19. fejezet
Barátok


Estefelé járt az idő, amikor Hermione hazaért. Egy nagyon kellemes délutánt töltött a Potter és Weasley házaspár, valamint a még nem iskolás csemeték társaságában. Régen nem volt ennyire felszabadult és végre belátta, hogy igencsak elhanyagolta a barátait. De valamiért egy idő után erős fáradtság lett úrrá rajta. Talán túl sok lett volna ez ennyi idő után? Rá akarták beszélni, hogy maradjon még egy kicsit és várja meg Albus levelét, de inkább elnézést kért, aztán hazajött.

Elcsigázva tett le a kulcsot az asztalra, a rózsaszínű orchidea mellé, amit Dracótól kapott. Elmosolyodott, ahogy ránézett a növényre, majd végigsimította a virágszirmokat. Melegség töltötte el a szívét. A férfira gondolt, de tudta, hogy nem kellene. Jó lenne, ha valahogy másképpen alakulna minden köztük. Valamilyen láthatatlan erő vonzotta Dracóhoz, viszont erről nem akart tudomást sem venni. Miért is kellene ezzel foglalkozni? Hiszen csak áltatná magát, akármit is gondolna.

Elfojtotta ezeket, amiket magában csak képzelgésnek és téves következtetésnek nevezett. Gyorsan kényelmes ruhába bújt. Egyből jobban érezte magát. Muglivilágba szólító üzeneteit meghallgatta, de egyik sem volt túl érdekes. Anyja már most elkezdte szervezni a Halloween-i összejövetelt, amit csak egy vállrándítással és egy nehéz sóhajjal nyugtázott. Jane mindenáron azt akarta, hogy Hermione hozza el Dracót is az összejövetelre. Újra feltámadt benne a kerítőnő – sóhajtott fel a boszorkány. A többi üzenet lényegtelen volt. Heath ügyvédi irodája is kereste, de ezt azonnal törölte. Egy pillanatra megborzongott a férfi hangjától, semmi értelme nem volt foglalkozni vele.

Kiment az erkélyre és elmélázva nézte a lenyugvó nap által rózsaszínre festett eget. Annyira szépnek látta ezt a jelenséget, mint még soha. Bár meg tudta volna ezt örökíteni és a benne kavargó érzéseket. Soha sem volt tehetsége a festéshez. Nagyot sóhajtott. Mennyi gond és baj nyomja a vállát, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan Draco jár a fejében. Milyen jó lenne megint látni – gondolkodott el, de nem is sejtette, vágya ilyen gyorsan teljesül.
- Hazaértél? – kérdezte egy jól ismert hang a háta mögött, lágyan és kedvesen. Hermione szíve nagyot dobbant hirtelen. Draco ellenállhatatlan mosollyal, hanyagul feltett lábbal ült az egyik széken. Hermione még mindig érezte a cigaretta füstöt, amit a férfi igyekezett eltitkolni, de nem sikerült teljesen.
- Neked nincsen jobb dolgod, mint az én erkélyemen settenkedni? – csóválta meg a fejét aztán nyújtózott egyet, majd leült a Dracóé melletti székre. Furcsa módon semmi gúny nem volt a hangjában. Mintha már beletörődött volna a férfi viselkedésébe. – Már kezdem megszokni, hogy mindig itt talállak az erkélyemen.
- Unatkoztam, és gondoltam átjövök. Nem voltál itthon. – Draco mélyen Hermione barna tekintetébe nézett. Már nem látta azt a rideg elutasítást, amit eddig mindig. Reménykedni kezdett, a szíve heves dobogással nyugtázta ezt.
- Harryéknél voltam – mondta a lány, bár nagyon jól tudta, hogy nem tartozik semmiféle beszámolóval Dracónak.
- Elég kínos szituációba keveredtél. Sajnálom – nézett rá Draco őszinte tekintettel és Hermione bízott benne. Most először látta igazán annak a férfit, akinek ő akart látszani, amilyen valójában is volt.
- Ugyan, nem a te hibád.
- De, ha nem nősülök meg, akkor nincs ez – magyarázta a férfi.
- Nem érdekel Astoria egy kicsit sem. Hamar túl leszünk azon a tárgyaláson – bizakodott Hermione. – Hidd el, nem lesz semmi gond.
