellett. Túl régen volt már az utolsó légyottja (legjobb emlékezete szerint valami boszorkánnyal történt Pansy legutóbbi születésnapi buliján), és az elmúlt hetekben már érezte az akció hiányát.

Itt volt az ideje, hogy orvosolja a helyzetet. A Delacroix-parti kiváló alkalom lenne erre. Rengeteg boszorkány lenne ott, talán maga Mademoiselle Rosalie Delacroix is, ha érdekelné, elmélkedett Draco, miközben a kölnijét használta.

A toalettjével elégedetten Draco elindult a kandallós szalonba.

– Henriette, elment már az anyám? – szólította, miközben hop-port szórt a kandallóba.

– Oui, elle est partie – mondta Henriette. – Körülbelül két órája ment el, Monsieur. Azt hiszem, azt hitte, hogy ön nem sokkal később már úton lesz.

Hoppá, gondolta Draco.
– A Seneca – mondta hangosan, és a lángok közé lépett.

***

Draco leporolta magát a Seneca kandallóján, egy nagyképűnek tűnő fiatalember segítségével, aki egy megbűvölt tollseprűt cipelt.

Egy pillanattal később Theodore Nott szólította meg.

– Van a divatosan késő, és vagy te – mondta Theo. – Azt hiszem, ez már a gorombaság határát súrolja: fél kilenc van, és lekésted a beszédeket.

– Figyelmetlen voltam – közölte Draco, és megigazította a talárját. – Foglald össze!

– Nagyon szép szavak a Hála Igazi Varázslatáról, és azt is, hogy kérem, adakozzanak.

– Nem hiszem el, hogy lemaradtam egy ilyen jelentős beszédről.

Egy szipogás szakította félbe őket.

– Áh. A szokásos feketemunkások.

Zabini kiszúrta Dracót és Theót, amint a zsúfolt Rózsaszobába igyekeztek, ahol éppen szendvicseket osztogattak a szép számú közönség között.

– Nem tudtam, hogy ilyen csőcseléket, mint ti, beengednek ide – szólalt meg Zabini. A talárja kifogástalanul szabott volt, talán még jobban, mint Dracóé.

Ő és Draco keményen bámulták egymást, amíg Zabini arca széles vigyorra nem hasadt.

– Jó látni titeket a keveseket, a bátrakat, akik nem házasok és nem nemzetek csikókat.
– Azért jöttünk, hogy csatlakozzunk az esti kicsapongásokhoz – mondta Theo elegáns meghajlással. – Mik a terveink ma estére, uraim? Káosz és zűrzavar?

– Italok, tánc, és találni egy bájos hölgyet, akivel összebújhatunk – vázolta Zabini, és körbepillantott a zsúfolt teremben.

– Amit ő, csak több dugás és kevesebb ölelkezés – mondta Draco, szintén a körülötte lévő tömeget figyelve.

– Oho – mondta Zabini. – Hagyjátok nekem a barnákat.

– Rendben – egyezett bele Draco, halványan Rosaliera és a hozzá hasonlókra gondolva. – Úgyis valami szőkére vágyom.

– Akkor nekem a vörösek jöhetnek. – Theo megszabadított egy pincért három piszkos martinitől, és körbeadta őket. – Igyál! Ezektől majd szőrös lesz a mellkasod. A pultos bőkezűen bánik a vodkával.

Ittak, trécseltek, baráti és régi ellenségek csoportjaiba tévedtek. Draco mellékesen megtudta, hogy az esti esemény a Szent Mungo új kórtermének támogatását szolgálta, valami az idősebb Delacroix életének megmentése miatt, ami pénzhajhász varázsló elméjét emberbarátibb célok felé fordította. Szóval nem az árvák. Mindegy.

A fényeket eltompították, és a terem közepén helyet csináltak a táncparkettnek. Draco megtalálta Rosaliet, és megpróbált beszélgetni vele, de Rosalie vihogott, és úgy tűnt, inkább valami francia tisztavérű valaki, akinek a nevét Draco nem tudta megjegyezni, karjához ragaszkodott. Úgy döntött, hogy a lány reménytelen eset, és folytatta a cirkálást.

Két-három másik boszorkány, akiket Draco ismert, kereszteztek az útját, miközben körbejárt. Bájosak voltak, szempillarebegtetők és láthatóan készségesek, de nem érezte a szikrát (vagy kevésbé romantikusan: a leghalványabb rándulást sem a nadrágjában).

Egyenként vált meg tőlük, távolról megjegyezve, hogy bármennyire is vonzóak és készségesek voltak, inkább találta őket ragaszkodónak és zavarónak, mint bármi másnak. Miss Luella Clairborne különösen kitartó volt, Dracónak azt kellett hazudnia, hogy az anyja hívja, hogy megszökjön tőle.

Mi baja volt vele? Luella valószínűleg hajlandó lett volna egy gyors menetre egy függöny mögött, de ő nem ezt akarta. És azt sem akarta, hogy hazavigye magával. És azt sem, hogy a Seneca egyik luxusszobájában legyen vele. Szóval mit is akart pontosan? Legalábbis őt nem. Egyiküket sem.

Hogy beváltsa a hazugságát, Draco csatlakozott az anyjához a Szent Mungo felsőbb körökben. Narcissa célzottan nézett Rosalie francia társára, és összepréselte az ajkát, ahelyett, hogy azt mondta volna: Tessék, látod? Az összes jót felkapkodták, te pedig, fiam, egyedül fogsz meghalni.

Dracónak nem volt gondja azzal, hogy egyedül haljon meg. Ebben a pillanatban egyszerűen csak találni akart egy boszorkányt, aki felébreszt benne valamit, lefeküdni vele egyszer- kétszer, és kiűzni a szervezetéből a frusztrációt.

