2. fejezet

– Hermione… – hallotta valaki lélegzetvételét.

Felpillantott a bilincs vizsgálgatásából, s észrevette, hogy az elválasztófüggönyön keresztül egy arc jelent meg. A lány hunyorogva nézett rá. Hannah Abbott – ismerte fel. Hermionénak rémülten nyílt szét az ajka. Ugyanis Hannahnak csak egyik szeme volt meg. A jobbal éppen őt bámulta, de a másik… eltűnt, s egy feketén tátongó lyuk maradt a helyén, mintha kitéptél volna. Hannah azonnal felemelete a kezét és eltakarta arca bal oldalát.

– Sajnálom. Elsőre mindenki elszörnyed, amikor meglátja.

– Mi történt? – Hermionénak kényszerítenie kellett magát, hogy kimondja a szavakat. Nem tudott olyan átokról, ami ilyen módon távolítja el valakinek a szemét. Rengeteg vakító átok létezett, de egyik sem végződött ilyen groteszk végeredménnyel.

– Umbridge… A pálcájával tette, amikor megpróbáltam megszökni. A gyógyítókat pedig kényszerítette, hogy maradjon így… A hatás kedvéért. – Hannah kissé elfordította a fejét, hogy még jobban elrejtse az arcát. – Persze ennek ellenére bajba került érte. – A lány lehorgasztotta a fejét, és a padlót nézte. A hangja mintha halott lett volna. – Mostanában ujjakat vág le, ha tiszteletlen vele valaki, vagy ha megpróbál elmenekülni, vagy ha ferde szemmel nézel rá. Parvatinak és Angelinának alig maradtak ujjai.

Hannah keményen nézett Hermione szemébe.

– Hadd haljon meg benned minden, ami griffendéles, Hermione. Ne próbálj bátor lenni! Ne próbálj nála okosabb lenni! Csak hajtsd le a fejed. Az emberek hónapok óta próbálnak innen kijutni, akit elkapnak az megcsonkítják. Túl nagy árat fizettünk érte, mire rájöttünk, hogy a bilincsek senkit nem engednek el – emelte fel Hannah a csuklóját. – Nyomkövető van bennük. Ha valaki túljut a kórtermeken azt azonnal a Helytartóhoz küldik, aztán felakasztják a holttestét a Nagyteremben és nézhetjük amíg el nem rothad.

Hermione úgy érezte, mintha hevesen mellkason ütötték volna. Ujjai görcsösen a takarót markolták. Alig kapott levegőt.

– Kivel tették ezt?

– Ginnyvel. Az ő testét hozták vissza először. Mindannyian azt hittük, hogy te kiszabadultál, mert eltűntél. Nem tudtuk, hogy téged máshova vittek… – Hannah hangja elcsuklott és Hermionéra nézett. – Nem tudod, hogy miért hoztak ki téged, ugye?

Hermione megrázta a fejét.

– Az őrök sokat fecsegnek. A háború után mindannyian azt vártuk, hogy a Sötét Nagyúr rabszolgájává teszi a muglikat. De kiderült, hogy sokkal jobban megviselte a seregét a háború, mint gondoltuk. A halhatatlansága türelemre intette. Úgy döntött, hogy a tisztavérű varázslók számának növelése lesz az elsődleges célja. Személyesen ő maga párosít össze minden tisztavérűt. Mindenki megházasodott, és a parancsára elkezdtek örököst nemzeni.

Hannah arca megvetően eltorzult, miközben elmondta ezt az információt. Hermione szemöldöke magasra húzódott a meglepetéstől. Újranépesítés? A háború során a varázslók népessége megfogyatkozott, de Hermione nem gondolta volna, hogy Voldemortot ez érdekli és még kevésbé azt, hogy törődik vele. Az elrendezett házasságok nem voltak ritkák az aranyvérűek körében. De ezt kötelezővé tenni, túlságosan extrémnek tűnt. A lány kíváncsi volt hogyan érzik magukat a követői.

