Fejezetek

írta: SENLINYU

26. fejezet - 1. visszatekintés
26. fejezet
1. visszatekintés

Három évvel korábban.

2002. március. Közel hat évvel Albus Dumbledore halála után.


Hermione fogait csikorgatta az idegességtől, miközben az ellenszeres bájitalokat palackozott. Épp egy újabb értelmetlen rendi gyűlésről szabadult meg.

Néha azon tűnődött, vajon ő az egyetlen, aki tisztában van vele, hogy vesztésre állnak a háborúban?

Miközben a polcra tette az új üvegeket, néhányat a zsebébe dugott, és a szomszéd szobába sietett, ahol Madam Pomfrey szöszmötölt. A Grimmauld tér második emeletét elfoglaló kórteremben kísérteties csend honolt.

A szobában jelenleg senkinek sem volt könnyen gyógyuló sérülése.

Lee Jordan az egyik ágyban feküdt. A füléből még mindig cseppenként szivárgott az agyvelő. Hermione kitalálta, hogyan lehet az átkot kioltani, de az ellenvarázslat lassan hatott. Csak remélni tudta, hogy a következő órában megszűnik a csöpögés. A szellemi funkciói helyreálla kétségesnek volt, mivel az agykárosodása súlyos és helyrehozhatatlan. Nem volt biztos a pontos mértékében. Meg kellett várnia, amíg a férfi felébred.

Ha felébred.

A legvalószínűbb – feltéve, hogy nem volt teljesen agyhalott – akkor következhetett be, mire a csepegés megszűnik. A Rendnek el kellene mennie, és a Szent Mungóba vihetnék, persze csak akkor, ha tudnak nélkülözni valakit.

George Weasley a barátja mellett ült az ágyon. Sápadt volt a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. A jobb combján érte a gyorsan ható nekrózis átok. Mire sikerült legyőznie a fájdalmat, és vissza tudott hoppanálni, a rothadás egészen a csípőjéig terjedt. A nekrózisra nem létezett ellenátok. Hermione alig tudta elkerülni a létfontosságú szerveit, amikor le kellett vágnia róla. Még egy másodperce sem volt arra, hogy megálljon, és kiüsse a férfit. A keze még mindig remegett, akármennyi nyugtatót és fájdalomcsillapítót is adott be neki Hermione.

Katie Bell a távoli sarokban lévő ágyon feküdt. Aludt. Remélhetőleg hamarosan kiengedik. Valami gonoszul kreatív halálfaló egy sündisznót varázsolt a mellkasába. A tüskék széttépték és megcsonkították a lány tüdejét és gyomrát, és csak a csodával határos módon nem állította meg a szívét. A lány majdnem megfulladt a vérben, mielőtt Hermionénak és Madam Pomfreynek sikerült elűznie a lényt, és stabilizálni az állapotát. Katie három hétig volt ott. Bár nagyrészt felépült, az egész felsőtestét még mindig apró, kerek hegek sokasága borította. A légzése halk, sípoló hangot adott ki, amikor megmozdult.

Hermione odament, és egy ellenmérges főzetet öntött le Seamus Finnegan torkán. Beleesett egy viperákkal teli gödörbe, és harminchatszor harapták meg, mielőtt sikerült kimenekülnie. Csak a varázslók nem mágikus sérülésekkel szembeni immunitásának köszönhette, hogy sikerült visszajutnia hozzájuk, mielőtt meghalt volna.

A kórházi kórteremben még egy tucatnyi holttest hevert, de Hermione nem tudta az ellenállók nevét, és túlságosan is sérültek voltak ahhoz, hogy elmondják neki.

A szobában állva, a néma, sérült testeket nézve Hermione elveszettnek érezte magát.

Épp egy másik megbeszélésről jött, amin arra sürgette a Rendet, hogy kezdjenek el hatékonyabb átkokat használni a harcok során. Letorkolták. Már megint.