Egy karcsú, nyitott hátú ruhás valakin akadt meg folyton a szeme, ahogy körbejárta a szobát. Egykori hugrabugosokból és magasabb szintű minisztériumi alkalmazottakból álló vegyes társasággal beszélgetett, de az alakja folyton eltűnt a látóterében, ahogy a beszélgetők elvegyültek. A fények olyan gyengén világítottak, hogy a férfi csak a lány hátának ívét, a poharat tartó kéz kecses mozdulatát, a pántos cipőt a finom bokáján tudta kivenni egy pillanatra.

– Hé! – mondta Zabini, miközben Draco mellett materializálódott. – Azt mondtam, hagyd nekem a barnákat.

– Az első választásom talált valami francia selyemfiút – szólalt meg Draco.

– Úgy beszélsz, mintha nem te magad lennél a legnagyobb francia punk a teremben.

Draco egy sötét pillantással kedveskedett Zabininek.
– Mindegy… a megosztás gondoskodás.

– Rendben. Megpuhíthatod nekem. Pozitívnak finomnak nézek majd ki, miután te elbasztad a bemutatkozást.

Draco kiürítette a poharát, és átnyújtotta Zabininek.

– Figyelj csak engem!

Elsétált a csoport mellett, és látványosan üdvözölt néhány ismerőst, ahogy elhaladt mellette, köztük egy gyors biccentést Potternek. (És miért volt itt Potter, imádkozzunk? Valami árvák miatt, valószínűleg.)

Ernie Macmillan, áldja meg az ég, intett egyet, és a maga hivalkodó módján odakísérte Dracót. Draco roxfortos évfolyamtársa pufók fiúcskájából mára zömök, széles vállú férfi lett, aki most a Nemzetközi Mágikus Együttműködési Főosztályt vezette.

– Macmillan – mondta Draco, és kezet rázott vele. – Hogy vagy? Mutas be a fr…

A bájos nő Draco felé fordult, ahogy megszólalt.

Ez kurva égő. Kibaszottul. Granger.

Draco annyira megdöbbent, hogy majdnem felhajtotta a martiniját.

De hát ő volt az. Zabolátlan haja elegáns kontyba fogva a tarkójánál. Szokásos öltözékét egy hosszú, zöld ruha váltotta fel, valószínűleg mugli eredetű, de mégis gyönyörűen szabott. Intenzív tekintetét még inkább fokozták a szeme körül valamilyen kozmetikai szer sötét foltjai.

– Mit keresel itt? – kérdezte Draco frissen felpaprikázva, mert az elmúlt negyedórában mindenféle érdekes szögből elképzelte ennek a nőnek a hátát és a fenekét, és ez kurvára Granger volt.

Szó szerint. Kibaszottul. Granger.

A kérdését durván fogalmazta meg. Macmillan közelebb lépett Grangerhez (ami valahogy még jobban bosszantotta Dracót), és azt mondta:
– Hermionét személyesen Monsieur Delacroix hívta meg, az összes gyógyítóval együtt, akik segítettek neki. Nem hallottad a beszédet?

– Áh – mondta Draco, és hülyén érezte magát.

Granger kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.
– Én sem számítottam volna rá, hogy itt leszel. Nem gondoltam, hogy az egészségügy egybeesik az érdeklődési köröddel.

Macmillan, aki úgy tűnt, hogy átvette a közvetítő szerepét közöttük, most közelebb lépett Dracóhoz.

– Úgy tudom, hogy a Malfoyok meglehetősen jelentős összeggel járulnak hozzá az új kórteremhez. – Illetlenük megpaskolta Draco vállát. – Végül is jó fajták ezek a Malfoyok, nem igaz?

Granger Macmillanre vetette egyik fixált mosolyát.

Közben Draco úgy bólogatott, mintha tökéletesen tisztában lenne ezzel a nagy hozzájárulással, amit, ha jobban belegondolt, az anyja talán kétszer-háromszor is említett, ha odafigyelt volna.

– Persze – folytatta Macmillan –, még nem raktuk össze a névtelen adományozó kilétét, aki galleonról galleonra összepárosítja az est bevételét. Én az egyik öreg francia fickóra fogadok, aki Delacroix kíséretéhez tartozott. Lemaitre-é a fél Burgundia szőlőbirtoka…

Macmillan félbeszakította a mondandóját, amikor meglátta, hogy egy magas varázsló halad el a csoportjuk mellett.

– Ah… kiszúrtam Finbokot. Kérlek, bocsássatok meg! Zaklatnom kell őt egy új törvényjavaslattal kapcsolatban, amit szorgalmazhatna, talán, ha még többet iszik…

Ezzel Draco és Granger egyedül maradtak, a nagyobb kör szélén. Granger még mindig felhúzott szemöldökkel figyelte Dracót, amiből a férfi egyből rájött, hogy úgy bámulja, mint egy kretén.

Azonban nem lehetett azt mondani, bocs, csak arról fantáziáltam az elmúlt negyedórában, hogy hátulról megduglak anélkül, hogy ne tűnjek még nagyobb kreténnek.

Draco bosszúságának leplezésére haragosan azt mondta:
– Neked kellene értesítened, ha nyilvános rendezvényeken veszel részt. Most már nem is tudom jól érezni magam… figyelnem kell rád.

Grangeren volt a soros, hogy ingerült legyen.
– Figyelni rám? Ki fog rám támadni? A kollégáim? Annak az embernek a családja, akinek segítettem visszajönni a halál széléről? Delacroix a legjobb biztonságiakat bízta meg, akiket pénzért meg lehet venni, vagy nem vettél észre a többi aurort is? Csináltál mást, mint feneket bámultál, mióta megérkeztél? Pedig tájékoztattalak, hogy részt veszek a rendezvényen… két héttel ezelőtt.

