Fejezetek

írta: SENLINYU

11. fejezet
11. fejezet

Malfoy halványan felnevetett.

– Tetszik? – kérdezte.

A lány oldalra billentette a fejét. Könnyű volt ránézni, most, hogy nem érezte magát ijedtnek, és nem uralkodott el rajta a férfi iránti gyűlölete. Tudatában volt ugyan annak, hogy a varázsló veszélyes, de a teste nem reagált rá semmilyen fizikai reakcióval. Semmi görcs a gyomrában. Semmi szapora szívverés. Akár egy szobor is lehetett volna.

– Olyan érzés, mintha halott lennék – mondta színtelen hangon.

A férfi bólintott, mintha a kijelentés nem lepte volna meg.

– A hatás csak átmeneti. Tizenkét óra múlva elmúlik. És végül immunis leszel rá. Elég sokáig kell hatnia ahhoz, hogy hozzászokj a kastélyhoz és a birtokhoz.

Hermione felbámult rá.

– Most már másképp viselkedsz velem. Kevésbé vagy gonosz. Miért teszed ezt egyáltalán értem? – kérdezte. Zavartan ráncolta a homlokát. Úgy látszik, még mindig képes volt zavarban jönni.

Összevonta a szemöldökét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a lehelete végigsuhant a lány arcán.

– Nem érted teszem ezt, Sárvérű – mondta halkan a fülébe. – Magamért teszem. Különben sem reagálnál semmire.

A férfi kiegyenesedett.

– Látod, semmi. Nincs emelkedett pulzus. Nincs dobogó szívverés. Behozhatnék egy mumust, vagy az asztalra hajíthatnálak, és még csak nem is pislognál. Nem túl szórakoztató.

Hermione elgondolkodva bólintott. Ha öngyilkosságot akart volna elkövetni, könnyebb lett volna a bájital hatása alatt. Malfoy lehet, hogy nem fog észrevenni semmit, amíg nem lesz túl késő.

Malfoy megkövült arckifejezéssel az ajtó felé intett.

– Mehetünk?

Elment a köpenyéért, és követte a férfit kifelé. Megállt a verandán, és figyelte, ahogy a lány egyedül sétál le a lépcsőn. A havat már letakarították a kavicsos útról, de a boszorkány már érezte, hogy a hideg a cipőjén keresztül a lábujjait lefagyassza. Szörnyen hideg volt aznap.

Egy pillanatig habozott, próbálta eldönteni, merre menjen. Aztán a sövénylabirintushoz sétált. Malfoyjal közös sétái során még soha nem ment be oda. Egészen kíváncsi volt, vajon ki tud-e találni rajta.

Hatalmas volt. A sövények fölé tornyosultak. Eszébe jutott a sövénylabirintus a trimágus tusáról. Kételkedett benne, hogy Malfoy sövénye megpróbálná elemészteni őt, vagy sötét lényeket tartalmazna. Végigbolyongott a hurokszerű, kanyargós ösvényen, és a bájitalra gondolt, amit Malfoy lenyomott a torkán.

Futólag az jutott eszébe, Malfoy ezt adagolhatta magának, hogy ilyen hideg és gonosz szemétláda legyen, de egy pillanatnyi gondolkodás után elvetette ezt. A halálos átok megidézése érzelmi alapú varázslat volt. Képtelenség enélkül alkalmazni.

Bár Malfoy ijesztően képesnek tűnt arra, hogy valahogy megkerülje az átok körüli szabályokat.

Félretéve Malfoyt és a gyűlölete feneketlen kútjának rejtélyére, használhatta a bájitalt. A bájital hatása alatt sokkal többet tudott haladni a szökés útján, mint amennyit az elmúlt egy hónapban képes volt. Olyannyira, hogy ez gyanúsan gondatlannak tűnt Malfoy részéről.

Szünetet tartott, hogy elmerengjen ezen.

Malfoy nem volt figyelmetlen. Bármennyire is utálta őt ellenőrizni. Nem lenne gondatlan. Kell lennie valamilyen biztonsági résnek, ami miatt ennyire biztos volt abban, hogy ilyen erős bájitalt adagoljon neki. Másképp nem kockáztatná meg, még akkor sem, ha a lány megfigyelését egyfajta kínzásnak tartotta.

