Fejezetek

írta: SENLINYU

19. fejezet
19. fejezet


Volt valami…

Valami, ami nem stimmelt, gondolta Hermione, amikor nekilökték a sövénynek, és a ruhája felszakadt.

Hideg.

Hideg levegőt érzett.

Fogak a nyakán. Fájt.

Nem tetszett neki.

Megpróbálta a férfit ellökni magától, de a kezét durván félrelökték, majd egy pillanatra fogakat érzett a mellén, mielőtt azok beleharaptak volna.

Keményen.

Sírt – gondolta.

Az ujjak a lábai között voltak, és belé nyomultak. Erőszakosan.

Megpróbálta összehúzni a lábait, de valami beszorult közéjük.

Így nem tudott tenni semmi.

Nem gondolta…

Ennek nem kellett volna…

A sövény megkarcolta őt. Beleszúrt a hátába.

Az ujjak folyton belé fúródtak, és a fogak folyton a vállába és a mellébe haraptak.

Aztán a földre került.

Érezte a keze alatt az ösvény kavicsát.

Éles, hideg kis köveket.

Valami, amit nem akart.

Mindjárt megtörtént.

Ő csak…

Nem volt biztos benne, hogy mi.

Volt valami köze Malfoyhoz?

Egy férfi térdelt a lábai között. Montague.

A lány felbámult rá. Üveges volt a szeme.

Ujjai rángatóztak, karmolták a kavicsot.

A varázsló lehajolt hozzá.

Az arca nagyon közel volt az övéhez.

Talán el akart neki mondani egy titkot.

Valami bökdösött a lába között.

Úgy érezte, tudnia kellene, mi az, de nem emlékezett rá.

Valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Egy titok.

Malfoyról.

De… nem akarta.

Malfoy tudná, ha lenne titka.

Mindig ott volt a fejében.

Megpróbálta elmondani neki, de helyette csak sírt.

Aztán hirtelen a varázsló eltűnt, és egy hangos csattanás hallatszott.

Megfordult, és a férfit a kastély falának csapódva találta.

Malfoy olyan hevesen rugdosta, hogy recsegés hallatszott.

Hermione felült és figyelt.

Malfoy a torkánál fogva felkapta a férfit, és addig húzta a falon, amíg szemtől szembe nem kerültek.

– Hogy merészeled? Azt hitted, hogy ezt megúszod, Montague?

– Úgy tűnt, nem érdekel, hogy nálad van, Malfoy – sziszegte reszelősen Montague. –Feltételeztem, nem bánod az osztozkodást, látva, hogy Astoriát kiengedted játszani. A Sárvérűnek az enyémnek kellett volna lennie. Te vágtál be a sorba. Én voltam az, aki elkapta. Az enyém volt.

– Soha nem lesz a tiéd. – Malfoy gúnyosan vigyorgott, miközben egy kegyetlen szúró mozdulatot tett, és Montague ingén keresztül gyomrába vágott.

Habozás nélkül, vagy anélkül, hogy leengedte volna Montague-t onnan, Malfoy beledugta a kezét Montague hasüregébe, és elkezdte kihúzni a szerveket, és az ökle köré tekerte azokat.

Montague kiáltozott és prüszkölt.

Malfoy egy maréknyi belsőséget húzott ki, olyan messzire, hogy azok megcsillantak a holdfényben.

– Ha még egyszer meglátlak, megfojtalak ezekkel – közölte Malfoy halálosan nyugodt hangon.

Úgy ejtette le a beleket, hogy azok óraláncként lógtak le Montaguen. Malfoy a vért és a többi folyadékot eltűntette a kezéből, miközben nézte, ahogy Montague nyöszörögve és zokogva botorkál el, és megpróbálja visszatömni a beleit a hasüregébe.

Malfoy visszafordult Hermione felé. Az arca elfehéredett.

– Te idióta… miért… miért jöttél ki ma este?

Hermione békésen ült a kavicságyban, és tágra nyílt szemmel bámult rá.

Arra gondolt, hogy mondania kellene valamit. De, nem volt biztos benne, hogy emlékezett rá, hogy mit.

