27. fejezet
Igazság

A Malfoy kúriában egészen feszült volt a hangulat, Eleonora Malfoy feltűnése ugyanis a legritkább események egyike volt. Múlt karácsonykor látogatott el utoljára, de most Draco hirtelen nősülése előbbre hozta ezt a találkozást. Az esküvőre nem tudott eljönni, viszont ezt Narcissa bánta a legkevésbé. Most idegesen állt férje mellett, aki mit sem törődött a hangulattal. Az évek során megszokta ezt is.
Eleonora nem törődött menye karót nyelt viselkedésével, igazából unokája hitvese kötötte le figyelmét. Végigmérte Hermionét, aki megpróbált a háttérben maradni, miközben Draco szívélyesen fogadta őt. Igazából nem is akart zavarni, ellenben férje ragaszkodott hozzá. Sokáig úgysem halogathatta a találkozást.

Hermione viszont teljesen más volt, mint Narcissa. Sokkal tisztább, önzetlenebb és egyenesebb… Eleonora már az első pillanattól fogva tudta, zsigereiben érezte.
Mindig is első szülött fiának családja volt számára a legfontosabb, noha a másik két fiával, Dunstennel és Mariusszal, valamint a nejeikkel sokkalta jobb volt a kapcsolata, mint Lucius családjáéval. Talán túl sokat várt el tőle – gondolta keserűen, és elhessegette kétségeit. Most más volt a fontos, Draco feleségét kellett alaposan szemügyre vennie.

Hermione némi bizsergést érzett maga körül, mintha varázslattal ki akarnák szedni belőle legféltettebb titkait. Ösztönösen védekezni akart, ugyanakkor valami azt súgta neki: engedje el magát és hagyja, hogy a bizsergés átjárja. Draco észre sem vette, hogy felesége merengő tekintettel néz nagyanyja szemébe. A mit sem sejtő férfi mosolyogva üdvözölte az asszonyt.
- Draco, ne legyél modortalan! Mutass be a feleségednek! – kérte tőle.
- Természetesen, nagymama – engedelmeskedett a férfi, majd teret engedett Hermionénak.
A nő kicsit közelebb lépett a Malfoy-nagyihoz. Még mindig érezte a különös, varázslatos bizsergést, de erőt vett magán, próbált nem tudomást venni róla.
- Hermione Granger – mutatkozott be a boszorka, és kezet nyújtott az idős hölgynek.
- Nem vetted fel a családnevünket? – kérdezte elhűlve Eleonora. Elsőre nagyon is szégyenletesnek vélte ezt a fordulatot. Mit gondol majd a népes ismeretségi körük, ha a nő bemutatkozik?
- Még nem volt alkalmam ezen gondolkodni, asszonyom – mondta Hermione. Egyelőre maga se volt tisztában, hogy akarja-e egyáltalán Malfoy nevet.
- Vagy úgy – szólt mindentudón az asszony. – Ebéd után beszélni szeretnék veled a könyvtárban, ha nincs más dolgod…
- Nem, nincs – először meglepődött, kissé meg is illetődött, de végül válaszolt: - Ott leszek.
- Narcissa, kedvesem! – fordult oda menyéhez, akit épp a rosszullét kerülgetett, de azért mosolyogva nézett rá. – Ragyog az egész kúria! Dicséretes, hogy közel harminc év házasság után végre sikerült rendes otthonná tenned a Malfoy család rezidenciáját.
- Örülök, hogy elégedett vagy, Eleonora – válaszolt kényszeredetten a nő, majd ajkai pengevékonyra húzódtak.
- Nem kell a talpát nyalnod, Narcissa – szólt közbe Bellatrix, aki sosem tudta elviselni Lucius anyját, amit nem is rejtett véka alá.
