3. fejezet
Pénteki vacsora és italozás a pubban

– Ó, hé, várj! Meg akartam kérdezni. Eljössz-e pénteken Hermionéval vacsorázni és inni a pubba?

Draco félúton megdermedt, miközben felállt az íróasztal mögül. Thomas éppen egy könyvet tuszkolt a táskájába. A többi diák elvonult mellettük.

– Vacsora és ital pénteken? – ismételte meg a férfi.

– Igen.

– Grangerrel?

– Igen.

– Mi négyen?

– Igen.

Draco lenyelte a közelgő rekedtséget a hangjában.
– Öhm, igen, oké, azt hiszem, ez lehetséges.

– Szuper! Akkor később találkozunk.


***


– Pénteken együtt kéne vacsoráznunk és innunk a pubban, Draco is jön.

Hermione felkapta a fejét, a villa félig a szája előtt lebegett. Gyenge nevetést adott ki.
– Igen, remekül hangzik, csakhogy kizárt, hogy Malfoy beleegyezzen, hogy velem vacsorázzon és igyon valamit.

Shannon eltúlzott zavarában összevonta az arcát.
– Ó, tényleg? – Megsimogatta az állát a mély gondolkodás pantomimjaként. – Hát ez azért olyan érdekes, mert már igent mondott.

Hermione villája a tányéron csattant.
– Micsoda?

– Csak vacsora és iszogatás, nagyon laza, nem nagy ügy.

– Beleegyezett, hogy elmegy?

– Igen.

– Vacsorára és iszogatásra mondta a pubban pénteken?

– Igen.

– Velem?

– Igen.

– Négyesben?

– Igen.

– Mikor?

***

– Hé, csak hogy tudd, Hermione beleegyezett, hogy elmegyünk vacsorázni és inni a kocsmába, szóval pénteken megyünk.

Draco élesen Thomasra pillantott.
– Hogy érted, hogy beleegyezett?

Thomas kinyitotta a jegyzetfüzetét, és egy üres oldalra lapozott.
– Úgy értem, hogy azt mondta, eljönne, szóval áll a dolog.

– Még nem egyezett bele?

Thomas felnézett rá, és kattogtatta a tollát.
– Shannon tegnap azt mondta, hogy igen.

Draco összehúzta a szemét.
– Szóval amikor tegnapelőtt megkérdezted, még nem egyezett bele? Tudja, hogy én egyeztem bele először?

– Öhm, nem is tudom, talán?

Draco gúnyosan elfintorodott.

– Számít ez? – kérdezte Thomas.

– Mi? Nem, persze, hogy nem.

– Nagyszerű, szóval… Rendben vagyunk?

– Igen. Jó.

Ez nem volt jó.

***

Hermione megigazította a blúzát, miközben végigsietett az utcán. Túl sokáig tartott eldönteni, mit vegyen fel, és már majdnem elkésett.

Amikor kinyitotta a pub ajtaját, azonnal megpillantotta Malfoy szőke fejét. Ő és a baráti párosuk éppen leültek. Hermione megrántotta a kabátját, és gyorsan odasétált, megkönnyebbülten látta, hogy Shannon mellett hagytak neki egy üres helyet. Figyelmes volt a párostól, hiszen így egymással szemben ültek, tekintve, hogy ez nem egy dupla randi volt, annak ellenére, ahogy ezt a lány korgó gyomorral gondolta.

– Sziasztok! – mondta Hermione vidáman, amikor az asztalhoz ért. Remélte, senkinek sem tűnt fel, hogy a hangja olyan, mintha több oktávot emelkedett volna. A székéhez nyúlt, de megállt, amikor Malfoy hirtelen felállt. A lány felbámult rá. Úgy tűnt, azonnal megbánta a tettét.

– Malfoy.

Megköszörülte a torkát, és újra leült.
– Granger – felelte meglehetősen durván a varázsló.

Leült és üdvözölte a másik kettőt, hálás volt a megnyugtató jelenlétükért.

Mint mindig, most is könnyű volt Thomasszal és Shannonnal beszélgetni. Malfoy időnként közbeszólt, többnyire közvetlen kérdésekre válaszolva. Hermionénak nagyjából sikerült nem gondolnia arra, milyen érzés volt az ölében ülni. Határozottan nem kapta azon magát, hogy a férfi mellkasának szélességét szemlélte, és azon sem, hogy vajon a fekete pulóvere olyan puha-e, mint az, amit szilveszterkor viselt.

