Fejezetek

írta: SENLINYU

23. fejezet
23. fejezet

Hermione a Fonó sor konyhájában állt. Lassan megfordult, végignézett a jegyzetfüzetekkel, előkészített hozzávalókkal és fortyogó bájitalokkal borított felületeken.

A boszorkány megállt, amikor észrevette, hogy egy bájital csillog a sarokban. Odalépett, és figyelte a felszínről felszálló, spirálszerűen emelkedő gőzét, titokban beleszagolt. A tölgymoha fűszeres, földes illata, a cédrus füstös mellékzöngéi, az fonnyadó levelek zúzmarás illata és a pergamen – nem. Újra beleszagolt. Papirusz.

Hirtelen odébb lépett, és a többi környező üstre pillantott.

– Elég változatos szerelmi bájitalokat főzöl – mondta, és odanézett, ahol Perselus egy forró üst fölé hajolt.

– Egy új projekt a Sötét Nagyúrnak. Hirtelen kedvet kapott ahhoz, hogy megpróbálja fegyverként felhasználni – magyarázta Perselus, és gúnyosan lenézett a zavaros, hidegen fénylő folyadékra, amely fölött dolgozott.

Hermione érezte, hogy meghűl a vére.
– Ez lehetséges?

Perselus halvány mosollyal vonta meg a vállát.

– Szkeptikus és motiválatlan vagyok, szóval valószínűleg nem. Azt hiszem, ez inkább csak egy múló gondolat volt, mint bármi olyasmi, ami iránt őszintén érdeklődik. Készítek egy átfogó jelentést, amiben ezt leírom, ha esetleg rákérdezne. És ezt inkább az otthonomban teszem, mint a laboratóriumban, hogy biztosítsam, senkinek sem kínál úttörő ötleteket.

Hermione felmérte a szobát. Tízféle szerelmi bájital és néhány afrodiziákum volt, amit felismert, valamint további tizenöt, kísérleti jellegűnek tűnt.

– Mi minősülne fegyveres szerelmi bájitalnak?

– Valami kivételes erejű, ami nem igényel újraadagolást. Azt hiszem, úgy képzeli, hogy kihallgatásokhoz használja.

– Ez… obszcén – szólalt meg végül Hermione.

– Valóban. Szerencse, vagy talán sajnos, vannak más ügyei, amiket Sussex számára sokkal sürgősebbnek tart, amire összpontosítania kell.


-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hermione felébredt, még mindig a fürdőszoba hideg padlóján feküdt. Továbbra is ott feküdt, ha volt valami jó oldala a depressziójának, az az volt, hogy könnyebben aludt. Mintha a teste feladta volna. A düh, amit hónapokon át ápolt, elolvadt, fáradt és kedvetlen maradt, mintha a teste túl sokat nyomott volna ahhoz, hogy még a padlón is végigcipelje.

A nap nagy részében tudott aludni és aludni.

Ellökte magát a padlótól, bement a szobájába, és bemászott az ágya takarója alá; közéjük bújt, és magához ölelte őket.

Még az agyát is fáradtnak és kedvetlennek érezte. Mintha még a gondolkodás is túl sokat kivett volna belőle.

Az órára pillantott. Már majdnem este kilenc óra volt. A szék melletti tálca ott volt a vacsorával, de Hermionénak nem volt étvágya.

Azon tűnődött, vajon miért van Malfoy Franciaországban; feltehetőleg azért, hogy még több embert öljön.

Vajon még mindig álarcban lenne, vagy nyíltan tenné? Azon tűnődött, vajon, hogy nézhetett ki, amikor a gyilkos átkot szórta. A legtöbb ember arca visszataszító grimaszba torzult, amikor a gyilkos átkot kimondták. Még Voldemort is. De Malfoy gyűlölete és dühe olyan hideg volt. Talán úgy nézett ki, mint amikor Montague-t megölte.

Hermione azon tűnődött, vajon szándékos volt-e a lelepleződése Helytartóként.

Ha Malfoy arra törekedett, hogy átvegye a hatalmat Voldemorttól, akkor tudnia kellett róla. Ismertnek és rettegettnek kellett lennie. Az, hogy lelepleződött, talán kiszámított kockázat volt; arra építve, hogy Voldemortnak szüksége van egy közszereplőre, így megkímélte a saját életét. Ha Romániában a dolgok olyan instabilak voltak, mint amire utaltak, Voldemort nem tudta volna most megölni Malfoyt – még ha akarta volna sem. Hatalmi vákuumot hagyna maga után, destabilizálná az egész halálfaló sereget, és lehetőséget adna Európának a kitörésre.