- Áh, Bellatrix! Nem is tudtam, hogy itt leszel… Milyen kellemes meglepetés! Pedig gondolhattam volna, hogy itt leszel. Mostanában inkább szabadon kószálsz, igaz? – Bellatrix mérgesen nézett rá; egyszerűen gyűlölte, amikor célzott Azkabani életére.
- Jogom van eljönni a húgomhoz – jegyezte meg hidegen. – Különben is, nagy hírem van az egész család számára.
- Igen? De ne ácsorogjunk itt a hallban, Narcissa! – Eleonora tovább kötekedett, mintha ez lett volna a hobbija. - Miért nem vezetsz minket a nappaliba?
- Épp javasolni szerettem volna, csak vártam, hogy lefusd a szokásos köreidet… – A nő mosolyt erőltetett magára. Hermione nem egészen értette a helyzetet, egyedül a levegőben kavargó, tapintható feszültséget érzékelte. Csak egy aprócska szikra kellene, és lángokba borulna az egész környék. Közelebb húzódott Dracóhoz, miközben a nappali felé tartottak.
- Miért ilyen kemény az édesanyáddal? – súgta oda Hermione Dracónak, közben fejével a nagyi felé intett.
- Ez egy nagyon, nagyon, nagyon hosszú történet, de ne kérd, hogy most meséljem el…
- Rendben. Remélem nem lesz végig ilyen paprikás a hangulat…
- Ugyan, Hermione! – nevetett fel halkan a Szőke. - Ez csak rosszabb lesz, de amint lehet, kimentem magunkat – ígérte, majd egy csókot nyomott a boszorka homlokára. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Eleonora minden felsőbbségtudatát latba vetve megszólalt:
- Mit is szerettél volna közölni velünk, Bellatrix?
- Hamarosan bővülni fog a család – jegyzete meg hidegen.
- Tényleg? Ilyen idősen fogsz gyereket szülni? – nevetett a nő.
- Talán valami problémája van ezzel? – fortyant fel Bella, keze közben megremegett.
- Ó, a legkevésbé sem… Tudom, hogy későn érő típus vagy.
Rodolphus a felesége kezére tette a kezét, de a nő lerázta magáról. Még mindig nem díjazta férje új modorát, ami csaknem egy pillanat alatt megváltozott. Képmutató futóféregnek tartotta, és idegesítette.
- Bella, drágám! – kezdte a férje. – Fékezd magad egy kicsit. Gondolj a gyerekre! – Ezek a mondatok azonban épp az ellenkező hatást érték el.
- Te… Te inkább fogd be a szádat! – sziszegte a nő. – Semmi jogod sincs ahhoz, hogy kioktass engem! Ha kikelek magamból, az az én dolgom.
- Ugye mindenki éhes? – dobta be a kérdést Narcissa, akár egy mentőövet – ezzel megelőzve a Lestrange házaspár vitáját. – Megyek, utánanézek az ebédnek…

Hermione és Draco kicsit feszélyezve érezte magát a darázsfészek kellős közepén.
- És tudod már ki a gyermeked apja? – feszítette tovább a húrt Eleonora.
- Természetesen Rodolphus – válaszolt azonnal a kérdezett, bár némi szégyenkezés is hallatszott a hanglejtésében. Hogy ez most a kedves papa személyére vonatkozott-e, vagy a megkérdőjelezésre, azt már csak Bella tudhatta.
- Ez nem mindenkinek olyan egyértelmű – jegyezte meg az asszony, majd egy negédesen elmosolyodott.
- Nem elég magának a húgomat sárba tiporni folyamatosan? Szánt szándékkal végig akar gázolni mindenkin? – köpte a kissé illedelmetlen és udvariatlan kérdéseket Bellatrix. – Mondhatom, jól bemutatkozik az újdonsült családtagnak… Óh, mellesleg asszonyom, a férjem is és én is halálfalók voltunk…
- Bella… - szólt rá Lucius gunyorosan. – Anyámmal beszélsz.
