Fejezetek

írta: SENLINYU

7. fejezet
7. fejezet


A következő három nap nagyjából ugyanúgy telt el. Az asztal minden este fél nyolckor egyből megjelent. Hermione nyolc óra előtt néhány perccel odament és elhelyezkedett az asztallapon. Malfoy belépett, megdugta, majd szó nélkül távozott.

Hermione verseket szavalt magában, és próbálta minél messzebbre terelni a gondolatait. Bármit, csak ne arra gondoljon, ami a testével történik. Elméjében nem volt ott. Csak feküdt az asztalon, fáradtan. Ujjaival végigsimította a fa finom erezetét. Talán tölgyfa volt. Vagy diófa.

Amint a kényszer bűbájtól megtehette, elhagyta az asztalt, bemászott az ágyba, és imádkozott, hogy elnyomja az álom. Másnap reggelig nem volt szabad megmosakodnia, bár nem akarta érezni a folyadékot a lábai között.

Igyekezett nem gondolni erre. Addig nem, amíg ez folytatódott vele. Utána sem. Másnap reggel sem. Megpróbált nem is gondolni rá.

Semmit sem tehetett.

Megpróbálta elűzni mindezt az elméje egy sarkába. Olyan messzire vitte az gondolatait a testétől, amennyire csak tudta.

Amikor az ötödik nap utáni reggelen felébredt, sírni akart, annyira megkönnyebbült, vége volt ennek legalábbis átmenetileg. A gyomrában lakozó borzalom halványan enyhült. Felkelt és megfürdött. Rituálisan lesikálta minden porcikáját. Aztán elszántan a hálószobaajtó eléállt.

Ki akart menni. Ki akart lépni a szobájából, és legalább… másik négyet felfedezni. Négy szobát a folyosó mentén. Eltökélt volt. Minden centimétert át akart vizsgálni, hátha talál valami potenciális fegyvert, amivel megölheti Malfoyt.

Az elmúlt napokban számtalan kreatív módon képzelte el a varázsló halálát. Vágyakozva gondolt arra, hogy végignézze, ahogy a fény kialszik a szemében. Bármit megadott volna azért, hogy egy pengét döfjön a hideg szívébe.

Hajlandó lett volna beérni azzal is, ha megfojtja vagy megmérgezi.

Hermione, Voldemorton és Antonin Dolohovon kívül, senki másnak a halálát nem kívánta most ilyen hevesen.

Dolohov Voldemort átokrészlegének vezető átokszövője volt. A háború során keletkezett legszörnyűbb átkok az ő nevéhez fűződtek. Hermione azon tűnődött, vajon él-e még, és még mindig új módszereket talál-e ki, amelyekkel kínzó lassúsággal ölhetik meg embereket.

Most Dolohov és Malfoy majdnem holtversenyben állt. Hermione nem volt biztos benne, melyikük halálát kívánja jobban. Valószínűleg még mindig Dolohovét, legalábbis ezt feltételezte. Még ha a holttestek száma egyenlő is lenne, Malfoy legalább nem volt ilyen szadista.

Kinyitotta az ajtót, és kilépett. Nem állt meg, hogy becsukja maga mögött. Nem hagyott magának időt, hogy ledermedjen. Végigsietett a folyosón a legközelebbi szobához.

Amikor az ajtó becsukódott, a fejét a keretre hajtotta, és kényszerítette magát a lélegzésre. Lassú, mély lélegzetvételeket vett. A levegővel megtelt a tüdeje, majd lassan, nyolcig számolt és kifújta.

A vállai remegtek, az ujjai pedig rángatóztak. Határozottan megfordult, és megvizsgálta a szobát. Majdnem ugyanolyan, mint az övé, csak két székkel és egy ággyal több volt benne.

Körbefordult, szemügyre véve az összes részletet. Miközben ezt tette, majdnem elkáromkodta magát, amikor megpillantott egy festményt a falon. Egy holland csendéletet. Egy asztal virágokkal és gyümölcsökkel. Az asztal mellett állt az a boszorkány, aki a szobájában lévő portréból figyelte. Felsőbbséges arckifejezéssel pásztázta Hermionét, aki legszívesebben hozzávágott volna valamit a festményhez, de ökölbe szorította az ujjait, és kényszerítette magát, hogy ne reagáljon. Lassan körbesétált a szobában. Bekukkantott a szekrénybe. Az ágy alá. A fürdőszobába.

