Fejezetek

írta: SENLINYU

17. fejezet
17. fejezet

Hermione a Grimmauld tér harmadik emeletén tartózkodott. A folyosó csendes és gyengén megvilágított volt; vagy késő este volt, vagy kora reggel. Ahogy elhaladt az egyik kisebb szoba mellett, megpillantott egy vörös hajzuhatagot. A férfi egy térképekkel teli asztal fölé hajolt. Megállt, és könnyedén megkocogtatta az ajtót.

– Szia, Mione! – köszönt Ron szórakozottan, miközben darabokat mozgatott a térképeken, majd szórakozottan megvakarta a fejét a pálcája hegyével. Az arckifejezése feszült volt.

– Van egy perced? – kérdezte.

– Persze. – A pálcáját a hátsó zsebébe dugta, és felnézett rá. – Csak átnéztem, mi történt, mióta elmentem. Sok rajtaütés volt, amíg távol voltunk, biztos elfoglalt voltál.

A férfi átható pillantást vetett rá. Hermione lesütötte a szemét.

– Biztos vagyok benne, hogy átlátod a stratégiát – szólalt meg halkan.

– Kingsley a horcruxokkal akarja távol tartani Harryt a harctól.

Hermione röviden bólintott.

– Ugye érted, miért?

Ron arckifejezése tovább keményedett, miközben vállat vont és bólintott.

– Nincs értelme kockáztatni őt egy harcban, amikor szükségünk van rá a végső csapásban. Igen, értem. Ez nem jelenti azt, hogy tetszik. És ezek közül néhány… – előhúzott néhány tekercset, és átnézte őket. – Ezek nagyjából öngyilkos küldetések. Nem is tudtam, hogy Kingsley mennyire biztosra megy Harry miatt. Látva, hogy mit fog csinálni, ha mi elmegyünk pár hétre…

Félbeszakította, ahogy dühösen bámult le a jelentésekre.

– Pontosan mennyi volt a veszteségek aránya, amíg távol voltunk?

Hermione válaszra nyitotta a száját, de a férfi félbeszakította.

– Nincs szükségem arra, hogy elmondd. Itt is látom a számokat. Kibaszottul, kibaszottul hihetetlen. Ha Kingsley itt lenne, megütném.

Az arca egyre skarlátvörösödött a dühtől.

– Ron, nem engedhetjük meg magunknak többé, hogy ne biztosra menjünk – szólalt meg Hermione, a gyomra összeszorult, ahogy arra gondolt, hány ember szemét húzta le az elmúlt hetekben, és az új hospice menedékházra, amelyben Billnek segített. – Nem hiszem, hogy felfogtad azt, hogy mennyire kimerültek az erőforrásaink. Mit gondolsz, hány évig tudna Harry páncélszekrénye ellátni egy hadsereget? A kórházi kórterem már csak a füstölgő üzemanyaggal működik. Európa egyre inkább Tom ellenőrzése alá kerül. Egyetlen lehetőségünk maradt, hogy kockázatot vállaljunk. És nem kockáztathatjuk Harryt.

Ron hallgatott. Hermione látta, ahogy az állkapocs izmai dolgoznak, ahogy folyton összeszorította és elengedte.

– Meg kell találnunk a horcruxokat – szólt végül. Hermione kifújt egy mély, elnyújtott lélegzetet, amit eddig aggódva visszatartott, és bólintott.

– Igen, meg kell – mondta a lány. – Tom és Harry közt a kapocs. Ideológiailag a halálfalók túlságosan sokfélék. Tom ereje az, ami összetartja a sereget. Ha meg tudjuk ölni őt, méghozzá véglegesen, akkor elég lesz egy belső harc ahhoz, hogy az Ellenállás kerüljön fölénybe.

– Azt hiszem, ez az egyetlen jó oldala Tom halhatatlansági téveszméinek: nem vesződik azzal, hogy utódot neveljen magának – közölte Ron fásultan, miközben átnézett egy újabb küldetésjelentést. Hermione látta a saját aláírását az alján, ellenőrizte a sebesülteket, és szép, személytelen számokban számolta ki a veszteségeket. – Bár nem kétlem, hogy a Malfoyok úgy gondolják majd, hogy ők az elsők a sorban, most, hogy Bellatrix halott. Kibaszott pszichopaták.

