Fejezetek

írta: SENLINYU

8. fejezet
8. fejezet

„Újranépesítési erőfeszítések folyamatban!

Potter sárvérűje az egyike lett az első béranyáknak, akiket a Sötét Nagyúr kiválasztott, hogy növelje a mágusnépességet.”

Hermione tovább olvasott.

„A most kezdődött el britek újranépesedési erőfeszítéseinek első szakasza. A kiválasztott félvér és sárvérű béranyákat Nagy-Britannia számos jeles varázslócsaládjához rendelték ki, abban a reményben, hogy így javul a mágikus népességi aránya. A megbízásokat személyesen, maga a Sötét Nagyúr hagyta jóvá, Lydia Stroud gyógyítóval karöltve, aki a mágikus genetika és a mágikus termékenység jeles szaktekintélye.

A béranyák közül a leghíresebb a sárvérű Hermione Granger, a Főnix Rendje nevű terrorista sejt utolsó életben maradt tagja. A boszorkány már fiatal kora óta hírhedt volt híres varázslókkal kötött romantikus kapcsolatairól. Ez 1994-ben különösen feltűnő lett, amikor nem egy, hanem két trimágus versenyzővel, Harry Potterrel és Viktor Krummal került kapcsolatba. Viszont most az egyik leghatalmasabb varázsló ágyába került.

Draco Malfoy – aki leginkább arról híresült el, hogy tizenhat évesen meggyilkolta Albus Dumbledore varázslót – régóta nagyra becsült halálfaló. A Próféta több forrásból is megerősítette, Granger béranya alig több mint egy hete került a Malfoy kúriába. Mióta Lucius Malfoy 2001-ben, Narcissa Malfoy halála után, lemondott a lordi címéről a fia javára, a családi vérvonal egyelőre örökös nélkül maradt.

Sajnos az ifjú Lord Malfoy nem kötődhet sokáig az ágyát melengető árulóhoz. Stroud gyógyító megerősítette, hogyha Granger béranya megszülte az áhított három Malfoy örököst, átkerül egy másik tisztavérű varázslócsaládhoz, hogy tovább segítse Nagy-Britannia mágusvérének diverzifikálását.

Ha a diverzifikációs erőfeszítések eredményei a vártnál sikeresebbek lesznek, Stroud gyógyító reméli, hogy az ilyen jellegű erőfeszítéseket egy éven belül egész Európában elterjesztik…”

Tehát Malfoy volt az, aki megölte Dumbledoret. Egy újabb név a Helytartó által meggyilkoltak listáján.

Lucius pedig még mindig életben volt valahol.

A béranya programban részt vevő többi nőről nem esett szó. Hermione szeme végigfutott a többi oszlopon, minden információfoszlányt összegyűjtve.

A következő oszlop a Nagy-Britannián belüli kivégzéseket sorolta fel, amelyeket a Helytartó hajtott végre. Volt egy kép is. Több nyomorult kinézetű férfi és nő térdelt egy emelvényen. Mögöttük, fekete talárban és díszes maszkban állt a Helytartó. A képen látható férfi elővette a pálcáját, és egy laza mozdulattal megölte az első személyt. Egy szempillantás alatt ölt, és meg sem állt mielőtt egy második átkot szórt volna a következő személyre. A kép hurokja csak néhány másodpercig tartott, de az alatt Malfoy három embert ölt meg, mielőtt újra kezdődött volna.

Hermione bámult. Minden részletet szemügyre vett.

Ismerve Malfoyt, most már nyilvánvalóan tudta, hogy ő tette. A lazán, elegáns testtartással. A hanyag pálcamozdulattal. A halálos hidegség, ami mintha sugárzott volna belőle.

Azonban sem az újranépesítési erőfeszítésekről szóló cikk, sem a kivégzésekről szóló rovat nem tett utalást arra, hogy Malfoy lett volna a Helytartó, mintha a cím és viselője egy különálló személy lenne.

A névtelenség meglepő volt. Az újság még csak találgatásokkal sem szolgált a Helytartó kilétét illetően. Mintha nem lenne szabad ilyesmit kinyomtatni.

Hermione elgondolkodott ezen a részleten.

