Fejezetek

írta: SENLINYU

15. fejezet
15. fejezet

Hermione ismét termékeny volt.

Az asztal újra megjelent a padló közepén, a lány legyőzöttnek érezte magát a látványtól. Kezdte elkerülhetetlennek érezni.

Elkerülhetetlennek.

Hermione lemondóan vette tudomásul, hogy egyre jobban hozzászokik a ketrecéhez.

Malfoy meg akarta erőszakolni egy asztalon, és a gondolat már magától értetődővé vált számára. Még a nemi erőszak szót is kezdte halványan pontatlannak érezni.

Minden kezdett olyan…

Értelmetlenné válli.

Fizikailag és lelkileg a rettegés kezdett elhalványulni, ahogy az elméje alkalmazkodásra kényszerítette. Nem érzett émelygést. A szíve nem vert fájdalmasan. A gyomrában a szorító érzés nem volt olyan nyomasztó, hogy azt higgye, megfullad tőle.

Az elméje próbált alkalmazkodni a túlélésért.

Ha a helyzete nem nyomasztotta volna, akkor már kevésebb eséllyel kockáztatná meg a szökési kísérletet. Kevésbé valószínű, hogy provokálja Malfoyt.

Tudományosan megértette. Gyógyítói szemszögből meg tudta magyarázni a fiziológiái és a pszichológiái hátterét. Fenntarthatatlan volt az állandó félelem, az örökös borzalom, és az állandó rettegés állapotában maradni. A teste nem tudta őt állandóan a harc vagy menekülés állapotában tartani. Vagy kénytelen lesz alkalmazkodni, vagy kiég. A bájital, amit Malfoy adagolt neki, valószínűleg segített tompítani az érzéseit.

A tudomány megértése nem tette jobbá a felismerést. Inkább rontott rajta. Tudta, hogy hová tart az elméje.

Éppen „akklimatizálódott a kúriához”.

A gondolat a lelke mélyéig megrázta.

Az asztalra meredt, és tanácstalanul állt, hogy mit tegyen. Nem mintha harcolni tudott volna ellene. Nem tudott volna jobban ellenállni, mint amennyire eddig is.

A varázsló nem csinált semmi olyat, ami fájt volna. Ha odafigyelne – abbahagyná, hogy elvonja a figyelmét –, valószínűleg inkább rontana a helyzeten, mint javítana rajta.

Menekülnie kellett. Csak ennyi volt a dolga. Menekülnie kellett. Meg kellett találnia a módját. Valahogy meg kellett találnia. Egyetlen ketrec sem volt tökéletes. Senki sem tökéletes. Malfoyban kellett lennie valaminek, amit ki lehetett használni. Csak ki kellett találnia mi az.

Muszáj. Muszáj.

Folyamatosan ismételgette magában az elhatározást, még akkor is, amikor átsétált a szobán, és áthajolt az asztalon. Szétvetett lábakkal.

Ne gondolkozz rajta, mondta magának. Rosszabb dolgok is történhetnek, mintha hagyja magát gondolkodni rajta.

– Meg fogok szökni – ígérte meg magának. – Elmegyek valahová, ahol az emberek kedvesek és ahol szabad lehetek.

Összeszorította a szemét, és újra és újra kimondta magában az ígéretet, amíg meg nem hallotta az ajtó kattanását.

Figyelte, ahogy a januári napok elszállnak.

Malfoy mind az öt nap megjelent. A hatodik napon aztán újra eljött, és szótlanul vizsgálgatta az emlékeit. Úgy tűnt, hogy belefeledkezett a gondolataiba.

Aztán Hermione magára maradt.

Origamit hajtogatott. Felfedezte a kastélyt. Felfedezte a birtokot. Újságot olvasott.

A háborús erőfeszítésekről szóló tudósítások egyre kisebb rovatokba kerültek. A béranyák iránti közérdeklődés lassan kezdte bekebelezni a társasági oldalakat. Egyre gyakrabban jelentek meg a nyilvánosság előtt, sétáltak, operába vitték őket, úgy bántak velük, mintha egzotikus háziállatok lennének. A főkötős alakjukról készült képek agresszív pletykák mellett jelentek meg. Vajon terhesek, vagy csak a ruhájuk illeszkedése miatt néznek ki így? Meg nem nevezett források olyan dolgokat sugalltak, mint például: „van rá esély, hogy a Flinték az év végéig egy névvel bővítik a család faliszőnyegét”.

