Fejezetek

írta: SENLINYU

14. fejezet
14. fejezet


Hermione nyugodtan fordult Malfoy felé. Még a bájital nélkül sem különösebben aggódott emiatt. Figyelte a férfit, ahogy közeledett felé. Arra a következtetésre jutott, hogy általában véve nem szabad és nem is hajlandó bántani őt.

Még ha Malfoy nem is akart kétségbeesetten az emlékeibe férkőzni, Stroud valószínűleg pontosan megmagyarázta neki, miért nem lenne tanácsos lelkileg is megtörni őt.

– Sok embert tartottál ketrecben? – kérdezte.

A férfi rábámult. Az arca kissé sápadt volt, a szeme sötéten megkeményedett a dühtől, amit éppen csak kordában tudott tartani. A lány érezte, ahogy a férfi határait feszegeti.

Eszébe jutott, ha megpróbálná rávenni a megölésére, akkor valószínűleg ez a tökéletes pillanat. Körülvette őket a szoba megrontó, függőséget okozó sötét mágiája. Érezte, ahogy beszivárog belé, ahogy ott állt és bámulta a varázslót. Egy ilyen környezetben az ember nem állhatott ellent a mágiakitörésnek.

Malfoy ajkai kemény vonallá préselődtek, és a lány látta, hogy az állkapcsa összeszorul. Végtelen hidegsége alatt annyi minden volt. Szunnyadó düh kavargott, ami csak a felszín alatt fodrozódott.

A szalon erős hatással volt rá. Egy ravasz provokáció és a nő talán kiakasztja. Azon tűnődött, mégis hogyan tegye ezt meg.

Aztán a férfi cinikusan gúnyolódni kezdett.

– Te vagy az egyetlen, akit ketrecben tartok, Sárvérű – szólalt meg. Az arckifejezése hirtelen újra közömbössé vált, a dühét látszólag visszahúzta. – Nem vetted még észre?

Hermione ajka meggörbült. Malfoy körbepillantott a szobában; az arca nyúzottnak tűnt, de vigyorgott a lányra.

– Ez a kastély szárnya az apámé.

Hermione élesen körülnézett, félig várva, hogy Lucius Malfoy valahonnan előbukkan egykori sógornőjére emlékeztető mániákus arckifejezésével.

– Szerencsédre – folytatta Malfoy –, a háború vége óta külföldön van. Szeretném remélni, hogy nem kínozna és átkozna meg téged borzalmasan, ha véletlenül kereszteznétek egymást útját, de ha fogadni akarnék rá, akkor be kellene látnom, az esélyek nem a te oldaladon állnak. Ezért azt tanácsolom, ne látogass el ide rendszeresen. Szeretnél egy teljes körbevezetést, mielőtt elmegyünk? Csak hogy megbizonyosodj róla, nincs itt semmi elfekvőben, amivel megölhetnél.

A férfi a szalon ajtaja felé intett, és Hermione kisétált. A varázsló szorosan követte, majd határozottan becsukta az ajtót. Hermione érezte a varázslat lüktetését, ahogy csukódott, a sötétség érzése eltűnt a körülöttük lévő levegőből. Az ajtót kőszörnyek vették körbe. Hermione rájött, hogy ez valószínűleg egyike a számtalan helyiségnek, ahová nem volt szabad belépnie. Azon tűnődött, vajon a többi szoba, ahonnan távol tartották őt, hasonlóan trükkös mágiával volt-e átitatva.

– Astoria nem mondta, hogy van olyan hely, ahová nem mehetek be. Feltételeztem, hogy az egész kastélyt felfedezhetem – mondta.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne, ha szerencsétlen véget érnél. A puszta létezésed megalázó voltát félretéve, ez talán az én végemet is jelentené. Akkor gazdag özvegyasszony lenne, és szabadon, még nyilvánvalóbban folytathatná minden ízléstelen viselkedését, mint ahogyan eddig is tette – válaszolta Malfoy közömbös hangon.

Hermione felnézett rá.

– És téged nem érdekel?