- Úgy gondolod?
- Biztos vagyok benne – mondta Hermione határozottan.
- Remélem, hogy így lesz.
- Valójában mit csinálsz itt az erkélyemen? – kérdezte, de nem nézett a férfi szemébe. Draco a kérdés hallatán elmosolyodott és ő sem nézett Hermionéra, inkább a lustán úszó rózsaszín felhőknek szentelte a figyelmét. Mit is válaszolhatna erre az egyszerű kérdésre? Igazság szerint vele akart lenni, hiányzott neki. Aggódott érte, legszívesebb megölelte volna. De mégis ezt, hogy vallhatná be neki? Hermionénak nem mondhatta meg, hogy mi zajlik a fejében. Nem tehette meg, akkor minden varázslat megtörik, nem reménykedhet többé és azt most nem bírta volna elviselni.
- Csak erre jártam – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Gondoltam benézek hozzád.
- Érdekes utakat választasz, amikor hoppanálni indulsz – nevetett halkan.
- Lehet.
- Aggódsz Scorpius miatt? – kérdezte Hermione kíváncsian.
- Nem tudom, hogy aggódjak-e érte vagy ne. A mai viselkedése egyszerűen letaglózott – vallotta be Draco. – Felnőttebb, mint gondoltam.
- Igen, azt hiszem sokkal érettebb a korához képest. Szerintem ügyesen fog boldogulni és nem lesz semmi baja. Jó nevelést kapott, nem is beszélve arról, hogy nagyon okos.
- Miért mentél el olyan hamar reggel? – tette fel Draco azt a kérdést, amitől Hermione zavarban volt.
- Őszinte választ szeretnél?
- Igen, nem szeretem, ha köntörfalaznak nekem.
- Nem is tudom, nem akartam tovább maradni. Nem lett volna célszerű maradni, főleg az újságírók miatt – válaszolta Hermione.
- Értem – nyugtázta Draco. – De ugye te sem hiszed, hogy csak emiatt volt.
- Ezer és egy okot fel tudnék sorolni, amiért el kellett mennem – sóhajtott Hermione és a férfi szemébe nézett.
- Persze, bonyolult – bólogatott a férfi.
- Maradnom kellett volna? – tette fel a kényes kérdést.
- Szerettem volna – nézett a szemébe Draco és azonnal tudta, hogy olyasmit mondott, amit nem kellett volna. – Aggódtam érted.
- Sajnálom – sütötte le a szemét Hermione. Nem akart még egyszer a férfi szemébe nézni, túlságosan felkavaró lett volna. Csak gyengéden megfogta a kezét, ujjaik pedig, mintha maguktól összekulcsolódtak volna.
- Ne, kérlek, ne sajnálkozz! – mondta Draco halkan. – Nem kellett volna szóba hoznom. Végül is a te döntésed nem az enyém.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Úgy viselkedünk, mint két tapasztalatlan kamasz, akik nem tudnak egymással mit kezdeni. Jobb lenne, ha elmennél – javasolta végül a lány.
- Jobb lenne, de nem akarok elmenni. – A szürke szemek olyan érzéseket rejtettek, amiket Hermione nem értett, vagyis inkább nem akart megérteni.
- Miért nem?
- Nálam nem ilyen szép a kilátás – nevette el magát Draco megint csak elkendőzve az igazságot. – Sőt nincs semmi vacsorára való.
- Miből gondolod, hogy nekem van?
- Szimpla megérzés – vonta meg a vállát a férfi.
- Szóval szeretnéd, ha meghívnálak vacsorára?
- Nos, ha van szíved, megteszed, mivel ha nem így lesz, akkor félő, hogy éhen fogok veszni és a tetőtéri lakásomban fognak rám találni kipurcanva a konyhakövön egy kisebb halom mosatlan edénnyel – vetítette előre szomorú sorsát Draco.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.
- Elvinnélek vacsorázni is, viszont félő, hogy megint bekerülünk valamelyik bugyuta lapba.
- Te most randira akarsz hívni? – kérdezte Hermione meglepetten és kissé elpirult, ahogyan a férfi szemébe nézett.
