A reggeli nap fénye bekúszott Draco irodájába. A férfi már korán reggel az íróasztalánál ült, de most egészen más dolgok kötötték le, mint általában. A mahagóni felületen egy akta feküdt kiterítve előtte, ami nem másról szólt, mint az ő kis asszisztenséről. Granger szigorú tekintete nézett rá a fotóról, néha tüntetőleg elfordult tőle vagy felhúzott orral őt méregette. Sok-sok felesleges adat, bizonyítványok, kiváló minősítés és oklevél, minden makulátlan volt. Eminens – hirdették az iratok az egykori évfolyamtársáról. Az auror parancsnoka negatív jellemzése volt az egyetlen, ami nem dicsérte a boszorkányt. Szerinte Granger alkalmatlan mindenfajta terepmunkára. Vajon miért utálta ennyire őt? – gondolta Draco.

Egész éjjel Granger járt a fejében, álmatlanul forgolódott az ágyban és nem hagyta nyugodni egy percre sem, ezért jött be a szokottnál is korábban és nekiállt kutakodni. Semmit nem talált, semmi olyasmit, mivel a boszorkány árthatna neki. Miért volt furcsa ez mégis? Ennyire tiszta aktát soha nem látott. Persze emlékezett Grangerre még gyerekkorukból, és arra is mennyire eminens. Ugyanakkor nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy a nő valamit rejteget előtte. Viszont az aktája, a munkája megcáfolta ezt a feltételezését…

Mégis miért tűnik annyira gyanúsnak? – tette fel újra kérdést. Volt benne valami furcsa, ahogy a nő folyton viselkedett vele, mintha állandóan szemmel tartotta volna. Még most is, amikor megegyeztek, hogy nem követi folyton. Tegnap este is csak úgy feltűnt a szomszéd étterem teraszán, abban a fehér nyári ruhában és ő már megint azon kapta magát, hogy őt figyeli. Még egy randi ment füstbe… Mégis mi lehet vele? Egyszerűen megőrjítette és ehhez elég volt egyetlen egy pillantás. Nem bízott soha senkiben, és Granger már túlságosan is jó asszisztensnek tűnt, hogy mindez igaz legyen. Túl hamar felvette vele a ritmust, és a keze alá dolgozott… Örülnie kellene, emlékeztette magát, hiszen ezt akarta, de mégsem így érzett. Ott motoszkáltak benne a miértek, amiket nem akart figyelmen kívül hagyni.

Gondterhelten masszírozta meg az orrnyergét. Éppen akkor csukta be az aktát, amikor meghallotta az ismerős, kopogó léptek hangját. Hátradőlt a székben és várta, amíg megpillanthatja a boszorkányt. Szíve kihagyott egy dobbanást.

Hermione egy hosszú, vékony, térdig értő kabátot viselt, ami ugyan eltakarta a ruháját, ellenben felhívta a figyelmet a kecses lábaira. Draco csak bámulta, ahogy leveszi kabátját és beteszi a szekrénybe. A vékony fehér blúz kivágása még hangsúlyosabbá tette a nyakát, a lágy bőrét és kulcscsontját. A szoknyája épphogy csak eltakarta a térdét, de ennél csábítóbbat el sem tudott volna képzelni, pedig nem volt benne semmi provokatív. A haja most laza hullámokban omlott a vállára. Egy hosszú pillanatig belefeledkezett a látványba. Miért ingerelte ennyire? Talán a szűzies, fehér blúz vagy a rafinált szabású szoknya? Nem tudta biztosan megmondani.

Talán, ha nem ilyen helyzetben lennének, akkor valószínűleg nem kellene visszafognia magát és megtehetné mindazt, amit szeretne. Talán akkor nem gyanakodna rá. De a tény, hogy főnök-beosztott viszonyban voltak és igazából gyűlölték egymást, nem segített. Most is haragudott rá, amiért elvonta a figyelmét a munkáról, s közben iszonyatosan vágyott arra, hogy megérintse. Kinyitott egy újabb aktát és arra az elhatározásra jutott, hogy csak akkor fogja behívni, ha már tényleg nagy szüksége van rá, vagy ha már nem bírja tovább… Vajon tényleg ennyire szánalmas lenne? Gyűlölnie kellett volna, mélyen és visszavonhatatlanul, de már ez annyira gyerekesnek tűnt.