- Kedveském – fordult az asszony a kismama felé. – Lehet, hogy öreg vagyok, de nem vén. Egyetlen szó nélkül kisöpörhetnélek a kúriából, de mivel én, ellenben veled, tekintettel vagyok a korodra és az állapotodra, még csak föl se hozok ilyesmit. Nem ártana illemórákat venned… De megértem az ellenállásod, édesapátok túl hamar eltávozott, pont, amikor lázadó csitrik voltatok mindhárman – csóválta meg rosszallóan a fejét az asszony.
- Ez nem a maga kúriája. – Bella csak ennyit tudott maga elé nyögni zavarában.
- Nagy felelősséget jelent egy gyerek, remélem ezt te is jól tudod...
- Nagymama kérlek, hagyjátok abba! - kérlelte Draco. – Mindjárt kész az ebéd és nem szeretnék görcsbe rándult gyomorral enni.
- Bellatrix, segítenél nekem egy kicsit? – jött vissza Narcissa a nappaliba, Bella pedig már követte is.
- Mondd csak Hermione, szeretsz itt a kúriában élni? – fordult hirtelen a lányhoz Eleonora, aki erre egy kicsit összerezzent.
- Szép, impozáns és hatalmas építmény… - mosolygott félszegen.
- Ne azt mondd, amit már tudok, kedvesem – mosolyodott el. – Megboldogult férjem ősei építették, a legutolsó szegletéig ismerem.
- Még nem lakom itt annyi ideje, hogy meg tudjam mondani. De a könyvtár teljes mértékben lenyűgöz – válaszának őszintesége megérintette Eleonorát.
- Áh, szóval akad még valaki, aki pártolja a tudományokat.
- Nagymama, milyen volt az utad Egyiptomban? – váltott témát Draco.
- Egészen kellemes. Találkoztam néhány fáraó szellemével, és többször is elbeszélgettünk, volt, hogy hajnalig... Egyik haza is akart jönni velem, de megátkozták, és így örökké egy helyben kell maradnia – csóválta meg a fejét az asszony. - Sajnálatos módón az átkot nem tudtam megtörni. Ellenben vettem egy új repülőszőnyeget – újságolta nagy lelkesedéssel.
- És hogy hoztad be az országba? - kérdezte Draco nevetve.
- Ugyan, drágám! Nem volt megerőltető művelet – legyintett. – Egy kis külső segítség, és minden megoldható. Pláne, mióta a Nagyúr kegyeltjei vagyunk.
- Régebben sem kellett aggódnod – nevette el magát Draco. – Emlékszel, amikor egy snidget csempésztél ki nekem az egyik védett területről?
- Oh, igen – kuncogott. – Annyira bánatos képet vágtál akkor, hogy nem bírtam nézni.
- De visszaengedtem pár nap múlva – mondta Draco.
- Tudok róla, apád elmondta. Mindig is imádtad az állatokat.
- De a hippogriffekkel mindig is hadilábon állt – szólalt meg Hermione is kicsit meggondolatlanul. Eszébe jutott Hagrid, a Roxfort mindhalálig hűséges vadőre, de gyorsan elhessegette az emléket. Nem akarta, hogy fájjon a szíve.
- Veszélyes állatok, meg kell hagyni – vonta meg a vállát Draco.
- Mondd csak Lucius! Mikor jönnek a testvéreid? – váltott témát Eleonora.
Lucius alig észrevehetően elfintorodott. Igazából nem a testvérei, hanem a velük járó hatalmas felfordulás aggasztotta. Jobban szerette a szűk családi kört, de mivel a rokonság egy része nem volt ott Draco esküvőjén, amit igazán nagyon sérelmeztek, muszáj volt kiengesztelni őket.
- Nemsokára – válaszolt némi megfontolás után. – Megvárják Draco kihallgatását, és utána már jönnek is.
- Tehát akkor még maradnom kell pár napot – jegyezte meg Eleonora.