– Meg kell győznöd Harryt, hogy a horcruxok élvezik az első számú prioritás – erősködött, és figyelmesen nézett Ronra. – Különösen most, Ginny után. Aggódom, hogy egyszerűen nem akar tudomást venni róluk.

Ron arckifejezése feszültté vált.

– Igen – mondta halkan.

Hermione tétován közelebb húzódott hozzá.

– Ron, remélem, amit a tegnap esti megbeszélésen mondtam, nem éreztette veled, hogy a te hibád. Te mentetted meg Ginnyt. Nem gondoltam, hogy helyénvaló lenne visszatartani az információt, de nem akartalak megbántani azzal, hogy felfedtem.

– Semmi baj – szólalt meg merev arckifejezéssel. – Helyesen döntöttél.

– Sajnálom…

– Ne tedd! Nem igazán akarok erről beszélni – szólt remegő hangon, amely nem tűrte a vitát.

Hermione tekintete végigfutott az arcán, felismerve a szemek körüli feszültséget, a füleit borító skarlátvörös színt, miközben az arca olyan sápadt lett, hogy a szeplői vércseppekként meredtek ki az arcán.

Ha a lány erőlteti, a férfi felrobban.

Hermione érezte, hogy a szíve összeszorul.

– Rendben. Nos, akkor hagylak, hogy át tudd nézni ezeket – mondta, és távozni készült.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hermione magához tért, és kábultan vette észre, hogy valaki fölé hajol, és hátra billenti a fejét. Arca és teste jobb oldala merev volt. Az ujjait nem tudta mozgatni, a nyelve úgy fájt, mintha többször megharapták volna.

Félrerándult a rajta lévő kezektől, és az illető, egy férfi, abbahagyta az érintést. A varázsló hátralépett, és figyelmesen szemügyre vette a nőt. A lány zavartan bámult rá. A férfi sápadt volt és szőke, az arca, amely kifejezőnek tűnt, amikor először kinyitotta a szemét, most gondosan üres.

– Rohamod volt – mondta nyugodt hangon. – Úgy tűnik, a termékenységi bájitalok és a legilimencia nem férnek össze.

Lenézett a kezében tartott pálcára.

– Tudsz beszélni? Percekig sikoltoztál.

Hermione küzdött a nyeléssel. A torkát nyersnek érezte, mintha a több percnyi durva sikoltozást alulértékelték volna. Megpróbálta kinyitni a száját, és azt tapasztalta, hogy az állkapcsa jobb oldalán lévő izmok annyira megfeszültek, így alig tudta szétválasztani a fogait.

Kimerült volt. Úgy érzékelte, mintha áramütés érte volna, az izmokat és az inakat, mintha addig feszítették volna, amíg el nem törnének. Amikor megpróbált levegőt venni, halk, ziháló hang tört elő a torkából.

Próbált visszaemlékezni, mi történt. Igyekezett felülni, de a teste nem volt hajlandó együttműködni. Könnyekben tört ki.

– Ki vagy te? – szűrte a fogain keresztül, amikor végre abbahagyta a zokogást. Felnézett a mellette álló férfira.

A varázsló arcán hirtelen érzelmek sokasága villant át. Kinyitotta a száját, majd határozottan becsukta, és tétovázott.

– Én vagyok a felelős a gondozásodért – szólalt végül, és az arckifejezése ismét üres lett. Látszólag a semmiből előhúzott egy kis üveget. – Ezt be kell venned. Valószínűleg képes leszel emlékezni a történtekre, amikor legközelebb felébredsz.

Hermione habozott, majd beleegyezően bólintott. A férfi a nyaka alá csúsztatta a kezét a koponyája tövénél, és segített feljebb billenteni a merev testét, hogy le tudja nyelni. Amint megitta, a kimerültség teljesen eluralkodott rajta, és érezte, hogy elszenderül.

– Ismerlek én téged? – kérdezte, miközben a szemei lecsukódtak.

– Azt hiszem, igen.

Amikor Hermione újra felébredt, testének jobb oldalában halványan fájdalmat, és a nyelvén finom gyógyító bűbájt érzett.