A csábos asszisztens úgy csinált, mintha észre sem venné őt, pedig Dracót nem letett nem észrevenni. Most is ott ült a székében, remek szabású öltönyben, makulátlan, hátrafésült frizurával és a szürke tekintetétől ne is beszéljünk. Letette a táskáját, aztán leült az asztalához. A szőke megint őt figyelte. Diszkréten csinálta, de egyszerűen bizsergett a tarkója, akárhányszor ez megtörtént. Nem nézhetett oda, nem akarta a szürke szemeket látni. Néha olyan érzése volt, hogy csak egyszerűen kibukik belőle az igazság és elmondja neki az egészet. Nem értette miért… Luciusnak fogalma sincs mit is vár el tőle valójában. Mégis hogyan tudná ő megvédeni Malfoyt a háttérből? A férfi már így is gyanakodott rá, és felvette volna erre a Luciustól kapott nagylelkű fizetséget is.

Miután belefeledkezett a munkába minden kétsége elcsendesedett, és csak a feladatra koncentrált. Ma Dracónak sikerült megelőznie őt és majdnem a nyakát törte a magas sarkúban, amíg ide nem ért. Rettenetesen megijedt, amikor az óramű pontossággal közlekedő ifjabbik Malfoyt sehol sem találta ezen a reggelen. Kénytelen lesz jelző varázslatokat húzni a lakása környékére, amik megmondják majd, ha a férfi megérkezik vagy elhagyja az otthonát. Nagyon drukkolt, hogy Draco az irodában legyen, mert Lucius ezért a hibáért helyből kitekerte volna a nyakát. Hullámokban érte a megkönnyebbülés, amikor meglátta a varázslót az irodájában. Szíve még mindig hevesen vert az izgalomtól, de annyira mesterien palástolta ezt, hogy a főnöknek ez egyáltalán nem tűnt fel.

A teendők sora iszonyatos mennyiségben halmozódott ismét az íróasztalán – ezzel is kellett valamit kezdenie. Malfoy valószínűleg estéket tölt azzal, hogy mindenféle iratot összegyűjtsön, aztán őt kérje meg, hogy készítsen belőlük egy elfogadható és átlátható jelentéseket. Nem is beszélve a papír repülőkről, amik lassan szállingózni kezdtek. Nem kellett rájuk néznie, ebből legalább tizenkettőt a Szombati Boszorkány szerkesztősége küldött. Pálcájával feléjük suhintott, majd a repülők immáron boríték formájában egy kupacban landoltak az asztal másik felén.

Hermione megnézte Draco naptárát, ami most is zsúfolásig volt tele időpontokkal, de legalább egész nap az irodában lesz, és nem kellett a nyomában lennie. Fél szemmel az üvegfalú iroda felé nézett, a kedvenc főnöke már teljesen belemélyedt az asztalán fekvő iratok tanulmányozásába. A boszorkány nagyot sóhajtott, aztán felállt és elindult a kávét főzni.

Ezen a korai reggelen az iroda kongott az ürességtől. Rábökött a kávéfőzőre és várt, amíg a fekete méreg le nem csorog a kannába. Rettenetesen erős, de az utasítások szerint Draco minden reggel ezt kérte.

– Granger, az irodámba, most! – hallotta a főnöke varázslattal felerősített kiabálását. Össze kellett préselni az ajkait, hogy ne vágjon vissza neki valami otrombát.

