Fejezetek

írta: SENLINYU

10. fejezet
10. fejezet


„Próbálok emlékezni rád
és
elengedni téged
egyszerre.”

Nayyirah Weheed

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry Potter egy háztetőn ült, cigarettázott, és a távolba bámult. Hermione kimászott az egyik ablakon, hogy csatlakozzon hozzá.

– Mi történt velünk, Hermione? – kérdezte, amikor a lány a közelébe ért.

– A háború – mondta halkan, és a férfi arcát maga felé fordította. Egy vágás volt a fején. Sápadt bőre halványan vörös volt a vértől, amit lemosott magáról. Az arckifejezése szomorú, fáradt és dühös volt.

– Ki változott meg? Te voltál vagy én? – kérdezte a férfi, miközben a nő az ujjait a férfi hajába fonta, és félrelökte azt, hogy be tudja zárni a sebet.

– Én – mondta, kerülve a férfi tekintetét.

– Miért? Azt hiszed, nem leszek képes rá? – kérdezte. – Arra próbálod magadat erősíteni, hogy kudarcot fogok vallani?

A nő egy diagnosztikai bűbájt varázsolt rá. Két bordatörése volt, és zúzódások a hasán. Megkérte, hogy feküdjön le, mielőtt elkezdte volna gyógyítani.

– Szerintem meg tudom csinálni. De a prófécia. Ez egy pénzfeldobás. Miután Dumbledore meghalt… – jegyezte meg kissé aggódva.

– A haláltól csak egy átok választ el mindannyiunkat – szólalt meg a boszorkányegy pillanat múlva. – Nem ülhetek csak úgy hátradőlve, ötven-ötven százalékos esélyekre várva és feltételezzem azt, hogy ismerem a végkifejletet. Nehéz, amikor annyi ember függ ettől. Az, amid van, ahogyan szereted az embereket, az tiszta és hatalmas. De hányszor ölted már meg Tomot? Gyerekként, az anyád miatt. Az első és a második évben. De még mindig itt van. Még mindig harcol veled. Nem akarom azt színlelni, hogy bármi elég ehhez.

– Nem hiszed el azt, hogy a jó csak úgy győzhet – sóhajtott Harry. A hangjában hangsúlyos volt a szemrehányás.

– Mindenki, aki győz, azt mondja, ő volt a jó, de ők írják a történelmet. Nem láttam semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy valójában az erkölcsi fölény lett volna a döntő – mondta, miközben a törések helyreállítására szolgáló varázsigéket mormolta.

– Te azonban a mugli történelemről beszélsz. A mágia más. A varázsvilág más – szólalt meg Harry, és éppen akkor nyúlt a pálcáskezéhez, amikor a következő borda gyógyítására következett. Ökölbe zárta az ujjait, és hagyta, hogy leessen.

Hermione finoman megrázta a fejét, Harry arckifejezése pedig keserűvé vált. Felnézett az égre. Hermione egy gátlóbűbájt varázsolt a kezére, majd apró körkörös mozdulatokkal elkezdett a véraláfutásokra pasztát kenni Harry hasán és bordáira.

– Régebben más voltál – mondta Harry –, régebben igazságosabb voltál, mint én. Mi történt a MAJOM-mal? Az a lány soha nem mondta volna, hogy a sötét mágia megéri az árát. Mi történt?

– Az a lány meghalt egy kórházi kórteremben, miközben Colin Creeveyt próbálta megmenteni.

– Én is ott voltam, amikor Colin meghalt, Hermione. És nem változtam meg.

– Mindig is hajlandó voltam bármit megtenni, Harry. Az összes kalandunk az iskolában. Ha egyszer benne voltam, akkor benne voltam. Talán csak sosem vetted észre, milyen messzire voltam hajlandó elmenni érted.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Amikor Hermione felébredt, eszébe jutott az álom.