Visszatekintett a múltba, és próbálta felidézni, mi történt.

Malfoynak Voldemortról, horcruxokról beszélt – hirtelen eszébe jutott a szó. Végül feltette a kérdését, ami aligha volt kérdés, mert szinte biztos volt benne, hogy igaza van. Voldemort haldoklott.

Aztán úgy érezte a fejébe, mintha minden felrobbant volna, a szoba vörösre változott, és ő összeesett.

Malfoy szeme láttára kapott rohamot.

Amikor először felébredt, gyakorlatilag mozdulatlanná vált, és még arra sem emlékezett, hogy ki is ő. A férfi álomtalan álmot adagolt neki.

Visszagondolt az eszmecserére. A „gondozásáért felelős” nagyon nagylelkűen jellemezte magát. Felhorkant.

Megvonta a vállát, és megpróbálta kinyitni a száját. Az állkapcsa fájt, de teljesen ki tudta nyitni a száját. Óvatosan felült, és megvizsgálta magát.

Kezelték.

A rohamok nem képezték azt, amire gyógyítóként specializálódott, de Arthur Weasley enyhén szenvedett tőlük, miután Lucius Malfoy megátkozta. Utánanézett a dolognak. A kezelés hasonló volt ahhoz, mintha valakit a cruciatus miatt kezeltek, ez viszont egy olyan kezelési forma, amit elég jól ismert.

Nem kizárólag pálcás gyógyítás, hanem mágikus-fizikai terápia, varázslatokat használt, majd kézzel masszírozta el a csomókat és a feszültséget. Valaki megérintette őt. Legalábbis a teste teljes jobb oldalát átmasszírozták, így a feszültség és a merevség ilyen alaposan oldódott. Tekintve, hogy szinte normálisan érezte magát, gyanította, mindkét oldalát kezelték az állkapcsától a lábujjaiig.

Kissé megborzongott, de megpróbált észhez térni.

Ez gyógyulás volt. Csak gyógyulás. Több száz és száz embert gyógyított már meg. A test minden részén gyógyított sérüléseket. A sérülés az sérülés volt. A gyógyítás az gyógyítás volt. Teljesen távol állt az érzékiség vagy a szexualitás minden érzésétől. Klinikai. A testek ritkán jelentettek többet, mint gyógyítandó dolgot.

De mégis…A gondolattól, hogy valaki kezelte őt, amíg eszméletlenül feküdt Malfoy házában, rosszul lett.

Védelmezően szorította a mellkasához a takaróját.

Ránézett a falon lévő naptárra, és megállapította, hogy két nap telt el a Malfoyjal való beszélgetése óta.

A lány megmozdult és sziszegve lefelé pillantott. A mellei fájtak és megnagyobbodtak. Néhány másodpercig rémülten bámult, mielőtt eszébe jutott, hogy ez annak adott termékenységi főzet mellékhatása, amit Stoudtól kapott. Grimaszolt, és kimászott az ágyból.

Malfoy tisztító bűbájt használt rajta, miután visszahozta Voldemort csarnokából, de valójában semmit sem mosott le belőle. Összeszedte a törölközőket, a ruhákat, és lement a folyosón a másik fürdőszobában lévő zuhanyzóhoz.

A hosszú zuhany enyhítette a testében maradt fájdalmakat. Hátrahajtotta a fejét a vízsugár alatt, és visszagondolt Ron emlékére, amit akaratlanul is feltört. Horcruxok. És az áldozatok száma. És Ginny.

Mindig Ginnyre tért vissza.

Ron. Olyan soványnak tűnt. A háború miatt olyan soványnak tűnt. A haja őszes volt, pedig nem lehetett több huszonkét évesnél. Elfelejtette ezeket a részleteket. Elfelejtette, hogy a háború mennyire felemésztette őt, hogy a stressz fizikailag hogyan nyilvánult meg benne.

Küldetéseket tervezett Mordonnal és Kingsleyvel. Fogta a stratégiai és varázslói sakkban szerzett tehetségét, és megtanulta, hogyan alkalmazza a háborúban. Olyan büszke volt, amikor Kingsley először hagyta jóvá az egyik stratégiáját.