Valamit Malfoyról – gondolta. Ezt akarta mondani a férfinak. Montague.

– Malfoy mindig eljön értem – suttogta.

A férfi összeszorított állkapoccsal és ökölbe szorított kézzel bámult rá néhány másodpercig, mielőtt úgy tűnt, lenyelt valamit.

– Mit tett veled? – kérdezte halkan, és letérdelt mellé.

Több ellenvarázzsal is próbálkozott rajta, mielőtt hirtelen gondolt egyet, és aztán, mint a jeges víz, úgy zúdult rá a valóság Hermionéra…

Fojtott zokogás szakadt ki a torkán, és átkarolta magát. Köpenye szétszaggatott volt, és testén mindenütt érezte a harapásnyomokat. Nem tudta abbahagyni a remegést.

Malfoy mellette térdelt, teljesen kifejezéstelenül. Lassan kinyújtotta a kezét, és megfogta a lány karját.

– Hadd tisztítsam meg!

Egy pukkanással újra megjelentek a lány szobájában, és a férfi eltolta, hogy leüljön az ágya szélére, mielőtt megfordult, és besétált a szomszédos fürdőszobába. Hosszú csend következett, mielőtt néhány perc múlva újra előbukkant, kezében egy lavórral és egy nedves ruhával, amit átnyújtott a lánynak. Hermione abbahagyta a zokogást, és folyamatosan csuklott, miközben próbált nem sírni vagy hiperventillálni.

Malfoy elfordult, és kibámult az ablakon, miközben a lány megpróbálta letörölni az összes kavicsot és piszkot, ami a harapásokból származó vérhez tapadt rá mindenütt. Némelyik olyan mély volt, hogy inkább nagyobb félholdak voltak, mint fognyomok. Érezte, ahogy a vére patakokban folyik le a felsőtestén. A keze annyira remegett, hogy folyton az ölébe ejtette a ruhájára.

Ingerült sziszegést hallott, és Malfoy keze hirtelen elragadta tőle a kendőt. A lány hátrahőkölt.

– Nem foglak bántani – szólt feszült hangon, miközben leült mellé az ágyra. Lassan kinyújtotta a kezét, és a vállánál fogva megfogta a lányt, maga felé fordította, hogy felmérje a sérülést.

Az állkapcsa összeszorult, ahogy a boszorkányra meredt.

Lassan mozogva, nekilátott a vállának. Könnyedén letörölte a vért, majd a sebeket gyógyító varázsigéket mormolt. A lány igyekezett nem összerezzeni minden egyes alkalommal, amikor a férfi hozzáért. Végigsimította a vállát, majd a nyakát, mielőtt a legrosszabbakhoz fordult, ezek a melleinél csoportosultak.

Az ajkai egyenes vonallá préselődtek össze, miközben elkezdte gyógyítani őket. Némelyik olyan mély és marcangolt volt, amihez több varázslatra volt szükség, hogy helyrehozza őket. Tekintete kifejezéstelen volt, ahogy dolgozott. Hermione bámulta őt, még mindig képtelen volt uralkodni a remegésén.

Eddig alig ért hozzá. Eltekintve attól a minimális érintéstől, amikor megpróbálta megtermékenyíteni, a többi alkalommal csak akkor ért hozzá egyáltalán, amikor megállította, hogy le ne vesse magát az erkélyről, vagy amikor hoppanálva vitte.

Hatékonyan dolgozott, végül hátradőlt, és elfordította a tekintetét a lánytól.

– Van még valahol máshol? – kérdezte.

– Nem – mondta Hermione feszült hangon, összébb húzta szétroncsolt köntösét, és átölelte magát.

A férfi egy pillanatra a lányra pillantott, mintha mérlegelné, hogy igazat mond-e vagy sem. Aztán eltüntette a vért és a vizet tartalmazó tálat, és felállt.

– A következő hétre felküldök neked nyugtatót és álomtalan álom bájitalt – szólalt meg. – Biztosan hallottad, hogy a következő napokban távol leszek. Neked…neked a szobádban kellene maradnod, amíg vissza nem térek.