Meglehetősen sok vádaskodás érte ebben a tirádában. Draco szelektíven válaszolt néhányra.
– Azért jöttem, hogy fenekeket nézegessek… ez az egyetlen ok, amiért itt vagyok. És a fenékválaszték csekély, csak hogy tudd, néhányat leszámítva… ööö… amúgy is, ez egy monumentális időpocsékolás volt. És biztos, nem mondtad, hogy részt veszel rajta. Emlékeztem volna rá, mert bosszankodtam volna, mert a veled való törődés zavar a fenekek nézegetésében.

Granger keresztbe fonta a karját.

– Egészen biztosan szóltam neked. Nézd meg a jegyzetfüzetedet.

Draco a lány hervasztó pillantása alatt elővette a jegyzetfüzetedet, a kétely magva most már a fejében volt. Kicsit lassan csinálta. Granger türelmetlen hangot adott ki, és közelebb hajolt hozzá, hogy maga is lapozhasson. (Draco megjegyezte, megint jó illata van, ma este valami édes és légies illatú könnyű fuvallat.)

Átlapoztak néhány oldalt Granger közleményeiből, amíg…

– Ah – mondta Draco.

A történet szerint, Granger valóban elmondta neki két héttel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy elkábította és elhallgattatta a jegyzetfüzetet.

A jegyzetfüzet egy csettintéssel becsukódott.

Granger felháborodottnak tűnt, bár igyekezett semlegesen tartani a testbeszédét, hogy ne okozzon jelenetet.

– Látod? Hogy merészelsz szidni, mint egy önfejű gyereket?! – sziszegte heves suttogással. –Nekem itt a helyem. Én vagyok a díszvendég!

Valami angyal vagy mi mentette meg Dracót azzal, hogy odahívta Grangert egy francia gyógyítókból álló csoporthoz. Elment, de sötét pillantást vetett Draco felé, ami azt ígérte, ennek még nincs vége.

Draco stratégiai visszavonulót fújt Zabini és Theo felé, és a szokásosnál valamivel kevesebb lendülettel lépkedett.

Zabini finoman rágcsált egy fürjbordát.
– Úgy tűnt, jól sikerült.

– Baszódj meg! – vágott vissza Draco.

– Szegény öregfiúnak több italra van szüksége – szólalt meg Theo, és egy pincér felé intett, hogy frissítse fel az italaikat. – Idd meg ezt, Draco, és ne bámuld tovább Grangert, mint egy lógó állú idióta. Nem szeretném, ha Potter idejönne, hogy megvédje a becsületét.

– Nem is tudtam, hogy a kibaszott Grangerről van szó – mondta Draco, és teljesen félreérthetőnek érezte magát az egész ügy miatt.

– Én sem tudtam – szólt Zabini. – Elég szépen felnőtt, nem igaz?

– Együtt dolgozom vele – vallotta be Draco. Vett egy erősítő kortyot abból a torokégető anyagból, amit Theo adott.

– Tényleg? – Theo kíváncsinak tűnt. – Mi köze van az auroroknak a gyógyítókhoz?

– Szigorúan titkos, szóval te is elhúzhatsz a picsába! – sziszegte Draco.

– Érdekes – mondta Zabini, és egy kicsit túlságosan is közelről tanulmányozta Dracót.

Visszafordította figyelmét Grangerre, aki most a francia gyógyítókkal beszélgetett.
– Miért nem foglalt még és nem pottyantott ki gyereket? Nem volt eljegyezve a legfiatalabb Weasley patkánnyal?

– Azt hiszem, igen – mondta Theo. – De ne feledjük, hogy Granger tizennégy évesen már nemzetközi kviddicsjátékosokkal smárolt. A férfiak talán korán elérhették a csúcsot nála.

– Krum és a seprűnyele után már csak lefelé vezet az út – kuncogott Zabini.

– Nekünk, többi szegény, szerencsétlen fasziknak egy kurva jégkockányi esélyünk sincs a pokolban.

– Szeretem a kihívásokat – jelentette ki Zabini. – És szeretem a barnákat. Az eszes barnák már egy teljesen más dolog.

Draco a beszélgetés idejére elhallgatott. A téma mélységesen irritálta, bár nem tudta miért. Korábban ő maga is hallgatta, és részt vett ennek a tréfálkozásnak ezerféle változatában, de ma este…

Narcissa odahívta Dracót, hogy bemutassa őt a Delacroix család néhány különleges barátjának. A barátságos családfő, az elegáns felesége és két csinos lányuk, akik 26 és 28 évesek voltak. Draco tudatában volt a hölgyekkel folytatott beszélgetése során, hogy az anyjának is örömet szerezhet azzal, ha érdeklődést mutat az egyikük iránt, és saját magának is örömet szerezhet azzal, ha teljesíti a célját, és talál egy boszorkányt, akit ágyba vihet.

Azonban úgy találta, nem érdekli a beszélgetés, és elvonta a figyelmét a körülötte lévő tömeg, ahol időnként megpillantott egy sötétzöld ruhát. Azt mondta magának, most, hogy tudta, Granger itt van, ismét a főnökének tekinti, és ezért szemmel tartja.

Dracót megkérdezték, hogy szeret-e táncolni, ő pedig szórakozottan igent mondott, és a két nővér közül a fiatalabbal találta magát a táncparketten, még mindig szórakozottan.

Granger Potterrel táncolt.

– Nem is tudtam, hogy te az az erős, csendes típus vagy – kuncogott a nő Draco karjaiban. Hogy is hívták a lányt? Amandine? Mintha Amandinenal ment volna.

– Ühüm – mondta Draco, még mindig Pottert és Grangert figyelve.

– Az ott Harry Potter? – kérdezte Amandine, követve a tekintetét. – Hallottam róla egy keveset, azt hiszem.

– Csak egy kicsit? – kérdezte Draco. (Áldja meg az ég a franciákat és az angol ügyek iránti teljes érdektelenségüket.)

– Azt hiszem, részt vett a legutóbbi háborútokban, non? Egy hős.

– Igen. Valami olyasmi.

– És a nő is vele volt?