A férfi hideg arckifejezéssel pillantott Hermionéra.

– Megparancsolták, hogy vegyem feleségül, ezért elvettem. Soha nem parancsolták meg, hogy törődjek vele.

– Ugyanolyan rabszolga vagy, mint én – szólt gúnyosan Hermione.

Malfoy megállt a folyosón, és lassan szembefordult vele, összevonta a szemöldökét. Néhány másodpercig méregette a lányt, mire Hermione megállt, és visszabámult rá.

– Provokálni akarsz, vagy meg akarod ingatni a hűségemet, Sárvérű? Milyen borzasztóan merész vagy. – Hermione néhány pillanatig tanulmányozta az arcát, mielőtt maga is összevonta a szemöldökét. – Már gondolat is, hogy nem tetted volna, sértő lenne. – A férfi még néhány pillanatig tovább tanulmányozta a lány arcát, mielőtt lassú mosoly terült szét az ajkán. – Tudod, már majdnem úgy nézel ki, mintha megint griffendéles lennél.

– Mindig is griffendéles voltam – válaszolta a lány.

A férfi szeme halványan felcsillant.

– Igaz. Gondolom, az voltál mindig – mondta a férfi.

A pillanat elnyúlt. Továbbra is egymást bámulták. Hermione szeme összeszűkült, ahogy a férfit méregette.

Lehetetlennek tűnt, hogy csak huszonnégy éves volt. Egy ilyen fiatalnak nem lehetett volna ilyen jéghidegen visszafogott düh a szemében. Hermione sok arcot látott már a háború által. Ezek az arcok megöregedtek, de Malfoy arckifejezése egyedülálló volt. Olyan visszafogott volt, de a szemeiben vihar tombolt, úgy tűnt, mintha a tenger ereje lenne bennük.

Hány embert ölt meg? Embereket, akiket ismert, embereket, akiket nem ismert, úgy látszott, egyik sem zavarta meg. Az arcán valahogy nem tükröződött az aggodalom, fiatal volt és kedvetlen. A lány azonban látta a háborút a szemében. Az összes halálesetet, amit okozott és látott, mintha a bennük lévő szürkeség szellemek lettek volna.

Ginny. Ő ölte meg Ginnyt. Felkötötte a holttestét az összes barátja szeme láttára, és otthagyta rohadni.

És Minervát. Poppy Pomfreyt, aki először tanította Hermionét gyógyítani. Nevillet, Hermione első barátja a varázsvilágban. Mordont.

Malfoy mindenkit megölt, aki a háború után megmaradt. Kiirtotta a Főnix Rendjét.

Még a bájital hatása alatt is megállíthatatlan volt a gyűlölet és a düh, amit emiatt érzett iránta. Nem pusztán érzelmileg gyűlölte őt. A dühös volt mindazért, amit elpusztított, és ez struktúrát alkotott az elméjében. Megérdemelte, hogy mélyen szenvedjen mindazért, amit tett. Nem kellett érzelmeket éreznie ahhoz, hogy ezt elhiggye.

Nem tudta megérteni, hogy mi haszna származott abból neki abból, amit tett. Gazdag volt, de úgy tűnt, nem kezdett vele semmit. Hatalmat szerzett, de kényszerűen névtelenségben maradt. Nem volt más látható hobbija, mint hatékonyan gyilkolni és olvasni. Még csak nem is tűnt úgy, mintha különösebben élvezte volna az emberölést.

Az élete bizarrul üresnek tűnt, mintha nem lenne benne semmi kielégítő. Mi hajtotta?

Kinyitotta a száját, hogy kérdezősködjön, de észbe kapott, és visszafogta magát. Óvatosan kellett lépkednie. Tovább akart gondolkodni rajta.

A férfi elvigyorodott, amikor látta, hogy a lány szája becsukódik.

– Pszichoanalízist készítesz rólam? – kérdezte.

Hermione halvány mosolyra húzta a száját.

– Igen – válaszolt.

– Alig várom, hogy lássam – mondta, majd megfordult, hogy folytassa útját a folyosón.