Stroud gyógyító szűkszavúan nyilatkozott az újságíróknak, ami csak további találgatásoknak adott táptalajt.

Hermione pánikrohamai már-már múltnak tűntek. Felmérte a korlátait, és igyekezett nem túllépni rajtuk. Amikor koncentrált, és a portrék tanulmányozásával, valamint a kastély és a terület felfedezésével foglalkozott, képes volt nyugodt maradni, amikor megpróbált nem gondolni a háborúra és arra, hogy mindenki meghalt.

Fokozatosan egyre jobban le tudta magát foglalni, és egy-egy pillanatra elfelejtett a jelent. Belélegzett, és átélt egy olyan pillanatot, amelyet nem érzett megtörtnek, gyászosnak vagy kétségbeesettnek, amikor csak a magány nehezedett rá.

A bűntudat, amely egy pillanattal később érte, olyan hideg és keserű volt, mint a tengervíz.

Egy pillanatra megdermedt, aztán lenyelte a torkában lévő rémület gombócát, és újból megfogadta: elmenekül.

De nem tudott elmenekülni.

Felfedezte a kúriát tetőtől talpig. Talált egy varázslósakk-készletet, és saját maga ellen játszott. Kártyatornyokat épített a fiókban talált kártyapaklikból. Meglátogatta a lovakat.

Nem volt módja a menekülésre.

Megpróbálta megtalálni Malfoyt, de nem sikerült neki. Nem tudta, hogy egyáltalán a kastélyban van-e. Lehet, kint volt, vagy csak egy ajtó mögött, amit nem tudott kinyitni. Néha úgy érezte, mintha kerülné őt.

Fogalma sem volt, hogyan tudna megszökni.

Egyre gyakrabban látta Astoriát. A távolban ismerős sarkak kopogása hallatszott, és Hermione egyre ügyesebb lett abban, hogy azonnal eltűnjön egy függöny mögött vagy a cselédek folyosóján.

A cselédfolyosók tele voltak ügyesen elrejtett kukucskálólyukakkal. Hermione gyanította, hogy a házimanók kihasználtsága miatt a kanyargós kis alagutakat mindig is elsősorban kémkedésre használták. A kastély tele volt velük, némelyik nyilvánvaló volt, mások pedig rendkívül jól elrejtve. Hermione mindet megtalálta. Bármikor, amikor egy szoba méretei gyníthatóan nem tűntek megfelelőnek, Hermione munkához látott, könnyedén végigkopogott a falakon, megnyomott minden csomót a fában, és addig csavargatott minden lámpát és csavart, amíg nem érezte, hogy valami enged. Néhány ajtó varázslatos módon jelent meg, míg mások ügyesen, fogaskerekek és forgó bútorok segítségével kerültek elő.

Astoriát ritkán látta egyedül. Ugyanaz a sötét, széles vállú férfi kísérte, akit Hermione szilveszterkor is megpillantott. Hamarosan kiderült, hogy vagy Astoriának, vagy a szeretőjének van valamilyen fóbiája az ágyaktól. Amikor Hermione először találkozott velük, Astoria majdnem meztelenül, a szalon ablakának préselődve állt.

Úgy tűnt, a kúria minden szobájában megpróbálnak szexelni.

Hermione mindent megtett, hogy elkerülje őket. Nem különösebben tetszett neki a gondolat, hogy Malfoy az emlékeit felhasználva végignézi, ahogy a feleségét minden szögből megdugják. Hermione elmerengett a gondolaton, hogy csak a férfi bosszantására nézi ezt, de aztán elvetette. Malfoyt úgy tűnt, nem érdekli mit csinál Astoria, valószínűleg nem lenne rá hatással. Ez rendkívül kellemetlen lenne Hermione számára.

Valahányszor Hermione belebotlott Astoriába szex közben, gyorsan elfordította a tekintetét, és elsurrant.

Egy ideig menekülés közben csak futó pillantásokat vetett a szerelmespárra, de végül Hermione mindkettőjükkel teljesen felöltözve találkozott. A lány az északi szárny legfelső emeletén bolyongott, amikor megpillantotta őket, amint a sövénylabirintus mentén futó kavicsos ösvényen sétálgatnak. Astoria élénken beszélt, és miközben beszélt, a mellette álló férfi megfordult, és felbámult az északi szárnyra. Ahonnan Hermione figyelte őket, végre megpillantotta a varázsló arcát.