– De alig voltak csecsemők. Az aranyvérűek termékenységi aránya évek óta csökkenőben van. Volt néhány terhesség, ami mindenkit felháborított. A legtöbb gyerek kvibli lett és terhesség vége előtt az anyák meghaltak vagy elvetéltek. Nos – Hannah hangja keserűvé vált –, a Sötét Nagyúr egy nyilvánvaló problémával szembesült, mégpedig az európai varázsvilág hanyatlásával. Ez felnyitotta a szemét. Úgy döntött, hogy termékenységi programot indít, felhasználva minden félvér és mugli születésű foglyot, akik éppen kéznél vannak. Csak minket lányokat, hiszen a halálnál is rosszabb, ha egy mulgi születésű férfi megérint egy tisztavérű nőt. Mindannyian arra kényszerülünk, hogy gyerekeket szüljünk, amíg a méhünk fel nem adja.

Hannah olyan betegnek tűnt, mint ahogy Hermione kezdte érezni magát.

– Szóval ezért engedtek ki végül – mondta Hannah, tehetetlenül legyintett egyet. – Az iskolai és orvosi nyilvántartás alapján döntenek arról, hogy melyikünk alkalmas a feladatra. Az a gyógyító, akivel beszéltél, ő a program vezetője. A mágikus genetikára specializálódott, mi pedig a laboratóriumi patkányai vagyunk. Mindenki termékenységét ellenőrzik.

Hannah most már sírt. Hermione csak bámult rá a sokktól és a döbbenettől. Ez nem lehetett igaz. Túlságosan is rettenetes, disztópikus volt az egész. Biztosan csak rémálom volt az egész, amit a cellájában álmodott.

– Ki kell jutunk innen – mondta Hermione olyan határozottan, amennyire csak tudta.

Hannah megrázta a fejét.

– Nem tehetjük. Nem hallottad, amit korábban mondtam? Hacsak nem akarod levágni a kezedet, akkor képtelen leszel elszökni ezekkel a bilincsekkel. Még csak nem is innen követik nyomokat. Angelia elvesztette a mutatóujját, hogy ezt megtudta. A Sötét Nagyúrhoz személyesen futnak be a jelzések. Éppen ezért van az, ha valaki elmenekül annak a Helytartó megy utána.

Hannah gyorsan körülnézett, és megdöntötte a fejét, hogy valamivel jobban lássa a padlót a sötétítő függönyökön túl, nehogy valaki megzavarja őket. Hermione követte a lány tekintetét, de nem volt ott senki.

– Ki? Kicsoda az a Helytartó? – kérdezte Hermione. Nem emlékezett senkire, aki ezt a címet birtokolta.
Hannah felnézett.

– Nem tudom. Egyikünk sem látta őt soha az álarca nélkül. Mindenki róla beszél. Ő a Sötét Nagyúr jobbkeze. Voldemort nem sokat jár ki, a Helytartó intézkedik helyette. Néhány héttel ezelőtt nyilvános kivégzéseket tartottak, több mint húsz embert öltek meg a halálos átokkal. Mindenki megölt, még csak szünetet sem tartott, csak haladt egyenesen előre. Még senki sem látott olyat, a Sötét Nagyúron kívül, aki egymás után ennyi átkot lőtt ki.

– Ez nem lehetséges – rázta meg a fejét kétkedve Hermione.

Hannah előre hajol és halkan megjegyezte:

– Tudom. De láttam a holtesteket, miután elfogta a szökevényeket. Mindig elkapj őket. McGalagony, Rémszem, Neville, Dean, Seamus, Bimba professzor, Madam Pomfrey, Flitwick, Olivert Wood, őket ismered. Többen is voltak. A rendtagok voltak azok, akik a leginkább el akartak elmenekülni. Mindannyian holtan tértek vissza. Mindig a halálos átkot használta. – Hannah habozott és feszülten nézett vissza Hermionéra. – Ne csinál hülyeséget, Hermione. Nem azért mondtam el mindezt, hogy menekülni próbálj. Csak figyelmeztetni akartalak. Ez itt maga a pokol. Fel kell készülnöd erre, mert ha nem vagy, aztán kisétálsz oda, megcsonkítanak, és még csak nem is fog nekik jelenteni semmit.

Úgy tűnt, hogy Hannah mást is akar mondani, de a függönyön túl léptek hallaszottak. Rémület hullámai jelentek meg az arcán, az elválasztó függöny visszahullott a helyére, ő pedig eltűnt mögötte. A másik oldalról újra elhúzódott, és a korábbi gyógyító jelent meg ismét, felbőszültnek tűnt.