Voldemort hadseregében nem volt más olyan alak, aki akár csak halványan is összehasonlítható lett volna Malfoyjal. Voldemortnak voltak helyi kormányzati figurái, de Malfoy volt Voldemort egyetlen látható mankója kontinentális szinten…

A Sötét Nagyúr hadseregének leghatalmasabb tábornoka volt, ahogy Astoria is mondota. Évek óta tábornok; ezt Malfoy árulta el magáról.

Hermione értetlenül állt meg. Malfoy tábornok volt a háború alatt?

Nem emlékezett rá, hogy Malfoy tábornok lett volna. Dumbledore halála után nem sok mindenre emlékezett róla. Feltételezése szerint a ranglétrán való felemelkedése a háború végén történt, de talán ez tévedés volt. A háború vége felé nehéz volt megfelelő információkhoz jutni. Hermionét nem vonták be a legtöbb, kifejezetten stratégiai jelentőségű rendi megbeszélésbe. Biztos volt olyan részlet, amiről lemaradt.

Annyi minden volt Malfoyban, amit érthetetlennek érzett. A hatalma. Az ambíciójának a lényege. A gyógyításhoz való ironikus tehetsége. A hoppanálási képessége.

Egy büntetésnek szánt rituálé…

Hermione a rejtély megoldásán gondolkodott.

Valószínűleg erre utalt Voldemort, amikor arról beszélt, Malfoy mélységesen csalódást okozott neki. Hermione azon tűnődött, vajon mi a csuda lehet az. A sötét mágiás rituálék általában fizikailag maró és szellemileg erodáló hatásúak voltak. Malfoy gyanúsan, sőt természetellenesen épnek tűnt.

Valójában, ahogy továbbgondolta a dolgot, Malfoy épelméjűsége lehetetlennek tűnt.

Azzal a mennyiségű sötét mágiával, aminek ki volt téve, mind a saját, mind Voldemort használata révén, meg kellett volna mérgeznie. Hacsak nem töltötte minden idejét tisztító rituálékkal, a viszonylagos egészsége lehetetlennek tűnt.

Hermione már attól is rosszul lett, hogy belépett Voldemort csarnokába, míg Malfoy teljesen érdektelennek tűnt iránta; és ő bizonyára hetente többször is járt ott. Az emberek nem váltak egyszerűen közömbössé a sötét mágia iránt. Olyan volt, mint egy mérgező drog. Függőséget okozott. Hatásos volt.

És halálos.

A sötét varázslók hajlamosak voltak egyre több és több, egyre erősebb és erősebb fajta sötét mágiát használni, amíg el nem erodálták magukat, mint Voldemort, vagy megőrültek, mint Lucius és Bellatrix.

De Malfoy sértetlen volt. Fizikailag és szellemileg is makulátlan.

És képes volt átszelni egy egész kontinenst.

Hogy a fenébe volt ez lehetséges?

Hermione addig forgatta újra és újra a kérdést, míg végül feladta. Túl kevés információval rendelkezett ahhoz, hogy találgasson.

Más problémára tért át.

Nem tudott rájönni, hogyan illeszkedik ide. Bármi is volt Malfoy terve, úgy tűnt, hogy neki valahogyan benne kell lennie. Malfoy túlságosan is odaadóan gondoskodott róla, hogy ez másképp legyen. Hermione eddig azt hitte egyszerűen azért, mert azt teszi, amit parancsba adtak neki, de kezdte erősen gyanítani, a figyelme ennél többre is kiterjedt. Úgy tűnt, személyesen és érzelmileg is kötődik hozzá. Ahogyan őt bámulta; az osztatlan intenzitás szinte tagadhatatlan volt. A lány jelentős volt számára, illetve a tervei szempontjából.

Hogyan illeszkedett a stratégiába az, hogy Hermione nem esett teherbe?

Gyűlölte megerőszakolni a lányt; egyáltalán nem úgy tűnt, mintha élvezné, és nem is próbálta. Rosszul lett tőle. Tehát nem akarta volna, hogy minél hamarabb teherbe essen?