- Miért? Az valami nagy baj lenne?
- Nem tudom. De akkor már nem söpörhetnénk semmit sem a szőnyeg alá – sóhajtott Hermione. – Akkor meg kellene mondanod, hogy mit érzel, és nekem is. Nem akarom, hogy így legyen. Még nem.
- A még-en van a hangsúly, Hermione – mondta Draco. Tekintetük összekapcsolódott, szívük hevesen vert, és a köztük lévő távolság vészes csökkenésbe kezdett. – Türelmes ember vagyok, és tudom, a legtöbb jó dologra mindig várni kell.
- Csak aztán meg ne bánd a döntésedet – törte meg a varázst Hermione és elfordította a fejét, aztán már csak a rózsaszín felhőket figyelte.
- Miért bánnám meg? Úgy érzem semmi rossz nem lesz ebből.
- Nagyon optimista vagy.
- Nem mindig volt ez így. Voltak kilátástalan helyzetek az életemben.
- Mesélj róla! – kérte Hermione halkan.
- Te is átélted azt, amit én.
- De nem úgy, ahogy te – rázta meg a fejét Hermione.
- Az lehet. Nem olyan egyszerű erről beszélni.
- Tudom, de évekig nem tarthatod magadban. Gondolom, még soha senkinek sem beszéltél erről az egészről.
- Még mindig bennem élnek a régi nevelés egyes darabkái – mondta halkan és elmosolyodott. – Nem szabad beszélni félelmekről, mert azt egy Malfoy nem érez, kétségek között nem őrlődhet.
- Pedig most is kétségek között őrlődsz – mosolyodott el Hermione és finoman megszorította a férfi kezét.
- Nem vagyok jó Malfoynak. Talán soha nem voltam olyan, amilyennek az apám szeretett volna. Ezek csupán régi sebek.
- Olyan legyél, amilyen te magad akarsz lenni és ne olyan, amilyennek a szüleid szeretnének látni – tanácsolta a lány. – Tudom, hogy ez nehéz. Az enyémek is állandóan bele akarnak szólni az életembe.
- Rég elmúlt már az az idő, amikor még fontos volt számomra, hogy apám mit gondol rólam. Ezek csak régi sebek, Hermione, már nem keresem a megoldást. Különben is, gyerekeim vannak, így nem én vagyok a fontos, hanem ők. Ők legyenek büszkék rám és én is büszke lehessek rájuk.
- Megértelek. – Hermione ekkor döbbent rá, hogy ő mennyi mindenről nem tud még.
- Tudod, nem akartam elveszteni azt a lehetőséget, amit Pottertől kaptam.
- Arra gondolsz, amikor Harry tanúskodott melletted? – kérdezte Hermione.
- Igen, pontosan arra. Életem egyik legrosszabb élménye volt, amikor beálltam halálfalók közé aztán pedig felelősségre vontak érte.
- Gyerek voltál és felelőtlen – keresett számára mentséget a lány.
- Ti is azok voltatok, mégsem álltatok át a másik oldalra. Szembeszálltatok Voldemorttal és győztetek – érvelt Draco. – Nem tudsz nekem mentséget kreálni.
- Akkor sem a te hibád, hogy belerángattak ebbe. Mit tehettél volna a családod ellen?
- Tudtam, hogy mit csinálok. Csak azt nem sejtettem, hogy ennyire szörnyű lesz. Hatalmat akartam és kiemelkedni az egyszerű varázslók közül. A szüleim is ezt várták el tőlem; legyek több és előkelőbb minden aranyvérűnél.
- Így sem lettél egy elveszett Malfoy. Ha jól olvastam, akkor a családodban száz évre visszamenőleg te vagy az egyetlen kviddicsjátékos, aki ebből is él meg.
- Igen, tudom, meggyaláztam a Malfoy nevet egy alantas foglalkozással. De akkor mi lehettem volna mégis? – nevetett Draco. – Nem akartam bájital hozzávalókkal foglalkozó boltot nyitni az Abszolúton vagy Roxmortsban. Mert ugye a Minisztériumból ki vagyok tiltva és el sem hinnéd mennyi foglalkozáshoz kell engedély, valamint mennyi tartozik a Minisztérium fennhatósága alá.