Hermione szipogott egyet, és utána nézett.

Éles sarkak kopogása hallatszott, és Astoria hirtelen befordult a sarkon. Amikor megpillantotta Hermionét és Malfoyt, a szemei összeszűkültek, és az ajkai összepréselődtek.

– Most már mindannyian együtt szocializálódunk? – Astoria édes hangon tette fel a kérdést.

– Csak bejárjuk a kastélyt – húzta ki magát Malfoy, mire Astoria arca kissé elfehéredett. – A déli szárnyban lévő szalon ajtaja nyitva volt.

– Talán a házimanók hagyták nyitva – állította Astoria mereven.

– Valóban – szólalt meg a férfi vigyorogva. – Kétségtelenül a házimanók voltak.

– Azt hittem, ma dolgod van – váltott Astoria hirtelen témát. – Azt mondtad, hogy eléggé elfoglalt vagy. Megkértelek, ugorj be délután az adománygyűjtő estre, és most mégis itt vagy, hogy „körbejárd a kastélyt”.

Hermione kissé megingott, ahogy Malfoy és Astoria között állt. Malfoy feleségében volt valami intenzíven labilis, és Hermione nem volt hajlandó felhívni magára a figyelmet vagy haragjukat magára irányítani. Hermione azonban nem tudott úgy kivonulni a feszült beszélgetésből, hogy ne legyen feltűnő.

Mozdulatlan maradt, és figyelmesen hallgatta a jelenetet, miközben igyekezett feltűnésmentesnek maradni. Úgy érezte, a szavakat, a célozgatást a kölcsönös ellenszenv fűzte össze. Astoriában alig leplezett sértettség miatt forrongott, fogai halványan villogtak, ahogy a férjére nézett.

– A Sötét Nagyúr elég határozottan kijelentette, hogy a sárvérűek elsőbbséget élveznek minden mással szemben – hangoztatta Malfoy hideg arckifejezéssel.

Astoria éles, hisztérikus nevetést adott ki.

– Te jó ég, nem is tudtam, hogy az örökösök ennyire fontosak – mondta Hermione hasára pillantva.

– A Sötét Nagyúr utasításai a fontosak – közölte Malfoy, de már kezdett unottnak tűnni. Nem is a feleségére nézett, sőt, Hermione észrevette, hogy Astoria feje fölött átnézett, és a falon lévő tükröt bámulta, amely önmagát és Hermionét tükrözte. – Ha arra kérne, hogy futóférgeket tenyésszek, ugyanolyan odaadással tenném.

Hermione majdnem felhorkant.

– Nem vettem észre, hogy a többi tenyészkanca közül bárkinek is ekkora odaadásra lenne szüksége. Még csak a közelébe sem engedsz senkit. Mintha kisajátítanád – vágott vissza Astoria élesen.

Malfoy felnevetett, kegyetlen csillogás költözött a szemébe, ahogy az Astoria arcára nézett. A boszorkány szemében bizonytalanság villant fel, mintha váratlanul érte volna a teljes figyelem, amivel a férje hirtelen megtisztelte.

– Úgy értesültem, hogy nem akartad látni őt, Astoria. Rosszul gondoltam? – Malfoy ahogy mondta, a hangja könnyed, szinte hízelgővé vált, de volt benne valami fagyos él. – Inkább azt szeretnéd, hogy velem jöjjön? Elvigyem magammal az operába? Esetleg csatlakozzon hozzánk a Reggeli Próféta címlapján jövő szilveszterkor? Az egész világ tudja, hogy az enyém. Akarod, hogy elismételjem?

Astoria láthatóan elsápadt, és leplezetlen undorral pillantott Hermionéra.

– Nem érdekel, mit csinálsz vele – vicsorgott Astoria, majd sarkon fordult és elviharzott.

A levegőben lévő a feszültség elpárolgott a lépések távolodó hangjával. Malfoy bosszús arckifejezéssel bámult Astoria után. Megfordult, hogy a mogorva pillantását Hermione felé irányítsa.