Újra és újra lejátszotta. Egy emlék volt. Ami kissé megrémítette, de nem volt benne semmi, ami különösebben jelentőségteljesnek tűnt volna. Megpróbálta kitalálni az évet, amikor történhetett.

Harry dohányzott. Egy szokás, amit három évvel a háború után kezdett el. Hermione nem ismerte fel a háztetőt, de ez nem jelentett semmit. Tucatnyi olyan menedékház volt, amelyet ő ritkán látogatott meg.

Váratlan ajándéknak érezte, hogy új emléket kapott Harryről, még ha az nem is volt különösebben boldog. Olyan keservesen hiányzott neki a barátja, néha levegőt is alig kapott.

Feküdt az ágyban, és újra és újra lejátszotta az egészet a fejében. Minden részletet megjegyzett. A fényt a varázsló szemében, azt az ideges, intenzív módját, ahogyan Harry beleszívott a cigarettájába, és élesen kifújta a levegőt, a kimerültséget az arcán, ahogy a haja égnek állt.

Azt kívánta, bárcsak megölelhette volna, vagy megfogta volna a kezét. Legszívesebben elmondta volna Harrynek, mennyire fontos neki, mennyire szüksége van rá és ő volt a legjobb barátja, a világ végére is követné őt, és soha, de soha nem fog felépülni, ha elveszíti őt.

Azt kívánta, bárcsak visszamehetne az időben, és megtalálhatná a módját, hogy helyrehozza, ami elromlott. Bármi is volt az ára, ha megtehetné, és megmondhatná Harrynek, ne menjen a Roxfortba a végső csata napján. Figyelmeztethetné a Rendet, hogy mi lesz, ha veszítenek.

A vitájuk az emlékezetben ismerős volt. Hermione azt akarta, hogy a Rend használjon, nos, nem feltétlenül a sötét varázslatokat, hanem olyan mágiát, ami a kettő között van. Ahogy a háború egyre jobban elhúzódott, egyre erőszakosabb lett, és ez nem csak Harryvel nehezítette meg a kapcsolatát.

Igyekezett nem rágódni azon, hogy vajon megnyerhették volna-e a háborút, ha az Ellenállás hajlandó lett volna sötét mágiát használni.

A háborúnak vége volt, és elveszett minden.

A kezét a szemére szorította, és megpróbálta elűzni a kérdéseket. Bármi is volt a válasz, legalább annyira fájdalmas lenne tudni, mint amennyire hiábavaló.

Ó, Harry…

Mondta volna neki, hogy szereti őt a halála napján? Beszélt egyáltalán vele?

Nem emlékezett rá.

Hermione összegömbölyödött az ágyában, egy ölelést imitálva, maga köré kulcsolta a karját. Amikor a cellában volt, azon tűnődött, vajon meg lehet-e halni a pusztító magánytól, amit érzett.

Úgy érezte, mintha megszakadt volna a szíve.
Még mindig.

Néhány perc múlva kényszerítette magát, hogy felálljon. Az ágyban fekvéssel és búslakodással nem ért el semmit.

Megállt az ablaknál. Havazott kint. Az egész világot betakarta a hó. Szinte bíztató volt a látvány, ahogy a táj megszabadult a szürke sivárságtól.

Aznap reggel a reggelivel együtt érkezett egy fiola valami… valamivel. Hermione nem ismerte fel a bájitalt. Bámulta és szagolgatta, de nem tudta mi az, inkább félretette. Nem kapott rá parancsot, hogy vegye be, és amíg nem kap parancsot, addig nem állt szándékában ismeretlen bájitalokat inni.

Elindult a lépcső felé, és megállt, bámult lefelé. Itt volt az idő. Egyedül akart lemerészkedni a lépcsőn. Az, hogy még nem tette meg, szánalmasnak tűnt. Ez csak egy lépcső. Csak egy lépcső, amely egy olyan terembe vezetett, amelyet már tucatszor végigjárt Malfoyjal.

A vállai szinte észrevehetetlenül megremegtek, és kiegyenesedett.