Néha-néha találkozott Malfoy tekintetével az asztal fölött, és az volt a gyanúja, hogy ő is igyekszik úgy tenni, mintha ez a helyzet normális lenne. Mintha teljesen hétköznapinak látszan, hogy egymással szemben ülnek és együtt étkeznek.

Azon tűnődött, mi történhetett volna, ha Shannon tényleg azon a partin mutatta volna be őket először egymásnak. Vajon jól kijöttek volna egymással? A lányt megfélemlítette volna a férfi. Még ha a külsejétől eltekintünk is, a jelenléte általában nagyon is intenzív volt. De a férfi okos és szellemes is lett volna, és a lányt ez kíváncsivá tette volna. Bármennyire is utálta beismerni, Shannon jóváhagyásának is lett volna súlya. Talán tetszett volna neki.

A szempilláin keresztül figyelte, ahogy a férfi bólogatva hallgatja Shannon történetét. Halvány mosoly ült ki az ajkára, és ez némileg megenyhítette a kőkemény külsőt. Valószínűleg tetszett volna neki. Persze előbb-utóbb rájött volna a vérségi állapotára, és minden feltételezett érdeklődés, amit iránta tanúsított volna, lényegtelenné vált volna. De talán barátok lehettek volna.

Shannon oldalpillantást vetett rá, és a lány igyekezett visszailleszkedni a beszélgetésbe.
– Hogy halad a szakdolgozatod? – kérdezte Thomastól.

– Mm – hümmögte, miközben befejezte a nyelését. – Igazából jól. Jobban. Találtam egy remek forrást a múlt héten, és ez segített áttörni egy kis blokkot, amiben eddig voltam.

– Ó, ez jó – mondta a nő mosolyogva. – És mi a helyzet veled, Malfoy, milyen témát választottál?

A férfi a söröspohara fölött egyenesen a lányra pillantott.
– Circe – válaszolt egy hosszú pillanat után.

– Ó, milyen érdekes – szólalt őszintén Shannon. – Bizonyára fontos mitológiai alak.

– Valóban – felelte a férfi. A lány egy darabig figyelte őt, de a férfi nem látszott hajlandónak arra, hogy bővebben kifejtse. Megvonta a vállát, és már éppen újabb falatot akart harapni a szendvicséből, amikor a férfi ismét megszólalt.

– Ő a ragadozó nő archetípusa, nem gondolod, Granger?

A lány szája tátva maradt, a szendvics az álla alatt időzött.

– Egy elrettentő példa arra, hogy a szexuálisan felszabadult nők a férfiakéhoz hasonló mértékben halmozzanak fel speciális tudást? – A férfi szeme veszélyesen csillogott, és egy vigyor emelte fel a szája egyik oldalát.

– Ez nevetséges – dünnyögte a boszorkány.

– Nem gondolod, hogy a története jól mutatja, hogy a nők mindig akkor használják ki a férfiakat, amikor azok a leggyengébbek?

Érezte, hogy forrósodik az arca. Letette a szendvicset, amikor rájött, hogy az ujjai átpréselték a puha kenyeret.
– Nem. Persze, hogy nem…

– Hogy a nőkben soha nem lehet igazán megbízni, különösen nem a…

– Nem! – Hermione majdnem felkiáltott, egyik kezével az asztalra csapott. Vett egy nyugtató lélegzetet, és összeszűkítette a szemét a férfira. – Ezt nem hiheted el.

– Nem hiszi – mondta Thomas fanyar kuncogással. Hermione a férfira emelte a tekintetét. Shannon mosolyt rejtett a szalvétájába. – De úgy tűnik, a professzorunk igen – folytatta Thomas. – Odamentem és bemutatkoztam Dracónak, miután egy egész órát azzal töltötte, hogy szidta a szexista szemétládát emiatt.

Hermione visszanézett Malfoyra. A csillogás a szemében még mindig ott volt, de most már látta, hogy az a huncutságé, nem a rosszindulaté.

– Ó.

Pár másodperc múlva lenézett, a kezét a szalvétába törölte, mielőtt hátrasimította a haját a vállára.

– Nos, ezt jó tudni, gondolom. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd felnézett, és hozzátette: – Személy szerint mindig is úgy gondoltam, hogy az ő története igazán jó példa arra, hogy az állattá való átváltoztatás mennyire hatékony büntetés lehet. – Összevonta a szemöldökét a legjobb Malfoy-imitációjában, és örömmel látta, hogy a férfi szemében harag villan.