– Felbosszantottad a feleségemet, Sárvérű? – kérdezte.

Hermione felnézett rá. Szinte úgy tűnt, mintha bocsánatkérést várna tőle.

– A létezésem is irritálja őt – válaszolta közömbösen. Szemeit a férfira szegezte. – Ha ennyire „érdekel”, ezt könnyen orvosolhatnád.

A férfi felhorkant, és végignézett rajta.

– Az a bájital tényleg megviselt téged – mondta. Olyan figyelmesen nézte a lányt, mintha emlékezetébe vésné.

A boszorkány nyugodtan nézett a férfi tekintetébe. Azt kívánta, bárcsak ő is ilyen nyugodt tudna lenni anélkül, hogy úgy érezné, mintha megfagyott volna. Annyi minden volt benne, amit ki akart bontani és ki akart használni, ha csak vissza tudná fogni a pszichéjét, és irányítani tudná magát…

Annyi minden volt benne, aminek nem sok értelme volt számára.

Bárcsak közelebb kerülhetne hozzá.

– Úgy érzem, hogy kapok levegőt – mondta. – Mintha olyan régóta fuldokoltam volna, hogy elfelejtettem, milyen érzés az oxigén.

Aztán grimaszolt.

– Az elvonási tünetek azonban hagynak némi kívánnivalót maguk után – tette hozzá.

A férfi felnevetett, és a tekintete végre elhagyta a lány arcát.

– Ha nem hagytalak volna a földön öklendezve, talán azt a hibát követnéd el, hogy azt hiszed, érdekellek – szólalt meg elutasító hangon.

Hermione ránézett a férfira.

– Meglepően aggódsz azért, hogy ilyesmit gondolok – jegyezte meg hűvösen.

Malfoy megállt, és egy pillanatra ismét a lányt bámulta, mielőtt lassú, macskaszerű mosoly húzódott az ajkára.

– Akkor haladunk a napirenddel? – húzta ki magát.

Hermione szeme összeszűkült.

– Mi is volt az? Fedezzük fel a déli szárnyat, próbáljuk megkeresni a konyhákat, keressünk egy kerti fészert vagy istállót, keressük meg Malfoyt, és próbáljunk meg találni egy gyenge pontot, amit kihasználhatunk? Már ennyire mélyre süllyedtél? Elég hatékony vagy.

Hermione bámult rá. Dühös akart lenni, de a bájital gondosan elfojtotta az ilyen reakciót.

– Tegnap este a fejemben voltál – mondta végül.

– Próbáltam aludni, de te elég hangosan gondolkodtál – válaszolt a varázsló unott hangon, miközben egy nem létező szöszdarabot szedett le a talárjából, és úgy méregette az előszobát, mintha belsőépítész lenne. – Nos, jó szórakozást – szólalt meg egy pillanat múlva. – Az istállók a rózsakerteken túl vannak a kastély déli oldalán. A kerti fészer pedig a sövénylabirintus túlsó oldalán van. Biztos forrásból tudom, nem nyúlhatsz metszőollóhoz vagy vasvillához. Talán megpróbálhatnál megfojtani a kantárral, de valahogy kétlem, hogy valóban megtennéd.

A férfi vigyorgott a lányra, mielőtt megfordult, és újabb szó nélkül felment a lépcsőn. Hermione figyelte, ahogy a férfi eltűnik a folyosón, majd körbepillantott, és elgondolkodott, miközben kiszámította a következő lépését.

A varázsló olvasott a gondolataiban az előző este. Nem lepődött meg, de ettől bármit is tett, borzasztóan hiábavalónak érezte. Még csak meg sem kellett várnia, hogy legilimenciát végezzen rajta, egyszerűen csak kiolvashatta a terveit az elméje előteréből.

Visszament a szobájába, felvette a köpenyét, és belebújt a csizmájába. Ahogy kilépett a kastélyból a verandára, gondolatban elkezdett kettesével számolni.

Kettő, négy, hat, nyolc, tíz, tizenkettő…

Miközben számolt, hagyta, hogy az agya elkalandozzon, lustán gondolkodott.