Időbe telt, amíg Ron, Harry és DS elfogadta, a háború hosszú lesz. Azt hitték, a varázslóközösségek a Rend támogatása mellett fognak fellázadni, miután tanúi voltak Voldemort vereségének az első varázslóháború során, és a varázslóvilágban bizalmat fog ébreszteni a Fény ereje.

De Voldemort tanult az első háborúból. Okosabb, óvatosabb és ravaszabb volt, mint az első alkalommal, különösen a Rejtélyek Ügyosztályán vívott csata botlásai után. Rémuralmát a mugli születésűekre, a félvér családokra és a vérárulókra korlátozta. Korán elfoglalta a Minisztériumot, és a Főnix Rendjét terrorszervezetnek bélyegezte. Megölette Dumbledore-t, az igazgató saját iskolájában egy tizenhat éves fiúval.

A varázslóvilágnak a Fény hatalmába vetett minden bizalma gyorsan elszállt. A mugli születésűek és félvérek a varázsló népesség töredékét alkották. A bevett varázslóközösségnek könnyebb volt egyszerűen úgy döntenie, hogy lehajtja a fejét, és hagyja, hogy a Rend egyedül harcoljon Voldemort ellen.

Nehéz terrorista csoportként háborút vívni.

Még ha volt is pénzed, az Abszol útra menni és hozzáférni a Gringotts páncélterméhez nehéznek bizonyult. Minisztériumi személyigazolvány kellett bármi vásárlásához, legyen az élelmiszer vagy bájitaltartalék, a nagy mennyiségek vásárlása pedig gyanút keltett. Egy személyt kórházba lehetett küldeni az egyik csata után, de bármilyen sérültet, akit a varázskárosultak osztályára küldtek, a Szent Mungónak kapcsolatba kellett lépnie a minisztériummal. Az Ellenállás sérült tagjait terrorizmussal vádolták, a lábadozás idejére letartóztatták őket, és a Szent Mungóból való szabadulásuk után eltűntek Voldemort valamelyik börtönében.

Az Ellenállás nem volt felkészülve arra, hogy Voldemort kezdeti támadásai ennyire döntőek lesznek. Nem raktároztak fel készleteket. Nem rejthettek el elég embert, és sokakat, akiket megpróbáltak megvédeni, nem rejtettek el elég gondosan. Mindig egy-egy búcsú, amit az emberek azt hitték, hogy megúszhatják, mielőtt elmennek, valami apró célzás. Ezt pedig a halálfaló kínzások árán képesek voltak kihúzni a szomszédokból.

A büszkeség, amit Ron tapasztalt, amikor a stratégiáit alkalmazták, gyorsan elhalványult, ahogy rájött, szinte lehetetlen veszteségek nélkül rajtaütést megtervezni. Az emberek nem voltak újrafelhasználható figurák a sakktáblán, ha feláldozták őket, meghaltak. Borzalmasan. És még ha stratégiailag mindent megtett, hogy megvédje őket, nem mindig tették azt, ahogyan azt az utasítások vagy az előrejelzések megjósolták. És ha mégis megtették, az ellenség cselekedett másként.

Ron hajlamos volt minden halálesetet és sérülést személyes felelősségének tekinteni. A hősiesség csillogása és az irigység, amit korábban Harry iránt érzett, eltűnt. A háború gyorsan kijózanította, és a megértés még szorosabban összekötötte őt és Harryt, begyógyítva minden törést, amit a múltbeli féltékenysége okozott az évek során. Egységgé váltak a bűntudatban, az elszántságban és az idealizmusban. Közelebb kerültek, mint a testvérek.

Hermione számára nem sok hely maradt.

Hermione felsóhajtott, és lehajtotta a fejét, érezte, ahogy a víz lefolyik az arcán. Az ajkai összepréselődtek és megremegtek, ahogy visszagondolt a Roxfortra.

Harry, Ron és Hermione: az elválaszthatatlan trió… egészen Dumbledore haláláig, amikor Hermione a bájitalokat és a gyógyítást választotta a védekező varázslatok kutatása helyett Harryvel, Ronnal és a többi DS taggal.