Hacsak nem az emlékeihez volt köze. Az az elképzelés, hogy a terhesség feloldaná az emlékeit, a legjobb esetben is csak elméleti volt. De ha Malfoy azt gyanította, hogy van valami az emlékeiben, amit nem akar feltárni... az talán megmagyarázná.

De még terhesség nélkül is lassan kezdtek újra előjönni az emlékek.

Ha a lány terhes lenne, kilenc hónap kizárólagos hozzáférést biztosítana neki ezekhez. Amíg nem volt terhes, addig tetszőleges emlékek kerülhettek elő, amelyeket Voldemort megtalálhatott volna.

Miért kényszerítené mindkettőjüket továbbra is ötnapos havi traumára?

Hermione nem tudta ezt megmagyarázni.

Újra átgondolta a kérdést.

Az egyetlen további elem, ami eszébe jutott, az volt, hogy Malfoynak tudnia kellett, inkább meghalna, minthogy teherbe essen.

Vajon ez számítana neki?

Addig töprengett, amíg el nem aludt.

Másnap egész nap nyugtalan volt; ideges és ideges, egészen addig nyűgösködött, amíg attól kezdett félni, hogy elkezdi leszedni a bőrét. Alig lapozta át a Reggeli Prófétát, máris darabokra tépte, és minden elképzelhető formába hajtogatta. Darvakat nem tudott hajtogatni, de repülőgépeket és mindenféle más geometriai formát igen. Ideges energiáját addig öntötte a hajtogatásba, amíg az ujjbegyeit nyersnek nem érezte.

Elkezdett sétálni az északi szárnyban, ujjait könnyedén végigvezette a falakon, ahogy haladt.

Amikor eljött az este, Hermione utasítás nélkül megfürdött. Topsy nem jelent meg, de a vacsora igen. Hermione nem törődött vele. Már majdnem kilenc óra volt, amikor a házimanó hirtelen beugrott a szobába.

Topsy elfordította a tekintetét, amikor Hermione rábámult.

– A mester visszatért. Készülődnöd kell.

Szünet következett.

– Már készen állok – mondta Hermione.

Topsy bólintott, majd eltűnt.

Hermione odament, és leült az ágya lábához.

Amikor Malfoy megjelent az ajtóban, percekig bámulták egymást a szobában.

Nem volt mit mondania.

A férfi átsétált a szobán, és kivett egy fiolát akiben nyugtató bájital volt, amit szó nélkül átnyújtott a lánynak. Lenyelte a tartalmát, majd visszaadta.

Amíg a férfi a saját bájitalát itta meg, Hermione visszacsúszott a matracra, és lefeküdt, miközben elszántan bámulta az ágya fölötti baldachint.

Nem rezzent össze, amikor érezte, hogy az ágy elmozdul. Nem adott ki egy hangot sem, amikor érezte, a férfi félretolja a köntösét, és leleplezi őt. Amikor érezte, ahogy a varázsló a lábai közé helyezkedik el, az ajkába harapott, miközben továbbra is a baldachint bámulta. Amikor a férfi a síkosító bűbájt mormolta, ökölbe szorította a kezét.

Amikor a varázsló belé hatolt, a lány aprót zihált, és kétségbeesetten a fal felé fordította az arcát, belső kíntól vonaglott.

A teste előre látta ezt. Ráhangolódott és várt. Készen állt. Akarta.

Olyan mélységes árulás volt.

A tudat, hogy az izgalom fiziológiailag természetes, nem enyhítette a bűntudatát.

Amikor a nemi erőszak klinikai volt, elviselte. Amikor a nemi erőszak begyógyszerezés miatt történt, akkor is elviselhető volt. De amikor csak ő maga az, a saját elméje és fiziológiája, ez volt a legrosszabb mind közül. Valamit felforgatott és tépett benne.

Megerőszakolnak, és a testem élvezi, gondolta keserűen, és legszívesebben összehúzta volna magát.

Azt gondolta, hogy talán elhányja magát.

Nem akarta tudni, hogy Malfoy észrevenné-e a különbséget. Hogy tudta-e.

A falat bámulta, és igyekezett nem kiadni egy újabb hangot sem. Amikor a férfi elélvezett, azonnal eltávolodott, lerángatta a lány köntösét, felkapta a sajátját, és hoppanálva lelépett.

Nem fordult meg, hogy megnézze, hogy nézett ki a férfi, mielőtt eltűnt. Csak behúzta a lábait, és ott feküdt. Érezte, ahogy könnyei hideg nyomokat hagynak halántékán.