Hogyan lehetett volna biztos abban, hogy a lány nem tesz semmit, ha a szívverése és a pulzusa valószínűleg nem adna neki jelzést?

Majdnem levetette magát az erkélyről, amikor a férfi felbukkant és megállította. Pontosan tudta, mikor kell megjelennie…

Lenézett a csuklójára.

A férfinak meg kellett éreznie a rezdüléseit a bilincseken keresztül. De honnan tudta, mikor kell jönnie? A pánikrohamai alatt sohasem jelent meg. Egy figyelőbűbáj, és még egy specializált varázslat sem tudta volna pontosan megkülönböztetni a benyomásokat és érzékeset egymástól.

Hacsak…

Malfoy valahogy olvasott a gondolataiban bilincsen keresztül…

Felötlött benne a gondolat, tudta, hogy igaza van. Hogy hogyan, abban nem volt biztos. De nem akart találgatni.

Milyen bosszantó. Dühösnek kellene lennie, de képtelen volt így érezni. Eltűnt ez az érzés. A bosszúság volt a legtöbb, amire képes volt.

A férfi legilimenciája, mintha nem lenne elég tolakodó; úgy kutatott az elméjében, mintha az a saját személyes könyvtára lenne. Biztos volt benne, hogy a férfi a bilincseken keresztül is olvasott a gondolataiban.

Nem volt felületes, amikor a gondolatait figyelte. A nő észrevette ezt. Eszébe jutott, hogy Piton hogyan szokta ezt csinálni a diákokkal. Belemerült az elméjükbe a szemükön keresztül, és kiszedte az elsődleges gondolatokat. Amikor Malfoy szemkontaktust létesített vele, a férfi sosem törődött vele.

Hermione megfordult. Kisompolygott a sövénylabirintusból, és visszament a verandára, ahol Malfoy úgy tűnt, egy alkímiáról szóló könyvben merült el.

Összecsapta a könyvet, és felnézett a lányra, miközben ő csak állt és bámult rá. Kezét csípőre tette.

Mondani nem tudott semmit, de bámulni igen.

A férfi mintha rájött volna, hogy a lány nem tud megszólalni, csak halványan elmosolyodott, és visszanézett rá.

– Tessék? – mondta végül majdnem egy perc után.

– Olvasol a gondolataimban? – kérdezte a lány.

A férfi szélesen elmosolyodott.

– És csak egy hónapba telt, mire rájöttél – jött a férfi a gúnyos dicsérettel. – Bár elismerem, eléggé lefoglalt a sírás, a szomorkodás, a folyosóktól és az égtől való félelem.

Az volt a jó abban, hogy nincsenek érzelmei, hogy Malfoy gonoszkodását csupán úgy érezte, mintha kavicsokat dobált volna a tóba. Egy apró, gyors csobbanás a mentális érzéketlenségébe, majd ismét csend és közöny.

– Hogy lehetséges ez? – kérdezte szkeptikusan felvonva a szemöldökét. Ez szembement a mágia több alapvető törvényével.

– Nyugodt lehetsz, Sárvérű, nem olvasok minden gondolatodban. Ha ki kellene tennem magam a tudatod állandó áramlásának, valószínűleg megölném magam. Csak akkor észlellek, amikor valami érdekeset csinálsz. És ezzel a kis bájitallal megkímélem magam attól, hogy csak azért kelljen felbukkannom, mert éppen egy lépcsőn próbálsz egyedül lemenni.

A nem begyógyszerezett Hermione dühösen elpirult volna a gúnyolódásától. De a jelenlévő Hermione csak pislogott, és mérlegelte az információt.

Szóval ez nem volt egy állandó dolog. Jó tudni. De, amikor eléggé zaklatott volt, valahogy képes volt belélátni, és olvasni a lány legelső gondolataiban. Ez volt a probléma.

A lány tanulmányozta a férfit. El kellett lopnia, bármi is volt az, amivel a férfi figyelte őt. Umbridge úgy írta le, mint egy bűbájt, amit a felügyelők hordtak maguknál. Hermione nem volt benne biztos, hogy mi lehet az. A varázsbűbájok általában valamilyen fémből készültek, hogy becsatornázzák a mágikus kapcsolatot. És viselni kellett őket; nyaklánc vagy karkötő, vagy gyűrű volt a leggyakoribb.

Malfoy úgy tűnt, nem visel semmilyen ékszert, még jegygyűrűt sem. Az egyetlen látható darab rajta a jobb kezén lévő fekete gyűrű volt.