Becsusszant a nehéz, téli drapériák mögé, és kinézett a sövénylabirintus egy újabb szakaszára.

Minden padlódeszkát ellenőrzött, de egyik sem nyikorgott.

Persze, hogy nem lehet semmi sem könnyű.

Mély levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy lassan átsétáljon a következő szobába.

Majdnem pontosan ugyanolyan, mint az előző. A portré követte, és egy impresszionista stílusú piknikben ülve őrködött felette. Finoman sajtot rágcsált, miközben Hermionét tanulmányozta.

A harmadik szoba volt a leghangulatosabb. Nem mintha tényleg tartalmazott volna bármit is, ami akár csak távolról is hasznos lehetne, de a fürdőszobában volt egy zuhanyzó. Hermione szíve kissé megdobbant. Alig várta, hogy lezuhanyozhasson.

A hajmosás a mosdókagylóban csak egy volt a számtalan dolog közül, amit a legjobban utált az életében. Miután a Roxfort gyengélkedőjében felébredt, ájulása után, a haját és a testét is Suvickus bűbájjal megtisztították, hogy eltüntessék a hónapok óta ráragadt koszt. Nem is emlékezett, mikor mosta meg utoljára rendesen a haját.

Továbbment a következő szobába. Folytatta az utat. A pánikrohamait kissé már kordában tartotta, miközben arra koncentrált, hogy szobáról szobára haladjon. Minden egyes be- és kilégzéssel lassan négyig számolt magában.

Elsősorban a folyosó volt az, ami zavarta. A hatalmas, nyitott, ismeretlen...

Az egyes szobák zártak voltak. Ezeket képes volt kezelni.

Végigjárta a folyosón lévő összes bezáratlan szobát. A legközelebbi hasznos dolog, amit az egyikben talált az egy kandalló piszkavasa volt, amit nem tudta megérinteni.

Visszament a szobájába, és összegömbölyödött az ablak melletti fotelben. Tanácstalannak érezte magát. Mit kellett volna tennie?

Behunyta a szemét.

A mellkasa összeszorult. Közel kellett kerülnie Malfoyhoz.

Ő volt a kulcs. Amíg távolságtartó volt, addig nem tudta megjósolni, hogy mennyire óvatos és mennyire nem.

Malfoy alaposnak tűnt. Mindent törhetetlenné tett. Minden szobában és fürdőszobában volt egy portré. De senki sem lehetett tökéletes. Mindenkinek van valamilyen gyenge pontja, és ő meg fogja találni Malfoyét, és felhasználja, hogy végezhessen vele.

Ez persze macska-egér játék lenne.

Bármilyen gyengeséget fedezett is fel, a férfi gyorsan rátalálna a lány fejében. Ha nem tudna róla semmit, és csak próbálna kiszámíthatatlan lenni, akkor is feltárná Malfoy az elméjében. A trükk az lenne, hogy elég jól megismerje őt ahhoz, hogy minél gyorsabban tudjon reagálni, mint ahogy Malfoy meg tudná őt fékezni.

A gondolat, bármilyen közel is kerüljön hozzá, rémisztő volt.

Halkan sziszegett a fogain keresztül, és szorosabbra gömbölyödött össze. Már a gondolattól is, hogy Malfoy látótávolságába kerüljön, a rémület tűszúrásszerű érzése száguldott végig a gerincén.

Arcát a fotel támlájába temette.

Meg fogja tenni.

Meg fogja tenni.

Csak még nem most.

Szüksége volt még néhány napra, hogy összeszedje magát. El akart szakadni az elmúlt öt naptól, amit átélt.

Talán holnapután.

Malfoy nem adott neki időt, hogy összeszedje magát. Másnap besétált a szobájába, amikor befejezte az ebédet, és ő annyira megrémült, majdnem felsikoltott.

A férfi csak állt, és néhány másodpercig csak bámulta, miközben a lány a szék támlájába kapaszkodott, és próbált nem összeomlani.

Miért volt ott a férfi? Mit akart? Megint meg akarta erőszakolni?

Az ujjai rángatóztak és görcsösen rángatóztak, miközben igyekezett megnyugodni.

A férfi hideg, sápadt tekintete végigsiklott rajta, mintha minden részletet megvizsgált volna rajta. Valami felvillant a szemében, amikor észrevette, hogy a lány görcsbe rándul. De gyorsan eltűnt ez az érzés a tekintetének rendíthetetlen, hidegségében.