Graham Montague.

Hermione döbbenten meredt lefelé, ahogy a férfi szeme gondosan végigpásztázta az északi szárny alsó ablakait. Amikor a varázsló még jobban hátrahajtotta a fejét, Hermione élesen hátralépett, és eltűnt a látóteréből.

A lány szíve hirtelen megdobbant.

Graham Montague Astoria szeretője volt. Montague, aki „véletlenül” egy szilveszteri parti során találkozott vele. Aki arra számított, hogy Hermione azonnal felismeri.

Viszonya volt Astoriával. Szinte naponta látogatta a kastélyt. Az ablakok felé nézett, ahol Hermione szobája volt, és az elszánt kifejezéssel nézett felfelé.

Véletlen lenne az egész? Lehetett ez egyáltalán véletlen egybeesés?

Hermione átnézte az összes forgatókönyvet, ami eszébe jutott.

Mit tudott róla?

Mardekáros. Az inkvizítorok egykori tagja. Súlyosan megsebesült Fred és George kezétől. Valamikor a háború alatt Hermione ismerte őt, de elfelejtette. Viszonya volt Astoriával. Úgy tűnt, hogy Hermionét keresi.

Talán halálfaló volt? Hermione nem tudta. Hacsak nem a Minisztériumban dolgozott, akkor valamilyen minőségben csatlakoznia kellett volna Voldemort seregéhez. Túlságosan magas társadalmi státuszúnak tűnt ahhoz, hogy csak egy rabló legyen, és az újévi partin nem mutatott túl nagy ismeretséget a minisztériumi tisztviselőkkel.

Hermione újra végigjátszott mindent, amire emlékezett az éjszakából. Annyira elmerült Malfoyban, majd a pótcselekvések figyelésében, hogy nem vette észre, ahogy Astoria és Montague egyszerre tűntek el. Amikor később az este folyamán megfigyelte, a varázsló elvegyült. A társaságból leginkább Marcus Flint és Adrian Pucey tűnt ismerősnek. A háborúval kapcsolatos bizonytalan emlékei ellenére Hermione eléggé biztos volt benne, hogy Flint és Pucey, ha jól emlékezett, középszintű, jelöletlen halálfalók voltak.

A Sötét Jegy elnyerése jelentős kitüntetésnek számított, felvételnek Voldemort legelőkelőbb belső körébe. Ahogy Voldemort uralma egyre biztosabbá vált Európában, egyre kevesebb követőjét jelölte meg.

Ezért a logikus következtetés az volt, hogy Montague is halálfaló. Megjelölt vagy sem, nem tudta.

De ez nem magyarázta meg, hogy miért érdeklődött Hermione iránt.

Anélkül, hogy….

Lehet, hogy ő…

Hermione félig-meddig félt még csak gondolkodni is a gondolaton, a gondolat hagyni ott létezni a fejében, ahol Malfoy megtalálhatja, de nem tudta megállni, hogy ne gondoljon rá.

Lehet, hogy Montague az Ellenállás kémje volt? Lehet, még mindig az? Lehet, ezt próbálta közölni vele, mielőtt Malfoyjal távoztak?

Elkezdte alaposan megfigyelni Astoriát és Montague-t, amikor éppen nem szexeltek. A titkos folyosókról kémlelte őket, és egyre inkább meggyőződött arról, hogy Montague-nak hátsó szándékai vannak, amiért a kúriában tartózkodik. Rendkívül érdeklődőnek bizonyult a ház iránt, és a tekintete furcsán pásztázott, valahányszor Astoria figyelmét elterelte.

Hermione mérlegelte a kockázatot, hogy megpróbáljon közeledni hozzá. Ritkán volt egyedül. Úgy tűnt, Astoria soha nem ment tőle néhány méternél messzebb.

Azzal a néhány alkalommal, amikor Hermione mégis meglátta egyedül, habozott. Olyan ismeretlennek érezte a férfit. Bizonyára, ha olyasvalaki lenne, akiben megbízik, ösztönösen érezné.

Próbált érvelni magában. Ha a férfi az Ellenállás tagja lenne, és idő előtt közeledne hozzá, akkor talán leleplezné. Ha nem tudta volna eltávolítani a bilincseket, az egész hiábavaló lenne.