A következő két nap ugyanígy telt.

Az ötödik napot követő reggelen alig érezte a megkönnyebbülést. Hermione csak fázott.

A szobája és az ágya elvesztette minden komfortérzetét.

Friss köntöst húzott elő a szekrényből, és lement a folyosón a zuhanyzós fürdőszobába. Aztán összegömbölyödve leült a zuhanyzó padlójára, és ott maradt a víz alatt.

Nem volt értelme tagadni. A dolgok megváltoztak. Semmi sem volt ugyanolyan. Többé már nem.

A bájital jelentős tényező volt, de Hermione nem tagadhatta le a többi elem sorát.

Malfoy nem az a szörnyeteg volt, akinek eredetileg látta. Miután megtudta, mi történt a többi béranyával; miután megtudta, mit próbált Montague tenni vele, Astoria után, miután megrémült attól, hogy Lucius Malfoy milyen kegyetlenséget talál ki, ha a béranyaként átadják neki. Az a személy, akinek Malfoyt látta, megváltozott.

Az, hogy ő „megmentette”, befolyásolta a dolgokat.

Megérintette őt. Olyan régóta nem érintette meg senki.

Meggyógyította őt, sokkal jobban, mint kellett volna.

Még csak meg sem akarta erőszakolni.

Bár ragaszkodott hozzá, hogy a védelmét teljes mértékben önös érdekből nyújtotta - mert parancsot kapott rá -, a lány szinte biztos volt benne, ez messze túllépte azt, amit a kötelesség megkövetelt.

A bilincsek hatása is hozzájárult ehhez. Mindig is az volt a céljuk, hogy engedelmességre és függőségre neveljenek. Hogy elvegyék az ellenállási képességét.

Ha ellen tudott volna állni Malfoy erőszakoskodásának; ha a férfi fizikailag kényszerítette volna, miközben megerőszakolta, könnyebb lett volna, hogy ne kelljen beletörődnie és hozzászoknia. Ez volt a csendben fekvés és a megadás. A várakozás egy olyan elkerülhetetlenre, amelynek nem volt képes ellenállni.

Ha a módszerek, ahogyan bántotta őt, önkényesebbek és kevésbé kötelezőek lennének, könnyebb lenne látni, hogy ki is ő valójában.

Bár az elme még így is kegyetlenül alkalmazkodó volt. A tudatalattijának túlélési akarat szinte mindennél mélyebben bele volt írva az emberekbe. A túléléshez nem volt szükség Hermione épségére. Hogy tisztességes legyen. Hogy önmaga legyen. A túlélés minden olyan részét kivájta volna, ami megnehezítette a kitartást.

Elsimítaná a lelki gyötrelmeket. A kedvesség minden csillogását megragadná. Az élet megszűnne fájdalmasnak tűnni.

Ha nem vigyázna, minden porcikáját elrabolná, amíg belül annyira meg nem törik, hogy elfogadja a ketrecét.

Hermione megborzongott a még mindig rá zúduló forró víz alatt.

Távol kellett tartania magát Malfoytól.

Nem állt szóba vele. Nem engedte meg magának, hogy kérdéseket tegyen fel neki. Ha kérdezett tőle valamit, a lehető legrövidebben válaszolt volna. Nem foglalkozna vele tovább, nem próbálná megérteni őt.

Lehet, hogy a testét nem tudta irányítani, de az elméjét igen. Bármit akart tőle, azt ki kellett kényszerítenie belőle.

A fejét a térdére hajtotta, miközben a kétségbeesés érzése szállta meg.

Annyira belefáradt a magányba. Összepréselte az ajkait, miközben küzdött a sírás ellen.

Még az emléke is magányos mélység volt. Szinte az összes háborús évét egyedül töltötte.

Egyedül tanulni a Roxfortban. Aztán Európában, nem volt idő semmi másra, csak szakmai kapcsolatokra. Amikor visszatért, gyakorlatilag a kórteremben élt.

Barátságokra sosem volt ideje. Amikor volt egy kis szabadideje, akkor Harry és Ron küldetésekre mentek. Mikor visszatértek, az általában egy csata után volt, amikor Hermione képességeire a legsürgősebben szükség volt. Nagyon kevés emléke volt arról, hogy bármelyikükkel is együtt lehetett volna nem szakmai körülmények között.