– Igen – válaszolt Draco.

– Elég szépek együtt – állapította meg Amandine, miközben nézte, ahogy Potter nevet valamin, amit Granger mondott. – Látod a kapcsolatot…

– Potter nős – vágott közbe Draco. – Nincsenek együtt.

– Áh. Nos… a barátság ugyanolyan erős kötelék.

Draco hagyta, hogy Amandine tovább fecsegjen a szerelmi és baráti kötelékekről alkotott véleményéről. A dal a végéhez közeledett. Ha fel akarta mérni a lány érdeklődését bármilyen éjszakai tevékenység iránt, akkor most jött el az ideje. Egy kezét a lány hátsó része felé csúsztathatta, arcát a nyakába márthatta, és megkérdezhette, mik a tervei a buli után.

A lépések egyértelműek voltak, és a boszorkány, abból ítélve, ahogyan hozzápréselte magát, érdeklődött. Draco azonban rájött, hogy nem volt kedve hozzá.

A dal véget ért, és egy lassabb szám kezdődött. Draco elengedte a szorítását Amandine derekán. Visszakísérte a lányt a szüleihez, miközben udvariasan méltatta az estét, és azt, hogy milyen jó volt megismerni mindannyiukat.

A bárpult felé sétált, ahol Theo és néhány volt mardekáros és hollóhátas tábort vert.

– Zabini elment – szólalt Theo, amikor Draco közeledett. – Magával vitte az idősebbik hugicát. Azt mondta, rád hagyja a kevésbé tapasztaltat. De úgy tűnik, ez neked sem jött össze. Elveszíted az érzéked, haver?

– Nincs szikra – mondta Draco vállat vonva.

– Granger még mindig ott van – mutatott rá Theo. – Úgy néz ki, mint aki szívesen felgyújtana téged… vannak ott szikrák bőven.

Draco lopva arrafelé pillantott, ahol Granger állt a többi gyógyító között. Igaz volt, hogy a lány tekintete az ő irányába valóban a tüzes fajtából való volt.

– De gondolom, nem akarsz ma este meghalni – mondta Theo. Helyet csinált Dracónak a pultnál.

– Körülbelül százféle módon tiltott, még ha hajlamos is lennék a mazochizmusra.

– Hogy jön ki az anyáddal? – kérdezte Theo. – Semmi csak kérdezem.

Draco szeme kitágult. Átnézett a válla fölött. Theo kuncogott. Nézték, ahogy Narcissa Malfoy kis csoportja a francia gyógyító felé sodródik, akikkel Granger beszélt.

Draco nem volt biztos benne, hogy az anyja és Granger a tizenöt évvel ezelőtti próbák óta valaha is megszólították egymást személyesen. Azok feszült ügyek voltak, de Granger vallomása óriási segítséget jelentett Narcissa Malfoy nevének tisztázásában. Granger (borzasztóan) őszintén számolt be a kastélyban töltött időszakról, de világossá tette, hogy Narcissa Malfoy akaratlan, tehetetlen szemlélődő volt, és a későbbi tettei végül is megmentették Harry Potter életét.

Granger azonban kevésbé volt nagylelkű Lucius Malfoy háborús tetteiről szóló vallomásában, és az ezzel kapcsolatos tanúskodások adták azt a jelentős bizonyítékhalmazt, amely az idősebbik Malfoy azkabani elítéléséhez vezetett.

Draco nem volt biztos benne, hogy Granger hol állt az anyja listáján, akiket okolhatott Lucius végső hanyatlásáért és az Azkabanban bekövetkezett haláláért. Azt sem tudta, ezt Narcissa hogyan mérlegelte saját és Draco szabadságához képest, amiben Granger is szerepet játszott.

Draco túl messze volt ahhoz, hogy sokat kivehessen abból, ami a két csoport között elhangzott. Látta, ahogy Granger háta kiegyenesedik Narcissa közeledtére, de az arckifejezése semleges maradt. Ugyanígy az anyja válla is megvonaglott, de a szokásos udvarias mosolya szilárdan megmaradt. Megrázták egymás ujjhegyét, és gyorsan megfordultak, hogy a többiekkel beszélgessenek.

– Fúú. – Theo megpörgette a jégkockákat a poharában. – Valami érdekesebbet reméltem.

– Nincs egy vörös hajú, akit üldözhetnél? – kérdezte Draco, és intő mozdulatot tett.

– Van – mondta Theo. – De előbb a folyékony bátorság. Ő a francia küldöttség egyik tagja. És minden bizonnyal túl jó hozzám.

Theo felemelte az állát Granger gyógyítók csoportja felé. Narcissa odébbállt, és egy bájos, vörös hajú boszorkány időzött most Granger mellett.

– Még abban sem vagyok biztos, hogy beszél angolul – folytatta Theo.

– Próbáld meg azt, hogy voulez-vous coucher avec moi – segített Draco.

Theo nagy őszinteséggel ismételte a mondatot, bár az akcentusa megdöbbentő volt.

– Kicsit előremutató, azt hiszem. De lehet, mégis megteszem. Majd téged hibáztatlak, ha minden balul sül el. Azt fogom mondani, te mondtad, és ez azt jelenti, mennyire szép a haja.

– Ne mondd ki a nevemet Granger előtt! Inkább felejtse el, hogy létezem.

– Túl késő – mondta Theo, és ellökte magát a pult mellől. – Tetszik ez a terv. Engem édes ártatlannak, téged pedig faszfejnek mutat…

Draco kinyúlt, hogy megállítsa, de Theo karja átcsúszott az ujjai között.

– Ami amúgy is a dolgok természetes állása – fejezte be Theo vigyorogva a válla fölött.

Draco elgondolkodott azon, hogy etikus lenne-e egy gyors nyelvkötöző ártást tenni Theo tarkójára, miközben közeledett vörös hajú célpontjához.