- Nem igazán tudnálak kereskedőnek elképzelni. Inkább betörőnek.
- Ugyan már. Nem is törtem be hozzád – mondta mosolyogva.
- Eddig egyszer sem sikerült az ajtón át bejönnöd, mint egy rendes ember.
- Nem tehetek róla, hogy varázsló vagyok és nincs kandalló a lakásodban – tárta szét a karját Draco.
- De ajtót azért remélem már láttál – sóhajtott Hermione, de aztán elmosolyodott.
- Nem is szidtál le, amikor itt találtál.
- Mert már kezdem megszokni, hogy mindig itt talállak.
- Akkor meg ezt túltárgyaltuk – állapította meg a férfi és kinyújtóztatta a lábait.
- Szerencséd, hogy nem kértem a Varázs Bűnüldözési Ügyosztálytól személyre szabott biztonsági varázslatot – mondta Hermione jókedvűen.
- Azt sem kellett volna sokáig bütykölni, hogy fel tudjam törni. Az igazat megvallva a te varázsigéid sokkal nagyobb fejtörést okoztak.
- Ez igazán hízelgő, kedves Draco, de, mint ügyvéded azt tanácsolom, hogy ezt a betörési képességedet inkább mellőzd a következő pár hétben.
- Meglesz. Olyan gyakran nem akarok egy nő lakásába behatolni.
- Ha mégis, akkor inkább az ajtón keresztül tedd – javasolta Hermione.
- Rendben – egyezett bele Draco. – Kezd este lenni. Nem kellene már valami vacsorát főznöd?
- De azt hiszem – helyeselt Hermione, mivel úgysem szabadul meg a férfitól, így ez a legkönnyebb módja, hogy egy kicsit elterelje a gondolatait.
- Akkor szerintem be is kellene menned a konyhába – folytatta tovább a férfi és reménykedett benne, hogy neki is csurran cseppen valami. Az ebédje ugyanis gyászosan megégve hevert a mosogatóban.
- Miért gyanakszom arra, hogy velem akarsz vacsorázni?
- Mert ez a szándékom.
- Nem úszom meg, ugye?
- Szerintem nem is akarod.
- Rendben, de csak azért, mert tudni akarom, hogy a fiad melyik házba kerül – sóhajtott Hermione egy hatalmasat, majd bement a konyhába.

Néhány perc múlva Draco csorgó nyállal követte, mert megérezte a pirított szalonna semmihez sem hasonlítható illatát. Hermione mosolyogva követte a tekintetével a férfit, aki megint beállt segíteni. Nem igazán érette Draco viselkedését, de örömét lelte ebben a képtelen, ugyanakkor cseppet sem kellemetlen helyzetben.

Draco jól érezte magát, évek óta nem volt olyan nyugodt, mint Hermione közelében. Kicsit felszabadult a lány társaságában és ez boldogsággal töltötte el. Együtt akart vele maradni, többet akart, mint amit a helyzet megengedett neki, de várt a megfelelő pillanatra. Megigézték a cseresznyepiros ajkak, amiket legszívesebben megcsókolt volna. Nem merte, nem tehette, mert azzal végleg elrontott volna mindent.

Most sem szabadna itt lennie. El kellene menni, de nem bírta itt hagyni őt. Egyedül egy hatalmas lakásban – csupán ez az üresség várta otthon. Nem sietett, inkább próbált minden percet elraktározni magában. Hermione alakját, az ajkát, a mosolyát és a gesztenyebarna szempárt, ami most egészen más fényben csillogott, mint amikor először találkoztak.
- Mi jár a fejedben? – A lány kérdésére Draco felkapta a fejét és fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon.
- Csak arra gondoltam kellene még egy kis só – mondta végül mentve a menthetőt.
- Szerintem nem kell.
- Akkor jól van. Kérdezhetek valamit?
- Igen, persze.
- Te milyen kapcsolatban vagy a szüleiddel? Azt tudom, hogy kedves emberek.
- Egészen jó a kapcsolatunk, bár csábítanak vissza a mugli világba.
- Tervezed, hogy visszamész?
- Gondoltam rá – vallotta be Hermione.