Draco Malfoy egy rejtély volt. Annyi ellentmondás kavargott a hideg külső alatt. Mik voltak az ambíciói?

Huszonkettő, huszonnégy, huszonhat, huszonnyolc…

Úgy tűnt, hatalmat halmozott fel anélkül, valami konkrét cél nélkül.

Tudta, hogy olyan parancsok béklyózták meg, amelyeket nem tudott megtagadni. Elvenni Astoriát, bemocskolni a vérvonalát félvérekkel, állandó felügyelet alatt tartani Hermionét…

Odaadóan követte Voldemort parancsait, annak ellenére, hogy láthatóan nem volt ínyére.

Mit nyert vele? Mi volt az, ami hajtotta? A hatalma és a státusza értelmetlennek tűnt. Nem úgy tűnt, mintha bármi olyat kapna belőle, amit egy középszintű halálfalóként ne kapna meg.

Hatvanhat, hatvannyolc, hetven, hetvenkettő…

Persze Hermione talán kihagyott valamit. Napokat töltött távol, amelyek alatt fogalma sem volt róla, hogy mit csinált. Számtalan olyan dolgot csinálhatott, amiről ő nem tudott.

Volt valami, amit nem vett észre. Egy részlet, amiről úgy érezte, hogy tudat alatt tudja, de nem tudta hova tenni. Valami… valami. Mint egy kirakós, amit összerakott az összes ellentmondásos információból, amit az elméjében felhalmozott.

Százharminckettő. Százharmincnégy. Százharminchat.

Érezte, valami megrepedt az elméje hátsó részében, és a szeme előtt egy jól megkopott, kézírással teleírt jegyzetfüzet lapja úszott el.

– A fanfár a fényben, de a végrehajtás a sötétben zajlik, a cél mindig a félrevezetés. A szándékot felfedik, amivel elterelik az ellenfél figyelmét, aztán megváltoztatják, hogy a végeredményt azzal érjék el, ami váratlan. A belátás azonban bölcs, óvatos, és a páncél mögött várakozik. Mivel mindig az ellenkezőjét érzékeli annak, amit érzékelnie kellett, és azonnal felismeri a trükk valódi célját, az első célzást átengedi, és lesben áll a másodikra, sőt a harmadikra is. Az igazság szimulációja most a megtévesztés szépítésével emelkedik magasabbra, és megpróbálja, az igazságon keresztül magát az igazságot meghamisítani. Megváltoztatja a színjátékot, hogy megváltoztassa a trükköt, és az okot a hamisnak tünteti fel azáltal, hogy a legnagyobb őszinteségre alapozza a legnagyobb csalást. De az óvatosság éberen őrködik, tisztán látva a szándékot, elfedve a fénybe öltözött sötétséget, és felismerve azt a legravaszabb tervet, amely a legművészibbnek látszik. Ily módon Python önfejűsége Apolló átható sugarainak egyszerűségével áll szemben. *

Hermione szünetet tartott, és azon tűnődött, honnan jöttek a szavak. Nem egy olyan könyv volt, amire emlékezett volna. Megjegyezte a szavakat. Amint meglátta őket az emlékezetében, eszébe jutott, hogy memorizálta őket.

A fanfár a fényben, de a végrehajtás a sötétben zajlik….

Többször is elismételte magában a szavakat.

Aztán elkezdett háromig számolni, miközben folytatta útját a sövénylabirintuson keresztül abba az irányba, amerre Malfoy állítása szerint a kerti fészer volt.

A nap értelmetlenül, számolással telve telt el. Semmi hasznosat nem talált a Malfoy-birtok utolsó felfedezése során.

A kerti fészer, ahová Malfoy irányította, zárva volt.

Felfedezte, hogy Malfoy szárnyas lovakat tart istállóban; hatalmas abraxaiakat, grániaiakat és ethonieket. Mindegyikük rácsos istállóajtón keresztül bámultak rá, és a patáikkal toporzékoltak, amikor a közelébe ért.