Talán ez volt az.

– Azt nem tudod ellopni – húzta el a száját Malfoy.

A lány élesen ránézett a férfira.

– Ez nem egy olyan dolog. És ez nem is az – mondta, és felemelte a kezét, hogy megmutassa neki a gyűrűt, amit a lány szemügyre vehetett. Lecsúsztatta az ujjáról, és odadobta neki. A lány reflexszerűen elkapta, és tanulmányozta.

Valamiféle fekete fém volt. Nem látszott rajta semmiféle erős mágikus jegy, mint ahogyan az, ami a bilincsekhez kapcsolódik. De talán mégis az volt. Lehet, hogy hazudik. Talán csak félre akarta vezetni őt.

Kíváncsi volt, mit csinálna, ha a lány lenyelné.

A férfi nevetésben tört ki.

– Inkább ne nyeld le!

A boszorkány szúrósan felnézett rá, a varázsló pedig mindenttudóan összevonta a szemöldökét. Elvigyorodott, és kinyújtotta a kezét. A lány vonakodva a tenyerébe ejtette a gyűrűt, Malfoy pedig visszacsúsztatta az ujjára.

– Ahogy mondtam, ez nem egy dolog. Nem tudod ellopni a nyomkövetőt. Azt sem, ami rajtad van. Vérmágiával készítették a bilincsedet.

Hermione döbbenten bámult rá.

– Az elmédben vagyok? – mondta, és kissé tátva maradt a szája, ledöbbent.

Elvették a vérét.

Amikor a Roxfortban volt, vettek el fiolákat a véréből, és a hajából. Feltételezte, hogy genetikai vizsgálat miatt. Az eszébe sem jutott, hogy vérmágia rituáléhoz fogják használni.

Ez azt jelentette, hogy a vére révén Malfoy tudatához volt kötve. Érezte őt az elméje hátsó részében. Olyan volt, mint a birtokokon és kastélyokban lévő vérőrök, amelyek tudatalatti kapcsolatot hoztak létre a birtok ura között. A vérőrök lehetővé tették a tulajdonos számára, hogy érzékelje, ha valaki belépett, vagy megpróbált bármit is megbolygatni. Hermione hasonló módon létezett Malfoy elméjében.

Ha nem lett volna teljesen érzelemmentes, akkor a rémülettől megfagyott volna.

A férfi bólintott.

– Te vagy Potter sárvérűje. További biztonsági intézkedéseket tartottunk szükségesnek. Akkor nézzük csak meg, hogyan is működnek a dolgok. Mindig tudni fogom, hogy mit csinálsz, és mindig meg foglak találni. Hacsak nem tudod levenni azokat a bilincseket. – Szemügyre vette a béklyókat, és halványan elmosolyodott. – Szívesen megnézném, hogy sikerül-e neked ilyesmi.

Felnevetett.

–Talán kezdhetnéd azzal, hogy elcsábítasz – tanácsolta lustán, hátradőlt a székében, miközben méregette őt. – Lopd el a szívemet a szellemességeddel és a bájaiddal!

Hermione megforgatta a szemét.

– Hát persze. Talán majd holnap – válaszolta, miközben az agya máris kavargott. – Nos, ez az egész nagyon tanulságos volt – mondta. – Nem zavarom tovább az olvasásodat.

Aztán sarkon fordult a lány, és visszasétált a sövénylabirintusba.

Gondolatban végigment a sövénylabirintuson. A lehetőségei tovább szűkültek. Malfoy nyilvánvalóan nem számított arra, hogy megszökik. Még csak nem is tűnt úgy, mintha aggódna emiatt. Nem is hibáztatta érte. Ő sem számított arra, hogy képes lenne megszökni.

Már az is hiú reménynek tűnt. Most már teljes idiotizmusnak érezte. Halkan felsóhajtott, és figyelte, ahogy a lélegzete felhőként elszáll a hideg levegőben.

Amikor a bájital hatása elmúlik, súlyosan depressziós lesz.

Felfedezte az egész sövénylabirintust. A lába elzsibbadt a hidegtől és cipője átázott, mire újra kilépett. Visszabicegett a verandára. Malfoy nem szólt semmit, és a lány elsétált mellette vissza a kúriába, majd egyedül felment a szobájába.