A Rend sok tagjának volt egyfajta bizarr optimizmusa, miszerint valahogy meg tudják nyerni a háborút sötét varázslatok használata nélkül is. Az Ellenállás harcosainak többsége még mindig, alapértelmezés szerint, a kábítást vagy a sóbálványátkot alkalmazta, ha sarokba szorították őket, mintha a halálfalók nem tudnák ezeket a bűbájokat néhány másodperc alatt semmissé tenni, hogy aztán a következő rajtaütésen újra megjelenjenek, és szörnyű módon megöljenek vagy megcsonkítsanak valakit.

Voltak néhányan, akik elkezdtek kegyetlenebb varázslatokat használni. Leginkább azok, akiket már ért olyan átok, ami majdnem megölte őket. Olyan volt ez, mint egy rosszul őrzött titok az Ellenállás soraiban; mindenki szemet hunyt felette, és úgy tett, mintha nem így lenne.

Valahányszor Hermione megjelent egy magas szintű rendi gyűlésen, mindig kifejtette, hogy miért kell minden harcost a párbajozáshoz használt hatékonyabb varázslatokra tanítani. Minden alkalommal hitetlenkedő pillantásokat kapott.

Úgy látszik, a „Fény” oldalán állni azt követelte meg, hogy teljesen esélytelenként harcoljanak. Arról nem is beszélve, hogy az ellenségeik mindannyiukat meg akarták ölni, majd meggyilkolni és leigázni minden muglit Európában. Úgy látszik, ez még mindig nem volt elegendő indok arra, hogy önvédelemből megöljék a halálfalókat.

A válasz, amit kapott, minden alkalommal ugyanaz volt. Egy gyógyító nem tudhatta, hogy a sötét átkok használata végül is megrontja az embert? Ha a Rend és az Ellenállás tagjai személyes döntöttek az ilyen varázslatokat használatáról. A Rend senkitől sem követelte volna meg. Soha nem tanítana ilyesmit senkinek.

Különben is, valaki mindig bátortalanul rámutatott arra, hogy Hermione milyen lehet odakint a csatatéren azzal a döntéssel szembesülni, hogy véget kell vetnie valaki más életének. Mindig is Grimmauld téren tartózkodott, gyógyítóként, bájitalmesterként és a Rend kutatójaként tevékenykedett. Ott volt rá szükségük. Hagynia kellett a harcra szakosodott embereknek meghozni a döntéseket a háborús stratégiákról.

Ez elég volt ahhoz, hogy Hermione sikítani akarjon.

Miközben Lee Jordan mellett állt, forrongva, amikor meghallotta a fa csikorgó koppanását a földön, és megfordult, Rémszem Mordon belépett a szobába. Egyenesen rá nézett.

– Granger, egy szóra – mondta.

Megacélozva magát megfordult, hogy kövesse a férfit a folyosón. Remélte, nem fogják megint leszidni, amiért volt képe megkérdőjelezni a Rend háborús stratégiáját. Nem gondolta, hogy Rémszem ezt tenné; ő volt azon kevés rendtagok egyike, akik nem ellenezték a véleményét.

Mordon egy kis szobába vezette őket, és amikor már bent voltak, megfordult, és egy sor bonyolult és erős védő varázslatot mondott.

Miután végzett, alaposan körülnézett a szobában. Mágikus szeme pörgött, ahogy minden sarkot alaposan szemügyre vett. Egy perc múlva ránézett a lányra.

Furcsán feszültnek tűnt, még egy olyan emberhez képest is, aki gyakrabban mondogatja „lankadatlan éberséget”, mint bárki mást.

Úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát.

– Elveszítjük a háborút – szólalt meg egy pillanat múlva.

– Tudom – mondta Hermione ólmos hangon. – Néha úgy érzem, mintha én lennék az egyetlen ember, aki ennek tudatában van.

– Vannak emberek, akik csak az optimizmus által táplált harcra képesek – folytatta Mordon vontatottan. – De… lassan kifogyunk az optimizmusból.

Hermione csak bámulta tovább. Nem volt szüksége rá, hogy a férfi ezt megmondja neki. Ő tudta.

Ő volt az, akinek tartania az embereket, miközben azok kínok között haltak meg, olyan átkoktól, amelyeket nem tudott visszafordítani. Neki aztán be kellett sétálnia egy eligazítóba, fel kellett sorolnia a halottakat és a sérülteket, részletezve a felépülésük várhatóan mennyi ideig tart, és várható-e, hogy ezek az emberek újra harcolni fognak, ha gyógyulásuk befejeződik.