A Helytartó volt Voldemort jobb keze, látszólag a képviselője. Hermione azon tűnődött, vajon a névtelenség Voldemort vagy Malfoy érdeke volt-e. Gyanította, valószínűleg Voldemorté. A Sötét Nagyúrnak egy kivételesen erős bábja volt. Még maga Voldemort sem vetette ki ilyen gyorsan és erőfeszítés nélkül a gyilkos átkot, amikor megölte Harryt.

Nem lenne jó, ha Malfoy lehetőséget kapna arra, hogy összegyűjtse a saját követőit, és személyes hatalmat halmozzon fel, majd megpróbálja megbuktatni a Mesterét. Malfoyt arra kényszeríteni, hogy a címe mögött névtelenséget tartson – csak a halálfalók és más megbízható szolgák számára engedte meg, hogy tudjanak róla –, valószínűleg Malfoy irányításának egyik eszköze volt.

Voldemort egészen közel tartotta Malfoyt magához.

Talán Malfoynak voltak titkos ambíciói, amelyek miatt Voldemort aggódott.

Ez Malfoyt tökéletes csapdává tette az Ellenállás harcosai számára is. Ha bárki megpróbálná megmenteni őt, Hermionét, azt feltételeznék, hogy egyszerűen egy elkényeztetett, második generációs halálfalót támadnak meg. Fogalmuk sem lett volna róla, hogy a Helytartónak, Voldemort leghírhedtebb halálos szolgájának markába sétálnak.

Hermione átfutotta az újság többi részét. Észak-Európa még mindig nem állt a halálfalók ellenőrzése alatt. Voldemort agresszívan lépett fel, hogy a skandináv országokat is maga alá gyűrje. Úgy látszik, a vámpírokat, banyákat és más sötét teremtményeket, amelyeket a háború alatt hoztak Nagy-Britanniába, az elmúlt hónapok során felköltöztették Észak-Európába.

A romániai felkelésről nem esett szó. Semmi említés arról, hogy az Ellenállás ismert tagjai még mindig harcolnának.

Pius Thicknesse még mindig mágiaügyi miniszter volt. A következő évre tervezték a Trimágus Bajnokságot. Több oldalt szenteltek a nemzetközi kviddicsmérkőzéseknek. Úgy látszik, a sportolás még a disztópikus rendszerben is megőrizte vonzerejét.

Az újság többi részét a társasági oldalak tették ki.

Astoria Malfoy igencsak társasági ember volt. Minden rendezvényen részt vett, jótékonysági esteken asztalokat vásárolt, és bőkezűen adakozott a háború utáni emlékművek építésére. Malfoy nagyrészt hiányzott a társasági oldalakról, csak néha csatlakozott a feleségéhez.

Hermione minden szót elolvasott, a hirdetéseket is. Bármilyen apró jelet vagy célzást keresett. Bármilyen feliratot. Bármi olyasmit, ami kimondatlanul, de utalhatott az Ellenállásra.

Ha ilyen dolgok szerepeltek is a hírekben, Hermione túlságosan járatlan volt az aktuális eseményekben ahhoz, hogy észrevegye őket.

Végül merev ujjaival gondosan összehajtogatta az újságot, és visszatette a verandán hagyott helyére.

Megmasszírozta megfagyott kezét, miközben sietve elindult befelé a kastélyban.

Meglepő módon nem kapott pánikrohamot attól, hogy egyedül ment vissza. Talán csak azért, mert annyira elvonta a figyelmét a hideg. Keresztet vetett az ujjain, és reménykedett.

Az út vissza a szobájához eseménytelen volt. Amint visszatért, bement a fürdőszobába, és a hideg vizet engedett magának. Hagyta, hogy végigfolyjon elzsibbadt kezén, amíg fokozatosan visszatért beléjük az érzés. Aztán megnyitotta a kád csapját, és meleg fürdőt vett.

Sóhajtva merült a vízben, és élvezte, hogy enyhül a hideg fájdalma az egész fagyos testében. Addig dörzsölgette a lábát és a bokáját, amíg az utolsó piszokdarabok is eltűntek róluk.

Miután ilyen sokáig egy cellában élt, többé nem vehette természetesnek, hogy tiszta. Nem tudta túljut-e azon az izgalmon, hogy nyakig merüljön egy nagy mennyiségű vízben. Jelenleg ez volt létezésének egyetlen fénypontja.