Hermione nem szólt semmit. Csak összeszorította a köpenyét, és a padlót bámulta. Látta a cipőjét, ahogy mellette állt. Aztán megfordult, és kisétált a szobájából, becsukva maga mögött az ajtót.

Hermione még percekig dermedten ült. Aztán felállt, és bement a fürdőszobába. Hagyta, hogy a köntöse és a ruhája lehulljon róla, miközben nézte, ahogy a vízzel megtelik a kád.

A ruhákat a padlón hagyta, és remélte, hogy a házimanók inkább elégetik az egészet, minthogy megjavítsák és visszaküldjék.

A víz vörösre színeződött a rajta maradt vérmaradványoktól, leengedte és újratöltötte, addig súrolta magát, amíg a bőrét nyersnek nem érezte.

Még mindig érezte, ahogy Montague fogai belé mélyednek. A bőr, amit Malfoy meggyógyított, még mindig új és túlérzékeny volt. Küzdött a kísértés ellen, hogy belekarmoljon.

Ült a kádban, és addig sírt, amíg a víz kihűlt, és elkezdett reszketni.

Kimászott a kádból, és egy törölközőt magához szorítva, tétován visszasétált az ágyához. A keskeny éjjeliszekrényen két fiola bájital ült. Megitta az álmatlan álmot, és bemászott az ágyba.

Másnap reggel is ágyban maradt. Nem volt oka felkelni.

Nem akart megmozdulni. Nem akart gondolkodni. Csak egy újabb adag álmatlan álomra vágyott. Bárhogy is próbálkozott, nem tudott tovább aludni. Bevette a nyugtató bájitalt is, és érezte, hogy a gyomrában lévő rémület csomója halványan enyhült, miközben összegömbölyödve feküdt az ágyában.

Nem tudta abbahagyni a gondolkodást.

Az elméje sosem akart elcsendesedni. Mindig voltak felismerések, bűntudat és gyász, valami, ami miatt megszállottan aggódhatott.

Montague… Montague-re gondolni sem akart.

Kevés olyan dolog volt az előző éjszakából, ami ne lett volna borzalmas.

Valahogy azt feltételezte, hogy az újranépesítési programban részt vevő összes lány esetében ugyanez a helyzet. Bárkihez is adták őket, ugyanúgy bánnak velük, mint vele. Klinikailag. Többnyire békén hagyják őket. A fogantatási erőfeszítések minden fél számára teljesen érzéketlenek.

De ez nyilvánvalóan nem így volt. Utólag nyilvánvaló volt, hogy a béranyáknak sosem volt ilyen szándékuk. Stroud gyógyító a mágikus-genetikai nemesítési programot talán törvényes tudománynak tekintette, de alapvetően és sokkal alapvetőbb módon elterelés volt. Látványosságot csinált a halálfalókból, de egyben megvesztegetés is volt. A béranyák szexrabszolgák voltak.

Hermione keserű fájdalommal jött rá, annyira elmerült a saját helyzetében, hogy nem gondolt arra, mennyivel rosszabb lehet a többieknek.

Nyilvánvalóan mindig is így tervezték ezt. Nincs melltartó. Nincs bugyi. Ahogy a ruhájuk gombjai a legkisebb rántásra kipattantak.

Hozzáférhető.

A halálfalóknak a termékeny napjaikon kellett megerőszakolniuk őket, de az utasítások nem utaltak arra, hogy a termékeny időszak a korlátozás.

Valahogy az, hogy Malfoynak adták, szerencséssé tette őt?

Úgy tűnt, hogy klinikailag kihasználja őt.

Talán egyszerűen azért, mert Voldemort nem akarta, hogy túlságosan megsérüljön, amíg az emlékei vissza nem térnek. Talán nem volt szabad bántania, vagy megerőszakolnia őt úgy, ahogy ő szerette volna.

De… ez nem tűnt helyesnek. Nem úgy tűnt, mintha érdekelné. Nem mintha visszafogta volna magát. Mindig úgy tűnt, alig várja, hogy végezzen vele. Hogy elmenjen tőle. A lány csak egy házifeladat volt számára.