Az erkölccsel az volt a baj, hogy időpocsékolásra késztet. Theo most már a vörös hajú boszorkány mellett termett, és valahogyan szerzett két pohár bort, az egyiket neki kínálta, a másikat pedig Grangernek, aki visszautasította, mivel még mindig a pezsgőjét szürcsölgette.

Theo mondott valamit, amitől a két gyógyító felnevetett. Színpadiasan zaklatottnak tűnt. Aztán megfordult, és egy eltúlzott mozdulattal Draco felé mutatott. A vörös hajú boszorkány a fejét rázta a férfi felé, Granger nem tűnt lenyűgözöttnek.

Draco inkább úgy érezte, hogy meg kell védenie a jó hírnevét. Felkapta a saját italát, és odasétált.

– Egy szót se higgyetek el ennek az embernek – mondta, miközben közeledett feléjük.

– Draco biztosított róla, hogy ez azt jelenti, hogy a szép hajadat csodálom – szólt Theo, kezét a mellkasára téve. – Soha nem mondanék ilyen udvariatlan dolgot, kisasszony.

A vörös hajú boszorkány szórakozottnak tűnt. Közben Granger egészséges adag szkepticizmussal nézte Theót. Legalábbis ő átlátott a férfi színjátékán.

– Hogy mondjam azt, hogy akarsz-e táncolni? – kérdezte Theo.

– Voulez-vous danser avec moi – válaszolt egyszerre Draco és Granger.

– Amit ők mondtak – intettTheo.

A vörös hajú boszorkány sokáig nézte Theót. Végül azt mondta:
– D'accord.

Theo gálánsan kinyújtotta a karját, mondott valami szépet az idegenek az idegen földönről, és új társát a táncparkett felé lendítette.

– Bájos fasz – motyogta Draco.

– Inkább ízléstelen – szipogott Granger. – Nem hiszem el, hogy ez bejött Solangenak.

– Talán Solange a változatosság kedvéért egy kis angol marhahúst szeretne – válaszolta Draco.

– Megkérem, hogy reggel vizsgálja felül a marhahús minőségét – mondta Granger cinikus pillantással Theo hátráló hátára.

– Meg kell mondanod, ha középszerű – világosította fel Draco.

– Miért? – kérdezte Granger.

– Lőszer.

– Szörnyű barátai vagytok egymásnak. – Granger a pohara fölött Dracót tanulmányozta. Aztán mintha magához tért volna. – Még mindig haragszom rád. Menj el!

– Rendben – mondta Draco. Egy tucat boszorkány volt ebben a teremben, akik élvezték a társaságát, nem értette, miért vesztegetné az idejét azzal, aki megvetette.

Mielőtt azonban visszazuhant volna a tömegbe, Granger franciául kérdezte:
– Mióta beszélsz franciául?

A kérdést ingerülten tette fel, mintha magyarázattal tartozna neki ezen a téren.
– Mióta beszélsz franciául? – válaszolta Draco, szintén franciául, mert ha valaki magyarázattal tartozott valakinek, az ő volt.

– Haute-Savoieban él a családom – mondta Granger.

– A Malfoyok a Loire vidékéről származnak.

– Hmm. – Granger belekortyolt a pezsgőjébe, és összehúzott szemmel nézte a férfit.

– Micsoda? – kérdezte Draco.

– Ez sok mindent megmagyaráz – jegyezte meg Granger, és visszaváltott angolra.

– Annyi mindent, hogy mit?

– Csak… – Itt Granger gesztust tett Draco általános lénye felé – Mindent.

Draco nem volt biztos benne, hogy mire célzott, de úgy érezte, hogy ez nem volt túl bókoló.

– Haute-Savoie sok mindent megmagyaráz rólad – válaszolta.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Granger, és azonnal felpaprikázta magát.

Draco gesztikulált Granger felé, mintha a lány kizárólag racletteből és túl sok vermutból állna.

Granger a csípőjére tette a kezét.

– Van egy kastélyod?

– Igen – mondta Draco.

– Na tessék – szólalt meg Granger diadalmasan, mert ez nyilvánvalóan mindent megmagyarázott.

– Psh, valószínűleg azt a mugli dolgot csinálod, azt a dolgot azokon a hosszú lábtollakon.

Granger mesterkélt ürességgel nézte Dracót.

– Ne játszd a hülyét! Nem áll jól neked.

– De fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Granger.

– Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Ksiing? Sciing?

Granger mindent megtett, hogy értetlennek tűnjön. (Ez nem egy olyan kifejezés volt, amihez hozzászokott… szörnyen csinálta.)

– Síelés! – mondta Draco, élesen Granger arcára mutatva.

Granger az italával foglalatoskodott.

– Tudtam – szólt Draco. Kinyitotta a száját, hogy további rágalmakat szórjon a lány jellemére, az Alpokban lévő nyaralójáról, zseniális kizsigerelő kérdések formájában, amikor egy petyhüdt kéz megsimogatta az alkarját, hogy figyeljen rá.

Az egyik szempillarebegtető tisztavérű boszorkány volt az korábbról: Luella.

– Draco, alig táncoltál valamit.

Ez nagyon is felkérés volt, és jól nevelt varázslóként Draco válasza az lett volna, hogy felkéri Luellát táncolni. Azonban már maga az érzés is bosszantó volt, ahogy Luella lankadt kezét az ingujján érezte, ahogy a holdkóros tekintete is.

Egyszerűen nem akarta.

Draco késlekedő válaszát Luella észrevette, és a válla mögül kukucskálva megpillantotta Grangert. Granger elemző tekintetének egyikével tanulmányozta Luellát.

– Ó – mondta Luella udvariasan zihálva Granger láttán. – Hacsak nem voltál már…

– Nem – sietett a válasszal Granger, ugyanakkor, amikor Draco azt mondta:

– De igen… éppen azon voltunk.

– Nem, nem – ellenkezett Granger hátrálva. –Ti ketten táncoljatok. Kérlek, érezzétek jól magatokat!