Napjai azzal teltek, hogy Poppy Pomfrey segítségével gyógyítást tanult. Az éjszakákat Pitonnal és bájitaltanulással töltötte. Baráti kapcsolatai háttérbe szorultak. Még a jegyei is romlottak.

Kevés ideje maradt a védekező varázslatok gyakorlására. Mindenki ezeket a varázslatokat tanulta. Úgy tűnt, senki más nem aggódik a sérülések miatt, vagy azért, hogyan lehet az átkok ellen védekezni. Vagy azon, hogy a sérülések gyógyításához szükséges bájitalokat tanuljon meg elkészíteni.

A Rejtélyek Ügyosztályán lezajlott csatát követő egy hónapon keresztül Hermione naponta tíz különböző bájitalt szedett, hogy helyrehozza a Dolohov nonverbális átka okozta összes belső sérülését. Szerencséje volt, hogy túlélte.

Amikor Dumbledore alig néhány hónappal később meghalt, tudta, a gyógyításnak és a bájitaloknak milyen létfontosságú szerepe lesz abban, hogy az Ellenállás elég sokáig túléli-e a háborút és megnyerje azt. De ő volt az egyetlen, aki emiatt aggódott. Mindenki paranoiásnak tartotta. A kórházak semleges területet jelentettek, ha valakinek gyógyításra volt szüksége, mindig ott volt a Szent Mungo, ahová fordulhatott.

De hát ők terroristák voltak. A kórházak nem voltak semlegesek a terroristák számára.

Amikor Voldemort hirtelen átvette az irányítást a minisztérium felett, Thicknesse miniszter első törvénye, amit aláírt az a mugli születésűek regisztrációjáról szóló törvény volt. Ez egy gondosan időzített és stratégiai lépés volt. A minisztérium mugli születésű és félvér aurorjait és a Szent Mungo gyógyítóit letartóztatták, és elvették a pálcájukat, mielőtt a Rendhez menekülhettek volna.

Felbecsülhetetlen értékű tagjai lettek volna az Ellenállásnak, ha a Rend időben el tudta volna érni őket.

Ehelyett a „terrorszervezet” hirtelen elzárva találta magát a világtól, és rövid időre Poppy Pomfrey maradt a legtapasztaltabb gyógyítójuk. Az Ellenállás minden harcosát a javasasszonyhoz vitték, hogy meggyógyítsa a harci sérüléseket és a sötét átkokat. Kingsleynek sikerült két általános gyógyítót toboroznia, és felállítottak egy félig működő kórházat. Azonban Voldemort hajlamos volt egész családokat megbüntetni, ezért a legtöbb varázsló nem szívesen hagyta hátra az egész életét és szövetkezett a Renddel, ha nem volt muszáj.

A háború ekkoriban Nagy-Britanniára összpontosult. Miután a brit Mágiaügyi Minisztériumot elfoglalták, az Ellenállással szimpatizáló európai mágikus kórházak titokban felkeresték őket, és a sötét mágia, valamint az átkok gyógyítására specializált képzést ajánlottak. Hermione volt az egyetlen, aki elég alapfokú gyógyítói tudással rendelkezett ahhoz, hogy a Rend nélkülözni tudta.

Ez aligha lehetett kérdés. A Rendnek szüksége volt egy baleseti gyógyítóra, ha nem tudtak toborozni, akkor létre kellett hozniuk egyet, és Hermione rendelkezett az adottságokkal. Alig volt ideje elbúcsúzni mindenkitől, mielőtt Kingsley kicsempészte Nagy-Britanniából. Nem tudta, mikor tér vissza.

Majdnem két évig megszállottan edzett. Már a kiképzés végére ért, amikor a Rend kórházi menedékháza egy rajtaütés nyomán veszélybe került. Egy halálfaló megragadta Ernie MacMillant, amikor éppen oda hoppanált. Amint a halálfaló a védőburkolaton belülre került, azonnal távozott, és még több halálfalót hozott magával.

A Fidelius bűbáján túl a kórház szinte védtelen volt. Nem készítettek evakuálási tervet. Nem voltak őrök. Vérfürdő alakult ki, mire a Rendnek sikerült összegyűlnie és válaszcsapatot küldenie. A Rend elvesztett a két gyógyítót, akiket toboroztak, Horatius Lumpsluckot, és szinte minden ott lábadozó sebesült harcost.