– Mindig is ilyen harcias volt az iskolában? – kérdezte Thomas. – Kíváncsi voltam, milyen volt a fiatal Draco.

– Ó, ööö, ilyen temperamentumos? – jegyezte meg Hermione, és lesütötte a tekintetét. – Nem tudom, az órákon nem – szólalt meg félhangosan. Biztos volt benne, hogy Malfoy még kevésbé örült ennek a témaváltásnak, mint ő.

– Akkor az órákon kívül? – folytatta Thomas, mohón előrehajolva. – Folytasd, milyen volt?

Hermione egy pillantást vetett Malfoyra, és az átalakulás megdöbbentő volt. Az arcáról eltűnt minden kötekedő nevetés. A szája határozott vonallá préselődött össze, a szemei pedig kemények voltak.

– Ó, nem is tudom. Kicsit idegesítő volt, azt hiszem – válaszolt a boszorkány Thomasnak, kényelmetlenül mozogva. – Sok gyerek az – tette hozzá halkan.

Malfoy felhorkant, és a lány ránézett. Ismét olyan volt, mintha egy másik személy foglalta volna el a helyét. Egy másodperc alatt az egész kedélyállapota megváltozott. Az arca gúnyos fintorba torzult. Talán inkább úgy, mintha a Nagyterem túloldaláról, és nem mintha a szokásos pubjukban nézett rá.

– Micsoda szürke Granger dolog, amit mondasz – húzta ki magát Malfoy. – Kicsit idegesítő voltál. – Hosszú ujjával a lányra mutatott. – Miért nem mondod el neki, milyen voltam valójában?

A lány ismét megmozdult, de nem tudott elfordulni azoktól a szemektől.
– Nem számít, gyerekek voltunk…

A férfi gúnyolódott, és a lány érezte, hogy ismét elvörösödik az arca. Miért csinálta ezt? Miért akarta, hogy bármit is mondjon arról, milyen volt?

– Rajta, Granger, nincs szükségem a hűségedre.

– Ez nem a hűségről szól, Malfoy, nincs értelme…

– Igaz. A te sorsod inkább az idióta vakhitre támaszkodott, mint bármilyen valódi hűségre, ha jól emlékszem.

Erre valami elpattant benne.
– Valódi hűség? És mihez voltak valaha is hűségesek a Malfoyok? Pénzhez, státuszhoz, tisztasághoz? – A lány kihívóan áthajolt az asztal túloldalára. – Én többet tudok a hűségről, mint te valaha is fogsz.

A férfi követte a testtartását, és közel hozta az arcát az övéhez. Olyan halkan beszélt, hogy az már-már sziszegésnek tűnt.
– Ezt mondd Weasley-nek.

A lány úgy érezte, mintha megpofozta volna. Láthatóan visszahőkölt, a férfi gúnyos vigyora pedig igazán gonosz vigyorrá mélyült.

– Hogy merészeled – mondta remegő hangon Hermione. – Én szerettem Ront. És Harryt. Ők voltak a legjobb barátaim. Az a fajta barátság, amiről te semmit sem tudsz, hiszen ahhoz az is hozzátartozik, hogy két másodpercig figyelni kell valaki másra is, mint saját magadra.

– Barátság? – ismételte meg Draco, mindkét szemöldökét felhúzva. – Ez volt az? Mert úgy nézett ki, hogy hét évet töltöttél azzal, hogy két olyan fickót hajkurásztál, akiknek a házi feladatokra adott válaszokon kívül semmi másra nem kellettél. Amíg végül eléggé elkeseredtél, és az egészet az arcodba robbantotta.

Az egész teste reszketett a dühtől. Érezte, hogy könnyek égnek a szemében, és ez csak még dühösebbé tette.
– Nem tudsz te semmit. Ez… ez nem igaz.

– Tényleg, Granger? – Úgy tűnt, mintha a következő szavait ízlelgetné, kavargatná őket a szájában. – Nos, az iskola vége, és hol vannak?

Megragadta az asztal szélét, és olyan gyorsan felállt, hogy a széke felborult mögötte.
– Aljas vagy – köpte válaszát a férfinak a lány.

– Én is ezt gondoltam – mondta Malfoy, hátradőlve a székében, hogy felnézzen rá.

– Gyűlöllek – dühöngött a boszorkány.

A férfi bólintott.
– Lefogadom, hogy igen.

A lány a csípőjét az asztalnak ütötte, amikor elindult a kijárat felé, és kiöntötte a vizespoharát. Letépte a kabátját az ajtó melletti egyik kampóról, és kirohant az utcára.