Bármennyire is érzelemmentesnek érezte magát, jó volt újra működő emberként érezni. Semmi bánat. Nincs félelem. Sem depresszió, sem kétségbeesés. Nem kellett attól tartania, hogy a teste pánikrohamban árulja el.

A bájital könnyen függőséget okozhatott.

Nem mintha Malfoy ezt megengedné. Stroud gyógyító említette, hogy a szorongásoldó bájitalok befolyásolhatják a terhességet, így valószínűleg csak rövid ideig fogják ezt adagolni neki.

Hermione azt kívánta, bárcsak többet tudott volna a mágikus terhességről. Ez a gyógyítói képzésének ez nagyon kis részét képezte. Ha pergament és tollat kapna, egy harminc centis esszét tudna írni a szorongás elleni bájitalokról, és arról, hogyan működnek kölcsönhatásba a gyógyító mágiával és a sötét átkokkal. De a terhességet nem tartalmazta a baleseti gyógyítás. A háború alatt szinte senkinek sem született gyereke, és ha mégis, az elkerülte a harcot, és bábához ment.

Kíváncsi volt, hogyan készült a bájital. Majdnem biztos volt benne, hogy pörgencs fullánk nyálkát, valeriánát és mákonybabot tartalmazott. Talán lajhár agyváladékot is. Visszagondolt az ízre és a bizsergésre, ahogy lenyelte. Talán ez a fullánknyálka és a hunyor szirup együttes reakciója lehetett.

Jó volt valami újdonságon gondolkodni. Az agya a háború óta elhanyagoltan működött. Teljesen ki volt éhezve minden újdonságra, amivel elfoglalhatta volna magát. Tele volt a múlt árnyaival. Újra és újra átpörgette az emlékeket. Azon tűnődött, mi romlott el.

A múltja olyan volt, mint egy malomkő. Mindig lehúzta a mélybe. Kérlelhetetlenül visszahúzta, miközben újra és újra azon tűnődött, mi mehetett tönkre.

Tudta volna? Tudta-e igazából, hogy a Rend miért vesztette el a háborút? Tudta és eltitkolta ezt az információt? Azzal kínozta magát, hogy eltitkolt mindent?

Miért? Ahogy Malfoy megmondta, elvesztették a háborút. Mit akart volna megvédeni még az utána következő időszakban is? Tudva, hogy mindenki, aki fontos volt neki, már fogságban volt vagy halott?

Dumbledore halálához hasonlóan, a háború végét övező részleteket is ködösnek érezte. Nem emlékezett, miért mentek a Roxfortba. Még arra sem emlékezett, hogy fogságba estek. Csak arra emlékezett, hogy Harry meghalt. Aztán egy ketrecben volt, és nézte, ahogy Weasleyéket megkínozzák.

Azt hitte, a sokk miatt felejtette el az egészet.

Hermione még sötétedés előtt végigjárta a kúria egész szárnyát. A padlásokat, minden szekrényt átnézett, a cselédlépcsőket és az alagutakat. Nem fésülte át a szobákat, de remélte, hogy ha megismerkedik velük, akkor a bájital nélkül is képes lesz pánik vagy idegösszeomlás nélkül jönni-menni.

Kíváncsi volt, vajon hány házimanója van a Malfoyéknak. A padlás legsötétebb zugaiban még egy pókhálót sem látott.

Másnap reggel felébredt, és úgy érezte, mintha egy sziklát tettek volna a mellkasára. Az ágyához szegezve elöntötte a kétségbeesés ostorcsapása, amit előző nap képtelen volt átélni. Küzdött a lélegzetvételért.

A tizenkét órás szünet miatt minden érzelmi fájdalma még jobban fájt. Élesebbé tette azt. Nem is tudta, milyen mélyre nyúlik el benne a gyász és a magány súlya egészen addig, amíg rövid időre meg nem szabadult tőlük.

Ahogy az egész súlya ismét ránehezedett, mintha porrá őrölnék. Szinte érezte, hogy egyes részei szétmorzsolódnak és megtörnek, aztán feloldódna az éterben. Majd semmi más nem maradt belőle, csak a fájdalom.

A gerincét és a tarkóját túlhevültnek érezte. Míg a teste többi része nyirkos és jéghideg volt. A bőre nedves, mintha kiizzadta volna a bájitalt az éjszaka folyamán.