- A barátaid tudnak erről? – tapintott a lényegre Draco. Bár inkább az érdekelte, hogy mennyire komolyat Hermione szándékai.
- Az igazat mondjam? – próbált időt nyerni.
- Igen.
- Nem mondhatnám, hogy beszéltem velük erről – vallotta be Hermione.
- Miért nem, hiszen a barátaid?
- Mert nem értik meg, hogy min megyek most keresztül – vonta meg a vállát Hermione. – Senki sem képes megérteni ezt a kétlaki életet. Amikor itt vagyok, akkor oda vágyom, amikor ott vagyok, akkor meg a varázsvilág hiányzik. Szóval nehéz…
- Nem véletlenül csak egy ügyet vállaltál el – jegyezte meg a férfi, majd folytatta a hagymaszeletelést. – Nem nagyon figyelnek rád.
- Családjuk van. Nem kell ezt túltárgyalni. Nem is várom el, hogy fogják a kezem és újra egy csapat legyünk, úgy ahogy régen. Nekik és nekem is megvan a saját életünk.
- De ez azért nem olyan kicsi kérdés, amit elhallgathatsz előlük – mondta Draco egyszerűen.
- Nem akarom elhallgatni. Csak akkor akarom elmondani, ha már döntöttem véglegesen.
- Ez érthető. Egyáltalán hogy jut eszedbe az, hogy elhagyd a varázsvilágot? – kérdezte meg egy kicsit erélyesen Draco. – Nem hiányozna az a sok minden, amire képes vagy?
- Draco, kérlek, miért kell ezt nekünk most megtárgyalni?
- Mert szóba került, és ezt nem söpörjük a szőnyeg alá. Az hiszem, vagyunk olyan jóban, hogy érdekeljen a sorsod.
- Tudod, hogy milyen nehéz két világ között élni? Nos, én tudom. Egyikbe sem tartozom igazán, de mindegyik egy kicsit az otthonom, de ezt már mondtam. Belefáradtam abba, amit csinálok, és már nem tesz boldoggá. Kaptam egy lehetőséget, hogy visszamehessek a régi életembe, ami a szüleimhez köt. De kiderült pár dolog, és már az sem aktuális. Persze ezernyi más munkát is találok, ha erről van szó… Egyelőre fogalmam sincs, hogy mit csináljak – fejezte be végül a szóáradatot Hermione. Kicsit végül megkönnyebbült.
- Szóval akkor nem csak én fojtok magamba mindent – vigyorodott el Draco és persze nem csodálkozott, amikor a lány hozzávágta a konyharuhát.
- Megérdemelted.
- Meg is tudod magyarázni, hogy miért?
- Pimasz vagy még mindig. Sőt meghívattad magad vacsorára, arról nem is beszélve, hogy betörtél megint a lakásomba.
- Legközelebb hozok egy üveg bort.
- Miből gondolod, hogy lesz legközelebb?
- Ez is egy olyan kérdés, amit jobb nem feszegetni. Legyen annyi elég, hogy szeretem a lakásod atmoszféráját. Egyébként előre mondom, hogy számíthatsz még látogatásokra.
- Gondolom. Tőled nem olyan egyszerű megszabadulni – sóhajtott Hermione.
- Persze, hogy nem – vigyorodott el gonoszul Draco. Hermione szíve nagyot dobbant, ahogy arra gondolt, hogy milyen is lehetne a férfival csókolózni. Olyan könnyű lett volna most a karjaiba vetni magát és nem törődni semmi mással.
- Akkor még egy darabig ezek szerint élvezhetem a társaságodat.
- Ha el akarsz küldeni, akkor mondd meg nyugodtan. Nem akarok a terhedre lenni. Csak nagyon unom magam egyedül és kiderült, hogy a szomszédságban lakik egy boszorkány, akinek egész kellemes a társasága.
- Nem zavarsz, maradhatsz. Végül is én is csak egyedül lennék – vallotta be Hermione.
- Van esélyem arra valaha, hogy a barátodnak tekints?
- Nos, azt hiszem, már most annak tekintelek. Félelmetes mennyire rövid idő alatt sikerült megkedvelnem téged.
- Ennek örülök – mondta Draco és örült a válasznak. – Nem akarom, hogy problémád legyen miattam.