Egy kecses grániai volt az egyetlen, aki nem lépett hátra, amikor a boszorkány közeledett. Füstös szárnyait rebegtette, orrát átdugta a rácson, és Hermione felé biccentett, majd a fejét dobálta.

A lány könnyedén megsimogatta bársonyos pofáját, és érezte a szuszogó lehelete melegét a tenyerén. Ha Hermione elméjét nem fojtogatták volna, talán sírva fakadt volna a felismeréstől, hogy évek óta egy ló volt az első meleg és gyengéd dolog, ami megérintette.

Percekig állt, simogatta a ló homlokát, és enyhén megvakargatta az állát, miközben az a ruhájához simult, abban a reményben, hogy almát vagy répát talál. Amikor rájött, Hermione nem tud mit kínálni, keskeny fejét visszahúzta a rácson keresztül, és nem törődött vele.

A boszorka tovább időzött ott, mint kellett volna.

Hermione elindult az ösvényeken, és megtalálta a Malfoy-kastély bejáratát. Nagy, kovácsoltvas kapuk zárva voltak, és nem nyíltak ki előtte. Ő amúgy sem tudta mit tenne, ha kinyílna.

Végigjárta a birtokot, amennyire csak tudta.

Megtalálta a családi temetőt. Számtalan sírkövet és mauzóleumot temetett maga alá a hó. A Malfoy család ősi volt.

Csak egy mauzóleum volt gondosan megtisztítva a hótól. Az ajtó mindkét oldalán elvarázsolt nárciszok virítottak. Hermione a márványba vésett szavakat tanulmányozta.

Narcissa Black Malfoy. Szeretett feleség és anya. Astra inclinant, sed non obligant.**

A közelben Bellatrix Lestrange nagy sírköve állt. A Black család címere díszítette a márványt. Toujours Pur.***

Hermione elhagyta a temetőt, és folytatta a birtok felfedezését. Végtelennek érezte. Elszigeteltnek. Megszakítás nélküli havas dombok húzódtak, ameddig csak látott, vakítóan fehéren a tiszta kék ég alatt. Amikor leszállt az éj, Hermione tovább bolyongott, és addig bámulta a csillagképeket, amíg érezte, hogy a bájital hatása kezd elhalványulni.

Másnap reggel olyan rosszul érezte magát, hogy azt hitte, haldoklik. Elhányta magát az ágy szélén, és órákba telt, mire ki tudta vonszolni magát a fürdőszobába. Nem tudta, immunis lehet-e a bájitalra, de nem gondolta további túlélésre, hogy ezt kiderítse. Még ha Malfoy küldte is, kétkedett benne, egyáltalán képes lenne-e megbirkózni az újra adagolással.

Két napig volt rosszul, az ablaknak préselődve, miközben dideregve izzadta ki a bájitalt a szervezetéből. Újra és újra Malfoyon és a déli szárnyban lévő szalonon töprengett, amikor már nem volt annyira lázas, hogy összefüggően tudjon gondolkodni. A második éjszaka Ginnyvel álmodott.

Ginny egy ágy mellett kuporgott, és halkan zokogott. Élesen megfordult, amikor Hermione belépett a szobába. Ginny arckifejezése, amint megfordult, és megpillantotta Hermionét, gyötrelmes volt, mellkasa gyors ütemben mozgott, és szaggatott lélegzetvételekkel zihált nyitott száján keresztül. Még a vörös haja is nedves a könnyektől.

Ahogy Hermione közeledett Ginny haja hátrahullott, és felfedte az arca oldalán a homlokától az állkapcsáig végighúzódó hosszú, kegyetlen heget.

– Ginny – szólította meg Hermione. – Ginny, mi a baj? Mi történt?

– Nem tudom… – Ginny erőltette a szavakat, majd erősebben sírni kezdett.

Hermione letérdelt a barátnője mellé, és megölelte.

– Ó, istenem, Hermione – zihált Ginny. – Nem tudom, hogyan…

Ginny félbeszakította, nehezen kapott levegőt. Fojtott csuklásszerű hangok törtek elő a torka mélyéről, ahogy görcsösen küszködött a tüdeje ellen.