Ugyanez nem mondható el az ételről. Amely, bár egyértelműen drága alapanyagokat tartalmazott, kizárólag táplálkozási célra készült. Nem sokat tudott a terhesség előtti diétákról, de nem értette, miért csak savanyítatlan, sótlan és túlfőzött zöldségeket, rozskenyeret ehetett sótlan vajjal, valamint főtt húst és buggyantott tojást szintén só nélkül. Ölni tudott volna egy zacskó chipsért.

Ahogy ült a vízben, lassan melegedve, elgondolkodott a mai napon.

A „béranyaságát” Malfoy gondos felügyelete alatt csalinak is használták.

A címlapcikk gúnyos megjegyzése feldühítette. A határozott hangnem, amely egyszerre próbálta személytelenné tenni Hermionét, hogy megelőzze a közvélemény szánalmát, miközben igyekezett felháborítást kelteni a szimpatizánsokban.

Hermione azon tűnődött, milyen biztonsági intézkedéseket hoztak a leendő megmentők elfogására. Más halálfalók is állomásoztak a Malfoy-kastélyban? Vagy feltételezték, hogy a Helytartó túlságosan is alkalmas arra, hogy személyesen foglalkozzon minden jöttmenttel?

Ha az előbbi volt a helyzet, Hermionénak kellett figyelnie, és megpróbálnia felfedezni őket. Ők csak tovább bonyolítanák a menekülését, hacsak nem tudná valahogyan kiváltani a szimpátiájukat. Vagy esetleg megpróbálhatná rászedni egyiküket, hogy megölje őt, ha arra kerülne a sor. Rendkívül ambiciózus és kétes terv, tekintve Malfoy valószínűleg jóval azelőtt rájönne az ötletre, mielőtt esélye lenne a megvalósítására.

Ha csak Malfoy lenne egyedül, nos, az aggasztóan azt jelentené, hogy Voldemort mennyire bízik Malfoy képességeiben.

Mennyire lehetett veszélyes Malfoy?

Hermione a térdére hajtotta a fejét, és megpróbált tisztábban visszaemlékezni Dumbledore több mint nyolc évvel ezelőtti halálának körülményeire. A részleteket ködösnek érezte.

Összeszorította a szemét, és küzdött, hogy felidézze.

Alig egy hónappal a hatodik év után történt. A védővarázslatok beindultak a folyosókon, amikor a gyilkos átkot használtak. A kastély tele volt perui sötétségporral és sikoltozó, toporzékoló diákokkal. Amikor a sötétség végül elhalványult, több tucatnyi sérült, pánikba esett diák és Dumbledore holttestét fedezték fel. A káoszban eltaposták egymást.

Az elsőéves hugrabugos és mardekáros diákok épp akkor léptek be újra a kastélyba a gyógynövénytan óráról. Ők voltak az egyetlenek, akik láttak valamit. A vallomások ellentmondásosak voltak.

Dumbledore elhaladt mellettük. Egy idősebb diák volt a folyosón. Talán kettő is, egy fiú, hollóhátas, egy mardekáros, egy griffendéles, egy hugrabugos. Cormac McLaggen, Adrian Pucey, Colin Creevey, Ernie Macmillan, Draco Malfoy, Zacharias Smith, Anthony Goldstein.

Az elsőévesek nem sok felsőbbévesre ismertek rá alig három hét elteltével. Az általánosságban csak abban egyeztek meg a vallomások, hogy az egyik szőke volt.

Hallottak egy átkot. Aztán elvesztek a sötétségben. Néhányan azt mondták, hogy fordítva történt: sötétség lett először, majd hallották az átkot. Mindenki sikoltozott és futott. Senki sem látott semmit. Az összes védővarázslat sikoltozott.

Amikor a sötétség elhalványult, a professzorok mindenkit összetereltek a Nagyteremben. Megérkezett a Mágikus Rendészeti Osztály, hogy kihallgassák a diákokat és megvizsgálják a holttestet.

A boncolás megállapította, hogy a halál oka a gyilkos átok volt. Más friss varázslatot nem észleltek.

Volt valami más is, valami Dumbledore kezén…

Hermione kétségbeesetten próbált visszaemlékezni. Úgy érezte, mintha fontos részlet lett volna. Az emlék elérhetetlenül lebegett előtte.

Az elsőévesek által megnevezett összes idősebb diákot kihallgatták, és tisztázták a gyanú alól. Mindenkit, kivéve Draco Malfoyt. Ő hiányzott. A kastélyt és a területét átkutatták. Ő eltűnt.