Mint egy vipera. Pontosan abban a pillanatban, mielőtt lecsapna.

– Nem követted az utasításokat – mondta, miután egy percig tanulmányozta őt.

Hermione tanácstalanul bámult rá.

Nem lett volna szabad bemennie a többi szobába? Senki sem mondta neki, hogy nem teheti. Malfoy azt mondta, kimehet a szobájából. Rájött, ahogy a gyomra összeszorult, valószínűleg ez csak egy trükk arra, amivel lehetőséget adhatna a varázslónak az ő büntetésére.

Úgy érezte, mintha valami megakadt volna a torkán, miközben megpróbálta lenyelni a rémületét, és kitalálni, mit fog tenni a férfi.

– Minden nap ki kell menned legalább egy órára a szabadba – tisztázta, miközben halványan mosolyra húzódott az ajka. – Úgy látom, hogy alig hagyod el a szobádat, szóval ezt az utasítást nyilvánvalóan figyelmen kívül hagytad. Nem hagyom, hogy a mentális instabilitásod megzavarjon abban, hogy engedelmeskedjek a Mesteremnek.

Élesen az ajtó felé intett, majd megállt, és újra végignézett rajta.

– Van köpenyed?

Hermione halványan megrázta a fejét. A férfi grimaszolt és megforgatta a szemét.

– Gondolom, ha hagynám, hogy fagyási sérüléseket szerezz, az gondatlanságnak és kínzásnak minősülne – sóhajtott fel. Elővett a pálcáját, és egy mozdulattal megidézett egy nehéz, mélyvörös köpenyt, amit a lány felé hajított.

– Gyere! – Kisétált a szobájából, és végigment a folyosón.

A lány automatikusan követte a férfit végig a szárny főlépcsőjén, majd ki a nagy márványverandára.

Hermione zihált, miközben kilépett, és érezte a jeges szellőt az arcán. Az ajkába harapott, és próbált megnyugodni, majd megállt az ajtóban.

Malfoy élesen megfordult.

– Mi az? – kérdezte, miközben acélos szemei összeszűkültek.

– Én… nem voltam kint azóta a nap óta, hogy Harry meghalt – szólalt a lány halk rekedt hangon. – Elfelejtettem, hogy milyen érzés a szél.

A férfi néhány másodpercig csak bámult rá, mielőtt felhorkant és elfordult.

– Egy óra. Menj! – közölte, majd elővarázsolt egy széket, és előhúzott egy újságot a semmiből.

Hermione szeme azonnal megakadt a szalagcímen, amiket ki tudott olvasni. Annyira ki volt éhezve az információra, hogy az sokkal erősebben vonzotta a figyelmét, mint a hirtelen érzés, hogy a szabadban van.

Újranépesítési erőfeszítések folyamatban! – üvöltötte a szalagcím a lap tetején.

Érezte, hogy valami megrándul benne, összepréselte az ajkát, és félrenézett. Malfoy észrevette a pillantását.

– El akarod olvasni? – kérdezte vontatott hangon, amitől a lány bőre bizseregni kezdett. Hallotta, ahogy az újság csettintése szétterült, és odapillantott. A Reggeli Próféta címlapján egy képet látott magáról, eszméletlenül egy kórházi ágyban.

Elborzadva meredt rá.

Potter sárvérűje az egyike lett az első béranyáknak, akiket a Sötét Nagyúr kiválasztott, hogy növelje a mágusnépességet. – Állt a címlap alatt szereplő összefoglaló.

Malfoy vigyorogva pillantott rá.

– Nézd, én is benne vagyok. – A szája vékony, rosszindulatú mosolyra görbült, és a szemei csillogtak, miközben a saját magáról készült képére mutatott az oszlopban, kicsit lejjebb. – Arra az esetre, ha bárki az egész világon tudni szeretné, hogy pontosan ki az, aki baszik veled, és hol vagy.

Hermione úgy érezte, legszívesebben ráhányna az ajtó melletti cserepes kékfenyőre.

– Azt hiszem, ez egy elég nyilvánvaló csapda – tette hozzá Malfoy sóhajtva, elfordította a tekintetét a lánytól, és hátradőlt a székében. Unott arckifejezéssel húzta fel a papírt. – A ti Ellenállásotok sosem az intelligenciájáról volt híres. Valami elkerülte a figyelmeteket. A Sötét Nagyúr nagyon reméli, ha még maradt valaki, aki kötelességét érzi, hogy megmentsen, mint Potter, akkor eljön ide érted.