– Megyek már! – kiáltotta vissza talán a kelleténél indulatosabban, bár tudta, hogy Draco ezt nem hallja, némi feszültéséget kiengedni. Már várta azt a pillanatot, amikor a Sárkány magához hívatja valamilyen nagyon fontos ügyben. Kitöltötte a csészébe a kávét, aztán elindult az iroda felé.

– Mi tartott ilyen sokáig? – rótta meg a démoni főnök, miközben szürke szemét gyanakodva a boszorkány barna tekintetébe fúrta. Hermione, ahogy mindig most is az ajkába harapott és visszafogta magát.

– Csak elkészítettem a kávét – válaszolt kimérten, majd letette a poharat az asztalra.

– Fejlődsz, Granger, legalább már nem öntöd rám. – Hermione elmosolyodott és magában káromkodott egyet, amiért elmulasztott egy lehetőséget.

Malfoyt nehezebb volt elvarázsolni, mint bárki mást ezen a világon. Túlságosan éber és mindenre kiterjedt a figyelme, egyetlen egy olyan pillanatot sem talált, amikor biztonsággal rátehette a nyomkövető bűbájt. Miért volt az az érzése, hogy gyanakszik rá?

– Igyekszik az ember – mondta színtelen hangon. Karba tette kézzel várta Draco utasításait. A férfi csak belekortyolt a kávéba, majd elfintorodva tette félre a poharat.

– Földet én is tudtam volna merni ma reggel a virágágyásból. Mi ez a borzalom? – méltatlankodott Draco. A boszorkány tekintete összeszűkült, talán nem igazán figyelt a kávéfőzéskor.

– Amit reggel inni szoktál – vonta meg vállát Hermione. – Vagy talán nem ismerős az íze?

– Ha meg akarsz mérgezni, akkor legalább csináld stílusosan – jegyezte meg Draco, majd visszafordult az irataihoz.

– Nem is rossz ötlet, majd holnap kipróbálom – álmodozott a boszorkány. De talán ez nem is lett volna hülyeség, persze nem méreggel, hanem valami egészen mással. Malfoy kiváló ötletet adott neki. Hermione halványan elmosolyodott. – Gondolom nem kávét főzni vettél fel.

– Ez igaz – helyeselt a férfi, miközben újra a boszorkányt nézte. Miért mosolyog így? Lassan kezdett őt is belebonyolódni ebbe az egészbe. Most azonban a munka volt az első. – Sokkal elmésebb terveim is vannak veled.

Hermione nem teljesen értette, hogy a varázsló mire gondol, de valószínűleg semmi jóra. Amikor Malfoy ilyen ellenállhatatlan, csirkefogó mosollyal nézett rá, akkor biztosan valami nagyon nem jó járt a fejében.

– Miért hívattál? – kérdezte végül.

– Kellene a Windam akta az irattárból.

– Azt mondtad, hogy nem küldesz oda többet.

– Ha hallanád a sipítozásodat! – nevette el magát Draco. – Már ezért is megérte szóbahozni. Csak egy akta kell és nem huszonöt, nem kell vele semmit sem csinálnod, csak kérem ide az asztalomra. Könnyebben meg fogod találni, ha egyből a W-nél keresed.

– Talán nem fogom eltéveszteni. – A boszorkány utálta, ha gyengeelméjűnek nézték, a varázsló pedig tisztában volt ezzel.

– Mi lenne, ha most megkeresnéd, mielőtt még megérkezik hozzám az ügyfél? – tette fel a kérdést Draco. Élvezte, ahogy a nő látszólag nyugodt arccal éppen a nyelvére harapva állt előtte. Granger annyira vigyázott, hogy még véletlenül se vesszen vele össze komolyan.

Hiszen ki nem állhatta őt, akkor minek vesződött ezzel a kimért viselkedéssel? Úgy gondolta, ha lesz elég ideje, akkor ráveszi a boszorkányt arra, hogy színt valljon.

– Ahogy kívánja, főnök úr! – szólalt meg kimérten, aztán kecses léptekkel elindult kifelé. Draco mélyet sóhajtott, amikor a boszorkány ringó csípővel elhagyta az irodáját. Miért imádta magát kínozni? Munka, munka, munka – sulykolta magába végül.

