Fejezetek

írta: SENLINYU

6. fejezet
6. fejezet

Hermione nem szólt semmit. Csak nézte a varázsló.

Megkönnyebbült attól, amiért nem reszketett.

Kényszerítette magát, hogy a férfi tekintetébe nézzen, és emlékeztette magát, ez csak egy kis ideig kell elviselnie, csak addig, amíg ki tud dolgozni egy tervet.

Ki bírja. Ki fogja bírni.

Bizonytalan volt abban, mit is kellene tennie. Azt várta tőle a férfi, hogy lefeküdjön az ágyára?

A varázsló elsétált mellette a szekrényhez, és miután egy pillanatra az ajtóra tette a kezét, rántással kinyitotta.

Talán Malfoy nem volt teljesen szerzetes. A szekrényben szinte egy egész szoba kapott helyet. Az ajtóban egy teli bárpult állt, Malfoy pedig lekapott egy üveg lángnyelv whiskyt a polcról, és a fogaival kihúzta a dugót. Azt a padlóra köpte, majd az ajkához emelte az üveget, és a lányra meredt.

Hermione csak várt.

Egy perc múlva a varázsló elővette a pálcáját, és egy gyors mozdulattal egy asztalt varázsolt a padló közepére. Hermione teljesen tanácstalanul meredt rá, majd Malfoyra nézett.

A férfi gúnyosan rávigyorgott.

– Hajolj le! – mondta halk, gúnyos hangon, és lefelé mutatott.

Hermione nem gondolta volna, hogy még ennél is jobban tudna undorodni tőle, de úgy látszik, mégis. Addig harapdálta az ajkát belülről, amíg érezte, ahogy a bőr megadja magát, és a vére ízért ízlelte a nyelvén, miközben lába automatikusan engedelmeskedni kezd.

Lassan odasétált, és egy pillanatnyi tétovázás után áthajolt az asztalon.

A falap a csípőcsontjába vágott. A kezével a szélébe kapaszkodott, és addig markolta, amíg az ujjbegyei kifehéredtek az erőlködéstől. Küzdött, hogy ne remegjen. Az egész testét feszültnek érezte a teljes kiszolgáltatottságtól. A feszülten próbált mindenre figyelni.

Egy kis ideig csend volt, nem történt semmi, aztán hallotta, hogy Malfoy lassan közeledik felé.

Közvetlenül mögötte állt meg, és ismét elcsendesedett minden. Érezte a férfi tekintetét magán.

A levegő megváltozott.

– Még mindig szűz vagy, Sárvérű? Emlékszel egyáltalán erre?

A lány összerezzent, amikor rájött, hogy valóban nem tudja.

A férfi közelebb lépett.

– Biztos vagyok benne, hogy Weasley vagy Potter valamikor megfektetett. – Hallotta a gúnyt a varázsló a hangjában.

A férfi keze rövid ideig megpihent a hátán, miközben felhúzta a szoknyáját a derekáig. A lány érezte a szoba hideg levegőjét a bőrén. Annyira remegett, hogy az asztal is vele együtt mozgott.

– Nos, azt hiszem, hamarosan megtudjuk választ – szólalt meg újra, s kiadta a parancsot: – Tárd szélesebbre a lábad!

A lánynak kényszerítenie kellett magát, hogy megmozduljon.

Érezte a férfi ujjait magán, és kissé összerándult.

A varázsló motyogott valamit az orra alatt, majd Hermione valami meleg és folyékony dolgot érzett odalent. Egy síkosító bűbáj. A lány hirtelen mozdult meg, az asztallába csikorgott a padlón.

– Nem engedhetjük, hogy bármilyen sérülés vagy fertőzés rontsa az élményt – magyarázta gúnyos hangon.

Hallotta, ahogy az öve kattan, majd figyelmeztetés nélkül felnyársalta őt.

Hermione megpróbálta visszatartani a torkából feltörő zokogást, hirtelen behatolás váratlanul érte. A lány kiáltására a férfi megdermedt, de csak egy pillanatra, mielőtt újra mozgásba lendült. Azon kívül, ahol összekapcsolódtak, nem ért hozzá a lányhoz. Jobb kezével az asztalba markolt, közel ahhoz, ahová a lány arca ráborult a falapra. A boszorkány egy fekete gyűrűt látott az ujján, amely halványan csillogott.

Amikor elélvezett, a mozdulatai egyenetlenebbé és durvábbá váltak, majd hirtelen halk sóhajjal elcsendesedett.