***

Draco összeszorította a szemét, és hagyta hátraesni a fejét.

– Befejezted? – kérdezte Thomas mellette. A hangja tiszta jég volt.

Draco felnyögött, és megcsípte az orrnyergét.
– Igen.

– Jó, mert három másodperced van, hogy felemeld a segged, hogy menj utána, és ezt hozd rendbe.

Draco mindkét kezével végigsúrolta az arcát, és felnézett rájuk.
– Sajnálom…

Shannon egy kézmozdulattal szakította félbe.
– Kifelé, Draco!

A férfi újabb szó nélkül felállt, és szinte kirohant az ajtón. Megcsúszott a járdán, és minden irányba nézett, hátha megpillantja Grangert. Egy másodperc múlva megpillantotta őt az utca túloldalán, néhány házzal lejjebb. Átvágott a forgalmon, és oldalazva haladt át a péntek esti tömegben.

– Granger! – A lány még mindig elég messze volt tőle, de biztos volt benne, hogy hallja a kiáltását. – Granger! – A boszorkány nem szakította meg a lépteit.

Magassági előnye azt jelentette, hogy könnyedén előzött. Éppen be akart fordulni egy sarkon, amikor a férfi megragadta a könyökét.
– Grang…

– Ne érj hozzám! – kiáltotta a lány, és megpördült, hogy szembeforduljon vele.

A férfi gyomra összeszorult az arcán lévő könnycseppek láttán. Hányszor rígatta már meg a őt?

– Nem volt hozzá jogod! – üvöltötte rá a lány. – Meg voltunk rémülve. Fogalmunk sem volt róla, mit csinálunk. Minden nap úgy éreztük, hogy az utolsó lehet, és ha nem mi halunk meg, akkor valaki, akit szerettünk, mert nem jöttünk rá elég gyorsan! És amikor Ron elment…

A hangja megtört, és a kezébe ejtette az arcát.
– Nem tudtam, hogy látom-e még valaha. És Harry és én egyedül voltunk. Annyira egyedül. Olyan magányosak.

A nő ekkor visszanézett rá, és a férfi lélegzete elakadt az arckifejezése láttán. Teljesen megtört volt. Túlmutatott mindenen, amit valaha is látott az arcán.

– Azt hiszed, nem tudom, hogy milyen kolosszális elbaszott vagyok? – folytatta Hermione. – Azért tettem, amit tettem, hogy túléljek, és életben tartsam azokat, akiket szerettem, és mégis elvesztettem mindannyiukat. – A nő harsányan felnevetett, amitől végigfutott a hideg a férfi hátán. – Ha aggódsz, hogy nem tudom, milyen keveset gondolsz rólam, ne aggódj. Már régen megkaptam az üzenetet.

Draco el tudta viselni a dühét. Számított rá, ezzel felhergeli a lányt. De ezt… ezt a megtört, legyőzött Grangert nem tudta elfogadni.

– Az a kibaszottul összeomlott, aki vagy? – vágott vissza Draco, és megrázta a fejét. – Hallod egyáltalán magadat? Tisztában vagyok vele, hogy a természetedből fakadóan mindenben a legjobb akarsz lenni, de sajnálom, hogy azt kell mondanom, hogy nálam mindig is te leszel az első az „elbaszott szarság, amit a háború alatt csináltam” kategóriában.

– Ez nem ugyanaz… – kezdte a lány, de a férfi félbeszakította.

– Befognád már végre a szádat? – harsogta Draco, és néhány lépést tett előre, amíg a lány fölé nem tornyosult. – El sem tudod képzelni, miket tettem, miket láttam.

– Nem kell elképzelnem azokat a dolgokat, amiket láttál! – üvöltötte a boszorka, és a férfi mellkasába bökött egy ujjal. – Nekem megvan a tényleges emlékem arról, hogy láttál engem a kibaszott padlódon! És soha nem fogom elfelejteni, milyen érzés a Cruciatus!

– Én sem fogom! – üvöltötte a férfi az arcába.

– Gratulálok, mindannyiunkat megkínoztak! – folytatta a lány, és felemelte a kezét. – Akkor miért szaroztál ott bent ennyit?

A férfi visszafogottsága végre megtört.
– Mert féltékeny voltam!

A szája tátva maradt, és többször lassan pislogott, mintha konfundált volna.

Csalódottan morgott, és elfordult tőle. Tökéletes, egyszerűen kibaszottul tökéletes.