– A Sötét Nagyúr jelen akar lenni a vizsgálatodon – jelentette ki a gyógyító, majd kinyújtotta a kezét, s erőteljesen megragadta a boszorkány karját. Hermione ösztönösen megpróbált ellenkezni. Kihúzta a karját a gyógyító szorításából és átesett az ágy másik oldalára, hogy elég távol legyen.

– Ó, te kis hülye boszorka! – a gyógyító felsóhajtott és valakinek, akit Hermione nem látott. – Kábítsd el és hozd őt!

Két őr lépett ki a függöny mögül, és két kábítóátkot lőttek Hermionéra. Az első elől kitért, de a másodikkal eltalálták a vállát. Összeesett, mint egy zsák.

Amikor újra felébredt, lekötve tért magához egy asztalon egy sötét szobában. Karja és a lábai még mindig rángatózott a kínzásoktól. Újabb hevederek kötötték le, most már a homlokánál és az állánál, a fejét egyenesen tartva. Egy alacsony varázsló állt az egyik oldalán, a másikon maga Voldemort.

A kis varázsló vékony, remegő hangon beszélt, és Hermione agyának vetületére irányított.

– Ez nem hasonlít semmihez, amit valaha láttam. Általában a mmmemória vesztés az egész agyat érinti. A ssszzzemély még a nevét sem tudja megmondani. De ez célzott, mint a felejtővarázslat. Ez szétválasztó fúga vagyis ebben az esetben sok-sok különálló. Majdnem olyan, mint az önfeledtető varázslat. A varázslata bizonyos emlékeket elrejtett ezekbe, amit csak úgy tudnék leírni, mint a mágikus rétegeket. Valószínűleg ez soha nem történt volna meg, ha nem börtönözték volna be ilyen körülmények közé. Ez iiiidőbe telt neki. Az agya a hónapok alatt vévédekezni kezdett és felhúzott egy védelmi vonalat. Majdnem olyan, mint amikor egy kagyló gyöngyöt készít, lassan rétegről-rétegre temette el őket. Úgy látom, hhohoogy némelyik emléket fokozatosan, másikakat kevésbé védenek, ez attól függ melyik terület milyen fényes ragyog.

Voldemort szeme összeszűkült.

– Vissza lehet hozni ezeket az emlékeket legilimenciával?

Az alacsony varázsló egyre idegesebbnek látszott. Felső ajkán halvány verejtékcseppek gyűltek össze.

– Ez… ez nem valószínű. Olyan ez, mint egy egyedi okklumenciafal, amely kivételesen erős minden egyes emlék körül. Ez csak akkor lehetséges, ha ha a legilimentor kivételesen erőteljes.

– Szeretném azt hinni, hogy az vagyok – mondta Voldemort, és lenézett Hermionéra, aki azonnal becsukta a szemét, de már túl késő volt. Az gondolta, hogy korábban is ismerhette az okklumenciát, hiszen falat épített az elméje köré. Voldemort ereje nyílvesszőként lőtt ki, mélyen befúrta magát az emlékei közé, majd lassan szelektálni kezdte őket, mintha összemorzsolódott minden a férfi keze által.

A gyerekkora. Roxfort. A férfi nem törődött a szüleivel kapcsolatos elzárt emlékeivel. Ötödik év után, amikor minden homályos lett, a férfi érdeklődése egyre inkább feltámadt. Megvizsgálta a gyógyítói emlékeit. Azok a testek, azok a sérülések, az a sok ember. Minél közelebb ért a háború végéhez, annál több emlék zárult be előtte. Megpróbált beléjük férkőzni, puszta erővel átütni a varázslaton. Egyik sem adta meg magát az erőszakos, kitartó támadásaira.

Ez teljesen összetörte őt. Az elméjét ostromló erő fájdalmas volt, s egyre jobban fokozódott, amíg már elviselhetetlenség határát súrolta, majdnem meghalt tőle. Hermione vonaglott, el akart menni innen, menekülni ettől. Sikoltozás hangzott fel körülötte, ami csak folytatódott tovább és tovább.

Végül Voldemort visszavonult az elméjéből. Dühös volt. Lassan a lány rájött, hogy ő maga sikoltozott. Addigra a fájdalom apró nyilalló, jajveszélyekéssé halkította le a hangját. A torkát a zokogás fojtogatta, miközben a mellkasa görcsbe rándult és egyre nehezebben kapott levegőt.