Úgy érezte magát, mint egy rémült gyerek.

Gyűlölte ezt.

Összepréselte az ajkait, és mély levegőt vett. Aztán a falhoz szorította a kezét, és lassan tett egy lépést.

Meg fog szökni, mondta magának.

Mielőtt teherbe esik, el fog szökni a Malfoy kúriából. Aztán egy nap vissza akart jönni, és megölni Malfoyt. Szabad akart lenni. Szabad. Valahol, ahol süt a nap, varázslat van és olyan emberek élnek, akik nem bántják.

Addig koncentrált erre a gondolatra, amíg már nem volt több lépcsőfok, amin lemehetett volna. Körülnézett. A kezét még mindig a falhoz szorította. Érezte a tapéta halvány textúráját. Úgy tűnt, a falak érintése segít neki abban, hogy a pulzusszámát valamelyest kordában tartsa.

Bement a teázóba, a ruhatárba és a szalonba. Mindegyiket alaposan felfedezte. A portré végig Hermionét követte.

Semmi. Semmi. Semmi.

Még a függönyök zsinórjai is elvarázsolták, hogy nem lehessen őket eltávolítani. Kinyitotta a komódokat, a szekrényeket és az ágyneműsszekrényeket, de nem volt bennük egyetlen hasznos dolog sem. Semmi, amit fegyverként használhatott volna, sem olyasmi, amit a meneküléshez.

Csalódott kattanással lökte be az egyik fiókot.

Ha bármi használhatót akart találni, fel kellett fedeznie a kastély lakott szárnyait. Malfoy gondoskodott arról, hogy ebben az üres szárnyban ne legyen semmi, amit Hermione hasznosítani tudna. A ház más részein már nehezebb lett volna ilyen alaposan eltenni mindent.

Astoria, Hermione szerint, szeszélyesnek tűnt. Tekintve, hogy mennyire odaadóan igyekezett tudomást sem venni Hermione létezéséről, valószínűleg nem fáradozott volna azzal, hogy ugyanolyan túlzott óvatosságot alkalmazzon, mint Malfoy.

Hermione lassan visszatért a szobájába, és a kint elterülő érintetlen tájat bámulta. Kimerültnek érezte magát a lenti „kirándulástól”. Mintha egy maratont futott volna le. Minden olyan nagy erőfeszítésébe került. Az arcát az üvegnek támasztotta, és úgy érezte, teljesen elöntötte a kétségbeesés.

Még ha sikerülne is legyőznie az agorafóbiáját, ez még kezdetnek is aligha volt elég. Nem számít, milyen hazugságokat suttogott magának. Az igazság az volt, hogy teljesen tanácstalan maradt, hogyan érhetne el ennél többet.

Lenézett a csuklóján lévő bilincsekre.

Már napok óta gondolkodott rajta és kísérletezett a képességekkel, mióta Malfoy képes volt felülírni az agorafóbiáját. Elkezdte alaposabban elemezni, hogyan működnek a kényszerek, amiket beleépítettek a béklyóba. Zavarba ejtette az egész… hogyan lehetnek ilyen erősek? A háború alatt különböző sötét ereklyéket tanulmányozott. A bilincsek nem hasonlítottak semmihez, amivel eddig találkozott.

Kísérleteit azzal kezdte, hogy megpróbált ellenszegülni a csendkényszernek azzal, hogy megpróbált sikítani. Ez a kényszer kevésbé volt korlátozó, mint az engedelmesség. Megengedték neki, hogy zajt csapjon, és beszéljen, ha szóltak hozzá. Ez tűnt a legkönnyebbnek, amit megpróbálhatott legyőzni. Azt hitte, ha elég keményen küzd, puszta akaraterővel sikerülhet ellenállni. Ugyanúgy, ahogyan az erős akaratú egyének végül le tudják küzdeni az Imperiot.

Egészen biztos volt benne, hogy ő legalábbis valamennyire erős akaratú egyénnek minősült.