– Felmerült egy lehetőség – szólt Mordon halkan. Alaposan tanulmányozta a nő arcát. – Egy olyan, amely megfordíthatja a háború menetét.

Hermionéban nem maradtak reménytartalékok, és felderüljön ezekre a szavakra. Abból a kontextusból kiindulva, amelyben Mordon beszélt hozzá, gyanította, ennek az ára elég meredek ahhoz, hogy megkérdőjelezhető legyen.

– Igen?

– Ahogy Voldemort erői növekednek, Perselus jelentősége is korlátozódott. Elsősorban Dolohovval folytatta a kutatást és az új átkok kifejlesztését. A támadási stratégiákról nem tájékoztatják őt.

Hermione bólintott. Ezt ő is észrevette az elmúlt hónapokban. A Rend többi tagja közül néhányan ezt alkalmat ragadták meg arra, hogy ismét megkérdőjelezzék Piton hűségét.

– Lehetőségünk van arra, hogy egy új kémet hozzunk be. Valaki, akinek magas rangja van Voldemort seregében, és hajlandó átállni hozzánk.

Hermione szkeptikusan bámult Mordonra.

– Valaki, aki magas rangú, és most akar átállni?

– Feltételesen – tisztázta Mordon. – A Malfoy fiú. Azt mondja, kémkedni fog, hogy megbosszulja az anyját. Teljes kegyelmet, és… – habozott – és téged akar. Most és a háború után.

Hermione döbbenten állt. Ha Mordon most átkozta volna meg, akkor sem tudott volna jobban meglepődni.

– Perselus szerint az ajánlat megalapozott. Azt mondja, Malfoy valamiféle vonzalmat érzett irántad az iskolában. Semmi sem utal arra, hogy az ajánlatot parancsra tette volna.

Hermione alig jegyezte meg a szavakat, miközben megszédülve állt ott.

Az iskola óta nem látta Malfoyt.

Alig kezdődött el a hatodik év, amikor Dumbledore meggyilkolásával, majd azt követő menekülésével háborút indított. Néha hallott róla, amikor Perselus friss híreket hozott Voldemort halálfalónak katonai felépítéséről. Malfoy az évek során folyamatosan felfelé lépdelt a ranglétrán.

Miért fordulna át Malfoy? A háborúért joggal lehetett az ő vállára rakni a felelősséget. Nem volt hihető oka egy ilyen késői váltásnak.

Talán Voldemort hatalma mégsem volt olyan biztos, mint gondolták. Talán a soraik kezdtek felbomlani. Túl szépnek tűnt ez, hogy igaz legyen.

De miért pont őt akarta?

Nem emlékezett rá, hogy az iskolai rivalizálásukban lett volna valami különös. Mindig is sokkal nagyobb figyelmet fordított Harry megfélemlítésére, mint rá. Ő mindig is inkább csak egy lábjegyzet volt; egy plusz sértés, mert mugli születésű volt. Soha nem ő állt a férfi gonoszságának igazi célpontja.

Hacsak… hacsak… a lány követelése nem volt valamiféle bosszú Harryn.

Talán azt hitte, ő és Harry együtt vannak. Szemétláda.

Csak állt ott gondolkodva, amíg Mordon újra meg nem szólalt.

– Nem sok minden van, amit ne tennék meg azért az intelligenciáért, amit fel tudna ajánlani. De egyet kell értenem vele. Azt akarja, hogy hajlandó legyél rá.

Nem. Nem. Soha.

Leküzdötte a visszautasítást. A kezét addig szorította, amíg a bőr alatt érezte a kézközépcsontjai körvonalait.

– Megteszem – mondta, nem hagyva, hogy a hangja meginogjon. – Feltéve, ha nem tesz semmi olyat, ami akadályoz abban, hogy segítsek a Rendnek. Megteszem.

Mordon figyelmesen tanulmányozta a nőt.