A halálfalók dacból életben hagyták Erniet.

A Rendnek azonnal vissza kellett kapnia Hermionét.

Voldemort megengedte Antonin Dolohovnak, hogy felállítson egy átokfejlesztő részleget. Új és halálos átkokat használtak a csatákban, amelyek elhárításához fejlett varázslatelemzés kellett. Hermionénak ez volt a specialitása. A bájitaltanárukat is pótolniuk kellett, és Hermione erre is alkalmas volt.

Három napon belül Kingsley személyesen érkezett az osztrák varázskórházba, ahol Hermione tanult, és visszavitte őt Angliába.

Távolléte alatt Harry és Ron duóvá kovácsolta magát. Visszatérése után a trió megpróbálta újrakezdeni a barátságukat, de az elvesztett két év külön utakra terelte őket.

Hermione nem tudott osztozni abban az idealista hitben, hogy a Fény, a jóság eredendő tulajdonsága révén, végül megfordítja a háború menetét. Az ő szemében úgy tűnt, ez folyamatosan egyre inkább a Rend ellen fordul.

Attól a pillanattól kezdve, hogy visszatért Angliába, a Grimmauld tér második emeletén felállított új kórházi kórteremben élt. Napjait és éjszakáit azzal töltötte, hogy embereket figyelt, ahogyan meghalnak. Látta, ahogyan tudatul bennük a saját haláluk. Próbálta megmenteni őket. Ott ült mellettük, és a lehető leggyengédebben elmagyarázta nekik, hogy soha többé nem fognak beszélni, nem fognak enni, nem fognak látni, nem fognak járni, nem fognak mozogni. Soha nem lesz gyerekük. A társuk, a házastársuk, a szüleik vagy a gyerekeik meghaltak, miközben ők eszméletlenek voltak.

Minden nap a csaták utóhatásában élt. Belélegezte a pusztítást, amíg bele nem fulladt.

Nem volt szabad harcolnia. Nem engedték be a harctérre. Túl értékes volt gyógyítóként és bájitalmesterként. A Rend nem kockáztathatta meg, hogy elveszítse.

Vég nélkül állt a csaták utóéletében, amelyekre nem volt ráhatása.

Így hát felhasználta, amije volt: a hangját és a rendi pozícióját. A gyűléseken elfoglalt helyét arra használta, hogy a Rendet ösztönözze a védekező mágián túlmenően is bővítsék az ismereteiket. Nem a kínzást vagy a főbenjáró átkokat pártolta, ő csak azt szerette volna, ha az Ellenállás harcosai valóban kifejezett és nem csak hallgatólagos engedélyt kapjanak, hogy önvédelemből megölhessék a halálfalókat.

Nem gondolta volna, hogy ez egy különösen feszült vagy bonyolult helyzetet teremtett majd három évvel a háború után.

Pedig azt teremtett.

Harry hajthatatlan volt. Nem fognak sötét mágiát használni, nem fognak embereket ölni. A Rend többsége Harry elképzeléséhez csatlakozott.

Hermione volt a szókimondó ellenlábas. Ezzel folyamatosan a lerombolta legtöbb barátságát.

Nem teljesen meglepő, hogy Ginny arra a következtetésre jutott, Piton az egyetlen ember, akivel Hermione kapcsolatban lehetett. Ginnynek igaza volt. Hermione szinte teljesen egyedül élt.

Hermione felsóhajtott magában, és elzárta a zuhanyzót.

Ha valamit másképp csinált volna, vajon megváltoztathatta volna a háború kimenetelét? Ha inkább a védelemre koncentrál? Ha nem a gyógyításnak vagy a bájitaloknak szenteli magát? Ha nem ment el volna két évre?

Változtatott volna valamit? Megmentett volna bárkit is?

Gombóc képződött a torkában, ahogy újra lejátszotta Malfoy hónapokkal ezelőtti gúnyolódását:

– Még csak nem is harcoltál a háborúban, ugye? Én biztosan nem láttalak. Soha nem voltál kint Potterrel és Weasleyvel. Csak elbújtál. Minden idődet a kórházi kórtermekben töltötted. Hiába hadonásztál a pálcáddal, olyan embereket mentettél, akiknek végül jobb lett volna, ha meghalnak.