– Féltékeny? – ismételte meg a lány, a hangja most már halk volt.

Sóhajtott, és visszafordult a lány felé, de a tekintetét lefelé tartotta.
– Igen.

– Mire… mire?

Potterre, nyilvánvalóan.

– Mindannyiótokra – mondta egykedvűen Draco. Ez is igaz volt.

– Miért? – A lány most olyan csendben volt, hogy a férfi alig hallotta a szót. Végül felnézett, és találkozott a tekintetük.

– Mert a jó oldalon álltam.

Egy hosszú pillanatig bámulták egymást. Granger nyugtalanul megmoccant, és úgy tűnt, mintha megpróbálna valami békéltetőt mondani. A férfi gyorsan leintette a nőt.

– Csak felejtsd el. Ez volt… – Homályosan gesztikulált vissza a kocsma felé. – Ez egy tévedés volt.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, a férfi sarkon fordult és elsétált.

Az első sarkon befordult, hogy ne nézzen vissza a lányra. Harminc másodpercig jutott, mielőtt belerúgott egy eldobott üvegbe, és az a sikátor falának csapódott.

– Bassza meg! – kiáltotta a férfi, több járókelő óvatos pillantását is magára vonva. Nem állt meg, nem habozott. Tovább kellett mennie. A lehető legtávolabb kellett kerülnie a nőtől.

Mi a fasz baj volt vele? Miért ragaszkodott ahhoz, hogy minden potenciálisan jó dolgot szabotáljon, ami csak adódott?

Egy másik életében barátok lehettek volna Grangerrel. Ebben biztos volt. Élvezte, hogy felbosszantja a lányt, és még jobban élvezte, amikor ő is ezt tette. Kihívták volna egymást, és a boszorkány szembeszállt volna vele. Barátok lehettek volna.

De ebben az életben? Amikor az iskolában töltött idejük bármilyen említése letörölte a humort az arcáról, és a székében vergődött, miközben próbálta elkerülni, hogy kiderüljön, hogy ő a legaljasabb szarházi, akit Roxfort valaha látott? Lehetetlen.

Elég rossz volt neki, hogy emlékeztették a viselkedésére, de azt nézni, ahogy a lány aktívan próbálja fedezni őt, azért, ahogyan vele szemben viselkedett, már túl sok volt.

Kiakadt, és azzal vágott vissza, amiről tudta, hogy a legjobban fog fájni. Szilveszterkor elszólta magát, és utalt neki az Aranytrió bukását övező intim részletekre. És a férfi megfizettette vele ezt a hibát. Ez egy alantas csapás volt, és élvezettel nézte végig, ahogy a hatása érvényesül.

A szemei kitágultak a döbbenettől és az undortól. Nyilvánvalóan hagyta, hogy elfelejtse, milyen kegyetlen tud lenni a férfi. Emlékeznie kellett rá.

Hirtelen rájött, hogy a lába visszavitte a kocsmába. Az ablakon keresztül látta Thomast és Shannont, amint összedugott fejjel beszélgetnek. Már majdnem megfeledkezett róluk. Elsietett az ajtó mellett, mielőtt észrevehették volna.

Hogy a fenébe magyarázta volna meg nekik a viselkedését?

Kibaszott Granger.

Minden rendben ment, amíg fel nem bukkant. Végre megvolt az esélye, hogy újrakezdje, és barátokat szerezzen, anélkül, hogy a neve, a családja, a múltja befolyásolná. De Grangerrel együtt… Olyan volt, mint egy óriási tükör – állandóan arra kényszerítette, hogy elgondolkodjon élete legrosszabb részein, saját magán. Ha őszinte volt, egy része úgy gondolta, megérdemli ezt. De Granger és a barátai nem érdemelték meg, hogy járulékos károkat okozzanak neki abban, amiért képtelen volt megbirkózni a múltjával.

A gondolat, hogy elveszíti Thomast és Shannont, olyan volt, mint az ólom a gyomrában. Olyan menedéket nyújtottak neki, amire soha nem számított, hogy a varázsvilágon kívül megtalálja. Készséggel fogadták be az életükbe, még akkor is, amikor ő még tétovázott és tartózkodó volt. Bármilyen furcsán viselkedett is, sosem kezelték idegenként.

Azonnal elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy megtartsa őket. Ki fogja találni a módját, hogyan megvédje őket, még saját magától is. Bár az iménti műsor után kételkedett benne, hogy ez még mindig az ő döntése lenne.

hozzászólások: 0