– Gyűlölöm azokat a titkokat, amiket elhallgatnak előlem. Ha Potter halott, akkor nem maradt semmi titkolnivalója. Mit akar még rejtegetni? – sziszegte Voldemort. Csontos ujjaival megragadta a lány arcát, és úgy fordította, hogy találkozzon a tekintetük.

– Én… nem… nem tudom – rebegte reszelősen. Hangja megtört volt, gyenge, s próbálta kihúzni az állkapcsát a szorításából.

– Hívd, Pitont! És a Felügyelőt. Ezért meg kell büntetnem azt a nőt – mondta Voldemort. Gonoszul fürkészte Hermione elméjét, amíg a lány ernyedten, az eszméletvesztés határán feküdt az asztalon.

Umbridge érkezett meg először, és rémültnek tűnt.

– Uram, uram – rimánkodott, és lehuppant a földre, aztán ura elé kúszott.

– Crucio! – Voldemort dühösen átkozta meg. Umbridge felsikoltott. Sikoltott, sikoltott és vonaglott a földön. Hermione szinte már sajnálta őt. Néhány perc múlva a férfi megszakította a kínzást.

– Azt hitte, Felügyelő, hogy csak betűről betűre követi a parancsaimat, de az ideológiát nem, akkor az megmenti?

Umbridge csak nyöszörgött.

– Tudtam, hogy gyűlölöd a sárvérűeket, de reméltem, hogy az engedelmességed irántam elegendő lesz ahhoz, hogy visszafogd magad. Talán állandó emlékeztetőre van szükséged?

– Uram.

– Melyik is az a büntetés, amelyen annyira imádsz másokon alkalmazni? Csonkítás, nem igaz? Mondd csak, Felügyelő, hány ujjad marad, ha minden egyes hónapért, amit azzal töltöttél, hogy megpróbáltad őrületbe kergetni a sárvérűeket, elveszek egy ujjpercedet?

– Neeeeeeee – sikoltozta Umbridge emelt hangon. Még mindig görcsben remegett a földön.

– Talán engedékenynek kellene lennem – szólalt meg Voldemort, és lassan elindult felé, miközben a boszorkány a lábához kúszott. – A munkád többnyire jó volt. Szóval tizenhatot felezem, nyolcat vesztesz el elmékeztetőül. Világosan megmondtam, hogy azt akarom Potter sárvérűje érintetlen maradjon.

– Kéééérleeeek – Umbridge zokogva emelkedett fel a földről.

Perselus Piton ekkor lépett be a szobába.

– Mi a baj? Nem bírod elviselni, ha a saját kis játékod következményeit? – gúnyolódott Voldemort, aztán intett egyet, s elfordult Umbridgetől. – Vigyétek el őt! Ha befejeztétek, akkor engedjétek vissza börtönbe.

Két halálfaló lépett elő, és kihúzták Umbridget a szobából, miközben könyörgött és bocsánatért esedezett.

– Perselus, hű szolgám – szólalt meg Voldemort, majd a bájitalmester felé fordult. – Egy nagy dilemmám van.

– Uram – köszöntötte Piton tiszteletteljesen, majd összefonta a kezét és lesütötte a szemét.

– Gondolom emlékszel erre a sárvérűre. – Voldemort visszalépett Hermione mellé, ránézett, aztán csontos ujjával végigsimította ajak nélküli száját.

– Természetesen. A legelviselhetetlenebb diák volt, akit valaha tanítottam. – Piton odalépett, hogy felmérje Hermione állapotát, aki még mindig az asztalhoz kötözve feküdt.

– Valóban, és Harry Potter jó barátja. A fiú, aki meghalt – mondta ki Voldemort, majd könnyedén végigsimította a pálcáját. – Ő is a Rend tagja volt, mint bizonyára emlékszel a kémként eltöltött hosszú évekre. Amikor Potter meghalt, elfogták és a parancsomra börtönbe zárták, egészen addig míg szükségem nem lesz rá. Sajnos a roxforti Felügyelőnek jobb ötlete támadt, saját büntetését szabta ki a lányra. Mindvégig fogságba tartotta a sárvérűt, sötétben mindenféle kontaktus nélkül.

Piton szeme elkerekedett. Voldemort a vállára tette a kezét.