– Többet kellene gondolkodnod rajta. Kaphatsz néhány napot. Ha ezt megteszed, nem mondhatod el senkinek. Csak a háború után. Sem Potternek, sem Weasleynek, sem másnak. Kingsley, Perselus, Minerva és én leszünk az egyetlenek, akik a Rend tagjai közül tudnak róla.

Hermione mereven felnézett rá. A mellkasában olyan érzés volt, mintha valami összezsugorodna és haldokolna benne, de nem hagyta, hogy foglalkozzon vele.

– Nincs szükségem több gondolkodási időre – közölte élesen. – Tisztában vagyok vele, mit kér. Minél hamarabb megkapjuk az információt, annál jobb. Nem halogatom azért, hogy legyen időm töprengeni vagy rettegni egy már meghozott döntésen.

Mordon élesen bólintott.

– Akkor megüzenem, hogy beleegyeztél.

Levette a varázslatokat az ajtóról, Mordon kitrappolt, magára hagyva Hermionét, hogy feldolgozza, mibe egyezett bele.

Nem volt biztos benne, hogy mit érez.

Mintha sírt volna. Ez volt a legerősebb vágya.

Úgy érezte, mintha Mordon az ő vállaira tette volna a háborút.

De az is remélte, talán, már amennyiben lehetett reményt érezni, miután lényegében beleegyezett abba, hogy eladja magát egy halálfalónak, mint háborús zsákmányt.

Hermione már régóta nem érzett reményt.

Valahogy egészen Dumbledore haláláig, sőt még egy darabig utána is azt hitte, hogy a háború egyszerű és rövid lesz. Harry annyiszor megmenekült a halál elől az iskolában. Harry, Ron és ő annyi lehetetlen helyzetet legyőztek.

Ezért azt hitte, okosnak lenni, jónak lenni, a barátság, a bátorság és a Szeretet ereje elég ahhoz, hogy megnyerjék a háborút.

De nem így történt.

Okosnak lenni nem volt elég. A benne lévő jóság porrá őrlődött a sok elvesztett vagy tönkretett élet súlya alatt, és még mindig nem volt mit felmutatnia. A barátság nem akadályozta meg, hogy valaki kínok között sikoltozva haljon meg. A bátorság nem nyert csatát, amikor az ellenségednek számtalan módszere volt arra, hogy végleg eltávolítson a háborúból, te pedig megpróbáltad őket legyőzni a sóbálvány átokkal. A szeretet még nem győzte le Voldemort gyűlöletét.

Úgy tűnt, a háború minden egyes nappal, amellyel elhúzódott, az esélyek egy kicsit jobban csökkentek.

Harry kezdett megtörni a nyomás és a bűntudat alatt. Olyan sovány és kimerült volt, hogy attól félt, bármelyik nap összeroppanhat.

Egyre jobban visszahúzódott, egyre jobban magába zárkózott. Úgy tűnt, Dumbledore halála ilyen röviddel Sirius elvesztése után, olyannyira kizökkentette, amit sosem heverte ki teljesen. Úgy tűnt, minden egyes haláleset és sérülés, ami a barátaival történt, egy kicsit közelebb taszította egy olyan szakadék felé, amiből Hermione nem volt biztos benne, hogy a varázsló onnan vissza tudna jönni.

Harry abba a reménybe kapaszkodott, hogy a háború valahogy úgy ér véget, hogy utána normális életet élhet. Ez a lehetetlen hit volt az, ami továbbra is vitte előre.

Ő volt az, aki a leghatározottabban ragaszkodott ahhoz, miszerint a Rend és az Ellenállás soha ne használjon sötét mágiát. Ha ezt megteszik, érvelt, akkor nem lesz visszaút. Életük végéig megfertőződnének általa. Nem jobbak, mint a halálfalók.

Így Hermione kénytelen volt végignézni, ahogy a Rend és az Ellenállás nagy része mellé áll. Aztán végignézni, ahogy a barátaik meghalnak a kórházi kórtermében. Harryre támaszkodtak. Ha kétségbeesett, teljesen összetört és feladta volna…

A Rendnek kétségbeesetten szüksége volt előnyre. Egy kis információra. Tudni valamiről, mielőtt egy rajtaütésen lecsapnak. Hol vannak a sebezhető pontok. Bármit.