Hermione úgy döntött, hogy kivárja az időt, és tovább figyelt. Jobb a meg nem erősített gyanúja, mint bármi konkrétum, amit Malfoy kiszedhetne belőle.

Továbbra is tétovázott.

Aztán Stroud gyógyító jött el hozzá, és megállapította, Hermione ismét nem lett terhes. Az arckifejezése, ahogy a diagnosztikai eredményt szemlélte, igencsak ingerültnek tűnt. Hermione elszántan bámulta a falon lévő órát.

– Miért ilyen alacsony a nátriumszinted? – kérdezte Stroud gyógyító, miután még néhány vizsgálatot elvégzett Hermionén.

Hermione odapillantott.

– Nem adnak sót az ételhez.

– Nem adnak? – Stroud gyógyító meglepett tette fel a kérdést. – Mivel etetnek téged?

Hermione megvonta a vállát.

– Főtt dolgokkal. Zöldséget, húst és tojást eszem rozskenyérrel.

– Miért?

– Feltételezem, ez volt az, amivel meg kellett etetniük. Nem mintha nekem bármilyen beleszólásom lenne, vagy bármit is megkérdőjelezhetnék – jegyezte meg Hermione hidegen.

– Kiegyensúlyozott étrendet kell tartanod. Ebbe beletartozik a só is – mondta Stroud gyógyító bosszús arckifejezéssel. Előrenyúlt, és a pálcája hegyével megkocogtatta Hermione csuklóján lévő bilincset.

Egy perccel később Malfoy mogorván lépett be.

– Hívatott? – kérdezte.

– Igen. Van valami oka annak, hogy nem adnak neki sót? – szegezte neki a kérdést Stroud gyógyító.

Malfoy pislogott egyet.

– Sót?

– Azt mondja, hogy az étele mind főtt, és nincs benne só. Ez pedig súlyosan kezdi befolyásolni a nátriumszintjét – magyarázta Stroud gyógyító, és a szemei összeszűkültek, ahogy Malfoyt bámulta.

Malfoy szemöldöke láthatóan meglepetten felhúzódott.

– A manók azt az utasítást kapták, hogy gondoskodjanak az étkezéséről. Feltételeztem, azt eszi, amit Astoria és én – mondta. Aztán az állkapcsa kissé összeszorult, és a saját szemei összeszűkültek. – Astoria felelős a menü jóváhagyásáért. Majd én kiderítem, mi történt.

– Kérem, tegye meg! A Sötét Nagyúr egyre türelmetlenebb a haladás hiánya miatt. Nem akarjuk, hogy bármi is közbeavatkozzon.

– Valóban – szólt Malfoy hűvösen, és találkozott Stroud gyógyító tekintetével. – Most pedig, ha nincs más, vissza kell térnem a munkámhoz.

– Természetesen, uram, nem tartom fel önt tovább – szabadkozott Stroud gyógyító egy utolsó pillantást vetve rá, mielőtt visszafordult volna Hermione felé.

Aznap este Hermione teljes értékű ételt kapott, köretekkel és friss salátával, fűszerekkel, és ami számára a legfontosabb, egy sószóróval.

Nem is tudta, mennyire hiányzott neki a só, amíg végre újra megízlelhette.

Utólag visszagondolva nem volt meglepő az egész. Astoria házimanóknak parancsolta meg, hogy Hermionét valamiféle börtönkoszton tartsák? Paraszti koszton? Hermione még abban sem volt biztos, hogy mi volt a szándéka. Az a nő… furcsa volt. Úgy tűnt, Hermione iránti felháborodása, bármilyen furcsa módon nyilvánult is meg, úgy gondolta, hogy megúszhatja.

És meg is úszta, három hónapon keresztül, körülbelül kétszázhetven étkezés. Hermione soha többé nem akart több túlfőzött zöldséget enni.

Malfoy akkor lépett be Hermione szobájába, amikor már majdnem végzett az evéssel, és odalépett hozzá, hogy felmérje a tányérján lévő ételt.

– Úgy látszik, mindent személyesen kell biztosítanom – morogta mogorván, miután az étel láthatóan megfelelt az elvárásainak. – Megemlíthetted volna.

– Ha panaszkodni kezdenék, nem az étel lenne az első dolog, amit felhoznék – válaszolta Hermione, és gonoszul beleszúrt egy paradicsomba a villájával.

A férfi egy vékony mosolyt küldött felé.