– Ó, de én nem vehettem el tőled a partnereteket – mondta Luella színtelen mosollyal. –Sajnálom, hogy félbeszakítottam…olyan buta voltam, nem is láttalak titeket…

– De…

Luella egy intéssel szakította félbe Granger tiltakozását, és a bárpult irányába caplatott.

– Mit csinálsz? – sziszegte Granger, amikor Draco megfogta a lány karját, és a sajátja fölé tette. Leszedte tőle a félig elfogyasztott pezsgő poharát, és egy lebegő tálcára helyezte.

– Tartozol nekem – közölte Draco. – Vagy elfelejtetted, hogy megmentettelek Dr. Hogyishívjától?

– Ha tudtam volna, hogy ez lesz a fizetség, akkor Dr. Hogyishívjákkal együtt mentem volna el egy italra.

Draco a táncparkett felé terelte Grangert.
– Egy tánc, hogy ne kerüljek a karmai közé.

– Itt van az anyád – mondta Granger, és láthatóan nyugtalanul nézett körül.

– És? Nekem jószolgálati dolgokat kellene csinálnom. Hidakat építeni, meg minden ilyen marhaság.

– De… de mi még csak nem is állunk szóba egymással, normális esetben… tudja egyáltalán, hogy nekem dolgozol?

– Nem. És te dolgozol velem – javította ki Draco.

– Hozzám osztottak be.

– Pontosan.

Granger ingerült hangot adott ki, mintha Draco lenne a legfrusztrálóbb teremtmény az egész világon. Tévedett azonban… ez a cím őt illette.

– Harry itt van – volt a következő ellenvetése, amikor a táncparkett a látóterébe került.

– Briliáns. Megmondom Potternek, hogy jobban szemmel akartalak tartani. Valaki gyanúsan viselkedett.

– Ki? – kérdezte Granger, mert nyilvánvalóan ki kellett kérdeznie Dracót ennek a kitalált tervnek minden aspektusáról.

–Theo – mondta Draco habozás nélkül.

Theo éppen a vörös hajú boszorkánnyal smárolt néhány méterre tőle. Granger megfigyelte ezt a tényt, majd megkérdezte, hogy pontosan mit is csinál Nott, ami ennyire gyanús?

– Ez egy elterelő taktika – magyarázta Draco. – Ne becsüld alá őt!

– Az egyetlen dolog, amit alábecsültem, az Solange szeretete a Lincolnshire-i kolbász iránt – fújta Granger, miközben figyelte, ahogy Solange Theo ágyékát tapogatja.

– Abbahagynád a bámészkodást és táncolnál? – kérdezte Draco. A férfi a derekára csúsztatta a kezét, és megszorította, ami arra szolgált, hogy emlékeztesse, a kezének a vállánál kellene lennie. A lány nyilvánvaló vonakodással oda tette őket.

– Légy őszinte, Granger! – morogta Draco az orra alatt. – Hat órán keresztül pilótának tettettem magam neked abban a kocsmában. Ez egy átkozott tánc.

– Élvezted, hogy pilótának tettetted magad – suttogta Granger. – Nem élvezem, hogy valamilyen barátodnak tettetem magam, és azt a játékot sem, amit játszol velem.

A lány, becsületére legyen mondva, megpróbálta csökkenteni a nyilvánvaló feszültséget a tartásában, de Draco érezte a csípőjében a maradó merevséget.
– Nem tudnál lazítani?

– Nem. Draco Malfoyjal táncolok – vicsorgott Granger. – Nincs ebben semmi lazítás.

Draco megengedett magának egy nagy és drámai sóhajt.

– Ráadásul ez nem is játék. Legyen igazi. Ha anyám gyanút fog, hogy visszautasítottam egy táncot egy Nagyon Kiváló Boszorkánnyal egy veled való fiktív táncért, nem fogom hallani a végét, amit kapok.

Granger a táncparkett hátsó részén lévő fal felé manőverezett, más párokat használva, hogy elrejtsék őket a szem elől.

– Miért utasítottad vissza? – kérdezte. – A te esetednek tűnt.

Nos, ez eléggé elbizakodott volt.
– Mi az én esetem, Granger?

– Gazdag (feltételezem), tisztavérű (szintén feltételezem), szőke, elképesztően szép… valószínűleg van néhány kastélya is a Loire-völgyben…

Bosszantotta Dracót, hogy ez a felsorolás többé-kevésbé helytálló volt. A lány elhanyagolt bizonyos más női tulajdonságokat, amiket szemmel tartott, de hát ritkán volt közönséges.

Látva, hogy Draco nem válaszolt neki, Granger kíváncsi pillantást vetett rá.
– Tévedek? Nem akarod elmondani, hogy szörnyű feltételezésekbe bocsátkozom?

– Nem.

– Akkor miért?

– Semmi közöd hozzá – válaszolt Draco, mert nem tartozott neki semmiféle magyarázattal. És azért is, mert ő maga sem tudta eléggé szavakba önteni.

– Hm – mondta Granger.

Draco ismét azon kapta magát, hogy a nő egyik értékelő pillantásának tárgya lett, ugyanannak a pillantásnak, amit különösen érdekes problémákra vetett.

– Ne nézz rám úgy, mintha egy matematikai tétel lennék! – kérte Draco.

Draco meglepetésére ez mosolyt váltott ki Grangerből. Felcsillant a szeme, és gödröcskéket csalt a bal arcára. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Draco pislogott, olyan volt, mintha a nap felvillant volna.

– Malfoy paradoxona – mondta Granger, inkább magának, mint neki.

– Tessék?

– Semmi.

A boszorkány a karjában elcsendesedett és elgondolkodott. Bár ott volt, a derekán lévő selyem meleg volt a keze alatt, a csuklója apró nyomást gyakorolt a vállára, ő sem volt ott. A tekintete távolba révedt.