Malfoy ezt megadhatta nekik.

Személyesen a nagynénje, Bellatrix, képezte ki, mielőtt anyjával együtt meghalt. Az egykori mardekáros férfi magasra emelkedett.

Most olyan ajánlatot tett, amit nem utasíthattak vissza.

Amit Hermione sem tudta visszautasítani.

Nyilvánvalóan tisztában volt ezzel, úgy viselkedett, mint egy király, aki adót követel.

Mert lenyűgözte a lány…

A boszorkány elgondolkodott rajta.

Ha Perselus nem erősítette volna meg, sosem hitt volna el ilyesmit.

Hogy megbosszulja az anyját. A kegyelemért. Ő kellett Malfoynak, most és a háború után is. Melyik volt az igazi indíték? Vajon bármelyik az volt egyáltalán? Vagy volt egy másik szempont, amivel játszadozott?

Az anyja már több mint egy éve halott volt, egy szokatlan balesetben Bellatrix Lestrange-dzsel együtt, amikor egy halálfaló megpróbálta megakadályozni Harry és Ron menekülését a Lestrange kastélyból. Igazából egyik fél sem tehetett arról, hogy meghaltak. Ha a halála véget vetett volna Malfoy hűségének, akkor az már akkor megtörtént volna. Nem egy évvel később. Nem azután, hogy kihasználta a nagynénje által hagyott űrt, és még magasabb hatalmi pozícióba került.

Azonban kegyelmet kérni furcsának tűnt. Hacsak nem volt valami elképesztő esemény, amiről nem volt tudomása, akkor a Rend győzelmének valószínűsége a legjobb esetben is csekélynek tűnt.

Tehát miatta? Talán jobban gyűlölte őt, mint azt a lány gondolta volna. Vagy vágyott rá…

Megborzongott az undortól, és megpróbálta elhessegetni a gondolatot, mielőtt elkapta magát, és kényszerítette arra, hogy megálljon, aztán átgondolja a dolgot.

Ha a férfi őt akarta… akkor a lehetőség nem csak a beleegyezésén múlott. Ha egyszer, vagy talán többször is megkapta volna, ha csak a bosszú hajtotta, megunta volna a lányt.

Talán ez csak egy játék volt számára.

Játszik egy kicsit kémkedőt, kap egy esélyt, hogy térdre kényszerítse. Tudva, hogy Harry megmentéséért megtenné ezt. Megmenteni a Rendet. És aztán - miután megkapta, amit akart - visszafordul. Félredobja őt, és végignézi, ahogy mindannyian meghalnak.

Összeszorult a torka, és úgy érezte, mintha rosszul lenne. Elnyomta a rémületet, és nem törődött a gyomra mélyén érzett szorító, görcsös érzéssel.

Meg kellett találnia a módját, hogy lenyűgözze a férfit, és lekösse a figyelmét, az érdeklődését.

Lehetséges lenne ez egyáltalán?

Fagyos érzéssel sodródott ki a szobából, és visszament a kórterembe. A szobában még mindig csend volt.

– Poppy, szükséged van most rám? Vagy nem baj, ha kimegyek? – kérdezte halkan.

– Persze, drágám. Menj, és pihenj. Már tizenkét órája talpon vagy – mondta neki Pomfrey gyengéden. – Ha bármi történik, majd hívlak.

Hermione a csuklóján lévő karkötőt babrálta. Egy proteusz bűbájjal látták el, amelyet a Rend arra használt, hogy a védett házakba hívja őt, ahol a legsürgősebben szükség volt rá.

Kilépett a kórteremből, és felment a szobájába. Nem állt szándékában pihenni. Elment, átöltözött tiszta ruhába, majd kiment a bejárati lépcsőre, és hoppanált.

A varázsvilágban nem volt meg az, ami neki kellett.

Elindult a legközelebbi Waterstones felé.

Végigböngészte a részlegeket. Addig válogatott könyveket a filozófia részlegből, a pszichológia részlegből, a párkapcsolati részlegből és a történelmi részlegből, amíg egy nagy tucatnyi könyve nem lett.