Lehetségesnek tűnt, hogy a Helytartó bált a legkevésbé embertelen, kegyetlen figura Voldemort kormányában?

Ez sem tűnt pontosnak. Azok után nem, amit Montague-val tett. Látni, ahogy hűvösen állt ott, miközben puszta kézzel kitépte Montague szerveit, rémisztő volt.

A tényszerűség.

A könnyedség.

Malfoyban bőven volt kegyetlenség. A felszín alatt forrongott, és csak arra várt, hogy kiengedje.

Talán a nemi erőszak nem az ő műfaja volt.

Furcsa gondolat, de a legvalószínűbb, ami eszébe jutott ez volt. Utálta megérinteni őt, kerülte, amennyire csak lehetett.

Úgy látszik, Malfoy nem volt teljesen szörnyeteg.

Nem mintha ez számított volna. Egyik sem számított. Egyik sem számított soha.

Ugyanolyan volt, mint a felismerése Voldemort haldoklásáról. Az, hogy rájött, a többi lánynak rosszabb, nem változtatott semmin. Hermione semmit sem tehetett.

Még ha valami csoda folytán találna is módot a menekülésre - ami önmagában is merő lehetetlenség volt -, nem állhatott meg megmenteni bárki mást. Futnia kellett. Futnia és futnia kellett. A legjobb, amit tehetett, hogy megpróbálja megtalálja bárki is maradt a Rendből, és megtudni van-e módjuk megmenteni a többieket. De ha lenne is rá mód, akkor a Rend már biztosan megtette volna. Biztosan nem hagyná a Rend a béranyákat ilyen sokáig itt, ha lenne mód a megmentésükre.

Hermione nem tudott másra gondolni, csak saját magára. Ha birtokában volt annak az információnak, amiről Voldemort és Malfoy úgy tűnt azt hiszi a birtokában van, akkor a legfontosabb dolog, amit tehet, mint megakadályozni, hogy valaha is megtudják tőle.

Szöknie kellett.

Kifutott az időből.

Teljes csodának tűnt, amiért még nem volt terhes. Biztos volt benne, hogy a termékenységi bájital után terhes lesz.

Ha egyszer terhes lesz…

Hermione úgy érezte, mintha nem kapna levegőt. A mellkasa és a torka összeszorult, és remegni kezdett, miközben próbált nem sírni.

Már most végtelenül kicsinek érezte az esélyét a menekülésre, ha egyszer terhes lesz, gyakorlatilag nem ez is létezne, és minden egyes nappal egyre kisebbek lenne.

Még egy mezőn vagy egy nyílt úton sem tudott így, ahogy volt, végigsétálni. A menekülés a terhességgel járó további és egyre növekvő kihívásokkal együtt lehetetlen lenne.

Amint megszülne, Malfoy kitépné a gyermeket a karjából (feltéve, hogy egyáltalán hagyná, hogy a kezében tartsa), aztán elvinné Hermionét Voldemorthoz, és megölné, aztán őt pedig felfalnák Voldemort aljas pitonjai, végül a gyermeke egyedül maradna Malfoy szörnyű házában, hogy ő és a szörnyű felesége nevelje fel…

Hermione mellkasa megemelkedett, és mielőtt meg tudta volna állítani magát, olyan hevesen zokogni kezdett, hogy megfullad.

Még ha meg is szökne, Malfoy soha nem hagyná abba a keresését.

Nem volt mód a menekülésre. Minden ötlete, ami csak eszébe jutott nem jött be. Olyan volt, mint egy rovar a deszkához szegezve.

A kastély egy hibátlan ketrec volt.

Hacsak valami csoda folytán nem tudta meggyőzni Malfoyt, hogy engedje el…

És erre egyszerűen nem volt mód.

Még abban sem volt biztos, hogy el tudná-e engedni, még ha akarná sem. Volt valami abban, ahogyan időnként szemügyre vette a bilincseket, ami miatt Hermione kételkedett abban, hogy képes lenne eltávolítani őket.