Csak egy másodpercig maradt ott, mielőtt kirántotta magát a lányból, és visszasétált a bárpulthoz.

– Kifelé! – A hangja éles volt.

Hermione megrázta a fejét.

– Nem lehet – igyekezett nem zokogni, miközben ezt kimondta, de a hangja remegett. – Tíz percig nem mozdulhatok utána.

A férfi dühösen vicsorgott. Hirtelen eltűnt alatta az asztal, és a lány a padlóra zuhant, élesen beverte a homlokát.

– KIFELÉ! – A szoba megremegett a hangjától.

Hermione feltápászkodott, és elmenekült. Kábultan botladozott a folyosón. Próbált visszaemlékezni a visszaútra.

A mellkasa összeszorult, ahogy igyekezett nem hiperventillálni. Nem látott tisztán. Megérintette a homlokát, ami felrepedt ott, ahol megütötte. A vér a szemébe folyt.

A lépcső tetején állt meg. Igyekezett visszaemlékezni a visszaútra. A vér belefolyt szemébe. Érezte, hogy a lába között folyadék szivárog, és lecsorog a combján. Remegett. Nem tudott visszaemlékezni, hol van a szobája.

Viszont, ha ott maradna, akkor Astoria megtalálná, és kivájná a szemét, vagy levágná az ujjait, vagy kitépné a fogait.

Megbotlott, majdnem leesett a lépcsőn.

Rövid, gyors lélegzetet vett, miközben próbált nem hangosan zokogni.

Nem értette. Túlélte a háborút. Végignézte, ahogy a barátai a szeme láttára halnak meg. Több mint egy évig épelméjű maradt, egyedül egy sötét cellában. De az, hogy arra kényszerítsék, hogy bűnrészes legyen a saját megerőszakolásában… már képtelen volt elviselni. Tudta, másnap újra meg kell tennie. És a következőn is. És az azutáni napon.

Szédülten bámult lefelé az előszobába.

Ha egyszerűen átvetné magát a korláton, Malfoy nem tudná megállítani.

Vége lenne.

Előrehajolt, és lenézett az előcsarnok asztalára. Csak még egy kicsit…

Egy csáklyaszerű szorítás zárult a karja köré, és elrántotta magától.

Megfordult, és Malfoy dühösen bámult rá.

– Ne merészeld! – vicsorogta. Arca fehér volt a dühtől.

– Kérlek, Malfoy… – zokogta. – Kérlek…

A férfi lerángatta a lépcsőn, és a házon keresztül vonszolta, miközben a lány sírt. Gyakorlatilag berúgta a szobája ajtaját, majd berángatta őt magát, és az ágyra lökte.

– Evanesco! – csattant fel. A pálcáját a lány arcára szegezte, és hirtelen eltűnt a vér a szeméből. Ezt egy gyógyító bűbáj követte. Aztán Malfoy csak állt ott, és bámulta a lányt leplezetlen dühvel.

– Tényleg azt hiszed, nem fogom észrevenni, ha megpróbálod megölni magad, Sárvérű? – kérdezte végül, miután a lány abbahagyta a zokogást.

– Csak hagyd, hogy megtegyem – mondta a boszorkány fásultan. A szíve hevesen dobogott a mellkasában. – Biztos vagyok benne, hogy adnak neked egy új sárvérűt, akivel szaporodhatsz. Te is utálsz engem, Malfoy. Tényleg azt akarod, hogy én legyek a gyermekeid anyja? Hogy az arcomat lásd bennük? Biztosan vagyok benne, tudnál olyan meggyőző ürügyet találni arra, amiért megölsz.

Malfoy harsányan felnevetett.

– Ha ilyen egyszerű lenne, most azonnal megölnélek. Úgy tűnik, életedben először alábecsülted mennyire értékes is vagy. A Sötét Nagyúr nagyon kíváncsi, milyen utódokat fogunk nemzeni. Mihelyst szültél nekem néhány örököst, el akar küldeni téged más varázslócsaládokhoz is. Ti, kis kancák, elég jó árucikkek vagytok. A Sötét Nagyúr egy egész termékenységi programot tervez több generáción átívelően.

Hermione elborzadva bámult rá.

A férfi közelebb lépett hozzá, az arckifejezése fenyegető volt.