Ó, istenem…

Az egész világ tudta, hogy Voldemort Malfoy szexrabszolgájává tette őt az újranépesítési program keretén belül. Csalinak használták.

Hermione hátratántorodott, és úgy érezte elájul. El kellett tűnnie Malfoytól és a kegyetlenségétől, mielőtt elborul az agya. A szájára tette a kezét, miközben megbotlott a kavicsos ösvényen.

– Ha eltévedsz a sövénylabirintusban, utánad küldöm a kopóimat, hogy kirángassanak. – Malfoy kemény hangja mintha követte volna őt.

A lány futásnak eredt.

Évek óta nem futott, de ehhez képest a cellájában edzve egészen fitt maradt. A sok ugrálás és fekvőtámasz, minden, amit azért tett, hogy kikapcsolja az elméjét.

Szüksége volt erre.

Nem tudott gondolkodni. Addig kellett mozognia, amíg már képtelen volt erre.

Addig száguldott az ösvényen, ami egy sávba nem torkollott. Végigszáguldott rajta. A körülötte tornyosuló sövények fojtogatónak tűntek.

Minden fojtogatta őt.

A keze remegve a nyakához ért, és kigombolta a köpenyt, amit Malfoy adott neki. Érezte, ahogy a szél elrántja magáról.

Inkább megfagyott.

Futott és futott, amíg a sövények véget nem értek. Az ösvény folytatódott tovább a végtelen mezőkön. Tovább ment. Mert ha megállt volna, elgondolkodott volna. Ha agyalni kezdett volna, aztán újra sírni. Nem akart sírni. Addig nem, amíg ki nem találta, hogyan tudna elmenekülni, és megakadályozni azt, hogy az Ellenállás túlélő tagjai megpróbálják megmenteni.

Ó, Istenem.

Ó, Istenem…

Végül megállt.

A tüdeje úgy tűnt, mintha lángolna. A szúró, égető oxigénszükséglet élesen nyílalt bele, ahogy a mellkasa megemelkedett. Az egész teste nyirkos volt az izzadságtól, érezte csípős hideget. Szúró fájdalom hasított az oldalába. A cipője majdnem darabokban volt már. A szoknyája sárban úszott.

Lihegve állt meg, és megfordult, hogy felmérje, hol van.

A Malfoy birtok végtelennek tűnt. Szürke dombok halott téli fűvel, a távolban lombtalan fák sötét sorai a szürke égbolt előtt.

Úgy érezte, mintha minden színt kiszívtak volna a világból. Kivéve őt. Ő skarlátvörösben állt ott. Szembeszökő volt a monokróm színekben.

A kezét a szájára szorította, miközben folyamatosan zihált és zihált.

Amikor végre megszűnt a mellkasában a fájdalom, fokozatosan tudatosult benne, hogy mennyire fázik. Éles szél átvágott a gyatra ruházatán. A keze merőben kifehéredett. Érezte, hogy az arca és az orra hegye lassan fájni kezd. A lábujjaiban jeges érzést érzett, amely kezdett felfelé sugározni a lábszárán, ahol a víz beszivárgott a cipőjébe és a harisnyájába.

Megfordult, hogy visszanézzen abba az irányba, amerre jött. A sövény aprónak tűnt a távolban.

Jegesre fagyott kezét percekig a szemére szorította. Próbált gondolkodni.

Nem volt ott semmi.

Semmi… Semmi más, amit tehetett volna.

A terve ugyanaz maradt. Semmi sem változott.

A helyzete pontosan ugyanolyan volt, mint előző este. Az egyetlen különbség az volt, hogy az ismeretei kissé bővültek. A lehetőségei még mindig ugyanolyan korlátozottak voltak, a tét egyszerűen csak tovább nőtt.

Lassan visszafordult.

Kételkedett benne, hogy Malfoy tényleg vadászkutyákat küldene utána. Ha egy vadászkutyafalka szétmarcangolná, az potenciálisan befolyásolná a reproduktív képességeit.

Azon tűnődött, vajon a bilincsek lehetővé tennék-e, hogy visszavágjon egy támadó állatnak. Ha valóban kétségbeesetten akart volna meghalni, talán egy halálos lény útjába vethette volna magát. Valaki, aki olyan aljas, mint Malfoy, talán valami mantikórhoz hasonlót rejtegethetett a birtokán. Vagy talán, ha voltak itt valamilyen csapdák a leendő megmentők számára, amibe belevethette saját magát is.

