Fejezetek

12. fejezet
12. fejezet
A vita

Az ütemes léptekkel együtt talársuhogás hallatszott a folyón. Hermione egy csíptetős táblát szorongatva haladt egyenesen előre, egy minisztériumbeli teremhez igyekezett. Most az átlagosnál is elegánsabban festett. Fekete koktélruhája visszafogott volt, de még így is felhívta magára a figyelmet. Azonban az aggodalom és az idegesség teljesen lefoglalta annyira, hogy ne tudjon azzal foglalkozni a varázslókkal, akik megfordultak utána. Hatalmas tömeg gyűlt össze, így a fenyegetettség is többszörösére nőtt az átlagosnál. Malfoy azonban ragaszkodott az elveihez és nem kért testőrt továbbra sem.

Hermione összes idegszála pattanásig feszült, pálcája elrejtve karjára erősítve várta, hogy szükség legyen rá. Közelebb kellett jutnia Malfoyhoz méghozzá haladéktalanul, de előtte még körül kellett néznie bent. Négy bejárat és egyben kijárat is volt innen. Mindent fel akart térképezni, egészen az utolsó sarokig, nehéz feladatnak tűnt, viszont mégis meg kellett találnia a legésszerűbb útvonalat Draco esetlegesen megmentésére. Végül két út tűnt járhatónak, de reménykedett benne, hogy nem lesz erre szükség.

El kellett vegyülnie pár percre a tömegben is, gyanús alakok után kutatva. Ugyan beszélt a biztonsági aurorokkal, mégis rosszat sejtett. A maroknyi auror nem volt képes ekkora tömeget kezelni – jegyezte meg magában Hermione. Vajon Greenwood tud erről? Bár szigorú átvizsgálásokat és szabályokat vezettek be, ő mégis becsempészte engedély nélkül a pálcáját, valószínűleg többen is kihasználták ezt. Viszont a Minisztérium így is elég biztonságosnak gondolta a mai rendezvényt. Naiv gondolat – futott át a gondolatai között. Elhessegette magától az aggodalmat okozó képeket és összpontosítani próbált.

Sok embert vártak ide, különben is ez az esemény mindenkit érintett a varázsvilágban, és az esélye is igazán nagy volt annak, hogy Dracót valaki éppen most akarja megtámadni. Persze a többi jelölt számára sem tűnt biztonságosnak. Az auror szorgalmasan húzta ki azokat a listáján, amiket már ellenőrzött és akik Draco eddig ismert ellenségei közé tartoztak. Lázasan nézte a sorokat miközben észrevétlenül ellenőrizte a védő bűbájokat, amiket a Minisztérium kérésére készítettek. A torkában dobogott a szíve és enyhén még izgult is, az agya magasabb fordulatszámon pörgött, aztán egy pillanatra megtorpant. Vett egy mély levegőt és lassan kifújta.

A boszorkány figyelmesen nézett körbe a teremben, ahová egy emelvényt állítottak fel, pontosan középre és a padokat félkörívben helyezték el a tökéletes akusztika érdekében. Akár egy színházban. Rengeteg embert látott, szinte valamennyien férfiak voltak és a legtöbb varázsló az idősebb korosztályhoz tartozott. Draco, a maga huszonhat évével, valóban fiatal jelöltnek számított, mégsem indult esélytelenül. Habár Hermione szerint nem igazán volt a legjobb miniszter alapanyag. Mekkora katyvasz, gondolta a lány, majd még egyszer körbenézett, visszament a színfalak mögé, ahol Dracót hagyta.

A férfi nyugodtan várta a vita kezdetét és az idegesség egyetlen egy pillanatra sem látszott rajta. Hermionét ellenben majdnem szétvetette az izgalom. Nem feledkezett meg az ígért kávéról sem. Eredetileg ezzel az ürüggyel ment el a főnöke mellől. Draco halványan elmosolyodott, amikor újra meglátta a boszorkányt. Édes kettesben voltak itt a színfalak mögött, mivel egyik jelöltnek sem szabadott a másikkal beszélni.

– Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte Draco, de nem volt vádló. Belekortyolt a kávéba és rögtön elhúzta a száját. – Talán annyira nehéz volt megszerezni ezt a rettenetet?

– Meg kellett küzdenem érte egy boszorkánnyal – válaszolta Hermione és elmosolyodott. – Ki kellett tépnem az összes haját, de én nyertem. Mindent megteszek a főnökömért.

– Azt kétlem – nevette el magát Draco. – Tudom, hogy mikor hazudsz, Granger. Ugyan most valószínűleg ezt viccnek szántad. Valamit forralsz a hátam mögött és szeretnék rájönni, hogy mi az.

– Soha nem találnád ki – sóhajtott nehezen Hermione és megborzongott. Érezte, hogy vékony jégen táncol. – Rengetegen vannak bent. Alig lehet megmozdulni a teremben. Beszéltem a biztonsági aurorokkal…

– Szóval valójában ezért késett a kávém. Megint aurorost játszottál? – szólalt meg Draco és megcsóválta a fejét, ezzel megszakította Hermione beszámolóját. – Remélem, a beszédemet magaddal hoztad.

– Ugyan mi a fenének? Már régen tudod, hogy mit akarsz mondani. Ráadásul sokkal hitelesebb, ha nem úgy olvasod fel, de ezt te is jól tudod. Ez amúgy sem lehet probléma egy mágiajogi ügyvédnek, nem igaz? – nézett rá édes mosollyal Hermione.

– Ma különösen csipkelődő vagy velem – jegyezte meg a férfi. – Nem igazán szoktam ilyesmit kérdezni, de van ennek valami különleges oka?

– Te nem vagy ideges? – szegezte neki a kérdést Hermione.

– Nem – vonta meg a vállát csak úgy mellesleg. – Mégis mi történhetne?

– Mondjuk bármi – folytatta a nő. – Amennyi fenyegető…

– Hányszor mondjam még, hogy hagyd békén a postámnak azt a részét? – fedte meg Draco egy kicsit elcsigázottan. – Neked ahhoz nincs semmi közöd. Van arra emberem, aki azt elintézi.

– Oh, igen? Persze, biztosan van, csak még soha nem láttam.

– Aggódsz a testi épségemért? Milyen aranyos – mosolygott rá kedvesen.

– Vigyen el téged az ördög! – válaszolta végül Hermione, majd tüntetőleg elfordult tőle. Draco csak nevetett ezen a kijelentésén. Igencsak szórakoztatta a dühös boszorkány, főleg ezekben a pillanatokban. Valójában kissé feszültnek érezte magát, de ezt remekül képes volt palástolni.


– Remélem, hogy mindent megjegyeztél, amit megbeszéltünk? – szólalt meg Hermione, miközben visszafordult, és ismét a főnökére nézett.

– Ki akarod kérdezni az agyagot, tanár néni? – gúnyolódott Draco. – Persze, hogy tudok mindent. Sőt a legtöbbet már hónapok óta tudom.

– Akkor csak puszta perverz örömöd miatt kellett azt a prezentációt összehoznom? Azért ez cseppet sem etikus, hogy visszaélsz a hatalmaddal – fortyant fel a nő dühösen, majd felhúzta az orrát. Draco arcán egyetlen izom sem feszült meg, de legszívesebben nevetett volna. – Rád szabadítom megint azt a nőt a Szombati Boszorkánytól…

– Az alkalmazottam vagy – lépett hozzá közelebb, egészen közel, szinte látta az apró szeplőket a nő orrán. – Különben is néhány újdonságot felfedeztél, amiért nem volt ez olyan felesleges.

Aztán lazán eltűrt egy apró tincset, ami ki szabadult a bonyolult fonattá bűvölt hajkoronából. Miért volt hatással rá ez az érintés? – tűnődött Hermione, miközben még mindig veszélyes közelségben voltak egymáshoz.