Aurorokat küldtek a Malfoy kúriába, de azt áthatolhatatlannak találták. Bűnösnek vélték. De senki nem tudta biztosan, hogy ő maga mondta-e ki az átkot, volt-e segítsége, és miért tette, megválaszolatlan kérdés maradt.

A Rend feltételezte, hogy a Malfoy családot akarta megváltani, miután Lucius kudarcot vallott és bebörtönözték a Rejtélyek Ügyosztályán vívott csatát követően.

Hermione nem emlékezett arra, hogy valaha is megerősítették volna, hogy Malfoy ölte meg Dumbledore-t. Miután hat hónappal később a halálfalók átvették az irányítást a Mágiaügyi Minisztérium felett, nehéz volt jó információkhoz jutni. A Reggeli Próféta azonnal teljes értékű propagandagépezetté vált.

Vajon megerősítették a hírt? Nem emlékezett rá.

Hermione képtelen volt felidézni, de ez nem jelentett semmit. Még azt sem tudta megmondani, hol vannak az emlékezetében a hézagok. Egészen addig, amíg egy kérdést fel nem tettek neki, fel sem fogta, egyáltalán mi hiányzik.

Amikor megpróbálta mágikusan rendezni az emlékeit, olyan volt, mintha kátrányból kúszott volna kifelé. Kimerítő. Majdnem hiábavaló. Ha a mágia legapróbb szálánál többet ölt a próbálkozásba, a bilincsek aktiválódtak, és mindent elszívtak.

A legtisztább emléke arról, hogy honnan hiányoznak az elveszett emlékek, azok Voldemort, Piton és Malfoy különböző próbálkozásaiból származott, amikor a varázslók megpróbáltak betörni az elméjébe és feltárni ezeket.

A fájdalom, a sokk és a trauma elhomályosította a részleteket. Úgy tűnt, hogy néhány elveszett emlék elszórtan volt a háború alatt, de a többség az utolsó évben összpontosult, egészen a bebörtönzéséig.

A hiányos emlékek miatt Hermione sokat tépelődött. Kétségbeesetten szerette volna tudni, mi hiányzik, de rettegett is tőlük. Úgy érezte magát, mintha aknamezőn járna. Fogalma sem volt róla, mire bukkanhat.

Próbálta elfogadni az információ elvesztését. A megbékélni ezzel olyan érzést keltett benne, mintha keserű méreget nyelne le.

Miért veszítették el a háborút?

Nem tudott volna legalább erre emlékezni?

Olyan volt, mintha ő és Malfoy sakkoznának, de csak a férfi látja a táblát.

Kétségbeesetten vágyott minden apró kis foszlányra.

De, amit ő megtudna, azt ellenségei is megtudták volna. A tudatlansága egyszerre volt ez pajzs és fegyver. Időt nyert vele a menekülésre, de bármelyik pillanatban ezek előtörhettek. Valamiért szinte biztos volt benne, hogy ez a végzetét is magával hozza.

Úgy érezte magát, mintha Damoklész kardja lebegne a feje fölött.

Az ujjbegyei ráncossá váltak a víztől, mire végre kimászott a kádból. Kimerültnek érezte magát. Bemászott az ágyba, és magához szorított egy párnát.

Az agya csak forgott és forgott, tele olyan kérdésekkel, amelyekre nem tudott válaszolni.

Másnap, közvetlenül ebéd után Malfoy ismét megjelent.

Hermione szíve összeszorult, de felhúzta a köpenyét, és engedelmesen követte a férfit. Már attól is, hogy mögötte sétált, hevesebben dobogott a szíve. Kíváncsi volt, vajon a varázsló érzi-e azon keresztül, bármi is volt az, amivel megfigyelte őt.

Amikor a verandára értek, Malfoy azonnal elővarázsolt egy széket, leült, és egy újságot lapozgatott. A címlapsztori egy új emlékműről szólt Voldemort tiszteletére, amit az Abszol úton leplezték le. Hermione kínosan állt az ajtó mellett, és azon töprengett, hová menjen.

Malfoyra pillantott, és nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, de mielőtt ki tudta volna préselni magából a szavakat, teste nem engedelmeskedett.

Csend.

Nem tudott beszélgetést kezdeményezni.

Keserűen bámulta a sövénylabirintust. Feltételezte, hogy csak megy és céltalanul bolyong.

Elindult, de közben egy halvány kellemetlen érzés kúszott át rajta. Felnézett, és szemügyre vette a végtelen, szürke eget…

A szíve mintha hirtelen megállt volna.