A női eladó, aki a könyvek halmozását végezte, összevonta a szemöldökét, miközben végigpásztázta a címeket. Több történet és életrajz ágyasokról és női kémekről, egy vastag útmutató a szexről, A háború művészete Sun Tzu-tól, A életbölcsesség kézikönyve Baltasar Graciantól, A fejedelem Machiavellitől. Befolyás: Tudomány és gyakorlat Robert Cialdinitől, könyv a testbeszédről. Bevallottan furcsa választás volt.

– Egy egyetemi dolgozathoz kellenek – hazudta Hermione indulatosan, úgy érezte, magyarázkodnia kell.

– Néhány közülük személyes használatra is jól jöhet, gondolom. – Az eladó pimaszul kacsintott rá, miközben a könyveket egy táskába tette.

Hermione érezte, ahogy elpirult, de kényszerítette magát, hogy nevessen.

– Hát, én csak megveszem őket – viccelődött, de a szavaknak homok íze volt a szájában.

– Ha legközelebb bejössz, meséld el nekem, hogy ez az esszé átmegy-e a tanárodnál. És hogy ezek közül végül bármelyik hasznos volt-e valamelyik a tanórán kívüli tevékenységeknél.

Hermione kínosan bólintott, miközben fizetett, és kivitte a táskát a boltból.

McGalagony arca a lány szavainak hallatán elképedt. Minerva is tudott róla.
De Mordon volt az, akit kiválasztottak, hogy beszéljen Hermionéval. Kíváncsi volt, vajon miért.

Kissé rosszul érezte magát, ahogy a mostani könyvválasztékot nézegette. Egy csésze teára vágyott. Nos, igazából be akart bújni egy lyukba, és ott meghalni, de a tea volt a második választása.

Talált egy közeli boltot, és amíg várt, előhalászta azt a könyvet, amelynek a címe a legkevésbé nyugtalanította.

– Dolgozz a céljaidért közvetve és közvetlenül is. Az élet az emberi rosszindulat elleni küzdelem, amelyben a bölcsesség a tervezés stratégiájával kerül szembe. Az utóbbi soha nem azt teszi, amit jelez, sőt, célja a megtévesztés. A fanfár a fényben, de a megvalósítás a sötétben zajlik, a cél mindig a félrevezetés. A szándékot felfedik, amivel elterelik az ellenfél figyelmét, majd megváltoztatják, hogy a célt azzal érjék el, ami váratlan volt. A belátás azonban bölcs, óvatos, és a páncél mögött várakozik. Mivel mindig az ellenkezőjét érzékeli annak, amit érzékelnie kellett, és azonnal felismeri a trükk valódi célját, minden első célzást átenged, és lesben áll a másodikra, sőt a harmadikra is. Az igazság szimulációja most a megtévesztés szépítésével emelkedik magasabbra, és megpróbálja, az igazságon keresztül magát az igazságot meghamisítani. Megváltoztatja a színjátékot, hogy megváltoztassa a trükköt, és az okot a fantomnak tünteti fel azáltal, hogy a legnagyobb őszinteségre alapozza a legnagyobb csalást. De az óvatosság éberen őrködik, tisztán látva a szándékot, elfedve a fénybe öltözött sötétséget, és felismerve azt a legravaszabb tervet, amely a legművészibbnek látszik. Ily módon Python önfejűsége Apolló átható sugarainak egyszerűségével áll szemben. *

Hermione az ajkát rágta, miközben töltött magának egy csésze teát, és ismét Malfoyon elmélkedett. A keze a torkához vándorolt, és idegesen játszadozott a nyaklánca láncával, hurkokban csavargatta az ujjai körül.

Aztán a táskájában kotorászott, és a pálcájával alattomosan átváltoztatta a pennát és a pergament egy tollá és egy kis jegyzetfüzetté. A jegyzetfüzet tele lett jegyzetekkel, mire a teáskanna kiürült.

Miközben a könyveket a kibővített táskájába gyömöszölte, átgondolta a helyzetet, amelyben találta magát.

