5. fejezet
Várva várt levél


Csendes nyári eső áztatta az utcákat. A városnak ezen a részén kihalt volt minden. A legtöbb ház ablaka feketén meredt az utcafrontra, csak néhol lehetett egy-egy felkapcsolt lámpát látni. Csupán az eső lassú kopogása, valamint a távolodó mennydörgés zaja hallatszott. Az egyik háztömb emeleti ablaka nyitva volt és egy nő szemlélte onnan a kinti világot. Mélyen és élvezettel szívta be az eső illatát. Ez valósággal megnyugtatta, lecsendesítette elméjét. Becsukta szemét és hagyta, hogy a víz egyenletesen kopogása kiűzze a fejéből a kusza gondolatokat. Imádta ilyenkor nyáron ezt az időt, mélyen belélegezte az eső illatot.

Kinyitotta a szemét és kinyújtotta a kezét. Hideg vízcseppek áztatták, ami egy kicsit lehűtötte. Kellemes, hideg légmozgás csapott az arcába, kisimítva a göndör fürtöket. Az elviselhetetlen napközbeni hőségnek már nyoma sem volt. Próbált mindent kiűzni a fejéből, s nem idegeskedni. Eközben panaszos nyávogást hallott valahonnan messziről. Anyja macskája kitartóan dögölőzött a lábához némi jó falat reményében. Természetesen a cirmos nagyon jól tudta, hogy ma már nem számíthat semmire, mivel jócskán túl voltak a vacsoraidőn.

Hermione Granger azonban nem nagyon figyelt rá. Szégyenszemre tudomást sem vett a vörös szőrű macskáról. Csak bámulta kifejezéstelen tekintettel a víztócsákban visszatükröződő neonlámpák fényeit. Valahogy így sokkal szebbnek látszott minden, nyugodtabbnak és egyszerűbbnek. De pillanatnyi nyugalom sem segített a jelenlegi állapotán. Már egy ideje folyton feszült, ingerül volt. Nem bírt pihenni és feltöltődni, a szabadnapokat hiába vette ki, mégsem tudott új erőre kapni. A munkájában sem találta a szenvedélyt, minden olyan unalmas és rutinszerű lett, holott régebben ez egyáltalán nem így volt. Igazából ez aggasztotta a leginkább. Mindig a legjobbnak kell lenni – hangzott az elv és egyben a mindennapi cél. Kimerítő és strapás évek álltak mögötte. De mégis hogyan jutott eddig?

Granger volt, a mugli világban egy úgymond egészen előkelően csengő név. A szülei elismert fogorvosok, akik elég nagy szaktekintélyt szereztek maguknak a szakmában. De a varázsvilágban erre nem volt senki sem kíváncsi… Tizenéves korában a szüleit meglepetésként érte a hír, miszerint egyetlen lányuk boszorkány, mivel nem ezt a sorsot szánták neki. Belőle is egy neves orvost akartak faragni, aki majd tovább viszi a családi hagyományt. Mindig arra sarkallták, hogy hozza ki magából a maximumot, már az általános iskolában is eminens tanulóként volt ismert. Ugyan a Roxfortban történt felvétele után a szülők terve változott, ennek ellenére büszkék voltak a lányukra, aki a mugli világ helyett varázsvilágban ért el kimagasló eredményeket.

Ezzel szemben a magánélete egészen csődnek számított. Már egy fél éve szakított a legutolsó barátjával, aki még csak a házasság reményével sem kecsegtette. Régen készen állt arra az életre, amit Ronnal kellett volna élnie. Viszont nem jöttek ki egymással, végül messze eltávolodtak egymástól… Évekkel ezelőtt volt mindez, azóta pedig nagyon sok minden változott. Persze Ron szinte rögtön továbblépett, családot alapított és két szép gyermekkel büszkélkedhetett. De most nem Ron miatt érezte magát rosszul, nem a régi döntését akarta megkérdőjelezni…

Egyedül érezte magát, családot akart és már nem akart többé ügyvéd lenni. Sokáig tartott, míg ezt végre saját magának is be tudta vallani. A lendülete most kezdett vészesen fogyni, tartalékai pedig apadni kezdtek. Persze ezt senkinek sem mondta el. Ugyanúgy végezte a munkáját, de már kevesebb odaadással. Hamarosan pedig végleg abbahagyja és elmegy innen – legalábbis ez volt a terv. Szerencsére szülei még most is tárt karokkal várták vissza a mugli világba, ahova Hermione már nem tartozott, de a varázsvilágban sem találta a helyét.