Kigördült az ágyból, és hevesen rosszullét tört rá, a padlóra hányt, mielőtt a fürdőszobába menekülhetett volna.

Dideregve rogyott össze. A teste ólomszerűnek tűnt. Alig tudta mozgatni a karját. Zuhanyozni akart. A víz túl meleg volt és túl hideg.

Szomjas volt. Kétségbeesetten vágyott vízre.

Ölelést akart.

A magány újabb hulláma olyan hirtelen csapott le rá, hogy könnyekben tört ki.

A rosszullét és a gyengeség miatt újra gyereknek érezte magát. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy az anyja az ölébe vegye, és a homlokára tegye a kezét. Vigasztalásért.

Már nem is emlékezett az anyjára, de mégis hiányzott neki. Emlékezett arra, ahogy az ágyában feküdt, és hűvös ujjakat érzett az arcán, amikkel egy hajtincset lesöpört el, majd az arcán pihen meg.

Amikor az émelygés hulláma végre elmúlt, bevánszorgott a fürdőszobába, és miután megivott néhány pohár vizet, beleült a langyos fürdőbe.

Olyan volt, mintha másnapos lenne, miközben influenzás. Talán ilyen volt az elvonási tünet. Hermione soha nem tapasztalt még függőséget, már amennyire vissza tudott emlékezni.

Persze Malfoy még véletlenül sem figyelmeztette volna, hogy a bájital múló hatása után úgy érzi majd magát, mint aki haldoklik. Gondolatban erősen átkozta őt, és remélte, hogy meg fogja érezni.

Legszívesebben megfojtotta volna magát.

Mire visszament a szobájába, a padlót már feltakarították.

Még mindig lázat érzett. Lerángatta a takarókat az ágyáról, és párnába szorítva az arcát, bebújt a takaró alá.

Egész nap rosszul volt, és úgy látszik Malfoy számított rá, mert nem jelent meg, hogy kimenjenek. Másnap délután a férfi szó nélkül megérkezett, s a lány szúrós tekintete ellenére, kivezette a verandára. A boszorkány rájött, hogy a bájital valamelyest akklimatizálta. Képes volt megbirkózni a verandára sétálással totális pánikroham nélkül. Remegett, és küzdenie kellett a hiperventilláció ellen, de a félelem nem nyelte el. A legnehezebb azt tűnt, hogy átjusson a kavicsos úton sövényig. De amint a fölé tornyosuló tiszafák közé ért, ujjait a falakhoz simította, és az útvonal navigálására koncentrált, sikerült rávennie magát, hogy valamennyire egyenletesen lélegezzen.

Mire visszatért a verandára, Malfoy eltűnt. Láthatóan elégedett volt azzal, hogy többé nem volt köteles figyelni vagy kísérgetni őt.

A bájital másnap reggel ismét megjelent. Hermione több órán át vívódott magában, vajon bevegye-e újra. Már a puszta gondolattól is hányingere lett, hogy egy újabb napot töltsön elvonási tünetekkel. Végül összeszorította az állkapcsát, és lenyelte.

Árnyékként osont végig a kastélyon, és felfedezte a főszárnyat. Folyamatosan Astoria cipőjének éles kopogására figyelt. Nem találkozott a boszorkánnyal azóta az éjszaka óta, amikor Hermionét elvitte Malfoy szobájába. De Hermione időnként észrevette, hogy valaki figyeli az ablakokból, amikor Malfoy kivitte őt a szabadba. Nem akarta tesztelni, vajon Astoria korai fenyegetései őszinték voltak-e.

Aznap a főszárny nagy részét felfedezte. Annyi ajtót talált zárva, végül rájött, Malfoy valószínűleg a vérével zárta be a kastélyt. Bezárta őt is a saját vérének aláírásával.

Másnap az elvonási tünetei rosszabbak voltak.

Aztán három nappal később a bájital nem jelent meg a reggelivel. Hermione sejtette miért, és alig tudott ettől enni. Őrülten járkált a szobájában, aztán elment, és egy órán át ült a zuhanyzó permetje alatt, miközben próbálta abbahagyni a remegést.

Vacsora után megjelent egy házimanó elvinni az edényeket.

– Készülnöd kell a mai estére – mondta, mielőtt eltűnt.