- Ugyan, anya, a lakosztályod és a személyzeted készen áll a fogadásodra, mint mindig. Minden tökéletes, ne rontsuk el ezt a napot felesleges idegeskedéssel – javasolta Lucius.
- Jó, rendben van. De amennyire gyorsan csak lehet, végeznem kell az itteni látogatásommal. Várnak Peruban, egy igen fontos koboldkérdésben kérték ki a véleményemet.
- Nem értem, miért ne maradhatnál egy kicsit a családoddal is… – vetette fel Lucius. – Az elmúlt években egyre kevesebbet láttunk.
- Ha nincs komoly okom arra, hogy maradjak, akkor nem tartózkodom itt a kelleténél tovább. Legyen egyelőre ez a válasz a kérdésedre, fiam.
- Ahogy gondolod, de a dédunokáid nagyon szívesen lennének veled egy kicsit.
- Rendben, majd meggondolom. - Lucius mindent tudó mosolyt villantott anyjára, tudta, hogy a dédunokák, akik egytől egyig rajongtak érte, biztosan maradásra bírják anyját.
- Az ebéd tálalva. Kérek mindenkit, hogy fáradjon az ebédlőbe – libbent be Narcissa a helyiségbe.
- Na végre! – tett gúnyos megjegyzést Eleonora. – Az évek során végre először sikerül időben tálalni az ebédet. Nem törted eddig túlzottan magad, Narcissa. – Narcissa ruhája ujjában bizseregni kezdett a rózsafa pálca, de Lucius sietve belekarolt feleségébe és megakadályozta, hogy a pálca a tulajdonosának kezébe kerüljön. A nő hidegen és tömény utálattal nézett férje szemébe, aki egy röpke csókot nyomott a homlokára, és ettől kicsit megnyugodott. Átvonultak az ebédlőbe.

***

Hermione úgy érezte magát, mint aki egy épp egy vulkán kellős közepében ül, melynek már csak pillanatai vannak hátra a robbanásig… Annak kiváltképp örült, hogy most nem ő van a vita középpontjában – mint ahogy a legtöbbször származásával, vagy nézeteivel. Narcissa fújtatott a dühtől, akár egy macska. Az alkalom megkoronázása az volt, amikor Bellatrix kirohant az ebédlőből, Rodolphus pedig utána eredt, miután megette a desszertet. Lucius úgy érzete, szüksége van pár szivarra és egy kis italra. Egyedül a Malfoy-nagyi szórakozott jól, aki tulajdonképp a legtöbb vita önjelölt generátora volt…

Draco unottan ülte végig az egész procedúrát, pedig szívesen szólt volna néhány szót, ám még tisztán emlékezett arra, amikor az ülepén érte az átok, amiért beleszólt a felnőttek dolgába. Szóval ő köszönte szépen, nem kért ebből még egyszer.

Az ebéd végeztével a nagymama intett Hermionénak, hogy kövesse. A nő természetesen nem ellenkezett, és hamarosan kettesben voltak a könyvtárszobában.
- Ülj le nyugodtan! – mondta mosolyogva, majd ő is leült.
- Köszönöm. – Hermione meglepődött azon, hogy most először érzi magát kellemesen egy Malfoy családtag társaságában. Noha senki sem volt vele nyíltan ellenséges, mégis feszélyezte a jelenlétük.
- Mondd csak, milyen kapcsolatban vagy az én Dracómmal? – vágott a közepébe azonnal Eleonora. Bizonyára a kezdetektől erre volt kíváncsi, nem is habozott.
- Nem szokott kertelni, igaz? – kérdezte kissé bátrabban Hermione.
- Nem az én stílusom. – Eleonora valamiért – maga sem tudta volna megmondani miért -, kedvelte Hermionét, már az első perctől fogva. Emlékeztette valakire, akit egykoron nagyon a szívébe zárt.
- A válasz egyszerű: szeretem őt – felelte könnyedén a fiatal boszorka.