Ördögi kör – csóválta meg a fejét a boszorka. Hiszen hálát adhatna Merlinnek azért, mert vissza tudta adnia szüleinek az emlékeiket és nem kell örökké nélkülöznie a társaságukat. Boldognak kellene lennie, amiért a varázsvilág elismert tagjaként tartják számon. Hiába mutatta kifelé, hogy minden rendben van vele, ha valójában csak szenvedett önmaga gyötrésétől. Most kezdett olyasmikre vágyni, amiket régen el sem tudott képzelni.

Jó volt egy ideig egyedül, csupán a maga urának lenni, de ez így már nem elégítette ki a vágyait. Végre egy normális kapcsolatot akart, normális családi életet és gyerekeket. De előbb a munkakérdést kellett minél hamarabb letisztáznia. Keresnie kellett valami olyasmit, ami leköti és boldoggá teszi. De miért olyan nehéz ez? Hiszen régebben nem volt nehéz terveznie. Sőt mindent megtett annak érdekében, hogy az élete a lehető legtervszerűbben alakuljon. Talán mégis csak valamit elrontott?

Tanácstalanul bámulta a sötétségbe burkolózó utcát. Nem hitte, hogy egyáltalán létezik olyan ember, aki meg tudja érteni min is megy keresztül. Minden barátja boldog családi életet élt és megvoltak a maguk problémát. Úgy ahogy Hermione sem érthette meg őket néhány kérdésben, ők sem tudtak neki segíteni. Egyedül érezte magát és egyedül is volt tulajdonképpen. A barátok nem adhatták meg azt, amire valójában vágyott. Persze jöttek a kérdések, hogy valójában mikor keres magának végre egy valamirevaló udvarlót és mikor akar gyerekeket szülni. Ő egy ideig mosolyogva, szemérmesen tűrte és válaszolta meg ezeket a kérdéseket, de kezdett betelni az a bizonyos pohár.

Mennyivel egyszerűbb volt még régebben – merengett szomorúan. Roxforti évek voltak a legszebbek, de már nem lehetett többé diák. A jelenlegi életét kellett olyan mederbe terelnie, amire végül büszke lehet és kihúzza őt a lelki vállságból. Ott akarta hagyni a mostani munkáját és messzire akart elmenni innen. Úgy gondolta néhány hónap nyaralás meghozza az áhított egyensúlyt. Aztán majd kitalálja, mihez kezd majd. Most már nem tervezett semmit sem, csak az időpontban volt biztos. A spontánság rettenetesen zavarta, viszont egyrészről meg is nyugtatta. Végre lesz valami az életében, ami izgalomba hozza, ami nem a megszokott mederben folyik, és ami fölött nem lesz kontrollja.

Egyelőre titok volt az, amire készült, még Ginnynek sem mondta el, pedig ő az évek során a legfőbb bizalmasa volt. Talán jobb is így – gondolta magában és akkor meglátta a repülő madár sziluettjét. Egy hatalmas bagoly szállt el az ablaka alatt egyenesen a szomszéd lakónegyed luxus lakásai felé, s beröppent egy nyitott ablakon. Hermione érdeklődve kapta fel a fejét. Nem emlékezett arra, hogy rajta kívül lakik még varázsló vagy boszorkány a környéken. Nem mintha érdekelte volna, de az elmúlt évek alatt nem látott egyetlen baglyot sem, ami nem neki hozott volna levelet, ráadásul Roxfortból származó madarat évek óta nem.

Elmosolyodott. Talán valaki éppen most kapja kézhez azt a levelet, ami örökre megváltoztatja majd az életét. Milyen szerencsés – kuncogott magában, amikor felidézte a sok-sok boldog emléket. Ezek nélkül még sivárabb lenne az élete. Bár újra kezdhetné még egyszer a történetet. De elkomorult, amikor a rossz emlékek is eszébe jutottak. Ezeket kitörölte volna örökre. A mostani iskolásoknak már nem kell félniük Voldemorttól. Nem kell üldöztetéstől tartaniuk, boldogan lehetnek gyerekek.