Aztán a végső csata után Hermione Roxfort alatti fogsága olyan volt, mint egy végtelen zuhanás. Egyedül. Egyedül. Egyedül. Egészen addig, amíg Hermione emlékezete elemésztette magát.

Amikor Hermionét végül kirángatták és belekényszerítették a termékenységiprogramba, a funkciójára redukálódott. Stroud gyógyító számára ő egy méh volt. Voldemort számára a háborús intelligencia potenciális forrása volt.

Nem volt ember.

Malfoyn kívül senki másnak nem.

Ő úgy kezelte, mint egy embert. A legtöbb kérdésére válaszolt, és úgy nézett rá, mintha látta volna. Beszélt hozzá. Úgy bánt vele, mintha személyesen is fontos lenne neki. Amikor bántotta őt, az mindig erőltetettnek és akaratlannak tűnt.

Mindenki más csak azért bántotta, mert megtehette.

Még a házimanók is alig néztek rá.

Nem volt munka, amibe beleáshatta volna magát a Malfoy kúriában. Nem volt végtelen üresség, amiben elveszhetett volna. Csak Hermione volt, aki ült, tűnődött és papírt hajtogatott; csapdába esve egy hideg házban.

Malfoy volt az egyetlen kis melegség, élet vagy emberi kapcsolat, ami volt neki. Akár akarta, akár nem, Hermione kétségbeesett elszigeteltségében belekapaszkodott.

Nem tudott mást tenni.

Malfoy mindenkit megölt. Mindannyiukat meggyilkolta vagy kivégezte. Akár akarta, akár nem, megerőszakolta őt. A lány csak egy bábu volt számára.

Nem volt hajlandó ilyen szörnyű módon elárulni a barátai emlékét. Nem akarta elárulni önmagát.

Ha a Malfoy-kastélyban halna meg, akkor azt a megmaradt darabkáiba kapaszkodva tenné. Mint maga a halál, Malfoy is mindent ellopott tőle, és csak arra várt, hogy még többet elvehessen.

Távol tudott maradni Malfoytól. Visszautasíthatta, hogy kapcsolatba lépjen vele, hacsak a férfi nem kényszerít és erőlteti.

Megtehette. Meg is tenné.

Hozzászokott az egyedülléthez.

A nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy elhatározta magát. Megerősítette magát. Malfoy újabb legilimenciás ülése most volt esedékes. Mindig a termékeny időszaka után jött.

Amikor megtehette, minden gondolatot megtalált a fejében. Valószínűleg gúnyolódni fog vele.

A lány nem reagált volna rá.

A délutánt azzal töltötte, hogy kártyatornyot épített.

Eltelt a nap. Eljött a vacsora. Malfoy nem jött.

Hermione igyekezett nem aggódni. Próbált nem állandóan az órára pillantani. Nem törődött a mellkasában feszülő érzéssel, miközben folyton a férfi megjelenését várta.

Valószínűleg szándékosan csinálta, emlékeztette magát. Talán olvasott a gondolataiban, amikor korábban gondolkodott. Valószínűleg szándékosan kínozta őt.

Egészen addig várta a megjelentését, hogy elmúlt tizenegy. Ilyenkor Hermione általában már aludt. Végül lefeküdt aludni.

Nem tudott elaludni.

Csak feküdt ott, és azon tűnődött, miért nem jött a férfi. Talán megint úton volt. Az újság nem írt semmit, de talán még mindig utazott. Talán Astoriával volt valami rendezvényen, Hermione nem emlékezett, hogy a társasági lapokban bármit is megemlítettek volna. Talán csak vacsorázni mentek. Vajon együtt jártak vacsorázni Astoriával?

Hermione addig feküdt tűnődve az ágyban, amíg a falon lévő óra jelezte, hogy mindjárt hajnali kettő.

Felkelt az ágyból. Majdnem telihold volt.

Az ajtóhoz lépett, és kilépett a szobájából, végigsétált az északi szárny holdfényes folyosóin. A portré sápadt lidércként követte őt.

Hermione ujjai végigsimítottak a falakon, ahogy sétált. A kastélyban sosem volt pánikrohama, de a fal érzése az ujjai alatt megnyugtató volt.

A holdfény hosszú, éles árnyékokat vetett a padlóra és a falakra.

Hirtelen egy gondolat villant Hermionéba. Mi van, ha Malfoy meghalt? Vajon megtudná egyáltalán? Valószínűleg nem. Napokig nem. Stroud gyógyító jönne, és elvinné Hermionét, hogy átszállítsák valaki más legilimentorhoz. Talán Voldemort visszahozná Romániából Pitont, és megparancsolná neki, hogy ehelyett ejtse teherbe.