A fogai vacogni kezdtek, ahogy folytatta útját vissza a sövény felé. Túl fáradt volt ahhoz, hogy újra futva próbáljon meg felmelegedni.

Átölelte magát, és továbbindult.

Eszébe sem jutott, hogy Voldemort nyilvánosságra hozza az újranépesítési törekvéseit. Utólag visszagondolva erre, ez nyilvánvaló volt. Nem olyan titok, amit könnyen meg lehetett volna tartani, amikor hetvenkét, Nagy-Britannia legkiemelkedőbb varázslócsaládjának osztogattak béranyákat. Jobb volt teljesen nyíltan kimondani mindezt.

Tétlenül eltűnődött azon, vajon Malfoy mit érezhet, ha nyilvánosan kapcsolatba hozzák vele. A sárvérű, akit még az iskolában is annyira gyűlölt, most pedig a gyermekei anyjának szánták. Az egész világ most tudomást szerzett róla.

Engedelmeskedett a Mestere akaratának, s valószínűleg észszerűnek tartotta a dolgot. Gúnyosan felnevetett magában.

Hermione észvesztően sokféleképpen gyűlölhette a férfit. Minden egyes alkalommal, amikor meglátta, mintha egy teljesen új aspektust fedezett volna fel benne, ami csak növelte azoknak az okoknak a számát, amiért a férfi megérdemelt volna egy lassú, kegyetlen halált.

A kavicsos sáv éles kövei végül teljesen átvágták a cipőjét. A lába vérezni kezdett, amikor elérte a sövényt. Lerántotta magáról a használhatatlan cipőt, és beledobta a tiszafába, amiben fennakadt. A sáros piros szín erőteljesen látszott.

Folytatta útját. Dideregve.

Amikor végre visszaért a kastélyhoz, és besétált egy sarkon, azt meglátta, hogy Malfoy még mindig ott van, és egy könyvet olvas. Az újságját félredobta.

Megállt. Tétovázott. Nem akart kapcsolatba lépni vele, de gyötrelmesen fázott. Nem tudta, hogyan máshogy juthatna be.

Mozdulata vagy a színe felkeltette Malfoy figyelmét. Élesen felpillantott, és bámulta, halványan megdöbbenve nézett rá, ahogy szemügyre vette a lány bágyadt külsejét. Aztán összevonta a szemöldökét, és elvigyorodott.

– Komolyan veszed a helyzetedet, látom. Vérvörös és sáros. – Egy pillanatra halványan kuncogott, mielőtt arckifejezése megkeményedett. – Nem kellett volna elveszítened a köpenyedet. Még mindig van – itt az órájára pillantott –, tíz perced, mielőtt beengedhetlek.

Hermione szerencsétlenül hátrált egy kicsit, és visszament a kastély oldalához. Talált egy helyet, amely valamennyire védett volt a széltől, és szorosan az épülethez húzódott. Próbálta megőrizni a testhőjét.

Annyira fázott.

A reszketése abbamaradt, és kezdett szörnyen álmos lenni.

Hamarosan rájött ez hipotermiára utalt.

Hermione soha nem kezelt igazi hipotermiát a háború alatt. Csak a dementorok okozta fajtát.

A hipotermia nem olyasmi volt, amitől általában a varázslók szenvedek. A melegítő bűbájok olyan egyszerűek voltak, hogy a legtöbb elsőéves el tudta végezni őket. A varázslói felsőruházatba általában beleszőtték a bűbáj.

Szólnia kellene Malfoynak, hogy a testhőmérséklete veszélyesen alacsony.

De, ha várna… akkor talán belehalna.

Az pedig megoldaná minden problémáját.

Szorosabban odabújt a kúria falához, és lehunyta a szemét. Nehezen lélegzett.

A dolgok lassan megnyugtatóan homályossá váltak.

– Kreatív. – Malfoy kegyetlen hangja áttörte a fejében lévő ködöt.

Valami kellemetlenül forró érzés járta át egész testét. Hermione ijedten felsikoltott. Egy pillanat múlva rájött, hogy a férfi melegítő bűbájt bocsátott rá. A drámai hőmérséklet kontraszt fizikailag fájdalmas volt, amikor a bűbáj mágiája találkozott a bőrével.

Malfoy már távolodott, amikor Hermione felnézett.