Sóhajtott egyet, majd becsukta az ablakot. Nincs értelme tovább fent maradni. Fogta a bögrét és elindult a hálószobájába, aztán letette az éjjeliszekrényre, majd fáradtan huppant bele a puha ágyneműbe. Szerencsére azonnal elaludt.


***

Scorpius Malfoy kitartóan szemlélte a felhős éjszakai eget. Miért nem jön már? – türelmetlenkedett magában. Rengeteg történetet hallott Roxfortról és remélte, hogy hamarosan meg is tudja milyen is valójában. Apja történeteiből egészen megkedvelte az iskolát. Ugyan a házitanítójuk megtanította pár dologra, persze a legnagyobb titokban, mégis a Roxfort lesz az, ahol mindent megtudhat, amire szüksége lesz majd, hogy varázsképességét uralni tudja és megfelelően használja majd.

Egyedül azért volt bűntudata, mert magára fogja hagyni az apját és Astridot. Főleg a húga miatt bánkódott, hiszen a kislányt már jó ideje nem látta. Mindig olyan kegyetlenül bánt a kislánnyal, amikor valami ügyetlen dolgot tett. Nem kellett volna rákiabálnia. Most pedig nem tudtak már egy hónapja beszélni egymással. Hiányzott neki a lány nevetése és kedvessége. Minden este kérte Merlint, hogy újra együtt lehessenek.

Igazából nem bánta volna, ha anyjához került volna, mivel így megvédhette volna testvérét. De mit ért volna azzal? Hiszen hamarosan bentlakásos iskolába fog járni és akkor nem lesz húgának senkije sem, aki megvédi. Bár inkább ő került volna az anyjukhoz Astrid helyett. Scorpius szerette az anyukáját. Emlékezett azokra az időkre, amikor együtt nevettek, együtt olvastak esti mesét és az ölelésében érezte a szeretetet. Aztán ez elmúlt, de ő örökké emlékezni fog a szép dolgokra. Astoriának jobb napjain nem esett nehezére a gyerekeire koncentrálni, de pár önfeledt óra után fejfájásra hivatkozva mindig eltűnt a gyerekszobából, így kezdődött az a folyamat, ami végleg megváltoztatta az ifjú Malfoy feleséget.

Fokozatosan tűnt el Astoriából a szeretet. A fekete mágia lassan szívja ki az emberből a jót, a szépet. Nagy árat fizet az, aki ezzel játszik, márpedig minden sötét varázslatnak ára van. Astoriát érdekelte a hatalom, ugyan eleinte nem így volt, de aztán belátta, hogy nem akar egy átlagos Malfoy feleség lenni, akinek megtiltanak mindent. Valóban a Malfoyoknak szigorú szabályaik voltak, amelyeket Astoria sehogy sem akart elfogadni. Draco akkoriban különben sem szentelt feleségének akkora figyelmet, hogy észrevegye a jeleket. A boszorkány egyre mélyebbre és mélyebbre ásott a varázslás rejtelmeiben, s közben észre sem vette a körülötte lévő dolgokat.

Scorpius nem értette mi történik anyjával, viszont az érzékei nem csapták be. Anyjának aurája egyre sötétebb és sötétebb lett, aztán már nem is akart a közelébe menni, nemhogy megölelni. Akkoriban ez őrjítően fájt, de most már szelíd elfogadássá vált, sőt majdnem teljesen természetessé. Ugyan rengeteg mindent megadott volna azért, hogy még egyszer azzal az anyai szeretettel ölelje meg Astoria, amivel régen, de már nem áltatta magát. Túlságosan is reálisan látta a dolgokat. Megvolt mindene, amire egy gyerek vágyhatott, de egy bizonyos fajta szeretet hiánya megkövetelte tőle azt, hogy hamar felnőjön.