Nem mehetett bele feltételezésekkel. Ha így tenne, valószínűleg elnézne valamit.

Közel hat év halálfalóként eltöltött idő után Malfoy valószínűleg igencsak ügyes manipulátor volt.

Perselus jelentései Voldemort belső körének dolgairól azt mutatták, hogy kíméletlen politikai környezetről van szó. Voldemort kegyetlen mester volt, és kíméletlen a büntetéseiben. A halálfalók kevéssé voltak lojálisak egymáshoz. Szívesen kivégezték az előttük állókat, ha ez segített nekik biztosítani a saját helyüket, vagy nagyobb hatalomhoz és védelemhez jutottak saját maguk számára.

Malfoy ajánlata könnyen lehetett mind csak egy csel, hogy még magasabbra emelkedjen. Hogy Voldemort kettős ügynöke legyen, ugyanúgy, ahogy Piton is az volt a Rend számára. Hogy hamis információkkal táplálja őket egy kritikus ponton, ami a bukásukhoz vezethet.

Perselus azonban támogatta az ötletet, láthatóan azon a véleményen volt, hogy Malfoy ajánlata megalapozott. Beszélnie kellett vele. Tudni akarta, hogy pontosan mit vett észre, hogy elhitte.

Besurrant egy sikátorba, és visszatekintett a Grimmauld térre. Ahogy felfelé tartott a szobájába, észrevette, hogy Lavender Brown elhagyja a szobát, amit Ron Harryvel és Freddel osztott meg.

Ron és Lavender nem voltak éppenséggel kapcsolatban. Ronnak körülbelül öt szeretője volt, akiket a küldetéseket és rajtaütést követően elérhetőségük alapján váltogatott. A háború még dühösebbé és feszültebbé tette. Folyamatosan feszült volt, ahogy a rajtaütéseket és csetepatékat tervezgette. A varázslósakkban való jártassága a háborús stratégiában alkalmazható tehetségévé vált. Hajlamos volt minden veszteséget személyes felelősségének tekinteni. Ha éppen nem dugott meg valakit, hajlamos volt a robbanásszerű dühkitörésekre.

Mindenkinek más-más volt a küzdési mechanizmusa.

Neville Longbottom és Susan Bones annyi bumszalagbőrt szívott a padláson, hogy még a füstűző és frissítő bűbájt után is bűzlöttek tőle.

Hannah Abbott addig rágta a körmét, amíg vérezni nem kezdett.

Charlie-nak volt egy csípőflaskája, amiről Hermione azt gyanította, egy észrevehetetlen tágító bűbáj van rajta, tekintve, hogy az aznapi mérge sosem tűnt úgy, mintha kiürülne.

Harry cigarettázott, és szokás szerint bejárt a mugli bunyós klubokba.

Hermione tétovázott a folyosón, egy pillanatig Lavender után bámult, mielőtt odament volna, és könnyedén bekopogott a hálószoba ajtaján.

– Nyitva van! – Ron szólt.

Hermione bekukucskált, és Ron egy inget húzott magára.

– Minden rendben? – érdeklődött.

– Igen – mondta a lány kínosan. – Csak-csak arra gondoltam, hogy el tudnád mondani, mi történt, amikor leégett a Lestrange-kastély. Éppen egy kis varázslatkutatást végeztem. Tűzörvény volt, ugye?

Ron furcsán nézett rá.

– Az már régen volt. De igen, miután Harryt és engem elkaptak azok az emberrablók. Egy mérgesszömörce bűbájjal az arcába vágtam, hogy ne ismerjék fel rögtön. Elvittek minket Bellatrixhoz, és a nővére is ott volt. Elküldték Malfoyt, hogy jöjjön és azonosítsa Harryt, mielőtt hívták volna Voldemortot. De mielőtt ő odaért volna, Luna visszaszólt a Rendnek, és ő, Mordon, Tonks és Charlie megjelentek azon a sárkányon, betörték azt az átkozott ablakot.

A férfi végigsimított a haján, és Hermione fájdalmasan vette észre, hogy szürke csíkok vannak benne.