Csak megölni tudná őt. És ő már azt tervezte, hogy meg is teszi.

A hátára gurult, és kétségbeesetten bámulta a lombkoronát.

Nem volt kiút.

Soha nem tudott volna megszökni. Hamarosan terhes lesz.

És soha nem fog elmenekülni.

A depresszió hulláma végül elaltatta.

Hermione a következő napokban alig hagyta el az ágyát.

Éppen az ablakon bámult ki, amikor hirtelen berobbant a szobája ajtaja, és Astoria lépett be, egyik kezében pálcával, a másikban újságot szorongatva.

Hermione gyorsan felállt, mire Astoria megállt. Egy percig bámultak egymásra.

Astoria nem közeledett Hermionéhoz azóta az este óta, amikor őt Malfoy szobájába vezette. A boszorkány ujjai idegesen megrándultak. Astoriának Montague miatt kellett ott lennie.

– Gyere ide, Sárvérű! – parancsolta Astoria éles hangon.

Hermione vonakodva átment a szobán, amíg csak egy lábnyira állt Astoriától. A szíve hevesen kalapált, és érezte, hogy a beszélgetés, amit folytatni fognak, rosszul fog végződni.

Astoria sápadt, törékeny, kifogástalanul öltözött és ápolt volt, de volt benne valami, mintha szétesett volna. A fülbevaló, amit viselt, halványan remegett, és a szemei résnyire összeszűkültek, ahogy Hermionét bámulta.

– Tudom, hogy szimatolsz. Láttad ezt a történetet? – Astoria felemelte az újságot, hogy Hermione láthassa a képet a címlapon.

Hermione a napéjegyenlőség óta túlságosan lehangolt volt ahhoz, hogy egyáltalán ránézzen a Reggeli Prófétára. A tekintete lefelé vándorolt és tanulmányozta a fotót, aztán a szemei tágra nyíltak.

A Reggeli Próféta címlapján egy olyan kép volt, amelyen Malfoy nyugodtan kibelezi Graham Montague-t a Szent Mungo várótermének közepén.

Hermione csak egy pillanatig bámulhatta, mielőtt Astoria megrántotta a kezét, és félbehajtotta az újságot.

– Be kell vallanom – szólat meg újra Astoria természetellenesnek tűnő nyugalommal a hangjában –, amikor először hallottam a hírt, hogy Draco nyilvánosan megölte Grahamet, azt gondoltam: „végre észrevette”.

Astoria ajka megrándult, és elfordította a tekintetét Hermionétól.

– Megpróbáltam tökéletes feleség lenni, amikor kiválasztottak – folytatta Astoria. – Draco Malfoy felesége. Igazából nem volt semmi, amihez ezt hasonlítani lehetett volna. A Sötét Nagyúr hadseregének leghatalmasabb tábornoka. Az összes többi lány annyira féltékeny volt. Persze elrendezett volt, de azt hittem előbb-utóbb rájön, én vagyok az igazi neki, jó felesége vagyok. Mindent megtettem. Beléptem minden bizottságba, minden jótékonysági szervezetbe. Én voltam a tökéletes feleség. Tökéletes voltam. De őt soha nem érdekelte.

Astoria vállat vont, és hanyagul gesztikulált a pálcáskezével. Körmei ezüstszínűre festették, és megcsillantak a fényben.

– Az emberek nem tudják, de ő nem is itt lakott. Összeházasodtunk, és ő… ő csak úgy itt hagyott engem ebben a házban. Még csak körbe sem vezetett a kastélyban. Az esküvőnk napján idehozott, és otthagyott az előcsarnokban. Nem törődött azzal, hogy beteljesítse a házasságot, amíg állítólag nem voltam termékeny. Miután a gyógyítók megállapították meddő vagyok, Draco egyáltalán nem jött ide. Egyszerűen eltűnt. Soha nem tudtam hol van. Nem tudtam kapcsolatba lépni vele. Azt hittem, talán felhívhatom magamra a figyelmét, ha féltékennyé teszem, de őt sosem érdekelte, mit teszek. Végül is elfogadtam, hogy ő ilyen.