Granger elgondolkodott. Rajta. Ez riasztó volt.

Legalább egy szerencsés mellékhatása volt, mégpedig az, mivel a nő gondolatai máshol jártak, Granger teste egy kicsit jobban ellazult a férfiéban, és kevésbé érezte úgy, mintha egy deszkát tartana, és inkább úgy, mintha egy nővel táncolna.

Ami a maga módján riasztó volt, hiszen ez a boszorkányt sokkal kellemesebbnek érezte a keze alatt, mint bármelyik másikat aznap este, és az illatának időnként felszálló foszlányai, amelyek mozgásuk közben az útjába sodródtak, sokkal finomabbak volt, mint az erős parfümök, amelyeket Luellát és a hozzá hasonlókat kísérték. Ami mind szép és jó, de ő Granger volt, a kurva életbe.

Draco kiegyenesedett, hogy Granger szó szerint karnyújtásnyira legyen tőle. Homlokráncolva tért magához, mintha valami zavaró gondolattal foglalkozna.

– Szia! – szólalt meg Potter hangja, amitől Draco és Granger is megugrott. Egy pillanattal később Potter zilált feje kettejük között volt. – Elnézést, de mi a fene folyik itt?

Draco nem hagyott időt Grangernek a válaszadásra.
– Kopj le, és hagyd, hogy végezzem a munkámat, Potter!

Sosem volt az a fajta, aki felszólításra elhúzza a csíkot, és Potter kitartott.
– Miért tartod őt ilyen közel magadhoz? Láttál valamit?

– Ez nem… – kezdte Granger.

– Pontosan… ez Nott – mondta Draco, és Theo felé emelte az állát. – Gyanúsan viselkedik. Körbeszaglászik.

Potter megfordult, hogy megfigyelje a kérdéses varázslót, akinek az arca valahol a vörös hajú boszorkány nyakában volt. A homlokát ráncolta.
– Majd én vigyázok rá.

– Harry, ez nem… – mondta Granger újabb frusztrációval.

– Nott az, igen – szakította félbe jóindulatúan Draco.

– Rajta vagyok, Hermione – közölte Potter, és visszavonult, hogy elfoglaljon egy kétségkívül feltűnésmentesnek vélt pozíciót Theo közelében.

Granger szorítása Draco vállán most a nyakára tolódott, és fojtogatásra utaló gondolatokat sugallt.

– Te vagy a legrosszabb – suttogta elkeseredetten.

– Maradj csendben… ezt nézni akarom – mondta Draco, úgy dőlve, hogy mindketten láthassák Pottert.

– Miért pont Nott? – kérdezte Granger.

– Miért ne, valóban?

– Meg foglak ölni.

– Rendben – mondta Draco. – De előbb hadd élvezzem ki a bosszúmat.

A következő öt percben Draco azt a rendkívül élvezetes látványt élvezhette, ahogy Potter Theot bámulja, véletlenül nekiütközik, ráönti az italát, és általában ellenségesen viselkedik a két lábnyi távolságon belül, bármerre is mozduljon a varázsló. Potter meglehetősen félelmetes alakot tudott vágni, ha akart, amit a háborús hősként és aurorként szerzett hőstetteiről szóló legendák is alátámasztottak, és Theo hamarosan észrevette a megfigyelőjét, és meg is izzadt tőle.

Végül Theo engedett Solange szorításából, és valami kifogást keresett a lánynak. Aztán részegen tántorgott Draco felé, és megkérte őt legyen őszinte, hiszen ő maga sokat ivott, de vajon tényleg egy francia vörössel smárolt, vagy véletlenül Potter feleségével, a Weasley- lánnyal jött össze? És vajon Potter az a típus volt, aki megátkoz egy embert, amikor hátat fordított neki, vagy sértetlenül távozhatott a buliból?

Draco nagylelkűen a kijárat felé irányította Theót, és azt mondta, hogy majd ő gondoskodik arról, és megvédi a haragtartó Pottertől, ne aggódj, öreg.

– Szörnyű vagy! – hangzott Granger megjegyzése, amikor már minden kész volt, és Theo boszorkánytalanul, kék golyókat ápolgatva távozott.

Draco azt mondta Potternek:
– Szép munka – aki felemelte a hüvelykujját, és eltűnt a tömegben.

– Imádom Pottert – sóhajtott fel Draco. – Felbosszantod, irányt mutatsz neki, és…

– Remélem, engem kevésbé lesz könnyű manipulálni – mondta Granger.

Draco inkább nem válaszolt erre a pontos kérdésre. Megmozdította a csípőjét az egyik, majd a másik irányba.

– Nem is olyan rossz – mondta. – Kicsit merev, talán még egy kis pezsgőre lenne szükséged.

– Átvitt értelemben értettem, mint azt nagyon jól tudod – szólt Granger, és még merevebbé válva Draco keze alatt.

– Szerintem nem vagy olyan lelkes, mint Potter – folytatta Draco. (Még nagyobb volt a kár.)

– De még mindig túlbuzgó.

– Túlfeszített – javasolta Draco.

– Nem vagyok feszült – ellenkezett Granger feszült hangon. Egy kis szünet után így módosította a kijelentést: – Te teszel engem feszültté. Dühítő vagy.

– Egy rakás szart – ellenkezett Draco. – Én bájos és udvarias vagyok. Mágneses. Át sem tudok sétálni egy szobán anélkül, hogy boszorkányok ne essenek az ölembe.

– Cöcö.

– Ez igaz. Nézz körül!

Granger körülnézett, és megállapította, hogy ez valóban igaz, mivel Amandine, Rosalie, Luella és az este néhány másik boszorkánya, akik a közelben táncoltak, hosszú pillantásokat vetettek Draco felé.

– A nevedet, a pénzedet vagy a társaságod kimondhatatlan örömét akarják? – kérdezte Granger.