– Mindegy, utána már csak őrület volt. Repkedtek a varázslatok, és Crak, azt hiszem, megpróbált megállítani minket egy tűzörvényátokkal, és elvesztette az irányítást felette. Mindig is egy idióta volt. Percek alatt leégett az egész hely. Valószínűleg mindannyian meghaltunk volna, ha nincs Charlie sárkánya. De nem tudtuk elkapni Lunát. Túl messze volt… az egyik tűzkiméra elnyelte. – Ahogy beszélt, Ron arckifejezése egyre távolabbra került és kísérteties lett.

– És így halt meg Bellatrix és Narcissa is? – kérdezte Hermione.

– Igen. Valószínűleg ki tudtak volna hoppanálni a kastélyból, ha időben észreveszik. De Crak pont mögöttük állt, amikor varázsolt. Őket találta el először, valószínűleg ezért vesztette el az irányítást. Kiakadt, amikor rájött, hogy milyen nagy szarban lesz, amiért megölte Bellatrixot.

– Valószínűleg – bólintott Hermione.

– A tűzörvény nem vicc, Hermione. – Ron komolyan bámult rá. – Tudom, hogy mindig azt akarod, hogy a Rend kezdjen el veszélyesebb varázslatokat használni, de attól, hogy ez nem sötét mágia, még nem lesz kevésbé komoly. Ha megpróbálod erőltetni a tűzörvény használatát a csatatéren, én leszek az első, aki leállít.

Hermione összepréselte az ajkait, és a kilincset addig szorította, amíg az halkan meg nem recsegett. Gyorsan lazított a szorításán.

– Nem vagyok idióta, Ronald. Csak hamukuszmatojásokra van szükségem a bájitalok készítéséhez, és próbálom eldönteni, mi lesz a legjobb tűzvarázslat. – Nevetséges hazugság volt, de Ron már évek óta nem főzött bájitalt.

– Ó. Hát valószínűleg nem a tűzörvény.

A lány élesen egyetértően bólintott.

– Hát, akkor nekem még egy kis kutatást kell végeznem – mondta, és kivonult a hálószobából.

Ahogy kinyomta a saját szobája ajtaját, Harry és Ginny bűntudatosan szétugrottak.

– Bocsánat – mentegetőzött Hermione. – Megzavartam valamit?

– Nem – mondta Harry gyorsan. – Csak további részleteket kérdeztem Gintől arról a küldetésről, amiről Deannel visszatértek.

Harry gyorsan elhagyta a szobát.

Hermione szemügyre vette Ginnyt.

– Küldetés részletei?

Ginny elpirult.

– Csak beszélgettünk. Ő még mindig… nem akar. Csak-csak néha eljön beszélgetni.

Harry és Ginny évek óta táncoltak egymás körül. Az érdeklődésük nyilvánvaló volt, de Harry nem volt hajlandó egy kapcsolatra. Azt mondta, túl veszélyes lenne. Mert céltáblát festene Ginny hátára.

De valahányszor Ginny mással randevúzott, Harry hajlamos volt kiszökni a mugli Londonba, és hiányzó fogakkal, törött orral, felhasadt ujjpercekkel, valamint betört szemgödrökkel és bordákkal térjen haza, ezek drámaian megnövekedtek.

Ginny már több mint egy éve nem randizott senkivel. Mint egy fekete lyuk, úgy tűnt, az elérhetősége magához vonzotta Harryt. Úgy tűnt, nem tudta magát távol tartani tőle, de arra sem tudta rávenni magát, hogy beismerje az érdeklődését.

– Legalább veled beszélget – mormogta Hermione.

Hermione és Harry eltávolodott egymástól. A sötét mágia használatára vonatkozó sürgetését a férfi a bizalom hiányának tekintette benne és Dumbledore-ban. Esetleg még árulásnak is, bár sem Harry, sem Ron nem használta volna ezt a szót. Valahányszor a lány bármit is mondott a sötét mágia használatáról, napokig alig beszélt vele.

Elhessegette magától a gondolatot. Nem tudott erre gondolni. Már így is túl sok mindent kellett átgondolnia.

*Baltasar Gracian: Az életbölcsesség kézikönyve
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|11 Aug 2022

Powered by CuteNews