Amikor ki akarta nyitni a száját, hogy sikoltozzon, egyszerűen a mágia leállította. Nem számított, milyen erősen küzdött. Addig küzdött, amíg a bilincsek forróvá nem váltak.

Nem tudta legyőzni őket.

Végül a padlóra rogyott, annyira kimerülten, csaknem a magatehetetlenség határára sodródva.

Ahogy ott feküdt, és nézte, ahogy a szoba elúszik a szeme előtt, kezdett rájönni, hogy a bilincsek miért voltak olyan erősek. Az ő mágiáját használták. A varázsló népek éppúgy nem tudták megfékezni a bennük lévő mágiát, mint ahogy a mellékveséjüket sem képesek kikapcsolni. Bármennyi erőfeszítést is ölt abba, hogy legyőzze a béklyót, a bilincseknek ugyanilyen mértékben kellett elnyomniuk őt.

Még sikoltozni vagy dühöngeni sem tudott a frusztrációtól, amikor rájött. Annyi düh volt benne, hogy úgy érezte, mintha lángba borulna.

Össze akart törni valamit. Mágiát akart használni, és felrobbantani valamit. Valami olyat akart tenni, ami fájdalmat okoz.

Meg akart ütni egy tükröt, ahogy a filmekben szokták. Látni, ahogy az üveg összetörik és megtöredezik, amíg olyan nem lesz, mint amilyennek ő érzi magát. Azt akarta, hogy az ujjperci felrepedjenek és vérezzenek, érezni akarta a fájdalmat a kézközépcsontjaiban, a tenyerén keresztül a csuklójáig… Kétségbeesetten akart valami mást érezni, mint azt az érzelmi gyötrelmet, amelybe úgy érezte, belefullad.

De képtelen volt rá.

Különböző módokon próbálta megkerülni a bilincseket.

A kényszer túlmutatott azon, hogy csak akkor ne sikítson vagy beszéljen, ha nem szólnak hozzá. Nem lehetett hangos, mert azt parancsolták neki, hogy legyen csendben. Nem tudott ajtót döngetni vagy toporzékolni. Bármilyen módszer eszébe jutott, hogy zajt csapjon; amikor megpróbálta megtenni, megállította a bilincs.

Ekkor kezdett megvilágosodni előtte, hogy ő maga is irányítja a kényszereket. Azt parancsolták neki, hogy maradjon csendben. Az a tudat, hogy csendben van, akkor aktiválta a bilincseket. Bármit, amit hangosnak, ellenállónak, engedetlennek tartott, azt nem tehette meg.

Ezért volt Stroud gyógyító olyannyira érdekelt abban, hogy minden lány mentális stabilitását biztosítsa. Ha elvesztették az eszüket, a kényszerek nem tudták irányítani őket. Ezért volt képes a sikoltozó lány megtámadni valakit.

A bilincsek ugyanúgy korlátozták őt magát, mint Hermione kreativitását.

A lány megpróbált valami másra koncentrálni, megpróbált a lábával toporzékolni vagy becsapni egy ajtót. Mentális aritmetikát végzett. Mentálisan elmondta a béke elixírje receptjét. A bilincsek még mindig aktiválódtak.

Kifogyott az új ötletekből, amivel próbálhatná meg kijátszani őket.

Elfordult a havas tájtól, és tornázni kezdett a szobájában. Kínosnak érezte a portré figyelmét, de közel egy hónap után már nem érdekelte.

Annyira belefáradt a gondolkodásba és az újbóli kétségbeesésbe.

Nem mintha meg tudta volna állítani magát a gondolkodásban, még akkor is, amikor a szekrény alá csúsztatta a lábát, és addig végezte felüléseket, amíg a hasizmait úgy érezte, mintha savval injekciózták volna be. Legalább így tudta irányítani a dühét.

Malfoyt nem lenne képes megölni. A bilincsek lehetetlenné tették.

Egyedül sem tudott volna megszökni.