– Mindhármat. Háromszoros fenyegetés vagyok.

– Bizonyára az vagy – mondta Granger. Mielőtt azonban Draco hízelegni kezdett volna, a lány háromig számolt az ujjain: – Feszült fejfájás, szívdobogás és általános káosz.

Draco gúnyolódott.
– Ha nem belsőségekkel a zsebedben járkálnál, hogy banyákkal foglalkozz, nem kellene ennyire tolakodónak lennem. Feszültségtől megfájdul tőled a fejem. Miért nem tudsz a kalandozásoddal biztonságos kis teázásokra és árvákról szóló találkozókra járni?

Most Grangeren volt a sor, hogy gúnyolódjon.
– Biztonságos kis teázások? Elmenekültél anyád utolsó teájáról, vagy elfelejtetted?

– Nem felejtettem el – grimaszolt Draco. – Az egyik boszorkánykovenből egyenesen egy másikba.

Granger elgondolkodónak tűnt.
– Azonban, ha a következő kis kalandozásomkor teázni fogok és hölgyeket keressek, az garantálja a távollétedet, és teljesen el tudlak kerülni.

– Mikor lesz az?

– Beltane – mondta Granger.

– Hol?

– A Malfoy kúriában. A teaszalonban.

– A kúriában nincs teaszalon.

– Nincs?

– Nincs.

Granger intett a kezével.
– Ahol a hölgyek a legnagyobb számban gyűlnek össze a legtöbb árvával. Gondolod, hogy ezt szabadalmaztassam?

– Mit szabadalmaztass?

– A Malfoy-riasztó receptemet. Szerintem lehetne rá piac.

– Az a piac csak belőled állna. Inkább úgy gondolom, hogy a Malfoy-vonzószerre nagyobb a kereslet, de sok szerencsét a formula azonosításához.

Granger lopakodó pillantásokat vetett a boszorkányok sokasága felé, akik vágyakozva néztek Dracóra.

– Lehet, hogy igazad van.

– Mindig igazam van.

– Fenekek – mondta Granger.

– Tessék?

– Az attraktáns formula miatt.

– …Igen – mondta Draco.

– Fenekek, és nem hívnak meg. Két kulcsfontosságú összetevő ahhoz, hogy biztosítsuk, beugrasz. És a nyomkövető eszközök eltávolítása. És azt mondja valaki menj el. Te vagy a legmagasabb rendű kontár. Egyébként még mindig tudni akarom, hogyan tudtál lenyomozni Uffingtonban a gyűrű nélkül.

– Rózsás pálcikák.

Dracót szórakoztatta, hogy Granger nem vetette el azonnal a lehetőséget. Egy pillanatnyi gondolkodás után azonban azt mondta:
– Hazug.

– Mesélj nekem a Beltaneról! – kérte Draco.

– Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon intenzíven meghívlak. Világokat adnék azért, hogy ott legyél. Semmi sem tenne boldogabbá – mondta Granger, gyakorolva ezt az új fordított pszichológiai elméletet.

– Kitűnő – jegyezte Draco.

– Leveszem a gyűrűmet, hogy biztosítsam a jelenlétedet.

Itt Draco elhallgatott, de Granger szeme vidáman csillogott.

– Azt hiszed, hogy vicces vagy – jelentette ki Draco. – Ha még egyszer elrontod azt az egyirányú varázslatot haragudni fogok, és nem fogom megjavítani.

Granger kérdő pillantást vetett rá.
– Ezt úgy mondod, mintha ez egy szörnyű fenyegetés lenne.

– Az is.

– Hogyan?

– Tényleg érezni akarod a szívverésem minden permutációját azon a gyűrűn keresztül? – kérdezte Draco.

– Úgy kalibráltad, hogy csak a veszélyes szélsőségeket érezd, jól gondolom?

– Tudod, hogyan kell kalibrálni a te oldaladon?

– Nem.

– Pontosan. Nem akarod érezni minden egyes erőlködésemet, és azon tűnődni, hogy mi a faszt csinálok… vagy kit.

– Uhhh – mondta Granger, és elhúzódott. – Megjegyeztem.

A dal, amire eddig többé-kevésbé táncoltak, csendbe burkolózott. Augustin Delacroix varázslatosan felerősített hangja visszhangzott feléjük valahonnan a terem közepéről, megköszönte mindenkinek a jelenlétet.

– Egyébként miből gyógyítottad meg a fickót? – kérdezte Draco.

– Gyógyító-beteg titoktartás – fintorgott Granger. – Nem mondhatom el.

Draco, aki csak üres kíváncsiságból tette fel a kérdést, kíváncsian tapasztalta, hogy Granger szeme elvesztette csillogását. Megint okklumenciát használt.

Delacroix folytatta a beszédét. Harsány tapsvihar közepette jelezte, hogy a családja saját emberbaráti adományai és az est bevételei között megduplázták az eredeti céljukat. A Delacroix Ward valósággá válik.

Több száz pezsgőspohár jelent meg fejmagasságban, amelyeket a vendégek a levegőből szedhettek ki, és a „Egészségedre!” és „Santé!” kiáltások közepette felemelhettek.

Mivel Granger kényelmesen állt mellette, Draco az ő poharához érintette a poharát.

Egy csapat gyógyító elnyelte Dracót és Grangert, és nagy volt a taps, a bise-adás és a poharak csilingelése. Granger a többi túlbuzgó Szent Mungo gyógyítóval együtt kiabálta, hogy ez milyen csodálatos, milyen ragyogó lesz az új kórterem, mennyi életet fog ez jobbra változtatni, és így tovább, és így tovább.

Draco csendben kivonult a csoportból, Grangert és a kollégáit magára hagyta az ünneplésben.

Utoljára azt látta Grangert, amint mosolyogva kezet szorított egy másik gyógyítóval, és megpördült. Ragyogó szemű, vidám és bájos volt a lágy fények alatt.

hozzászólások: 0