Nagyot nyelt, és kemény vonallá préselte az ajkait, miközben kilépett a zuhany alól, és megtörölközött.

Egy pillanatra megállt, és a tükörképét bámulta.

Utálta a tükörképét. Utálta látni. Igyekezett elfordítani a tekintetét, valahányszor tükörrel találkozott. Alig ismerte fel azt a személyt, akit az üvegben visszatükröződött.

Az emlékeiben sovány volt, a stressztől és az alultápláltságtól. Sápadt a gyógyító és főzetfőző bájitaloktól. A bőre fehér. Kezelhetetlen haját mindig gondosan, szoros copfokba fogta, amelyeket a tarkójára tekerve viselt. Csontos és vékony végtagú. A szemei nagyok és sötétek, de tűz volt bennük.

És most…

Az arca már nem tűnt soványnak. Megfelelő táplálkozással kikerekedett, így az arca már nem volt beesett. A rendszeres napi sétáknak köszönhetően a színe javult, halvány természetes pírral. Fésű vagy hajgumi nélkül csak az ujjaival fésülködött, és hagyta, hogy lazán lógjon a haja. Hullámok és fürtök zabolátlan tömegében hullott le a könyöke fölé. Térdei, könyökei, csípőcsontjai és bordái már nem álltak ki. Az edzéssel izomtömeget épített fel.

Egészségesnek tűnt. Sőt, csinosnak is. Normálisnak. Mint egy Hermione egy másik életből.

De a szemei…

A szemei halottak voltak. Nem volt tűz bennük.

A szikra, amit a legsajátosabbnak tartott abban, aki volt, kialudt.

Egy vibráló hulla.

Elfordult a tükör elől, és felöltözött.

A termékenységi bájital hatással volt a ruhája illeszkedésére. A keble fölött a gombok széthúzódtak, és a lány láthatta a mellbimbóit az anyagon keresztül. Befelé görgette a vállát, hogy megpróbálja elrejteni, és a haját a vállára húzta.

Amikor visszatért a szobájába, már megterítettek neki. Beleturkált egy uborkasalátába, és kibámult az ablakon. A hó elolvadt. A birtok végtelen szürkeségből állt. Még az ég is szürke volt.

Még mindig az ablakon bámult ki, amikor kattant az ajtó. Odapillantott, és látta, hogy Malfoy belépett. A talárját viselte, amiben harcolni járt, tiszta volt, így a lány úgy sejtette, hogy inkább kifelé tartott, minthogy visszatérjen.

Rámeredt a férfira. Köpeny nélkül feltűnően magas és hajlékonynak tűnt. A ruhája teljesen fekete, de az alkarjára, a mellkasára és a lábára fémes ezüstszínű védőfelszerelést felcsatolt. Ukrán acélhasú bőréből készült testpáncél, állapította meg Hermione, miután egy pillanatig tanulmányozta a férfit, varázslat- és fegyvervédelemre, hacsak nem volt valami sárkányszelídítő hobbija van, amiről nem tudott. Egyik kezében egy pár kesztyűt szorongatott.

Azon tűnődött, vajon ezt a ruhát viselte-e, amikor megölte Ginnyt, Minerva McGalagonyt, Alastor Mordont, Nevillet, Deant, Seamust, Bimba professzort, Madam Pomfreyt, Flitwick professzort és Oliver Woodot. Valószínűleg mindig ezt viselte a halálfaló köpenye alatt.

Az acélhasú bőre rendkívül ellenálló volt a mágiával szemben, és szinte áthatolhatatlan a fizikai támadásokkal szemben. Párbajban, hacsak a támadó nem tudott fejlövést leadni, vagy nem használt gyilkos átkot, Malfoyt nehéz volt legyőzni. Valakinek, akinek a mágiáját bilincsek blokkolják, egyáltalán nem lenne esélye ellene.

Másfelől viszont, mikor törődtek a mardekárosok valaha is azzal, hogy tisztességesen harcoljanak?

A férfi tekintete találkozott az övével a szoba másik végéből, és figyelmesen tanulmányozta a lányt.

A boszorkány védelmezően keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Most már emlékszel rám? – kérdezte.