Umbridge még azzal sem törődött, hogy a szökés elleni kényszerítést építsen be. Ennyire biztos volt ő és Stroud gyógyító abban, hogy a lányok nem tudják levenni a bilincseket. Ez a részlet volt az egyetlen kiskapu, amit Hermione jelenleg kihasználhatott. Megtehetett dolgokat a szökés szándékával.

Gondosan átgondolt mindent, amit a bilincsekről tudott. Hannah nem tett említést arról, hogy bárki valaha is le tudta volna venni őket, bármilyen lazaság vagy bármilyen bajtársiasságot alakítottak ki a pletykás őrökkel. A bilincsekben nyomkövető bűbáj volt, de ahelyett, hogy csak úgy levetette volna őket valaki, Angelina megpróbálta ellopni a nyomkövetőt.

Elég sok embernek sikerült megszöknie a Roxfortból. Mindazok, akiket Malfoy megölt. Senkinek sem sikerült teljesen megszöknie, mert egyikük sem tudta levenni a bilincset.

Mit mondott Hannah? Ha Hermione nem tudja levágni a kezét, soha nem fog megszökni.

Hogyan lehetett levenni a bilincseket?

Két halálfaló jött a Roxfortba aznap, amikor az újakat felrakták. Yaxley és Rowle. Akkor hívták őket, amikor az őrök elkezdték elkábítani az összes nőt, és már elmentek, amikor a lányt újrafelkeltették.

A bilincseket csak a Sötét Jegyet viselő halálfalók távolíthatták el.

Két lehetősége volt. Meg kellett találnia a módját, hogy Malfoy vagy megölje, vagy segítsen neki megszökni. Nem volt olyan lehetőség, ami kizárta volna őt. Nem számított, hogy a Kúriában volt egy teljes tábori felszerelés, egy kosárnyi portéka, és egy fegyver, amit valahogy meg tudott fogni, mind haszontalan volt számára, ha nem tudta levenni a bilincseket.

Halkan, frusztráltan felhorkantott magában, majd megfordult, és fekvőtámaszokba kezdett, addig amíg már nem tudta felemelni magát a földről.

A hátára fordult, és a plafont bámulta.

Draco Malfoy, hol lehet a rés a tökéletes páncélodon?

Mintha csak végszóra nyílt volna az ajtó, és Malfoy lépett be. A lány elfordította a fejét, hogy ránézzen, még mindig túl fáradt volt ahhoz, hogy megpróbálja felrángatni magát a padlóról.

A férfi ránézett, és egy pillanat múlva felvillan a szeme.

– Gondolom, valami mugli dolog – mondta. Hermione megforgatta a szemét, és kényszerítette magát, hogy felálljon. Úgy érezte, mintha az egész teste kocsonyából lenne.

Körbepillantott a szobában. A tekintete megakadt a bájitalos fiolán, amit Hermione korábban nem volt hajlandó bevenni. Tanácstalanul idézte keresztül a szobán, és ügyesen a jobb kezébe kapta.

– Tisztában vagyok vele, hogy griffendéleseknél vannak bizonyos nyilvánvaló dolgok, amelyeket valahogy soha senki nem ért. Gondolom, nem kéne meglepődnöm, azon, hogy valahogy figyelmen kívül hagytad a parancsomat. És most le kell nyelned ezt – közölte, és a szája némi szórakozottsággal rándult össze.

Hermione makacsul keresztbe fonta a karját. Bár stratégiailag talán tanácsos lenne engedelmesnek és alázatosnak látszani. Az egykori bájitaltmesternő Hermione túlságosan paranoiás volt ahhoz, hogy ilyesmibe belemenjen.

– Mégis mi ez? – kérdezte.

Malfoy arckifejezése kárörvendő lett.

– Megmondom, ha jó kislány módjára lenyelsz minden cseppet – válaszolt, és rosszindulatú vigyort villantott.

Hermione nem mozdult. Malfoy halványan elmosolyodott, miközben a lányt bámulta.