- Jól van, kedvesem! A Nagyúr nálad jobb feleséget nem is találhatott volna az unokámnak! Noha nem ez volt a célja, ebben biztos vagyok. Sokkal jobb választás vagy annál a nőnél, akit Luciusék szemeltek ki neki… Az a nőszemély nem méltó a Malfoy feleségek címére. Tudom, nem a legmegfelelőbb körülmények között találkoztatok, de örülök neki, hogy megtaláltátok egymásban azt, ami sajnos nem sok embernek adatik meg.
- Nem kell nekem ilyeneket mondania… Nem vagyok a családjába való. Én egy griffendéles sárvérű vagyok, aki rosszkor volt rossz helyen. Csak azt nem tudom, miért vagyok ilyen túlzottan őszinte, hiszen nem is ismerem önt…
- A családom tagja vagy, és bízol bennem, különben sem tudnál nekem hazudni – jött az egyszerű és kézenfekvő válasz, bár némi varázslat is volt a háttérben, erről azonban a nagymama mélyen hallgatott. – Nem kell mindent túlbonyolítani.
- Miért akart velem beszélni?
- Mert tudni akartam, hogy jól ítéltelek-e meg. Tudod, belenéztem az elmédbe, és nem láttam benne ellenséges szándékot, rosszakaratot vagy bizalmatlanságot. Nincs nálad tisztább ember az egész varázsvilágban. Habár még nem jöttél rá, hova is tartozol pontosan, de talán ebben segíthetek egy kicsit, ha elfogadod…
- Valójában nem tartozom ide – rázta meg a fejét Hermione. – Nem is tudom, tartozom-e egyáltalán valahova.
- Ugyan kérlek, kedvesem! – nevetett Eleonora. – Akit ma láttál, mindenki ide tartozik, ebbe a családba. Még Narcissa és Bellatrix is, pedig nem kedvelem a Black lányokat, de megvédeném őket, ha a helyzet úgy alakulna. Némi csipkelődés ellenben nem árt. Nincs igazam?
- Nem tudom – válaszolta halkan Hermione. – Bizonyára így van.
- Remélem, majd egyszer tényleg a családodnak tekintesz minket – fogta meg a kezét gyengéden. – Tudom jól, hogy a múltbéli sérelmeket nehéz elfelejteni, és azon nem könnyit a mágia sem, az idő viszont igen.
- Néha túlságosan is nehéz, de igyekszem.
- Több sebed van ugyan, de ezek később begyógyulnak – mosolygott barátságosan.
- Igen, kell némi idő… – mondta Hermione, és sóhajtott egyet. – A barátaim emlékei, bizonyos megérzések és látomások azonban… az utóbbi időben nem hagynak nyugodni.
- Ne habozz segítséget kérni, kedvesem! – szólt kissé komolyabban az asszony. – Sose szégyen, és mindig akad egy kéz, amibe kapaszkodhatsz.
- Köszönöm – mosolygott rá hálásan a boszorka. Ez az ismeretlen, erős, határozott, ugyanakkor törékeny és – most vele – lágy modorú asszony kicsit a saját nagyijára emlékeztette, és talán ebből fakadt ez a hirtelen, mély bizalom is.
- Mindennek oka van, Hermione, csak rá kell jönni, hogy mi is az pontosan.
- Igen – sóhajtott egy nagyot, majd kisimított egy tincset az arcából.
- Kérdeznék tőled valamit – nézett rá komolyan az asszony. Érezhető volt a burkolt témaváltás a hangjában; elengedte a nő kezét, eltávolodott tőle némiképp és hátradőlt a kényelmes karosszékben.
- Csak tessék, nyugodtan.
- Megengednéd, hogy elvégezzek rajtad egy aprócska varázslatot?
- Miféle varázslatot?
- Kíváncsi vagyok valamire – mosolyodott el Eleonora. – Igazából ez volt a másik ok, amiért négyszemközt akartam beszélni veled.