Hermione dermedten ült a székében. Ezt már gondolta. A megerősítés még mindig rosszabbul esett. Az, hogy volt még egy hónapja rettegni tőle, még hidegebbnek érezte a borzalmat. Úgy tűnt számára, mintha valami egyre szorosabb gombócba csavarta volna a szerveit, míg végül valami elszakad. A mellkasát olyan szorítónak érezte, alig tudott lélegezni.

Bement a fürdőszobába és megfürdött. Amikor újra előjött, azon kapta magát, hogy többször is a szoba közepe felé pillant. Rettegett attól, hogy Malfoy esetleg úgy dönt, változtat valamit. Meglepte őt a gondolat, amiért abba a reménybe kapaszkodik, miszerint megjelenik az asztal, és a varázsló nem csinál semmi újdonságot.

Nem akarta, hogy új módon megerőszakolják.

Majdnem felzokogott a megkönnyebbüléstől, amikor pontosan fél nyolckor megjelent az asztal.

Legszívesebben felpofozta volna magát. Melyik horror-világban örült egy nő annak, amiért számára ismerős módon fogják megerőszakolni?

Malfoy öt estén át jött és ment, egyetlen szó nélkül. Pontosan ugyanúgy, mint az előző hónapban.

Hermione minden este az asztalt szorongatta, és elképzelte, ahogyan megfőzi a szorongásgátló bájitalt. Annyi szabadideje volt elgondolkodjon a dolgokon, és már azt kezdte kitalálni, hogyan lehetne azt visszafordítani.

Igyekezett minél valóságosabbá tenni a dolgot saját maga számára. Próbálta újraalkotni az illatokat és az érzéseket. A részleteket illetően igényesnek bizonyult. Megszállottan.

Messze volt, távol a ringatózástól. A fa csípőcsontjaiba vágásától. A benne lévő csúszó érzéstől, amire nem volt hajlandó figyelni az elméje.

Nem volt ott.

Éppen bájitalt főzött.

Egy ónedényt vett le a polcról, egy lépcsős sámli segítségével. Pálcája gyakorlott mozdulatával lángot varázsolt. Megvárta, amíg a fém elérte a közepes hőmérsékletet, mielőtt hozzáadta a pörgönc szúrós szagú nyálkáját. Az üveget a jobb kezében tartotta, és megdöntötte. A csípős illat megcsiklandozta az orrát.

Az ón és a hő hatására a fullánknyálka lebegő tulajdonsága miatt egy perc forralás után elpárologott. A gőzt palackba zárná, és érzéstelenítőként használná a helyi sérüléseken. Kivett egy lajhár agyat egy befőttesüvegből, és egy hosszú késsel olyan vékonyra szeletelte, hogy a darabok szinte átlátszóak voltak. Az agy a keze alatt szivacsos és finom volt. Az érintése nagyon könnyű, a kés pengéje pedig borotvaéles. Egy perc múlva a nyálka hőmérsékletét alacsonyra csökkentette, és a felszínre helyezte a lajháragy szeleteket, két percet hagyva, hogy a szúrós nyálka és a lajháragy összeolvadjon, aztán lassan acélkék színűvé, viszkózus állagúvá váljon.

Közben elkészítené a mákonybabot. Húszat használna fel. Összezúzza őket az ezüsttőr pengéje alatt, mielőtt kivonja belőlük a levet. Érezte a nyomást a hüvelykujja ujjpercében, ahogy belefúrt. Elképzelte az érzést, ahogy a bab megadja magát a pengéje alatt. Miután a levet hozzáadta, tizenkétszer keverte meg a főzetet az óramutató járásával megegyező irányban az ezüst főzőrúddal, majd nyolcszor az óramutató járásával ellentétes irányban a kőrispálcával. Ezután a főzetet lefedte, és hetvenhárom órán át alacsony hőmérsékleten hagyta főni. A lassú főzésre azért volt szükség azért, hogy a szappanlé altató tulajdonságait semmissé tegye. A főzet halványzöldre színeződött. A hetvennegyedik órában hozzáadná a darált loboncos futkár loboncokat, egy zúzott tököt, a valeriánát és a porított hamukuszmatojáshéjakat. Harminc másodpercig gyorsan forralja, majd egy hűtőbűbájjal éppen csak fagypont fölé csökkenti a hőmérsékletet. A főzet éjkék, vizes állagúvá vált. Ezután a felszínre csöpögtetett egy kis szirupot. Az egy cseppet tett hozzá tíz lassú, az óramutató járásával megegyező, majd az óramutató járásával ellentétes irányú kavarásonként. A karja kissé elfáradt. Összesen harminc csepp kellett, amíg a főzet be nem sűrűsödött, és rá nem tapadt a kőris keverőpálcára. Háromszor megkeverte egy ezüstrúddal, és öt percig forralta, mielőtt levette volna a tűzről, aztán hagyta, hogy varázslat nélkül szobahőmérsékletűre csökkenjen. Sötétszürke és szirupszerű lesz. Huszonöt adagot készített volna belőle.