– Semmi baj. Lélegezz. Lélegezned kell. Aztán mondd el, mi a baj, és segítek neked – ígérte Hermione, miközben a kezét fel-alá járatta Ginny vállán. – Csak lélegezz. Mélyeket, négyig számolva. Tartsd bent. Aztán hatig számolva lélegezz ki az orrodon keresztül. Addig fogjuk ezt csinálni, amíg meg nem nyugszol. Együtt fogok lélegezni veled. Rendben? Gyerünk, lélegezz velem.

Ginny csak még jobban sírt.

– Minden rendben van – mondogatta Hermione, miközben mély, bemutató jelleggel lélegzetvételekbe kezdett, hogy Ginny kövesse. Szorosan a karjában tartotta Ginnyt, hogy a fiatalabb lány érezze, ahogy Hermione mellkasa lassan kitágul és összehúzódik, mint egy tudatalatti támpont.

Ginny még percekig sírt, mielőtt a zokogása lelassult, és a légzése lassan Hermione légzését kezdte tükrözni.

– El akarod mondani, mi a baj, vagy inkább menjek valaki másért? – kérdezte Hermione, amikor már biztos volt benne, hogy Ginny nem fog tovább hiperventillálni.

– Nem… nem teheted… – mondta Ginny azonnal. – Ó, istenem! Én nem…

Ginny ismét Hermione vállára hajolva zokogni kezdett.

Még mindig sírt, amikor Hermione felébredt az álomból.

A boszorkány újra lejátszotta az emléket a fejében.

Ginny ritkán sírt. Amikor Percy meghalt, napokig sírt, de a háború előrehaladtával a könnyei mindenki máséval együtt elapadtak. Ginny alig sírt, amikor Arthurt megátkozták, vagy amikor George majdnem meghalt.

Hermione nem emlékezett rá, hogy Ginny valaha is sírt volna ennyit.

Újra és újra lejátszotta az emléket a fejében, próbált értelmet találni benne.

Nem emlékezett a sebhelyre Ginny arcán. Az emlékben több hónaposnak tűnt, de Hermione nem emlékezett arra, mikor kaphatta. Úgy nézett ki, mintha valaki durván kivájta volna a lány arcának egy részét egy éles késsel.

Hermione azon tűnődött, vajon ő volt-e az, aki meggyógyította.


* Baltasar Garcián: Az életbölcsesség kézikönyve
fordította: Gáspár Endre
(Saját fordításomat hagytam benne, de alábbiakban az eredeti.)

Járjunk el hol második, hol első szándékunk szerint. Az emberi élet az emberi gonoszság ellen viselt háború, s az okos a szándékokkal taktikázik. Sohasem azt teszi, amit várnak tőle, csak ámít avval, amit előre jelez. Ügyes cselvágás után nem várt helyen sújt le igazán, ily módon tévesztve meg ellenfelét. Szándékot színlel, hogy elterelje a figyelmet, s hirtelen valami egészen mást tesz: meglepetéssel győz. De az éles elme megelőzi figyelmével és óvatosan kikémleli; mindig az ellenkezőjét gyanítja, mint amit el akarnak vele hitetni, és nyomban átlát minden színlelt szándékon; az első szándékra nem hederít, hanem várja a másodikat, sőt a harmadikat. Az így leplezett turpisság erre még ravaszabbá válik, s most már magával az igazsággal próbál csalni: játékot változtat, hogy cselt változtasson, és azt színleli, hogy nem színlel, a teljes őszinteségre alapítva furfangját. De a megfigyelő okossága ezen a ravaszságon is átlát; bevilágít a fénynek kendőzött homályba, és felismeri az ártatlanság mögé rejtőző még alattomosabb szándékot. Így győzi le Phyton csele Apolló átható sugarait.

** A csillagok megmutatják hajlamainkat, de nem kényszerítenek. (Aquinói Szent Tamás)

*** Örökké tiszta.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|13 Jul 2022

Powered by CuteNews