– Ne feledkezzünk meg az emlékeidről sem. Az a tény, hogy volt valami, amit még a háború elvesztése után is érdemesnek tartottál eltitkolni, aggodalomra ad okot. Amíg nem tudom, miért, addig nem fogsz meghalni. Azonban az, hogy mennyi szabadságot engedek neked és milyen gyakran kell felügyelnem téged, azt kis öngyilkos gondolataid fogják eldönteni.

Hermione dermedten ült ott. Valahol azt hitte Malfoy jelenti a véget számára. Kikényszeríti, hogy egy gyereket szüljön neki, és aztán megszabadul tőle. Eszébe sem jutott, hogy azt akarták tőle, egyik varázslócsaládból a másikba kerüljön, amíg a teste fel nem adja a szolgálatot.

Malfoy körbepillantott a szobában, majd vissza a lányra. Az arca feszült volt, a tekintete pedig acélos.

– Nos – sóhajtott –, nem terveztem, hogy ezt rögtön azután csinálom, hogy az első alkalommal megdugtalak, de ha már itt vagyok, és nincs további tervem az estére… nem is kell jobb alkalom. Lássuk csak, pontosan, mi játszódik le a kis Sárvérű elmédben. Hány ötleted van még?

Mielőtt a lány elhúzódhatott volna, a férfi a pálca hegyével kényszerítette, hogy felemelje az állát, és hideg, szürke szemei a lány tudatába mélyedtek.

Most nem foglalkozott a lány elzárt emlékeivel. Közvetlenül a háború utánra ment, a fogságba ejtése utánra és onnan haladt tovább.

Hermione nem ellenkezett. Ha megpróbálta volna, csak még jobban fájt volna, és a férfi akkor is erőszakkal tört volna utat magának. A boszorkány az ágyra rogyott, ahogy a varázsló gondolatainak súlya az övébe fúródott.

Az ujjai önkéntelenül megrándultak, de egyébként mozdulatlan maradt.

Malfoy gyorsan átszaladt a hosszú, csendes, elszigetelt hónapokon, majd folytatta tovább. Miután kirángatták a cellából, megkínozták, sóbálványátokkal sújtották, majd újra megkínozták azzal, hogy nem kábították el. Tudomásul vette a Hannahval folytatott beszélgetését és az elmegyógyító leírását Hermione állapotáról. Figyelte a technikákat, amelyekkel Voldemort és Piton megpróbált betörni az elzárt emlékeibe. Különösen az érdekelte, hogy milyen cselszövésekkel próbálta megölni magát vagy megszökni. A lány érezte, ahogy a férfi jól szórakozott az elméletein, hogy szerinte ki lehet a Helytartó. A gondolatain, vajon kihasználhatná-e, és megölethetné-e.

Hermione nem tudta megszakítani a kapcsolatot és elrejteni az emlékeit. Valahányszor képes volt egy foszlánynál több varázslatot összeszedni, érezte, hogy a bilincsek megakadályozzák ezt.

A férfi gondosan ügyelt a bilincsekre, a beléjük táplált kényszerekre. Látta a sikoltozó lányt, aki teljesen bekattant, és majdnem halálra vert valakit. Majd áttért Hermione érkezésére, és a reakciójára, amikor meglátta őt. Az elméleteire vele és Astoriával kapcsolatban. Folytatta azzal, ahogy a boszorkány feltérképezte a szobájában és a pánikrohamához, amikor ki akart lépni a folyosóra.

Órákig tartott.

Minden részletet átnézett. Az összes fordulatot, kétséget, kérdést és elméletet a fejében. Végül, amikor eljutott az emlékéhez, amikor Astoria aznap este berontott a hálószobájába, és elrángassa őt hozzá, visszahúzódott. Láthatóan nem érdekelte a lehetőség, hogy szemtanúja legyen a lány szemszögéből annak, hogyan erőszakolta meg a férfi.

Hermione úgy érezte, mintha szétzúzták volna a koponyáját. Mozdulatlan maradt. A varázsló csak állt és bámult rá.

– Annyi terv – szólalt meg, miközben kiegyenesedett, hátrahajtotta a fejét, és hideg, gúnyos szemmel méregette őt. – Csalódott lennék, ha nem álltál volna elő egy tervvel. Például, hogy megpróbálsz megölni és megszökni. Alig várom, hogy lássam, mit találsz ki legközelebb. – A férfi áthajolt az ágyon, kegyetlen arca csak egy leheletnyire volt az övétől. – Tényleg azt hiszed, hogy rá tudsz venni arra, hogy megöljelek?

Hermione elfordította a tekintetét a férfi arcáról, és felnézett a baldachinra.