- Nem is lesz, ha betartjuk a játékszabályokat.
- Mi értelme van ennek? – kérdezte a férfi egy fintorral. – Néha nem kell ragaszkodni a szabályokhoz.
- De amikor egy elég fontos tárgyalásunk lesz, muszáj ragaszkodnunk. Neked az a célod, hogy minél inkább jobb színben tüntesd fel magad. Ehhez hozzátartozik a játékszabályok betartása is – mondta Hermione komolyan. – Astrid csak akkor kerül vissza hozzád, ha tényleg alkalmasnak találnak.
- Ezt mind tudom – bólogatott Draco.
- Akkor szerintem nem is kell semmit sem magyaráznom.
- Nincs rá szükség – adott neki igazat a férfi, majd ismét megszólalt: – Mit gondolsz mi lesz holnap?
- Nincs időnyerőm és nem látok a jövőbe. Az utóbbi bizonytalan, ködös és zavaros, és sosem szerettem a jóslástant. Bár ha nagyon akarod, akkor teafűből…
- Erre semmi szükség, én sem vagyok oda a jóslásért, teljesen megértelek. Csak gondoltam hátha tudsz valamivel bíztatni.
- Nem tudom, hogy miért izgulsz – mosolyodott el Hermione. – A legjobb ügyvédet akartad és meg is kaptad. Nyerünk.
- Adja Merlin, hogy így legyen! – reménykedett Draco a lány szavaiban. Ekkor egy bagoly röppent be az ablakon és barátságosan huhogva szállt le a férfi mellé az asztalra. Draco elmélázva megsimogatta a madarat, majd elvette tőle a levelet, s az útjára engedte.
- Miért engedted el a baglyot? – kérdezte Hermione. – Nem akarsz választ írni Scorpiusnak?
- De igen, csak nem most, majd ha hazaértem – mondta Draco, majd kibontotta a levelet. Elolvasta a sorokat, aztán megkönnyebbülten tette le a pergament.
- Na, elmondod, hogy melyik házba osztották be?
- Miért vagy ennyire kíváncsi?
- Nem is tudom, csak érdekel – mosolygott Hermione. Aztán nem sokkal Scorpius baglya után megérkezett egy újabb. A lány örömmel vette tudomásul, hogy keresztfiától jött a levél.
- Látom te is megkaptad a magad levelét.
- Igen.
- Mi lenne, ha egyszerre megmondanánk, hogy kit hova osztottak be?
- Rendben.
- Akkor rajta.
- Griffendél – mondták egyszerre.
- Ez meglepő – adott hangot csodálkozásának Hermione.
- Nos, legalább háromszáz éves hagyományt szakítottunk meg – ásított egyet Draco.
- Mit fognak ehhez szólni a szüleid?
- Nem tudom – vonta meg a vállát. – De az én fiamból legalább nem lesz sötét varázsló.
- Miért lenne az? Nem minden mardekárosból lesz rossz ember. Ez csak egy sztereotípia, amit már Merlin tudja, hogy mióta szajkóznak.
- Mióta vélekedsz így a magunkfajtáról? – kérdezte némi éllel a hangjában Draco. – Csak nem engem akarsz védeni és mentséget keresni nekem?
- Jaj, ugyan már. Tudom, hogy nem fogsz fellógatni és megkínozni. Nem tudnád megtenni.
- De képes vagyok rá.
- Én talán nem? Draco, hagyjuk ezt az egészet – tanácsolta Hermione. – Már nem gondollak rossz embernek.
- Megvetsz engem? – kérdezte végül Draco.
- Nem – mondta a lány és megrázta a fejét. – Mi a fene ütött beléd?
- Nem tudom.
- Megint csak elkendőzzük a valódi érzéseinket.
- Már tudom, hogy érezted magad, amikor sárvérűnek neveztelek. – Hermione közelebb ment Dracóhoz és rátette a kezét a vállára. Mélyen egymás szemébe néztek. Draco magához húzta a lányt, majd kezét lassan lecsúsztatta a lány derekára és magához ölelte. Mélyen beszívta magába a sűrű mogyoróbarna haj finom virágillatát. Meg akarta csókolni és semmi sem állíthatta meg.

hozzászólások: 0