– Mélységes döbbenetemre… – mondta a lány elfordítva tekintetét a férfitól, aki lassan közeledett.

– Tájékoztattam Stroudot a történtekről. Úgy látszik, nem vette a fáradságot, hogy meggyőződjön róla, hogy a termékenységi bájital nem lép-e negatív kölcsönhatásba egy legilimenciás üléssel – jegyezte halvány gúnyos mosollyal.

– Kétlem, hogy a kombinációt rendszeresen tanulmányozzák a bájitalmesterek – szólalt meg Hermione száraz hangon.

Szünet következett, majd Malfoy előhúzott a semmiből egy újságot, és átnyújtotta neki. A lány kíváncsi arckifejezéssel tépte ki az ujjai közül.

– Látszik, hogy jól hasznosítod az olvasmányaidat – mondta, miközben a lány kibontotta.

"Béketárgyalások Skandináviában!" – hirdette a címlap.

Elmosolyodott magában, miközben átfutotta a cikket.

– Hogy találtad ki? – kérdezte egy perc csend után.

A lány felnézett az újságból.

– Ebből? – mondta, ártatlanul tágra nyílt szemmel, és a cikkre mutatott.

A férfi megforgatta a szemét.

– Nem.

A lány szája sarka megrándult.

– Gyógyító vagyok – szólalt meg, majd a csuklójára pillantott. – Vagy legalábbis az voltam. A sötét mágia gyógyítására specializálódtam. Ismerem a mágikus korrózió jeleit. Ha túl sok van bizonyos fajta sötét mágiából, az méreggé válik a szervezetben. A test és a mágia megpróbálja asszimilálni. Ha egyszer a sejtszinten épül be a sötét mágia, nincs visszaút. A mágia belülről kifelé emészti a testet. – Félretette az újságot. – A mágiája persze még mindig nagyon erős. Még mindig az egyik legerősebb varázsló a világon. De fizikailag egyre romlik. Még az az egyszarvúvér sem tudja kellőképpen kezelni a tüneteket, amit magába szív, mégha fürdik is benne. A kígyófészek alatti atmoszféra csak késlelteti az elkerülhetetlent. Még ha halhatatlan is, hamarosan alig lesz több, mint egy árnyék. El fog tűnni az éterben. Harry halálával nincs lehetősége arra, hogy újjászülessen. Ha az összes horcruxa elpusztult… egyszerűen megszűnik létezni.

Malfoy élesen ránézett, és a lány találkozott a szemével.

– Horcruxoknak hívják őket, nem igaz? – kérdezte.

A férfi lassan bólintott.

– Új emlék? – kérdezte.

A lány bólintott.

– A roham alatt – válaszolta, hátradőlve a székében. – A Rend vadászott rájuk. Ront és Harryt jelölték ki erre.

– Még valami? – kérdezte a férfi, a hangja mély és veszélyes volt.

– Ron feldúlt volt a veszteségek aránya miatt. Éheztünk. Kétlem, hogy ez olyasmi, amit ne tudnál már – szólt halkan.

Mereven felnézett a férfira, arra számítva, hogy a varázsló azonnal megmozdul, hogy behatoljon az elméjébe, hogy ellenőrizze, de férfi csak bámult rá.

A nő pedig elfordította a tekintetét. Egy perc múlva tétován pillantott vissza.

A férfi észrevette a boszorkány tekintetét, és lehajtotta a fejét, felhúzta az egyik szemöldökét.

– Kingsley Shacklebolt… – mondta a lány. – Hannah nem említette őt. Mindenki azt mondja, hogy én vagyok az egyetlen, aki megmaradt a Rendből, de én nem emlékszem…

– Meghalt néhány hónappal a végső csata előtt – szólalt meg Malfoy, és elfordította a tekintetét a lánytól. Az állkapcsa kissé megmerevedett.

Hermione tudta, de mégis éles fájdalmat érzett a mellkasában, amikor meghallotta a megerősítést.

Biztos volt benne, hogy a következő kérdésére is tudja már a választ.

– Te voltál az, aki…

Találkozott a tekintetük, és a férfi bólintott.

– Az utamba állt.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|20 Jul 2022

Powered by CuteNews