Mintha minden létező oxigént és hangot hirtelen elszívtak volna, és egyszerűen csak egy hatalmas végtelen üresség állt előtte.

Nem volt levegő.

Úgy érezte, menten megfullad. A szíve hevesen kezdett verni. Egyre gyorsabban és gyorsabban vert. Hallotta a hangját.

Látta a lépcsőfokokat. A kavicsot. A sövényt.

Úgy érezte, mintha…

Semmi.

Mintha az univerzum a lábujjainál véget érne.

Ha még egy lépést tesz előre, belezuhan.

Megdermedt. Megpróbált megmozdulni, de csak remegett, és nem tudott elindulni. Az ajkába harapott. Próbált lélegezni. Próbálta kényszeríteni magát, hogy előremenjen.

Annyira nyitott volt a tér.

Becsukta a szemét.
Csak a fejében volt mindez. Csak a fejében volt.

Küzdött a lélegzetvételért. Éles, ziháló lélegzeteket vett, miközben gondolkodni próbált.

Tegnap még jól volt. Annyira elborzadt és dühös volt. Több mérföldet futott. De most…

Nem tudott…

Ez az egész olyan sok volt.

Nem emlékezett rá, hogy a világot ilyen tágnak érezte volna. Az ég olyan… magas volt. Az ösvények csak futottak és futottak végig a parkon. Nem tudta, hol érnek véget.

A keze remegni és rángatózni kezdett, ahogy erre gondolt. Rosszul volt.

Vissza akart menni a szobájába.

Be akarta vetni magát egy sarokba, és érezni a falakat maga körül.

Lenézett a lábára, és érezte, hogy könnyek szúrják a szeme sarkát. A pánik áradatként tört fel belőle. A szíve egyre gyorsabban és gyorsabban vert. Úgy érezte magát, mint egy kalitkába zárt, csapkodó madár szorult volna mellkasába, amely halálra veri magát, miközben megpróbál kiszabadulni.

Hermione a szájára szorította a kezét, és próbált nem hiperventillálni.

Hirtelen éles hangra lett figyelmes, és odanézett, Malfoy olyan erősen markolta az újságját, hogy az ujjbegyei elfehéredtek. A keze halványan remegett.

A lány zihált, és megtorpant.

– Bocsánat…bocsánat – dadogta rémülten. – Én megyek.

Csak néhány métert tett meg, mielőtt a lábai nem voltak hajlandók tovább vinni.

Félt Malfoy közelségétől, de még ő sem tudta felülírni a rémületet, ami elnyelte, amikor megpróbált előre menni. A tüdejéből úgy érezte, mintha az összes levegőt kipréselték volna. Kinyitotta a száját, és megpróbált levegő után kapkodni. Nem tudott bemenni.

A rettegés úgy mélyült el benne, mintha egy lény kapaszkodott volna a karmaival a hátába. Végighúzta őket a gerincén. Felszakítva őt. Kitéve minden izmát, idegét és csontját a hideg téli levegőnek, és ő haldoklott.

Nem kapott levegőt.

A világ úgy érezte, mintha felfordulna.

Tűk mélyedtek a kezébe és a karjába.

Csak a…

Nem tudta abbahagyni a remegést. Nem tudta abbahagyni a pánikolást. Nem tudta…

Annyira nyitott volt a tér. Egy nagy üresség. Semmi. Semmi. Örökké. Teljesen egyedül volt benne.

Még falak sem voltak. Semmi.

Örökké sikíthatott volna. Semmi hang.

Senki sem jönne.

Sötétség emésztette fel az eget.

Aztán nem lesz semmi.

Senki sem jönne.

Nem tudott…

– Állj! – morogta a férfi hirtelen a háta mögül.

A valóság áradásként zúdult rá. Elindult, és hátranézett. Malfoy elsápadt, és a szemei villogtak, ahogy a lányt bámulta.

– Neked kint kell lenned. Nem vonulhatsz el. Ne okozz magadnak olyan lelki összeomlást, ami veszélyezteti az emlékeidhez való hozzáférésemet.

Az arca kissé eltorzult, ahogy tovább nézte a nőt. Pálcáját előhúzva megidézett egy másik széket.

– Ülj le! És nyugodj meg! – parancsolta jeges hangon.