Astoria keserű arckifejezése csúnyává és félelmetesre torzította az arcát.

– De aztán jöttél te. – Astoria hangja remegett a haragtól. – Aztán beköltözött, és felforgatta az egész birtokot, hogy őrizzen és biztonságban tartson. Elvitt téged sétálni, és körbevezetett a házban.

Hermione nyitni kezdte a száját, hogy rámutasson, Malfoy mindezekre a dolgokra parancsot kapott.

– Fogd be! Nem akarom hallani, amit mondasz! – rikácsolta Astoria élesen a fogait kivillantva.

Az újság összegyűrődött Astoria ökölbe szorított kezében, és halványan parázslott.

– És akkor Graham elkezdett rám figyelni – folytatta Astoria, a hangja remegett, mintha a könnyeit visszafojtaná. – Annyira szimpatikus volt, és társaságom minden olyan eseményen, amire Draco sosem jött el. Mindent látni akart, amit csináltam, és észrevette mindazt, amivel lenyűgözni akartam Dracót. Azt akarta, mutassam meg neki az egész kúriát, látni akarta, hogyan díszítettem fel. Az ő ötlete volt, hogy rendezzünk egy újévi partit itt a kúriában. És vacsorapartikat. És még egy napéjegyenlőségi parti is az északi szárny verandáján. Nagyon konkrét volt abban, hogy az északi szárnyban legyen…

Astoria hangja elakadt, és néhány másodpercig csak bámult ki az ablakon.

– Amikor meghallottam, Draco megölte Grahamet, azt gondoltam, Draco végre észrevette, csak korábban elfoglalt volt. De aztán – rándult meg Astoria –, eszembe jutott, hogy Graham először azon a héten keresett meg, amikor a Reggeli Próféta megírta azt az aljas cikket arról, hogy itt laksz. Annyira szeretett volna idejönni, erre a birtokra, ahelyett, hogy egy szállodába vagy a városi házába menne. Nagyon ragaszkodott hozzá. Látnia kellett a birtokot, a kúriát, az összes szobát, még akkor is, ha át kellett törnünk az őrvarázslatokat, hogy bejussunk. Aztán eszembe jutott, Graham mindig hajlamos volt eltűnni, szilveszterkor, a vacsoraesteken és a kerti partikon. Mindig… eltűnt.

Astoria néhány másodpercre elhallgatott. Hermione összerezzent, képtelen volt megszólalni, képtelen volt tisztázni. Nem tudta, hogy akkor sem változtatna-e valamit a helyzeten, ha tudna.

– Miattad történt – szegezte neki végül Astoria. – Graham miattad jött ide. Draco miattad ölte meg. Graham csak kihasznált engem. Kihasznált engem, hogy eljusson hozzád.

Astoria a padlóra dobta az újságot. A lapok szétestek a fapadlón, és folyamatos, fekete-fehér hurokban mutatták, ahogy Malfoy hidegvérrel meggyilkolja Graham Montague-t.

„Draco Malfoy nyilvánosan megölte a halálfaló társát”

– Miért törődnek veled? – kérdezte Astoria, Hermione felé lépett, és pálcáját élesen a torkába fúrta. – Mi olyan különleges benned, hogy Draco ide költözne, ebbe a házba, amit nyilvánvalóan gyűlöl? Miért használna ki engem Graham hónapokig, hogy eljusson hozzád? Miért érdekel bárkit is egy sárvérű? Miért gondolja mindenki, hogy olyan fontos vagy?

Astoria szemében mániákusan csillogott, ahogy Hermionéra meredt.

A boszorkány nyitni kezdte a száját, mire a másik élesen arcon csapta.

– Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra! – Astoria vicsorgott. – Figyelmeztettelek. Mondtam, hogy ne okozz nekem problémát.

Astoria hirtelen beleszúrta a pálcáját Hermione arcába, a szeme felé. A nő mellkasa összeszorult, és elrántotta az arcát.