– Vigyáznod kell, hogy mit reagálsz – szólalt meg hirtelen Hermione. Hangja enyhén rekedtes volt, ezért óvatosan megköszörülte a torkát.

– Úgy lesz.

– Ha belekezdenek a halálfaló… – kezdte idegesen, de aztán másképpen folytatta a gondolatot. – Nem szabad felhúznod magad, mert azzal mindent elveszthetsz.

– Miért aggódsz ezért? Hiszen úgy sincs semmi keresnivalóm a minisztériumban – válaszolt egykedvűen.

– Én egyáltalán nem ezt mondtam – vágott vissza a lány. – Azt mondtam, hogy nem illesz közéjük. Ez igencsak nagy különbség.

– Nyugodj meg! Nem kell drámát rendezned.

Hermione csak megforgatta a szemét, majd önkéntelenül Draco nyakkendőjéhez nyúlt és megigazította, aztán lesöpörte a képzeletbeli szöszöket a makulátlan talárról. A férfi nem tudta ezt mire vélni és nem szólt egyetlen egy szót sem. A mogyoróbarna és szürke tekintet még mindig egymást méregette. Vajon mi a fene történik közöttük?

Dracót csábította a cseresznyepiros ajak és meg akarta ízlelni. A miértekre nem tudott volna teljes őszinteséggel válaszolni. El kellett volna mennie kviddicsezni egyet, hogy végre kitisztuljon a feje és ne érezze folyton ezt az édes illatot, ami Grangert körbevette.

– Mr Malfoy – szólalt meg egy hang a hátuk mögül. Egy fiatal varázsló tanonc állt a függöny mellett, s idegesen szorongatott egy pergament a kezében.

– Igen? – nézett rá villogó szemekkel Draco.

– Hamarosan, kezdünk – folytatta mély alázattal a hangjában. – Kérem, hogy jöjjön utánam!

– Kéz és lábtörést, Malfoy! – szólt utána Hermione. A férfi elvigyorodott, majd elindult.
Hermione egészen addig merészkedett, amíg remek rálátást kapott színpadra és a közönségre is. Hatalmas ováció és tapsvihar hangzott fel a teremben, amikor az öt jelölt bejött és elfoglalta a helyét; Grant, Abernathy, Wallas, Malfoy, Leonard, és Bloodgood. Shacklebolt a jelenlegi miniszter nem vett részt a vitán.

Ez éppenséggel különös, de bizonyos komoly vészhelyzet esetén megengedhető volt. A boszorkány nem is figyelt arra mit mondanak, csak a tömeget nézte. A szabályokkal ellentétben tartózkodott itt, de most ez cseppet sem érdekelte. A tömeg izgatottan zizegve, zúgolódva figyelte a jelölteket, mindent történést zsigeri szinten éljenzett vagy kritizált. Néhányan durva sértéseket is megengedtek maguknak.

A jelöltek egy része teljesen felháborodott a bíráló szavakon, s sértéseket, amiket a bekiabáló varázslók és boszorkányok nekik szegeztek. Dracón egyetlen egy érzelem sem tükröződött. Sosem törekedett arra, hogy mindenkinek megfeleljen, higgadtan válaszolt és egyetlen pillanatra sem emelte fel a hangját.

Nyugodt volt, határozott, tárgyilagos, mintha tudta volna, hogy mivel tudja lenyűgözni a közönséget. Azonban a többi jelölt nem élt ezzel a képességével, egyre inkább szították az indulatokat, és egyre inkább felpiszkálták a közönséget. Egyetlen felkiáltás kellett volna ahhoz, hogy a tömeg meglóduljon és halálra zúzzon mindent maga körül.