– Nem, én sem hiszem, hogy az lenne.

Odasétált az ablakhoz, és a birtokot bámulta, amíg a lány befejezte az evést. Szándékosan nem sietett, és gondolatban előadta az összes idegesítően ismétlődő dalt, amit az általános iskolában tanult.

Amikor befejezte, a férfi felé pillantott. Látta a varázsló profilját, és észrevette, ahogy a tekintete rövid időre megváltozik. Remélem, a leglassúbb és legszörnyűbb halált halsz meg, amit valaha is kitaláltak, Malfoy – vicsorította azonnal gondolatban. Egy pillanat múlva a férfi pislogott, és kifejezéstelenül pillantott felé. A boszorkány kérlelhetetlenül találkozott a varázsló tekintetével.

– Megjegyeztem – mondta, majd az ágy felé intett.

Hermione ziláltam odasétált, és leült a szélére, mielőtt felnézett volna rá, pislogás nélkül, ahogy hideg, ezüstös szemei a tudatába mélyedtek.

Mindig hanyatt fekve végezte az elméje vizsgálatát. Mire a férfi befejezte az emlékei átnézését többször is végignézte Ginny emlékét.

Aztán végignézte, ahogy kémleli és csodálkozik Graham Montague-n. Visszavonult a lány elméjéből.

– Montague az utolsó csata után kapott egy Sötét Jegyet – mondta, és a lányra meredt. –Állítólag a kivételes szolgálatai elismeréseként kapta.

Gúnyosan eltorzult az arca, miközben ezt mondta.

– Te is kivételes szolgálatokat tettél? – kérdezte Malfoyra felnézve. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi hazudik-e neki Montague-ról, hogy egyáltalán vesződne-e vele.

A férfi lenézett rá, és kegyetlen mosolyra húzta a száját.

– Kivételesebbeket, mint Montague-é – mondta. Aztán a mosolya elhalványult. Továbbra is a lányt nézte; alaposan tanulmányozta az arcát, majd végignézett a többi részén.

A tekintete lágyabbnak és sötétebbnek tűnt, mint általában.

Későn vette észre, hogy hanyatt fekve fekszik előtte az ágyon. Érezte, hogy bizsereg a bőre. Gyorsan felült.

A férfi még egy pillanatig bámulta, mielőtt elfordította a tekintetét, és a mögötte lévő falat bámulta.

– Ha vannak Montague-val kapcsolatos reményeid, hagyd őket meghalni – mondta hűvösen. Aztán megfordult és távozott.

Egy héttel később Hermione ismét Ginnyvel álmodott.


-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hermione a Grimmauld téri hálószobájában állt, amikor Ginny belépett.

– Korán hazajöttél – mondta Ginny.

Hermione az órájára pillantott.

– Szerencsés nap – szólat meg Hermione.

– Igen – sóhajtott Ginny, kissé kínosnak tűnve. – Hm… akartam kérdezni tőled valamit.

Hermione várt.

Ginny idegesen babrálta a haját, az arca makulátlan volt.

– Én… nos… te nyilván tudsz rólam és Harryről – közölte Ginny.

Hermione röviden bólintott.

– Igen. Nos. Az a helyzet, hogy óvatos akarok lenni. Már használtam a bűbájt. De van valami a Prewettekkel, ők nem olyanok, mint a többi varázslócsalád. Ők csak valahogy teherbe esnek. Ron és én is úgymond „baleset” eredményei vagyunk, miután az ikrek megszülettek. Szóval arra gondoltam, hogy csinálnál nekem egy fogamzásgátló bájitalt. Ha van rá időd persze. Mindig is pocsék voltam a bájitalokban. Ha nem tudsz… az is rendben van. Megkérdezhetem Padmát. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy. Csak nem akartam, hogy azt hidd, nem akarlak megkérdezni.

– Persze. Ma este úgyis főzni fogok. Könnyű lesz beiktatni. Van valamilyen kedvenc ízed? A leghatásosabbaknak nincs túl kellemes ízük.

– Nem érdekel az íze, ha működik – mondta Ginny bátran.

– Nos, az egyik fajtából már van néhány fiola. Most is odaadhatom őket, ha szeretnéd.

– Tényleg? – Ginny pislogott, és gyanakodva nézett Hermionéra. – Te most…?

Hermione látta, hogy Ginny végigfuttatja a lehetséges férfiak listáját Hermione életében.