– Az elmegyógyítók szerint ez az élmény lehetővé tette a sárvérűnek, hogy elzárja az emlékeit. Elzárja előlem és saját maga elől is az emlékeit. A szülei kilétét – bár ennek nincs jelentősége. Lényegesen sok emléket zár el a háborúról, különösen a végéről. Ez az emlékezetkiesés Potter halála után következett be. Mit rejtegethet? – Voldemort hangja fenyegetően hangzott. Egy pillanatra megállt, majd lenézett Hermionéra. – Talán egy olyan ember, aki ismerte őt abban az időben betekintést nyerhet a hiányzó darabokba.

– Természetesen, uram.

Piton hideg, feneketlen tekintete megállapodott Hermionén. A lánynak nem maradt ereje, hogy megpróbáljon ellenállni, amikor a férfi elmerült a tudatában. A férfi nem foglalkozott a korai emlékeivel. Közvetlenül a háborúra koncentrált, de alaposan végigsöpört az emlékein. Úgy tűnt, hogy bizonyos mintákat követett. Gyógyulás. Bájitalfőzés. Rend megbeszélések. Kutatás. Beszélgetések Harryvel és Ronnal. A harc. Az utolsó csata. Valahányszor Piton egy lezárt emlékre bukkant, úgy tűnt megállt és megvizsgálta a körülményeket, mielőtt megpróbálta volna feltörni.

Az ő elmevizsgálata kevésbé volt traumatikus, mint Voldemorté, de Hermione még mindig sírt és összerezzent, mire végül a varázsló lassan kivonult az elméjéből. A lány lekötözött keze görcsösen szorult össze.

– Lenyűgöző – mondta, s kissé ellentmondásosan arckifejezéssel nézett rá Hermionéra.

– Van valamilyen ötleted? – Voldemort keze megfeszült Piton vállán, és a hangja meglehetősen gyanakvó volt.

Piton elfordult Hermionétól és lesütötte a szemét.

– Hogy őszinte legyek, Uram, ez a sárvérű és én nagyon keveset érintkeztünk a háború utolsó éveiben. A rendi tanácskozások, amelyeken részt vettem mind ott voltam. Az a kevés, amit tudtam róla, annak semmi köze a harcokhoz. Gyógyító volt, bájitalmesterként dolgozott. Ezek az emlékek sértetlennek tűnnek. Nem tudom, hogy mit rejtegethet.

– Ha a Rendnek még maradtak titkai, akkor azt tudni akarom – jelentette ki Voldemort és vörösen szeme összeszűkült.

– Valóban – mondta Piton, hangja fanyar volt. – Sajnos a legtöbb jól tájékozott rendtag mostanra már halott vagy az utolsó csatában, vagy kínzás közben, vagy a szökési kísérletek miatt. Granger kisasszonyon kívül valószínűleg már senki sem él, aki tudhat bármilyen információt.

Voldemort lenézett Hermionéra. Vörös tekintete dühös volt, miközben ujjaival ismét végigfuttatta a száján. Aztán éles pillantást vetett az elmegyógyítóra.

– Van valami más módja, hogy kinyerjük ezeket az emlékeket? – kérdezte Voldemort. A pálcája fenyegetően egyensúlyozta az ujjai között.

– Nos, ezt nagyon néz megmondani – A gyógyító elsápadt. – Az lelelehetséges, hogy a mostani körülményei, ha megszűnnek, akkor iiiidővel helyreállhatnak.

– Mi a helyzet a kínzással? A múltban rendszeresen törtem fel így az elfeledtetett emlékeket.

Az elmegyógyító zöldnek látszott.

– Ez mmműködhet. Dedede nem lehet megmondani, hogy melyik emléket nyitja ki. Tatatalán csak néhányat sikerült, mielőtt teljesen megőrül.

Voldemort tanakodva nézett le Hermionéra.

– Akkor ez esetben azt akarom, hogy figyeljék, méghozzá gondosan, tudni akarom, amint kezdtek visszatérni az emlékei. Perselus, a te gondjaidra bízom őt.

– Hát persze, Uram. – Piton mélyen meghajolt.

– Nem értesz egyet? – Voldemort pálcájával kényszerítette Pitont. Hátrahajtotta a fejét, amíg tekintetük találkozott.

– Soha nem ellenkeznék. Kívánságod számomra parancs. – Piton összeesett, arcbőre hullámzott a vizsgálat alatt.