Hermione gyűlölte az irattár minden egyes négyzetcentiméterét, sőt egyenesen viszolygott tőle. Miért kellett Malfoynak ennyi akta onnan? Miért nem mondjuk a könyvtárból? De amilyen szerencséje volt, Malfoy már mindent tudott a jogi csűrésről-csavarásról.

Mérgesen megszaporázta a lépteit és mikor befordult a sarkon, hirtelen nagy meglepetésben lett része. Éppen az utolsó pillanatban állt, meg mielőtt még beleütközött volna egy izmos mellkasba. Bódító, fűszeres illat csapta meg az orrát és egy igencsak drága hajszálcsíkos dísztalárt látott maga előtt. Mikor felnézett a legszebb barna szempár nézett rá, amit valaha is látott.

– Elnézést! – mondta sután és próbált kitérni a férfi elől, de valahogy akármerre mozdult a varázsló is követte. Mindketten elmosolyodtak, aztán az ismeretlen megszólalt.

– Ön bocsásson meg az ügyetlenségemért. Nem figyeltem.

– Az én hibám. Sűrű a ma reggeli programom és nem néztem előre. – Megint tett egy lépést, de nem tudott tovább menni.

– Azt hiszem, nem szabadulunk meg ilyen könnyedén egymástól – mosolyodott el az idegen. Kedves mosolya és megnyerő tekintete volt. Rövid fekete haja a homlokába hullott, barna szemei bizalom gerjesztően néztek Hermionéra. A boszorkány bármibe lemerte fogadni, hogy egy aranyvérű arisztokratába botlott.

– Bocsánat – szólalt meg ismét a boszorkány. – Én általában katasztrófa vagyok az ilyesmiben.

– De talán másban nem. Nicholas Waverly vagyok. Draco Malfoy irodáját keresem. Nem tudja, hogy merre kell mennem? – A hangja tiszta, bársonyos és megnyugtató volt. Valamiért egyből bizalmába fogadta volna őt, de ismerve a jelenlegi körülményeket, inkább egy lépést tett hátrafelé. Mindenki gyanús lehet – emlékeztette magát.

– Történetesen én vagyok az asszisztense – magyarázta Hermione és akaratán kívül kihúzta magát. – Hermione Granger, nagyon örülök.

Kezet fogtak. A férfi hüvelyk ujjával végigsimította a nő puha csuklóját, amitől a boszorkány teljesen megborzongott. Miért volt hatással rá ez az érintés? Most már tényleg kezeltetnie kellett magát. A barna szemek egy pillanatra elvarázsolták, de aztán a boszorkány lesütötte a tekintetét és elmúlt a varázs. Mégis mi történhetett vele? Eszébe sem jutott, hogy bűbáj hatása alá akarták vonni.

– Csak nem az a Granger? – kérdezte egyből a férfi. A boszorkány már régen nem hallotta ezt a kérdést, de most olyan furcsának tűnt, annyi idő eltelt azóta, hogy Voldemort végleg eltávozott. Ő sem volt már ugyanaz az ember, akit egykor hősnek tituláltak.

– Nem, csak egy véletlen egybeesés – válaszolt gyorsan és megrázta a fejét. – De Mr Malfoy ma teljesen be van táblázva. Nem hiszem, hogy tudja fogadni.

– Csak pár percre zavarnám. Ismerjük egymást, már évek óta. Megmutatná, kérem, hogy merre kell mennem?

– Hogyne. Erre jöjjön!

– Köszönöm! Nagyon kedves – mosolyodott el a férfi, aztán mindketten leindultak a folyosón. Hermionét valamiért feszélyezte a varázsló jelenléte. Vajon miért? Nem tudta volna megmondani. – Nem túl régóta dolgozik Dracónak, igazam van?

– Valóban nem – válaszolt Hermione. – De ezt miből gondolja?