– Nyugodtan próbáld meg – vigyorogta. – Majd azután, ha ráveszed magad, hogy egyedül sétálj ki azon az ajtón.

Aztán ismét kiegyenesedett, és a mosoly eltűnt az arcáról.

– Maradjon távol a szobámtól! Nem akarlak még egyszer ott találni. Itt fogom csinálni. – gúnyosan rávigyorgott a lányra. – Majd küldök egy asztalt, hogy tudd, mikor számíthatsz rám.

Sarkon fordult, és egy újabb szó nélkül kisétált.

Hermione nem mozdult.

Akkor sem, amikor az ajtó zárja kattant.

Az óra mutatói kérlelhetetlenül ketyegtek és ketyegtek, jelezve, hogy elmúlt hajnali három óra.

Akkor sem mozdult, amikor tudatára ébredt a combjain az égő érzésnek, a lábai között érzett gyenge nyirkosságnak és az alhasában tapasztalható ismeretlen fájdalomnak.

Csak feküdt ott.

Egyszer volt, hol nem volt… volt egyszer egy lány, aki harcolt. Aki hitt abban, hogy a könyvek, az okosság, a barátság és a bátorság mindent legyőzhet.

De most…

… az a lány eltűnt.

A háborúban majdnem megölték.

Most Draco Malfoy egy este alatt porig alázta azt a lányt.

Fizikailag és lelkileg is halálra erőszakolta annak a lánynak minden porcikáját.

Hermione feküdt és bámult felfelé az ágy baldachinjára.

Nem sokat törődött már a terveivel. Tudta, hogy az esélyei reménytelenük kicsik. Most pedig Malfoy gúnyolódása megpecsételte a vereség érzését.

Nem mozdult.

Amikor eljött a reggel, de nem kelt fel rögtön. Késő délután volt, mire végre kirángatta magát az ágyból és a fürdőbe vonszolta magát.

Malfoy alig ért hozzá, ellenben ő minden porcikáját lesikálta, hogy minden nyomát eltüntesse.

Eközben felfedezett egy vékony, kidudorodó heget a bordáin, amire nem emlékezett. Mikor kaphatta? Aztán észrevette a halvány hegcsomókat, amelyek a bal csuklóján és a mellkasának felső részén helyezkedtek el.

Mindegyiket alaposan megvizsgálta, de nem tudta, hogyan vagy mikor kapta őket. Nem emlékezett, hogy megsérült volna a végső csata során. A háború befejezése előtt több évvel nem vett részt semmilyen rajtaütésben vagy csatában.

Ahogy újra megvizsgálta a csuklóját, gondolatban felelevenítette az összes olyan átkot, amelyről tudott, és amely ilyen hegeket okozhatott. Hosszú volt a lista. Voldemort létrehozott egy osztályt a hadseregében, amely kifejezetten az új átkok kifejlesztésével foglalkozott. Hermione rengetegszer vesztett el sérülteket egyszerűen azért, mert nem tudta elég gyorsan azonosítani az összes új átkot és hatástalanítani őket.

A víz egyre hidegebb lett körülötte, de ő nem szállt ki belőle addig, amíg nem kezdett el reszketni. Amikor visszament a hálószobába, az ebédje már ott várta. Kedvetlenül turkálta az ételt.

Az ajtóhoz ment, és percekig reszketve állt az ajtó előtt, mielőtt elfordult.

Kinézett hideg, ködös Wiltshire-i tájra. Homlokát az üveghez szorította, és élvezte, ahogy a jeges érzés a bőréhez él. Azt kívánta, bárcsak elég mélyre hatolna, hogy lelkileg is elzsibbadna.

Nem tudta, mit tehetne, csak újabb hiábavaló terveket szőtt.

Nem volt semmi más, amivel lefoglalhatta magát. Nem volt könyv, amit olvashatott volna. Semmi, ami lekötötte volna az elméjét, csak azok a varázsigék, számtani feladatok és bájitalreceptek, amelyeket már ezerszer elmondott magának.

Nem érezte, hogy elmerülne a megnyugtató feledésbe, az időtlen semmibe, ahol nem lát és nem hall semmit. Újra a való világban lenni jobban kétségbe ejtette, mint a cellában raboskodás. Rájönni, hogy mennyire lecsökkent az ereje… Hogy mennyire tehetetlen volt a körülményei ellen… Tudatosult benne, hogy egyetlen könyv, amit tanulmányozott, vagy varázslat, amit megtanult, sem kínál megoldást a körülményeire…

Nem tudta, hogyan törhetne ki.