– Gyere ide, Sárvérű! – parancsolta egy pillanat múlva.

Hermione ránézett, miközben akaratlanul a lábai keresztülvitték a szobán a férfihez. Meg sem álltak, amíg csak centikre nem volt tőle, olyan közel, hogy a ruhája az övét súrolta.

Haragosan bámult le a férfi cipőjére.

– Nézz rám, Sárvérű!

A lány álla felemelkedett, amíg a férfi szemébe nem meredt. A varázsló még mindig mosolygott.

– Bizonyára tisztában vagy vele, hogy nem foglak megölni – közölte. A szemében kegyetlen szórakozottság jelent meg. – Elvégre, ha így lenne, gondolom, kötelességednek éreznéd, hogy futva jöjj ide hozzád.

Hermione elkomorult. Igen, tudta, de a méreg csak egy volt a számtalan dolog közül, amivel a férfi adagolhatta volna. A szíve a mellkasában dobogott, és ettől felzúgott a füle.

– Nyisd ki a szád! – parancsolta, kinyitotta a fiolát, majd nekilátott, hogy a lány nyitott szájába nyomja. – Nyeld le az egészet!

Hermione szája becsukódott, és lenyelte. A bájital íze kesernyés volt, a nyelvén és a torkán halvány bizsergés érződött, ahogy lecsúszott a gyomrába. Érezte, hogy ott egy pillanatra megáll, mielőtt szétoszlott volna a szervezetében.

Olyan érzés volt, mintha egy tojást törtek volna szét az elméje hátsó részén. Valami hideg szivárgott a tudatába, amíg az elméjét teljesen be nem borította. Mintha valaki kitépte volna az agyát, és egy tartály jeges vízbe helyezze. A teste ott volt, de az elméje nem. Olyan volt, mintha harmadik személyként élné át önmagát.

A szívverése egyenletes ütemre csökkent.

Pánikba kellett volna esnie. Olyan volt, mintha a tudatát elválasztották volna az endokrin rendszerétől. Nem volt adrenalin- vagy noradrenalinhullám. Nem volt félelem.

Pusztán kényszert érzett: pánikba kellene esnie. De nem pánikolt.

Felnézett Malfoyra.

Tisztában volt vele, hogy gyűlöli őt. Ez az információ rendkívül fontosnak tűnt, mégsem érezte. A gyűlölet inkább egy elképzelés volt, mint érzelem.

A férfi feszülten bámulta őt.

– Hogy érzed magad, Sárvérű? – kérdezte egy pillanat múlva. Éles szemei minden részletet megfigyeltek, tanulmányozták a lány arcát, szemét és testtartását, ahogy előtte állt. A keze már nem görcsölt; észrevette, amikor a férfi lenézett rá. Hermione érezte, hogy a bőre bizsereg a tudatosságtól, és egy halvány borzongás futott végig a gerincén, de nem érezte a félelem megfelelő hullámzását. Csak a tudatosságot.

– Hideg – felelte a lány. – Az agyamat hidegnek érzem. Mit tettél velem?

– Az a célom, hogy hozzászoktassalak a birtokhoz – mondta a férfi. Hátralépett, miközben továbbra is gondosan felmérte a nőt. – Így többé ne kell személyesen megfigyelnem téged.

Hermione nem szólt semmit. Az agya elemzett.

A kúria ismeretlensége felzaklatta. Az ismeretlenség… Pánikba esett tőle. A bájital ezt megakadályozta. Most már oda mehetett, ahová csak akart. A bájital mindent eltüntetett, amire rájött. Nem volt szomorú. Sem dühös. Nem szégyenkezett. A bánata eltűnt. A dühével együtt.

Semmi sem volt.

Egyszerűen csak létezett a hideg semmiben.

Felnézett Malfoyra.

– Ilyen érzés, ha az ember ilyen, mint te?

hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|06 Jul 2022

Powered by CuteNews