Egy bonyolult varázsige hangzott el. Hermione meditatív állapotba került, mintha lebegett volna; melegséget érzett az egész testében, amit kellemesnek talált. Az egész világ elcsendesedett körülötte, és csak saját lélegzetvételeit hallotta. Ennél megnyugtatóbbat még soha életében nem érzett… Hermione nem volt ugyan gyógyító, de ezt a pályát kezdte el a Roxfort után, mégsem ismerte ezt a varázsigét, sem ennek a hatását.

Eleonora azonban csillogó szemmel nézett rá. Hermione úgy érezte, hogy teste és a lelke egy nyitott könyv a Malfoy-nagyi számára, aki úgy olvas benne, mint senki más. Akaratlanul is kedvelte az asszonyt, pedig csak alig pár órája ismerte.
- Gratulálok, kedvesem! – mondta mosolyogva.
- Mégis mihez? – kérdezte értetlenül Hermione, de még mindig egy kicsit bágyadtnak érezte magát.
- Hamarosan anya leszel – közölte büszkén.
- Ezt nem mondja komolyan… – hüledezett a boszorka.
- Ezért is jöttem ide. Végre pontot tehetünk a sok vizsgálódás és téves diagnózis végére. Tudtam, hogy ha Narcissára hagyom, akkor ebből nagy kavarodás lesz – jegyezte meg gúnyosan.
- De én ezt nem értem. Semmi sem utalt arra, hogy várandós lennék – magyarázta meglepődötten a kismama.
- Pedig így van, Hermione. Sokszor nem vesszük észre igazán, ami az orrunk előtt van. Ez a varázslat megbízható és soha nem téved.
- Hiszen nem érzek semmi változást sem. Egyszerűen ez hihetetlen.
- Oh, még nem vagy abban az időszakban! – magyarázta Eleonora és gyengéden megfogta a lány kezét. – Nem kell sokáig várnod, míg megérzed magadban a jelenlétét… Nos, az csak a jelzése a magzatnak. Még nem alakultak ki a fő szervek, de idővel arra is sor fog kerülni. Hamarabb, mint hinnéd. A kicsi mágiája viszont már most annyira erős, hogy tisztán kivehető a legősibb életfunkció.
- De honnan tudta? Hiszen a több gyógyító is látott már az elmúlt időszakban és mind teljesen más indokkal magyarázta a gyengeségemet, a hirtelen ájulásokat…
- Ez egyszerűen egy megérzés, Hermione. A mágia ilyenkor máshogy vibrál a boszorkányokban… a tested és tehetséged akaratlanul is védelmez. Ezt pedig csak az olyan vénasszonyok értik és érzik meg, mint amilyen én is vagyok – mosolygott rá boldogan és meghatva.
- Most először fordul elő velem, hogy ennyire értetlen vagyok. Ez az egész annyira zavaros és felkavaró – dőlt hátra a fotelben a nő, aztán sután a hasára tette a kezét.
- Nem kell semmit sem értened. Egyszerűen légy boldog és tégy meg mindent, hogy a dédunokám rendesen fejlődjön.
- Ez igazán hihetetlen – túrt bele a hajába, és hirtelen nagyon furcsán érezte magát.
- Menj, mondd el Dracónak is! Örüljetek az új jövevénynek – nevetett Eleonora.
- Köszönöm! – mondta mosolyogva és kissé kábán Hermione, majd azonnal elindult megkeresni Dracót.
Hitte vagy sem, de a tények azok tények maradtak. Végre sikerrel jártak! Nem számít hogyan, mikor, de végre megtörtént, amire vártak.