Minden este gondolatban főzte meg. Módosította a mennyiséget és a technikát. Felülvizsgálta a hozzáadott összetevők sorrendjét. Az ötödik éjszakára már szinte biztos volt benne, hogy az egész receptet kitalálta.

A hatodik napon kényszerítette magát, hogy egyedül menjen ki a szabadba, mert félt Malfoytól, hogy megjelenik, és ráparancsol.

Agorafóbiájának legyőzése, úgy döntött, az első számú lépése lett. Bármilyen Malfoyt érintő terv várni fog addig, amíg nem tudja következetesen megoldani, hogy kimenjen a szabadba.

Mélyen legbelül sejtette, csak áltatja magát, és kerüli a férfit. De tanácstalan volt, hogyan tudná rávenni a megölésére, amikor még csak beszélni sem tudott vele az engedélye nélkül. Ami pedig azt illeti, hogy a férfi javaslatára elcsábítsa, nos, az ötlet annyira abszurd volt, szinte nevetséges.

Másnap Malfoy megjelent a szobájában, az ágyhoz szegezte, és megtépázta az emlékeit. Alig szólt hozzá. Amikor végzett, egyszerűen sarkon fordult és kisétált.

Hermione két nappal később azt álmodta, hogy Alastor Mordon áll előtte egy kis raktárban A tekintete gyanakodva forgott körbe. Mintha a víz alatt lettek volna, beszélgetésük szavai megfejthetetlenek voltak. A férfi intenzíven nézte a nőt, miközben mondott valamit, figyelte a reakcióját. Emlékezett, hogy szkeptikusnak, de elszántnak érezte magát. Mordon mondott még valamit, és Hermione megrázta a fejét. A férfi élesen bólintott, és amikor elfordult, hogy távozzon, kővé dermedt arcot vágott. De a látta, amikor visszanézett, a férfi tétovázott. Alastor soha nem tétovázott. Miután Alastor elment, Hermione néhány percig egyedül állt.

Nem tudta, mit jelent az álom. Megpróbált nem rágódni rajta.

Hermione felfedezte a kastély főszárnyát. A portréknak láthatóan szigorúan megtiltották, hogy beszéljenek vele. Szúrós szemmel figyelték őt, de egy szót sem szóltak. Felfedezte a ösvénylabirintust egészen addig, amíg csukott szemmel is végig tudott menni rajta. Sehol máshol nem tudott a szabadban boldogulni, hacsak nem a kastély oldalában kúszott végig.

A nyílt tereken lenni még mindig nagyon nehezére esett. Még a faltól sem tudott eltávolodni, amikor nagyobb folyosókon sétált. A ház főszárnyában lévő bálterembe pedig alig bírta betenni a lábát.

Tíz nap múlva ismét megérkezett Stroud gyógyító, hogy megnézze, terhes-e Hermione. Hermione nem volt terhes. A boszorkány gyakran tornázott a szobájában, amivel levezette a dühét. Stroud gyógyító örömmel látta, hogy Hermione fizikai állapota javult.

Másnap, amikor Hermione a sétától reszketve lépett be a szobájába, ott találta Malfoyt, aki teljes halálfaló díszben várta őt.

– Van kedved egy kis kiránduláshoz, Sárvérű?

Hermione rábámult, és szemügyre vette, hogy mit visel. Az arcán kifejezéstelen maszk volt, miközben közeledett hozzá.

– Elfelejtetted talán? – kérdezte, ezüstös szemei megvillantak. – Két hónap. Semmi terhesség. A Sötét Nagyúr alig várja, hogy láthasson.

Megragadta a karjánál fogva, mielőtt a lány hátrálhatott volna, és hoppanált vele.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|06 Jul 2022

Powered by CuteNews