– Dracónál egyetlen egy asszisztens sem dolgozik sokáig. Legendásan kibírhatatlan a természete – magyarázta Nicholas kedélyesen. – Régóta ismerem, mondhatni az ősidők óta. Csak én máshova jártam iskolába.

– Értem – nyugtázta a boszorkány. – Akkor talán nem fog üvöltözni, ha bejelentés nélkül meglátogatja.

– Nagyon remélem, hogy nem így lesz. Sürgős az ügy és nem akartam otthon zavarni. Remélem, hogy megérti ezt.

– Én megértem. De ő megérti-e? – Tette fel a fogós kérdést a boszorkány. Mindketten egy sokat mondó pillantást váltottak.

– Szóval nem igazán kedveli, Dracót. Igazam van? – tudakolta kíváncsian Nicholas.

– Szó sincs erről – rázta meg a fejét. Egyetlen egy rossz szót sem akart megemlíteni Malfoyról. – Csak még új vagyok itt.

– Szerencsés fickó, hogy ilyen csinos asszisztense van – váltott témát a varázsló. – Minden nap ilyen szépséget látni. Meg tudnám szokni.

– Köszönöm! – mosolyodott el halványan, aztán zavartan eltűrte az egyik hajtincsét. – De felesleges bókolnia nekem. Nem is ismerjük egymást.

– Ezen nagyon könnyen tudunk változtatni – nézett rá a férfi igéző szemekkel. – Mit szólna egy kávéhoz valamikor?

– Sajnos ez teljesességgel lehetetlen. De azért köszönöm. Itt várjon, amíg szólok Mr Malfoynak! – válaszolta kimérten, aztán előre ment egészen az asztaláig, hátra hagyva a férfit.

Szíve hevesen dobogott, az arca kipirult, még soha nem akarta senki sem ennyire lehengerelni. Annyira meglepődött, hogy egy pillanatra meg kellett állnia mielőtt tovább ment volna.

Draco irodájának az ajtaja be volt csukva, Hermione kopogott és mikor megkapta az engedélyt bement, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Miért nincs nálad az akta? – tette fel rögtön a kérdést és felpillantott. – Történt valami? Olyan kipirult az arcod.

– Egy soron kívüli ügyfél akar veled beszélni. – Hermione egyik lábáról a másikra állt, mintha zavarban lenne. Arca egyre vörösebb lett, mintha rajta kapták volna. Draco erős kísérést érzett, hogy legilimenciát alkalmazzon, de Granger biztosan megátkozta volna ezért.

– Küldd el! Nem értem, miért olyan nagy gond ez? Már megbeszéltük, hogy csak azt engedheted be, akinek időpontja van. – Draco ezt követően újra az iratai fölé hajolt és folytatta a munkát. Na, tessék még csak az hiányzott, hogy neki kelljen elküldenie az alkalmatlankodót.

– Nem lehet. Ezt mondja, hogy ismer téged. Nicholas Waverlyről van szó. – Draco felkapta a fejét és egyenesen Hermionéra nézett. Volt valami különös a tekintetében, a boszorkány meg mert volna esküdni rá, hogy állkapcsa megfeszült.

– Rendben, engedd be! – mondta végül kimérten. – De ne felejtsd el az aktát, mert ma délután még szükségem lesz rá.

– Rendben. – Azzal kiment az irodából. A titokzatos Nicholas éppen a képeket nézegette a falon, mikor meglátta Hermionét arca felderült.

– Most már be tud menni, Mr Malfoy fogadja!

– Köszönöm! – mondta a varázsló. – Remélem, hogy majd meggondolja magát és eljön velem egyszer kávézni.

– Nem mondták még, hogy egy cseppet rámenős? – A férfi felnevetett, aztán elindult Draco irodája felé. Az ajtórésnyire nyitva maradt, Hermione pedig nem akarta lemaradni egyetlen egy szóról sem.