Hermione csak nagy sokára találta meg Dracót. A férfi az északi toronyban tartózkodott, s a csípős hidegben a tájat kémlelte. Nagyon jól érezte magát idefent, végre nem az a fülledt meleg és a családi perpatvar parázsló hangulata ölelte körbe, hanem a friss, jótékony szellő. A boszorka csendben figyelte az újdonsült apukát…
Tartása azonban most nem nyugalomról árulkodott a kellemes környezet ellenére, hanem valami különös nyomasztottságról, ami a „feladatnak” tudható be. Végül Draco hirtelen megfordult, elmosolyodott, és Hermione szemébe nézett. Olyan őszintének tűnt, olyan másnak, de mégis ő volt…
- Nem is vettelek észre – mondta némi hatásszünet után.
- Nagyon elmerengtél valamin – jegyzete meg a boszorka, majd hozzásimult a férfi mellkasához. – Talán valami baj van?
- Muszáj volt kicsit gondolkodnom.
- Félsz?
- Nem, de nála soha nem készülhetsz fel mindenre – húzta el a száját, és Hermione pontosan tudtam kiről is van szó.
- Meg fog kínozni? – kérdezte, és elfogta a rettegés.
- Ha nem találja elég érdekfeszítőnek a beszámolómat, akkor biztosan így lesz – válaszolt Draco nyugodtan.
- Talán mégis annak fogja találni...
- Ugyan, Hermione! Tudod, hogy még nincs semmilyen eredményünk. Bár én nem akarom erőltetni a dolgot.
- Talán tudok mondani olyasmit, ami érdekelni fog… - kezdte célozgatva Hermione.
- Micsoda? – kérdezte Draco, s összeráncolt a homlokát.
- Beszéltem nagyanyáddal.
- Ugye veled nem veszett össze? – sóhajtott a férfi. – Nem bírnám ki, ha téged is annyira utálna, mint anyát vagy Bella nénémet… Komolyan nevetségeses, ahogy viselkednek. Sajnálom, hogy ezt végig kellett szenvedned
- Velem nagyon kedves volt, és valami érthetetlen okból azt hiszem, hogy kedvel.
- Hála Merlinnek! Azt hittem, már el kell mennem innen, ha ez tovább folytatódik. Nem bírom ezt a feszültséget… Látnád őket karácsonykor! Egy merő rémálom az ünnepi vacsora, amin persze a vendégek jól érzik magukat, de a családtagok átkokat adogatnak egymásnak ajándék helyett.
- Nálatok sem felhőtlen a családi béke – kuncogott Hermione.
- Mit is akartál mondani? – Draco igyekezett visszaterelni a témát, már nagyon kíváncsi volt.
- A nagyanyád rávett valamire – fűzte tovább a szálakat a nő.
- Jaj ne! Ebből sosem szokott jó kisülni… Ő egy igazi mardekáros nő, ezt sose felejtsd el! Mindig is ravasz és körmönfont volt. Mit akart, mit tegyél?
- Ne aggódj, semmi nem történt, pusztán elvégzett rajtam egy ártatlan varázslatot.
- Én megmondtam – csóválta meg a fejét Draco, de még erősebben magához szorította a nőt. - De minek? Megnézte, hogy elég jó vagy-e nekem? Vagy a származásodról… - Draco kezdett megijedni, bár hirtelen eszébe szökkent, hogy Hermione valami feltétlen bizalomról beszélt az imént.
- Azt mondta, hogy hamarosan gyerekünk lesz. – A férfi lemerevedett. Eddig úgy igazából bele sem gondolt abba, hogy apa lesz, de most, amikor a tervek tényekké váltak egy kicsit megijedt. Már hogyne ijedt volna meg?! A legnagyobb felelősség a világon a szülő-lét!
- Ez mennyire biztos? – kérdezte kiszáradt szájjal, hevesen dobogó szívvel.
- Nem tudom. Te mennyire bízol nagyanyád varázslataiban?
- Eléggé ahhoz, hogy tudjam, sosem téved.
- Örülsz?
- Igazából fogalmam sincs, mit érzek – vallotta be őszintén.
- Én is így vagyok vele. – Egymásra néztek, majd mindkettőjükből kitört a nevetés.

hozzászólások: 0