Mi van, ha már terhes lenne? A gondolat hidegrázást okozott neki. Mi lenne, ha terhes lenne, és Malfoy meghalna? Voldemort megvárná, amíg megszüli a babát, és aztán maga rángatná elő az emlékeit? Vagy elvetetné Strouddal a babát, hogy Hermione átkerülhessen? Ha akkor kihordaná, mi történne vele? Voldemort odaadná a babát Astoriának?

Astoria megölné. Halálra kínozná. Ha úgy nézne ki, mint Malfoy és Hermione, Astoria valószínűleg kitépné a szemét, és elégetné, hagyná, hogy éhen haljon…

Hermione zihált, és hiperventillálni kezdett a folyosón.

Nem tehetett semmit. Semmit. Semmit sem tudott tenni.

Hónapokig azt kívánta, bárcsak Malfoy meghalna, de most a gondolat rémülettel töltötte el.

Mi van, ha meghalt?

Egyre gyorsabban és gyorsabban lélegzett. A keze és a karja szúrni kezdett, mintha tűk súrolták volna a bőrét. A mellkasát úgy érezte, mintha összenyomnák. Nem tudta rávenni magát, hogy megnyugodjon.

Hirtelen váltás hallatszott a sötétben. Hermione megdermedt, visszafojtotta a lélegzetét, és körülnézett.

Malfoy lépett ki a sötétségből. Biztos volt benne, hogy egy pillanattal korábban nem volt ott.

A holdfény megcsillant tejfölszőke haján és a bőrén, egyszerre tűnt félelmetesnek és angyali szépségűnek.

A lány bámult rá, és érezte, a kezdeti pánik elhalványult. Nem volt halott vagy haldokló. A megkönnyebbülés, amit a férfi láttán érzett…

Megpróbált nem rágódni rajta, miközben figyelmesen tanulmányozta őt.

Volt valami az arcában…

Úgy tűnt, hogy a benne lévő feszültség kissé enyhült a kemény, hideg arckifejezéstől, amihez annyira hozzászokott. Kevésbé tűnt az összeomlás szélén állónak.

Közelebb lépett hozzá. A tekintete lassan végigvándorolt rajta, miközben felmérte őt.

– Granger. – A neve dorombolásként gördült le az ajkáról. A lány érezte, hogy a bizonytalanság borzongása járja át. Soha nem szólította a vezetéknevén, egyszer sem, mióta megérkezett. Mindig is Sárvérű volt.

A lány szeme tágra nyílt.

A férfi részeg volt.

A léptei egyenletesek maradtak, és a hangja nem volt elmosódott, de biztos volt benne.

A lány nem mozdult.

A férfi egyre közelebb jött, amíg a lány hátralépett, de a férfi egyre közelebb jött. Egészen addig, amíg a nő a falhoz nem szorult, a varázsló pedig csak centikre volt tőle.

– Ó, Granger. – A férfi felsóhajtott, és a lányra meredt. Felemelte a kezét, és a lány nyakára tette, de nem szorította, csak otthagyta. A lány érezte, ahogy a forróság beszivárog a bőrébe.

Hermione felbámult a férfira. Még részegen is maszként viselkedett arckifejezése. Nem volt biztos benne, hogy mit szándékozik tenni ezután. A férfi könnyedén végigcsúsztatta a hüvelykujját a nyakán, és a lány érezte, hogy bizsereg a bőre.

A varázsló ismét felsóhajtott.

– Ha tudtam volna, hogy milyen fájdalmat okozol nekem, soha nem szabadott volna elhoznom téged.

A férfi csak állt ott, a lány torkát szorongatva. Érezte, ahogy a pulzusa felemelkedik a szorítás következménye miatt. Nem volt biztos benne, hogy a varázsló mire gondol; hogy bocsánatot kellene-e kérnie.

Érezte az alkohol szagát a férfi leheletén.

– De – mondta egy perc múlva –, ezen a ponton azt hiszem, megérdemlem, hogy elégjek. Vajon te is elégsz-e?

Az arca hirtelen közel került az övéhez, a lány érezte, ahogy a szavaiból áradó levegő súrolja a bőrét.

A férfi ajkai az övéihez kapcsolódott.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|20 Jul 2022

Powered by CuteNews