– Draco, jó látni újra téged – köszöntötte kedélyesen Nicholas. Az ügyvéd pillantása cseppet sem arról árulkodott, hogy kimondottan örülne ennek a találkozásnak.

– Miért jöttél ide? – kérdezte Draco.

– Így kell üdvözölni egy régi barátot? – vágott vissza, majd leült a székbe. – Szép az irodád és nagyon csinos az asszisztensed.

– Gondolom nem ezért jöttél.

– Valóban nem.

– Nem igazán ebben állapodtunk meg, Waverly – jegyezte meg teljes nyugalommal. Nicholas észrevétlenül egy pergamen lapot csúsztatott oda Dracónak.

A sasszemű boszorka eközben alaposan megfigyelt. Főnöke kihajtotta az apró pergamendarabot és egy pillanatra eltűnt a nyugodtság az arcáról, aztán a kis lap meggyulladt és egy szempillantás alatt elégett.

– Én is tudom, de fejlemények vannak. Nem várhattam. Azt mondtad, hogy…

– Mi lenne, ha ezt nem itt és most tárgyalnánk meg? Nem alkalmas ez az időpont sem. – Waverly komoran bólintott.

– Talán van jobb ötleted?

– Igen. Legjobb ezeket a dolgokat valami nyugodt helyen megbeszélni – mondta Draco.

Hermione becsukta a dokumentumot, amit éppen elterelésképpen olvasott és kihúzta magát az íróasztalánál, amikor meghallotta, hogy kinyílik Draco ajtaja. A férfi nem is nézett a boszorkányra, miközben Waverlyvel együtt kisétáltak rajta.

– Ma már nem jövök vissza – mondta furcsa nyugalommal. – Szervezd át, kérlek, a találkozóimat és mondd le a további programokat!

– Mr Malfoy – szólalt meg Hermione. A férfi megállt és visszafordult egy pillanatra. – Mi legyen az aktával?

– Később, Miss Granger.

– Hol érhetlek el, ha valamilyen fontos ügy adódna? – kérdezte ártatlanul, de Draco most nem akarta, hogy az asszisztense megzavarja. Egy teljesen percig tekintetük összekapcsolódott, végül a férfi újra megszólalt:

– Semmilyen üzenetet ne továbbíts! Ha valami sürgős dolog adódik, akkor Henry Randellt a szomszéd irodában foglalkozik vele.

– Rendben. – Hermione nyugodtan bólintott, de közben tudta, hogy ebből baj lesz. Ki kellett volna faggatnia Dracót, valamivel maradásra kellett volna bírnia pár percig, amíg kitalál valamit.

– Örültem, Miss Granger – szólalt meg búcsúzóul Nicholas és kizökkentette a gondolkozásból. – Remélem, meggondolja az ajánlatomat!

Hermione csak egy félszeg mosollyal és egy apró bólintással válaszolt. Draco egy pillanatra szúrós, villámokat szóró tekintettel nézett végig rajtuk, de igyekezett palástolni az érzelmeit. Waverly elvigyorodott, mikor találkozott a tekintete a szőke varázslóéval. Aztán a két férfi elhagyta a terepet.

A boszorkány mély levegőt vett, megvárta, amíg a lépteik elhalkulnak, aztán elővette a pálcáját. Hermione sietős léptettek rontott be Draco irodájába. Az íróasztalon már a pergamen porrá zúzott darabjai teljesen eltűntek, így nem tudta meg milyen üzenetet kaphatott főnöke. Halkan káromkodott egyet. A nagy sietségben észre sem vette a saját, személyes aktáját, ami még mindig ott pihent az asztalon.

Felmarkolt egy keveset a hopp-porból, amit Draco könyvespolcon tartott, és megkereste a legközelebbi kandallót.

– Malfoy kúria – suttogta a tűzbe, majd pár perc múlva már ott sem volt. Még annyi ideje sem volt, hogy Ginnynek üzenjen és lemondja a közös ebédjüket.

hosszászólás: 0