Hermione mély levegőt vett, és hagyta, hogy a lába engedelmeskedjen. Próbált nem foglalkozni a megkönnyebbülés áradatával, ami elöntötte. Leült, és a kezére bámult, miközben igyekezett visszanyerni az uralmat a légzése fölötti.

Egy székben ült. Egy székben ült Malfoy mellett. Nem a semmiben. Semmi üresség. Márvány volt a lába alatt. Nem kellett mennie sehova. Egy székben ült.

Lassan belélegezte a levegőt. Négyig számolt.

Kilégzés, a száján keresztül. Hatig számolt.

Be és ki.

Újra és újra.

Egy székben ült. Nem kellett mennie sehova.

A szíve lassan abbahagyta a dobogást, de az egész mellkasa fájt.

Amint a mellkasa fájdalma enyhült, megpróbálta rávenni az ujjait, hogy ne rángatózzanak tovább. Nem akartak, ezért rájuk ült.

Amikor elméje teljesen kitisztult a pániktól, keserű kétségbeesés csapott le rá.

Megtört.

Megtört.

Nem volt értelme megpróbálni tagadni.

Lelkileg valami eltört benne a fogság alatt, és nem tudta, hogyan hozza helyre. Nem tudta átgondolni a dolgot. Ez belülről emésztette fel.

Az ölébe bámult. Könnyek csúsztak le a szeme sarkából, végig az arcán és az ajkai mentén, mielőtt lehullottak volna. A szél éles volt, emiatt úgy érezte, mintha jég lenne a bőrén. Elkente azokat, és szorosabban magára húzta a köpenyét. Felhúzta a csuklyát.

A köpeny szinte megfojtotta őt a melegséggel, amit nyújtott, de Hermione még mindig fázott a rémülettől, ahogy csendben ült a verandán. Próbált gondolkodni.

Minden rendben volt vele. Tegnap. Jól volt. De most miért? Miért nem zavarta akkor is a kintlét?

Valamiféle agorafóbia. Biztos az. Valahogy a fény, hang és idő nélküli cellában, a falak biztonságába kapaszkodott. A bezártság lett az egyetlen állandó dolog az életében. Így most, amikor csak szabadulni akart a jelenlegi helyzetéből, volt ideje gondolkodni…

A nyitott tér érzése félelmet keltett benne, amely elnyelte őt teljesen.

A szabadban sokkal rosszabb volt, mint az emeleti folyosón.

Talán csak felkészületlen volt. Talán most, hogy már tudta, képes lesz legyőzni a pánikot, ha kezelhető célokat tűz ki maga elé: Sétáljon le a lépcsőn. Sétáljon át a kavicson. Elsétálni a sövényig.

Ha ütemesen haladna.

Egyhamar biztosan nem akart eltévedni a sövénylabirintusban.

A gyomra összeszorult. A menekülés idővonala egyre hosszabb lett. Még esélye sem volt arra, hogy megvizsgálja a menekülés lehetőségeit. Minél tovább tartott…

Lehet, hogy teherbe esik.

Lehet, hogy már most terhes volt. Ha nem volt terhes, minden további hónapban együtt kell lennie Malfoyjal, növelve annak esélyét, hogy az lesz.

Sírni akart.

Malfoyra pillantott, aki mohón tanulmányozta a kviddicsrovatot.

Milyen hasznos információt kellett volna megtudnia róla? Mindössze annyit csinált, hogy feszengett és olvasott, aztán elment, és embereket gyilkolt.

Soha nem akart megszökni. Valószínűleg a birtokon fog meghalni.

Kétségbeesetten tanulmányozta a férfit.

Egyszerűen hideg volt. Dühös.

Jeges düh látszott rajta. Érezte, ahogy a Sötét Mágia kavarog körülötte.

Kit gyűlölt ennyire? Olyan volt, mint Lucius, aki a Rendet hibáztatta Narcissa haláláért? Az összes gyilkos átok bosszú volt? Ez táplálta a felemelkedését?

Minden megváltozott benne. Egy fikarcnyit sem látszott abból a fiúból, akit oly sok évvel ezelőtt ismert.

Megnőtt, magasabb és deltásabb lett. Az iskolai gőg elhalványult, helyét a hatalom érezhető érzése vette át. Halálos magabiztosság.