– Ugye nem vagy… Pitonnal? – Ginny hirtelen elfojtotta a szót.

Hermionénak tátva maradt a szája.

– Istenem, nem, dehogy! – fröcsögte. – Gyógyító vagyok! Sok mindent tartok kéznél. Te jó ég! Mi… miért kellett egyáltalán…

Ginny kissé szégyenkezve nézett.

– Csak ő az egyetlen ember, akivel úgy tűnik, sokáig tudsz beszélgetni. Fredet leszámítva, aki Angelinával van. Mindenki mással csak veszekedsz. És nem azzal a forró és zaklatott, szorongó, később szexelős módon.

– Ez nem azt jelenti, hogy lefekszem vele – motyogta Hermione, és úgy érezte, mintha mindjárt lángba borulna az arca. – Ő egy kolléga. Konzultálok vele a bájitalokról.

– Csak magányosnak tűnsz – szólalt meg Ginny, és hosszan nézte Hermionét.

Hermione felkönyökölt, és Ginnyre meredt.

– Mostanában nem beszélsz senkivel – folytatta Ginny. – Régebben mindig Ronnal és Harryvel voltál. De még mielőtt elmentél volna gyógyítónak, egyre magányosabbnak tűntél. Azt hittem, talán van valakid. Igaz, Piton sok okból furcsa választás lenne, de hát ez egy háború. Ez túl sok ahhoz, hogy bárki egyedül megbirkózzon vele.

– Az ész nélküli dugás Ron dolga. Nem az enyém – közölte Hermione mereven. – Különben is, ez nem olyan, mintha én harcolnék.

Ginny egy pillanatig elgondolkodva nézett rá, mielőtt azt mondta:
– Szerintem a kórházi kórterem rosszabb, mint a csatatér.

Hermione félrenézett. Néha elgondolkodott már azon, hogy lehet, de ez soha nem volt olyan kérdés, amit bárkinek is megválaszolhatott volna.

Ginny folytatta:
– Mindig erre gondolok, amikor ott vagyok. A csatamezőn… minden olyan koncentrált. Még akkor is, amikor valaki megsérül. Az ember csak hoppanálja őket, aztán visszamegy. Néha megmentesz valamennyit. Néhányat elveszítesz. Néha eltalálnak. Visszavágsz. És napokat kapsz, hogy felépülj, ha rossz a helyzet, vagy ha a párbajpartnered meghal. De a kórházi kórteremben minden csatavesztesnek tűnik. Mindig nagyobb trauma ér, miután ott voltam, mintha harcolnék.

Hermione hallgatott.

– És soha nem kapsz szabadnapot – világított rá Ginny. – Minden csetepaté alatt szolgálatban vagy. Soha nem tudnak kímélni, még arra az időre sem, hogy hagyjanak gyászolni. Tudom, Harrytől és Rontól, még mindig a Sötét Mágiát erőlteted, amikor a Rend gyűléseire jársz. Nem értek egyet, de megértem. Tisztában vagyok vele, hogy te más szemszögből látod a háborút, mint mi többiek. Valószínűleg a legrosszabb szemszögből. Szóval csak azt mondom, ha lenne valakid, nagyon örülnék neked. Még akkor is, ha az Piton lenne.

Hermione megforgatta a szemét.
– Most már talán be kéne fejezned a beszédedet, ha még mindig akarod azt a fogamzásgátló bájitalt – szólalt meg Hermione szemrehányóan.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A lány sokkos állapotban ébredt.

Ginny és Harry együtt voltak.

Ginny és Harry együtt voltak, és Hermione nem emlékezett rá. Még csak nyoma sem volt az emlékezetében. Teljesen elfelejtette.

Harry és Ginny kapcsolata olyasmi volt, amit elfelejtett…

Szándékosan?

Ez volt az, amit Hermione eltitkolt?

Ginny még élt, amikor Hermionét bebörtönzték. Ginny nem volt ott a végső csatában. Nem kínozták halálra a többi Weasleyvel együtt.

Hermione azt hitte, hogy Ginny még mindig életben van, amíg Hannah nem mesélt neki a Helytartóról.

Ha Voldemort tudott volna Ginny egyedülálló jelentőségéről Harry számára, a halála szörnyű lett volna. Sokkal rosszabb, mint amit a Weasley család többi tagjának okozott.