– Tudod – szólalt meg Astoria remegő, bágyadt hangon, és megragadta Hermionét az állánál fogva. – Marcus azt mondja, alig bírja nézni a béranyát, mert a lyuk a fejében szörnyűséget okoz neki. Talán Draco kevesebb időt töltene a megszállottságával, ha ez a kettő nem lenne.

Hermione hátratántorodott.

– Maradj nyugton! – parancsolta Astoria.

Hermione megdermedt, és Astoria ismét közelebb húzódott hozzá.

Malfoy el fog jönni. Malfoy el fog jönni. Malfoy el fog jönni.

Malfoy Romániában volt.

Astoria ismét megragadta Hermione állát.

– Nyisd ki nagyra a szemed, Sárvérű! – parancsolta.

Hermione érezte, hogy remegni kezd, ahogy a szemei kitágultak.

– Kérlek… ne!

– Pofa be! – rontott rá Astoria hidegen, miközben közelebb húzta Hermione arcát. Astoria a pálcája hegyét a lány bal szemének külső sarkához nyomta, a hegyet belemélyesztette a szemgödörbe. Hermione arcába vigyorgott. – Remélem, ott leszek, amikor Draco legközelebb találkozik veled. Még ha meg is öl, az elégtétel megérné.

Hermione megpróbálta elrántani az arcát, mire Astoria egy pillanatra visszahúzta a pálcáját, hogy egy gyors bűbájjal mozgásképtelenné tette őt, helyben lefagyasztva, mielőtt ismét durván beledöfte a pálcáját Hermione szemének oldalába.

A fájdalom Hermione szemében egyre erősödött, érezte, hogy a szemgolyója a kihúzás szélén áll. Az egész teste remegett, és nem tudott megmozdulni.

Pánikszerű légzésének hangja átvágta a szürreális felismerést, hogy Astoria Malfoy arca lehet az utolsó dolog, amit valaha is láhatott. Hallotta saját fojtott sikolyát, amikor érezte, hogy valami a szemében megadja magát, és a látása féloldalas lesz.

Hirtelen olyan váratlak recsegő hang hallatszott a távolban, hogy a kúria is megremegett. Astoria megrándult a meglepetéstől, de nem állt meg.

– Capitulatus! – Malfoy vicsorgott, ahogy megjelent a semmiből.

A Hermione szemébe fúródó pálca eltűnt, Astoria pedig átrepült a szobán, és émelyítő roppanással csapódott a falnak, mielőtt a padlóra zuhant volna.

Hermione nyitott szemmel, hisztérikusan zokogva és mozdulatlanná dermedve maradt ott, ahol Astoria hagyta.

Malfoy Hermione elé viharzott, ellensúlyozva a mozdulatlansági bűbájt. Hermione a földre zuhant. Malfoy letérdelt előtte, és a lány arcát a sajátja felé billentette. Az arca sápadt volt, megdermedt, és az arckifejezése elborzadt, amikor meglátta a lány arcát.

Diagnosztikai varázslatot bocsátott rá. Egy perc múlva nyelt egyet, és többször mély levegőt vett, mintha csak próbálna megnyugodni.

– A szemed félig kihúzódott a szemüregedből, és a fehérjén mély szúrás van – mondta végül. – Milyen varázslatokkal lehet helyrehozni?

Hermione kábultan bámult rá. Sírt. Az arca eltorzult, ahogy a férfi kezéhez simult, és érezte, ahogy a könnyei összegyűlnek a varázsló ujjain. Az egyik szemén keresztül látta a férfit, de a bal oldalán csak egy sötét folt volt.

Nem tudta abbahagyni a sírást és a remegést, miközben Malfoyra meredt.

Tudta, hogy tudnia kellene a választ a kérdésére, de nem emlékezett rá. Csak azt a helyet érezte, ahol Astoria pálcája átszúrta a szemét.

Nem látott...

Malfoy élesen belélegzett, és az arckifejezése megkeményedett, ahogy még feszültebben bámulta a lányt.

– Meg kell nyugodnod, hogy elmondhasd, hogyan hozzam helyre – szólt Malfoy. A hangjában súlyos volt a parancs.