Borzasztó szemétláda. Épp csak annyira melegítette fel, hogy ellensúlyozza a hipotermiát, de közel sem annyira, hogy enyhítsen azon, milyen keservesen fázott.

A kastélynak dőlve próbálta kitalálni, mikor telik el tíz perc. A lába és a keze sajgott a hidegtől.

Nagyon sajnálta, ami köpenyével történt. Úgy látszik, még mindig maradt benne egy kis griffendéles lendület. Éppen elég ahhoz, hogy időnként megengedje magának, hogy nagyon ostoba dolgokat tegyen. Most, ahogy a dühe és a rémület kissé alábbhagyott, jobban tudta értékelni az impulzív idiotizmusát.

Azzal, hogy megpróbált Malfoynak odaszúrni, amiért megtagadta a számára előírt ellátást, nem ártott senkinek, csak saját magának. Olyan volt, mintha megtagadta volna az étkezést. Meggyengíteni magát, hogy megmutassa neki, még mindig tud makacs lenni, pont az ellenkezője tette annak, amit tennie kellett volna. Malfoy nem fog meggondolatlanul cselekedni, ha ő még mindig harciasan viselkedik.

Az orrát letakarta, hogy az arcát kímélje.

Felnyögött, és a fejét a kúria falának támasztotta.

Egy perccel később kavics ropogás hangja keltette fel a figyelmét. Felnézett, és ismét Malfoyt látta közeledni.

Tekintete hideg volt, akár a szél.

Kinyújtotta a kezét, és a lábai elé ejtette a köpenyét.

– Megtaláltad – mondta Hermione, miközben lenézett.

– Varázslat. Az Invito varázsige elég hasznos azok számára, akik még tudják használni – szólalt meg kegyetlen vigyorral. – Fel fogsz állni, vagy inkább vonszoljalak? Sok dolgom van, és fontosabbak, mint téged figyelni. Nagyon sok mugli van még életben. És van néhány házimanó is, akit régen nem rugdostam meg.

Rámosolygott a lányra.

Hermione a nyelvébe harapott. Felkapta a köpenyt, felállt, és maga köré tekerte. A férfi élesen sarkon fordult, és visszasétált a verandára. Megállt az ajtóban, és megvárta, amíg a lány utoléri.

Amikor odaért hozzá, észrevette, hogy a férfi kissé elsápadt, és a földet bámulja mögötte. Megfordult, és látta, hogy véres lábnyomokat hagyott a fehér márványon. Halványan elgondolkodott, ahogy tanulmányozta őket.

– Meglep, hogy a vérünk ugyanúgy néz ki? – kérdezte megenyhült hangon.

A férfi csak fintorgott.

– Minden vér ugyanúgy néz ki. A kutyáimé is ugyanilyen színű. Ahogy a házimanóimé is. A felsőbbrendűség kérdésére a hatalom adja meg a választ. Tekintve, hogy én vagyok a kopók, a manók és a te urad, úgy vélem, a válasz erre a kérdésre eléggé egyértelmű.

– Mégis én vagyok az, akinek az a feladata, hogy örököst adjon neked – szólalt meg Hermione, és a saját hideg arckifejezése találkozott a férfi tekintetével.

– Ez Astoria mulasztásának köszönhető, nem az enyémnek – közölte, és halványan mosolyra görbült az ajka. Elővette a pálcáját, és eltűntette a vért a márványról. Aztán felsóhajtott, és megforgatta a szemét. – Gondolhatod, nem hagyhatom, hogy tönkretedd a szőnyegeket, függetlenül attól, hogy mennyire mulatságos lenne vérben úszva hagyni téged.

A pálcáját a lány lábára irányította, és rásuhintott, mielőtt egy sor hanyag gyógyító bűbájt varázsolt. Aztán eltűntette a talárja szegélyére tapadt sarat.

– Bízom benne, hogy az agyad még működik annyira, hogy magadtól visszatalálj a szobádba. Ha nem, akkor alhatsz valahol a földön. – Egy pukkanással eltűnt.

Hermione néhány másodpercig egyedül állt az ajtó előtt. Fázott, de ekkor…

Odalépett, és felkapta a földön heverő Reggeli Próféta egy példányát. Bement az ajtón, és éppen csak annyira lépett be a folyosóra, hogy távolabb kerüljön a csípős hidegtől. Sietve kinyitotta, és elkezdte befalni a benne lévő információkat.

hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|06 Jul 2022

Powered by CuteNews