Még azt sem tudta, hogy hogyan juthatna túl ezen.

Csak meg akart halni.

Még ezt is teljesen elérhetetlennek érezte.

Aznap este pontosan fél nyolckor jelent meg a szobájában az asztal.

Csak néhány órával azelőtt fürdött, így csak bámulta. Felkészült. Gondolkodott.

Legalább személytelen volt az aktus, amire készült.

Bármennyire is megalázó és borzalmas volt, legalább nem kellett Malfoyra néznie, miközben csinálták. Nem kellett hozzáérnie.

Nem akarta látni őt.

Egy perccel nyolc óra előtt közelebb ment, és ráhajolt az asztalra. Széttette a lábát, és elfordította az arcát, miközben az órát nézte.

Amikor az ajtó zárja kattant, ő nem mozdult.

Malfoy nem szólt egy szót sem. Odasétált, és megállt a lány mögött.

Hermione keze remegni kezdett, de nem engedte meg magának, hogy megmozduljon. Nem akart ránézni a férfira.

Összeszorította a szemét, és gyógyító varázsigéket kezdett mondani, a leghosszabbakat, legbonyolultabbakat, amiket ismert. Gondolatban begyakorolta a pálcamozdulatokat.

A szoknyája felhúzódott, és érezte, ahogy a kezében lévő remegés szétterjed az egész testében.

Hallotta a mormolt bűbájt. Érezte melegséget és folyadékot odalent. Összeszorította a fogait, amikor a lábai között érezte a döféseket.

Amikor a férfi belé merült, a boszorkány megremegett, de nem sírt.

Amikor a varázsló mozogni kezdett benne. Aztán valami… valami új gondolat fogalmazódott meg benne. Valami, amitől nem gondolt halálra.

Lassan egy vers sorai jutottak eszébe.

"Agyamban van a temetés,

Érzem a gyászmenetet"

A folyamatos mozgás érzése benne visszarántotta figyelmét a valóságba. Fogcsikorgatva küzdött a következő sorokért. Újra kezdte.

"Agyamban van a temetés,

Éreztem: gyászmenet

Lépked, lépked, míg úgy tűnik,

A tudat átreped."

A mozdulat tempója megváltozott, és a lány kétségbeesetten kapkodta a fejét, hogy felidézze, milyen szavak következnek.

"A tudat átreped.

S hogy mindnyájan leültek,

Szertartás, mint a dob

Döngött, döngött, míg gondolom,

Hogy elmém megfagyott.”*

Malfoy váratlanul elélvezett, miközben a lány megpróbált visszaemlékezni a következő sorra. A férfi élesen félrehúzódott.

Hermione nem mozdult.

Egy pillanattal később újra hallotta az ajtó kattanását.

Hermione megpróbált visszaidézni a vers harmadik versszakára, de arra már nem emlékezett.

Eszébe jutott – egy karosszékre és egy verseskötetre emlékezett. Vigasztaló karok, amelyek a gyermek Hermione köré fonódtak, és egy nő keze, amint egy oldalra lapozgat. Egy hangra, amire már nem emlékezett…

Az anyja…

Arra gondolt, hogy talán az anyja volt az, aki megtanította neki a verset.

Kinyitotta a szemét, és az órára nézett.


* Emily Dikinson: Agyamban van a temetés
Agyamban van a temetés,
Éreztem: gyászmenet
Lépked, lépked, míg úgy tünik,
A tudat átreped.

S hogy mindnyájan leültek,
Szertartás, mint a dob
Döngött, döngött, míg gondolom,
Hogy elmém megfagyott.

Hallottam: ládát vonnak ők,
És lelkemben recseg
Az ólomcsizma-hang megint,
A tér meg kongni kezd

Akár harang lenne az ég,
S a lét csak puszta fül,
És én s a csönd de furcsa faj,
Zátonyon, egyedül.

Elmémben deszkaszál törik
S fokonként zuhanok,
Egy-egy világhoz ütközöm
S az eszmélet halott.

fordította: Károlyi Amy

hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx|30 Jun 2022

by Nikoletta Haga @ 07 Jul 2022 07:01 am
Szia most olvastam el , köszönöm
Szépen nagyon jól forditasz ❤️
by Nyx @ 08 Jul 2022 02:19 am
Szia, Köszönöm szépen aranyos vagy :) Kellemes olvasást
Powered by CuteNews