Hermione bármit megtett volna Ginny védelmében, ellopta volna a saját emlékeit, hogy megpróbálja megkímélni őt.

Harryért.

Magáért Ginnyért.

Aki állandó barátja volt a háború alatt. Nem közeli, de mindig állandó barátságban volt Hermionéval, még akkor is, amikor sok más kapcsolatában szakadások alakultak ki. Ginny, Luna és Hermione együtt laktak a Grimmauld téren, egészen Luna haláláig.

De Ginny már halott volt. Malfoy levadászta és megölte.

Hermione úgy érezte, hogy rosszul lesz.

Tényleg ennyire értelmetlen volt az egész? Elzárta a múltját, hogy megvédje Ginnyt, nem tudva, hogy már meghalt? Hermionét átadták Malfoynak, és Voldemort elé hurcolták, és mindezt azért, mert meg akart védeni valakit, aki már halott volt.

És Piton.

Hermione a szabadulása óta nagyon igyekezett, hogy ne engedje meg magának, hogy Pitonra gondoljon.

Azt hitte, varázsló az ő oldalukon állt.

Ő képezte ki bájitalmesternővé. Számtalan órát áldozott erre a személyes idejéből.

Nem sokkal azután, hogy Dumbledore-t megölték, lement a pincébe Piton ajtajához, és egyenletes hangon megkérdezte:

– Ha csata lesz, milyen bájitalokat kell megtanulnom elkészíteni? Amiket valószínűleg sehol sem tudnék megvenni? – Ahelyett, hogy gúnyosan az arcába csapta volna az ajtót, inkább behívta az irodájába.

Amíg a Roxfortot be nem zárták, minden estéjét késő éjszakáig az irodájában töltötte, és egyik kényes, bonyolult bájitalt főzött a másik után. Amikor a Roxfortot elhagyták, továbbra is Grimmauld téren tanította őt.

A rejtélyes férfi lassan mintha felolvadt volna a puszta kimerültségtől, miközben a lányt edzette. Nem volt energiája a sértegetésekre. Kemény és követelőző, de nagyvonalúan osztogatta a tudását. Úgy tűnt, ő volt az egyetlen olyan ember, aki szintén egy hosszú háborúra készült.

Saját, jegyzetekkel ellátott, személyes bájitalreceptjeinek kötegeit tolta a lány elé, hogy olvassa el, és térképeket rajzolt arról, honnan gyűjtse össze a saját hozzávalóit, ha már kevés forrásból lehet majd vásárolni. Éjszakánként és kora reggelente magával vitte őt egész Angliába. Helyszínről helyszínre hoppanál, hogy megtanítsa neki, hogyan találja meg a növényeket és hogyan szüretelje le őket a lehető legnagyobb hatással. Megtanította neki, hogyan kell csapdákat építeni, és hogyan kell befogni, s emberhez méltó módon megölni a bájital-alapanyagokhoz szükséges állatokat, varázslényeket.

Még akkor sem szólt semmit, amikor a lány elsírta magát, miután megölte az első loboncos futkárt.

Addig képezte őt, amíg a bájitaltan mesterrévé nem vált.

Ő volt a leghűségesebb védelmezője a háború alatt.

Charlie Weasley egyre jobban gyűlölte őt, amiért Piton mellé állt szinte bárki mással szemben. A lány védte Piton módszereit és mindent, amit halálfalóként tett, mint szükségeset. Megvédte őt, amikor Harry és Ron el akarta távolíttatani a Rendből.

Többnek tekintette őt, mint kollégának vagy mentornak. Olyan valaki volt, akiben feltétlenül megbízott.

Az egész csak egy csel volt. Egy okos trükk. Anélkül, hogy Dumbledore kezeskedett volna érte, új bajnokot faragott magának. Az ujja köré csavarta a lányt azzal, hogy nagylelkűen osztogatta a tudását. A hűségét egy bájitallal vásárolta meg.

Miután győzedelmeskedett, kitaszította őt. Lehetősége lett volna megkímélni őt attól, hogy bekerüljön az újranépesítési programba, de visszautasította. Elutazott Romániába, és otthagyta a lányt a tenyészkancának.

Hogy megerőszakolják.

Ez olyan keserű és mélyen személyes árulás volt, hogy alig tudott rá gondolni.

Felállt és elolvasta az újságot.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|13 Jul 2022

Powered by CuteNews