Az arcából eltűnt a fiús jelleg minden nyoma. Kegyetlenül szép volt. Éles, arisztokratikus vonásai kemény, hajthatatlan arckifejezésbe rendeződtek. Szürke szemei olyanok voltak, mint a kések. Haja még mindig az a tejfölszőke, hanyagul félre fésülve.

Minden porcikájával úgy nézett ki, mint egy felkapaszkodott angol lord. Kivéve a szinte embertelen hidegséget. Ha egy bérgyilkos pengéje emberré változna, az Draco Malfoy alakját öltené.

A lány rábámult a férfira. Magába szívta a varázslóról azt a kevés információt, amit tudott.

Gyönyörű és átkozott. Egy bukott angyal.

Vagy talán a halál angyala.

Miközben a nő a férfit tanulmányozta, a férfi becsukta az újságot, és ránézett a nőre. A lány egy pillanatra találkozott a tekintetével, mielőtt elfordította a fejét.

– Mi bajod van? – kérdezte, miután néhány másodpercig bámulta őt.

A lány halványan elpirult, és nem válaszolt.

– Ha nem mondod meg, akkor egyszerűen kihúzom a választ a fejedből – közölte a varázsló.

Hermione igyekezett nem megijedni a fenyegetéstől. Mereven bámulta a sövényt.

– Azt hiszem, ezt hívják agorafóbiának – szólalt meg, miután néhány mély lélegzetet vett. – Valamiért… a nyílt terektől pánikba esem.

– Miért?

– Nem tudom. Nem mintha ésszerű lenne bármi – mondta keserűen, miközben a köpenye varrását vizsgálta. Az egységes kézimunka, amit nézett. Valami kiszámítható. Valami, aminek volt értelme. Valami, ami nem hasonlított az ő irracionális elméjéhez.

– Biztos vagyok benne, hogy van egy elméleted erre – közölte kimérte. Provokálta, mintha ellenkezést akarna kiváltani belőle, hogy ellenálljon, aztán csak úgy beleerőszakolja magát a gondolataiba. Legalábbis erre következtetett.

A lány kísértést érzett, hogy hazudjon, de felesleges lett volna. A férfi kétségtelenül újra a fejében hatolna, mielőtt elmenekülne. Ha most nem mondja el neki, holnapra úgyis megtudja. Vagy holnapután. Vagy bármikor, amikor úgy dönt, hogy újra a gondolatai után kutat.

–Valószínűleg azért van, mert olyan sokáig voltam abban a cellában – mondta egy perc múlva. – Nem volt ott semmi, csak az üresség. Mindenki halott volt. Senki sem jött értem. Csak ott voltam, és azt sem tudtam, mennyi idő telt el. A falak, csak a falak jelentették az egyetlen valóságot. Azt hiszem, rájuk hagyatkoztam. Szóval most, amikor megpróbálok sétálni valahol, és nem tudom… nem tudom, hova megyek… Nem tudok… olyan érzés… – igyekezett elmagyarázni a rémült érzését. – Olyan, mintha… mintha újra elhagyatott lennék. Hogy mindenki meghalt, és én csak egyedül vagyok, és ezt el tudom viselni, amikor a világom kicsinek tűnik. Viszont amikor eszembe jut, hogy milyen nagy… nem tudom. Nem tudom…

Elfojtotta a szót, és a hangja elakadt. Nem tudta, hogyan írja le. A szavak nem tudták megragadni az irracionális összetettséget. Tanácstalanul merengett el.

Malfoy arckifejezése mintha még keményebb lett volna, miközben beszélt.

– És tegnap? – kérdezte egy kis szünet után.

– Nem is tudom. Azt hiszem, a rémületem meghaladta a félelmemet.

Egy pillanatig hallgatott, mielőtt felhorkant, és hátradőlt a székében, a lányt tanulmányozva.

– Be kell vallanom, amikor meghallottam, téged kaplak, már alig vártam, hogy én legyek az, aki végre megtör téged – szólalt meg, és kemény mosollyal kissé a lány felé hajolt. – De kétlem, hogy egyáltalán lehetséges lenne felülmúlnom azt, amit magaddal tettél. Ez elég kiábrándító.

– Biztos vagyok benne, hogy attól még megpróbálod – vágott vissza a lány a férfi szemébe nézve. Tudta, hogy a kétségbeesés az arcára volt írva, de nem volt értelme elrejteni.

A férfi ezüstös szeme megcsillant, amikor a tekintetébe nézett.

hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|06 Jul 2022

Powered by CuteNews