– Mégis van ellenvetésed – közölte Voldemort és előhúzta a pálcáját. Visszafordult, hogy ismét Hermionéra nézze.

– Holnap indulok Romániába – mondta Piton –, hogy kivizsgáljak egy esetet. Engedetlenségről szóló híreket kaptunk. Az utazás, ahogy Ön is megjegyezte, amikor rámbízta, kényes feladat lesz, ami gondos körültekintést igényel. Nem szívesen okoznék Önnek csalódást egyik kérdésben sem. – A mellkasára tette a kezét, és ismét meghajolt.

Voldemort megtorpant, és úgy tűnt fontolóra veszi a lehetőségeket. Kezét az asztalra támasztva Hermione mellé, odahajolt, hogy tanulmányozza. Ahogy ott állt egy másik mozdulat vonta el a figyelmét. A gyógyítónő, aki Voldemort termékenységi programjáért felelős megjelent és egy kérdést tett fel az elmegyógyítónak.

– Uram – szólalt meg az elmegyógyító és tétován közelebb lépett –, Stroud gyógyító egy olyan dologra hívta fel a figyelmemet, amely érdekelheti Önt.

– Igen? – Voldemort a legkevesebb érdeklődést sem miatta. Nem nézett fel egyik gyógyítóra sem.

– Egy mágikus terhesség, Uram – jelentette ki büszkén Stroud gyógyító. – Néhány olyan estet rögzítettek, amelyek során a terhesség során a mágikus fúga áttörhető lett. A gyermek mágiája ehhez tökéletesen megfelel, de eléggé különbözik az anyáétól, hogy hatással legyen a varázslattal felépített falakra. Tekintettel arra, hogy ez nagyon ritka, semmi sem biztos, de megtörténhet. Granger kisasszony kivételen mágikus képességekkel rendelkezik, ahogy Ön is mondta, és azt tervezte, hogy vegyen részt a termékenységi programban. Ha továbbra is haladunk a terve mentén, akkor a terhesség feloldhatja az emlékei. De… – itt kissé habzott.

– De mi? – Voldemort szúrós szemmel nézett Stroud gyógyítóre, amitől a nő elsápadt, de arca rezzenéstelen volt.

– Ön… Ön a terhesség alatt képtelen lenne vizsgálni az elméjét – Stroud gyógyító gyorsan folytatta a magyarázatot. – Ezek az invazív mágiák, mint a legilimencia, nagyban vetélés kockázatával járjanak. Gyakran annyira traumatikus, hogy tartós mágikus meddőséget eredményeznek. Várnia kell, még akkor is, ha tudja, hogy az emlékek visszatérnek, egészen a baba születéséig. Kivéve persze, ha az apa hajtja végre a varázslatot, akinek azonos mágikus szignaturája van a gyerekével.

Voldemort elgondolkozva meredt Hermionéra. A férfi ujjai lecsúsztatta a saját mellkasára, mintha csillapítani akarná a sérülését.

– Perselus.

– Uram.

– A Helytartó kivételes legilimentor, igazam van?

– Valóban, Uram – válaszolt Piton. – A képessége csaknem vetekszik az enyémmel. Nagyon körültekintő voltam a tanítása során.

– A feleségét mágikusan meddőnek találták, igaz? – A kérdést Stroud gyógyítónak címezte.

– Igen, Nagyuram – válaszolta azonnal.

– Akkor küldje a sárvérűt a Helytartóhoz. Ejtse a Helytartó teherbe és figyeljék őt.

Stroud mohón bólintott.

– Két hét múlva ott lehet. Biztosítani akarom az állapotát, és felkészítem.

– Két hét. Amíg várandósnak nem találják, az akarom, ha minden második hónapban elhoznák ide, hogy magam vizsgálhassam meg az elméjét.

– Igen, Nagyuram.

– Akkor vidd vissza Roxfortba. – Voldemort egy kézmozdulattal elbocsátotta őket. Hermione teste enyhén görcsbe rándult miközben lecsúsztak rajta a bőrpántok. Úgy érezte tennie kell valamit. Köpni egyet, vagy tilatkozni vagy könyörögni. Bármit, csak ne feküdjön ott, miközben Voldemort tenyészkancát csinál belőle.

A teste nem volt hajlandó együttműködni vele. Nem tehetett semmit, mert a durva karok lerángatták az asztalról, aztán keresztül levitálták a folyosón.

hozzászólások: 0