Elmélkedését összetéveszthetetlen szárnysuhogás törte meg. A fiú szíve hatalmasat dobbant. Végre megkapja azt, amire ennyire várt. A bagoly méltóságteljesen szállt le a párkányra, majd átnyújtotta a kincset érő borítékot. Scorpius mosolyogva nézett a madárra és elvette a levelet.

- Köszönöm – mondta ki hangosan. Erre a madár huhogott egyet, aztán már ott sem volt. A fiú megbabonázva méregette a vaskos borítékot. Aztán gondolt egyet és átszaladt az apja szobájához.

- Apa! Apa, ébredj! – rázta meg az édesdeden szunyókáló apukáját. A varázsló a fejére húzta a takarót, mint egy nyűgös kiskamasz, de ezt a fia inkább kihívásnak vélte, így tovább nyaggatta.

- Ég a ház? – morogta álmosan Draco és lehúzta a fejéről a takarót. – Olyan vagy, mint egy csapat megvadult tündérmanó.

- Megkaptam! Megkaptam! Megkaptam! – ismételgette Scorpius, miközben ugrálni kezdett az ágyon, amit nem lett volna szabad, de Draco egy fél mosollyal inkább elnézett neki. Az összetéveszthetetlen pergamenboríték egyértelműen megmagyarázta a helyzetet, viszont Draco nem bírta megállni, hogy elő ne vegye a mardekáros ravaszságát.

- Micsodát? Csak nem a sárkányhimlőt? – kérdezte álmatagon.

- Nem, dehogy is. Roxfortból a levelet.

- Micsoda? – nyitotta ki szemeit Draco, aztán egyből felkelt az ágyból. – Bontsd ki gyorsan!

- Felvettek – közölte vigyorogva.

- Látod, mondtam én, hogy nem kell félned. Gratulálok! Annyira büszke vagyok rád.

- Mikor megyünk el megvenni a könyveket és a többi dolgot? – kérdezte a fiú.

- Remélem, tudsz addig várni, míg reggel lesz – mosolyodott el Draco. – Tényleg nagyon örülök neki, hogy sikerült.

Scorpius abbahagyta az ugrándozást, majd komor képpel, törökülésben ült le apja ágyára. Draco egyből sejtette, hogy újabb negatívum jutott fia eszébe.

- Mi a baj?

- Már csak az a kérdés, hogy lesznek-e barátaim – morfondírozott Scorpius.

- Nem kell aggódnod – nyugtatta meg Draco. – Iszonyatosan sokan járnak Roxfortba, biztosan lesznek barátaid.

- Csak tudod, nem akarlak itt hagyni téged – vallotta be a fiú. – Ha nem lesznek barátaim, akkor biztosan haza fogok jönni mindennap.

- Ugyan már. Elleszek én itt. Majd eléldegélek konzerveken. Tíz meccs után vége lesz a szezonnak és készülünk a Kviddics Világkupára. Nem fogok unatkozni.

- Tudom, de hiányozni fogsz.

- Ha akarod, akkor én is Roxfortba költözhetek – ajánlotta fel Draco. – Biztos helyet tudnak szorítani nekem a Mardekár klubhelyiségben.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.

- Miért? Én tartanám, mondjuk a repülésórákat.

- Inkább ne –húzta el a száját Scorpius. – Nem hiszem, hogy szeretném, ha te tanítanál a suliban.

- Miért? Hiszen egészen jól megtanítottalak repülni. Aztán meg elmesélhetném, hogy egyszer majdnem ledarált egy mugli helikopáter.

- Helikopter és nem is így volt – sóhajtott a fiú.

- Honnan tudod? Ott voltál? – méltatlankodott a férfi.

- Nagyapa mesélte, hogy valójában mi történt.

- Vége a hírnevemnek – mondta színpadiasan Draco és elnevette magát. – Alig várom, hogy a suliban legyél.

- Miért?

- Mert, akkor végre megtudod, milyen jó dolog a Roxfortba járni.

- Már alig várom – mosolyodott el reménnyel telien Scorpius.

- Tudtam! Első dolgod szegény apádat egyedül hagyni.

- Remélem, megoldod ezt a helyzetet is – nevetett a fiú.

- Nyomás aludni! Holnap nagy napja lesz mindkettőnknek.

- Rendben, apu.

hozzászólások: 0