Hermione elfojtott egy zokogást, és megpróbált levegőt venni. Be akarta hunyni a szemét, de nem tudta, mert Astoria megpróbálta kihúzni az egyiket.

Többször szaggatottan zihált, próbált összeszedni magát. Aztán rávette magát, hogy lenézzen a Malfoy pálcáján még mindig látható diagnosztikai kijelzésre.

Gyógyító volt. Valakinek megsérült a szeme. Hatékonyan kellett dolgoznia, ha meg akarta őrizni a látását.

– Szúrt szemhéjra – mondta ingadozó hangszínnel, és összeszedte a gondolatait, miközben megpróbált visszaemlékezni, miközben elemezte a leolvasást. Malfoy részletes diagnosztikát végzett rajta, és látta, hogy a sérülés kiterjedt. – Sclera Sanentur. Ritmikusan kell kimondani, szinte énekelve. És a pálcád hegyét végig kell vezetni a szúráson.

Malfoy megismételte a hanglejtést és a ritmust, aztán a lány röviden bólintott. A férfi folytatta a szemén. Halkan nyöszörgött, ahogy érezte, hogy a szúrás elkezd javulni.

– És aztán egy ficamodott bal szem – mondta nyugodtabb hangon, mint amilyennek érezte magát. – Ez oculus sinister retreho. És a pálcamozgás…

Óvatosan, félig vakon Malfoy bal keze felé nyúlt, és amikor a férfi nem rándult el tőle, az ujjait az övére zárta, és bemutatta a finom spirális mozdulatot.

– Ne csináld túl gyorsan, különben túlságosan visszahúzod! – tette hozzá.

Malfoy bólintott.

Hermione érezte, hogy a szeme visszacsúszik a helyére a fejében. A sötét folt kissé világosabb lett, de még mindig olyan volt, mintha egy erősen bepárásodott ablakon keresztül bámult volna át.

Malfoy újabb diagnosztikát vetett rá.

– Hogyan látsz? – kérdezte, ismét a sajátja felé billentve a lány arcát, az ujjbegyeit könnyedén végignyomva az állkapcsán.

A boszorkány felnézett rá, és a jobb szemét eltakarta a kezével. A férfi arca csak néhány centire volt az övétől.

– Szőke vagy. Azt hiszem… meg tudom állapítani, hogy szőke vagy, és ha megpróbálom, egy kicsit ki tudom venni a szemedet és a szádat… – A hangja nyöszörgésben szakadt fel, és szinte megfulladt, amikor újra sírni kezdett. A keze lecsúszott a jobb szeméről, és a szájára szorította, miközben küzdött, hogy ne zokogjon.

– Mit kell még tennem? Hogyan hozzam rendbe? – kérdezte.

– Boszorkányfű – mondta a lány. – Boszorkányfű esszencia, talán helyre tudja hozni a maradék sérülést. De ez ritka. Lehet, hogy nehéz lesz beszerezni.

– Topsy!

A manó azonnal megjelent.

– Hozd ide a boszorkányfű esszenciát!

A házimanó ismét eltűnt.

Malfoy kezei a lány arcán maradtak, amíg a zokogása ismét alább nem hagyott, majd lassan elhúzta őket.

– Várj itt! Most Astoriával kell foglalkoznom – mondta Malfoy.

Hermione bólintott, és megtörölte az arcát, megállapította, hogy véresre sírja magát. Figyelte, ahogy Malfoy odasétál, felemeli a feleségét a padlóról, és a székre ejti, mielőtt egy diagnosztikai bűbájt hajtana végre rajta. Hermione látásának kiegyensúlyozatlansága miatt nehezen látott, amikor megpróbálta leolvasni a diagnosztikai bűbájt szoba túloldalán. Úgy tűnt Astoriának több bordája is megrepedt, és agyrázkódása van.

Malfoy gyakorlott könnyedséggel gyógyította meg a töréseket, majd percekig bámulta Astoriát, mielőtt végül magához térítette.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|20 Jul 2022

Powered by CuteNews