Hermione megrázta a fejét, aztán újra végignézett a dühös arcokon. Egyszer csak kiszúrta őt. Csak egy volt a sokaságból, mégis annyira elütött mindenkitől. Nem ismerte, sőt annyira jelentéktelennek tűnt. Vézna, csonttá soványodott férfi állt egészen közel az emelvényhez. A szeme kifejezéstelenül pásztázta a társaságot, üveges tekintete volt, mintha nem is nézne semerre. Észrevétlen akart maradni, de volt benne valami furcsa, mintha nem is reagálna egyetlen egy körülötte zajló eseményre sem. A mellette állók néha meglökték, de ő nem reagált rá. Bűbáj alatt állt – állapította meg Hermione. Összeszorította az ajkait és pálcáját készenlétbe helyezte.

– Miből gondolja, Mr Malfoy, hogy nekünk pontosan egy halálfaló miniszterelnökre van szükségünk? – harsant fel a kemény kérdés a tömegből.

Helyben vagyunk – sóhajtott fel Hermione, bár nem vett le a szemét, a gyanús alakról. Kimerészkedett a színfalak mögül, egészen a bársonyfüggöny takarásába húzódott, hogy minél tökéletesebb rálátása legyen a férfira, de közben Draco válaszát várta.

– Pontosítsunk egy kicsit a kérdésén – válaszolt Draco. – Nem vagyok halálfaló. Akármennyire is ezt akarják hinni rólam. Félünk a sötétségtől, ez teljesen érthető. Azonban mitől is félünk igazán? Inkább a sötétségben lévő igazságtól. Nem tagadtam soha a múltam és nem is fogom. Ismerem a sötétséget, de meg kell tennem mindent, hogy ne ismétlődhessen meg az a korszak. Úgy gondolom a varázsvilágnak békére és biztonságra van szüksége. Ki tudhatná ezt jobban, mint az, aki megjárta már a sötétséget?

– Köszönjük a választ. – De a hang egyszeriben elhalkult és a közönség tapsolni kezdett.
A férfi a tömegben megmozdult, azonnal kilőtt néhány átkot. A teremben riadt sikoltozások hangzottak fel. A pánik azonnal kitört. Egyesek menekülni kezdtek, mások pedig átkokat kezdtek szórni. A jelöltek pedig védtelenül maradtak a pódiumon. Hermione előlépett a bársonyfüggöny mögül és pontosan célzott.

A nagy zűrzavarban senki sem látott semmit sem, de talán meg sem tudták volna mondani mi történt pontosan. A gyanús férfi ájultan esett össze, azonban még egy átkot sikerült kilőnie előtte, amitől az elemvény hatalmasat reccsent. Iszonyatosan robajjal megremegett a terem. Hermione önkéntelenül felkiáltott, s még idejében egy átokkal arrébb lökte Dracót és még két másik jelöltet. A vastag vörös tölgy deszkák megrepedtek, majd széttörtek.

A többiek pedig sikítozva eltűntek egy fekete üregben, ami a minisztérium alsóbb színjeibe vezetett. A boszorkány lehetett volna bármilyen gyors, képtelen lett volna ezt megakadályozni. Megtervezett volt – gondolta Hermione hirtelen és figyelme elkalandozott. De a zsibongás és az átkozódás egyáltalán nem maradt abba. Az aurorboszorkány érezte, hogy a vállát súrolja egy átok, amikor átverekedte magát az emelvény megmaradt darabjain. Fájdalmasan felszisszent és majdnem meg is botlott. Az üreg egy alagút tátongott a színpad helyén, már amennyire meg tudta állapítani.

– Mindenki őrizze meg a nyugalmát! – harsogta az egyik auror, de nem volt semmi hatása a szavainak. Végül a férfi már a jelöltekkel foglalkozott.

Eközben Hermione megkereste Dracót. A férfi kivont pálcával harcra készen várta a támadókat, s hárított is egy-egy átkot. A boszorkány arca elsápadt, amikor megragadta a harca kész férfi karját. Draco dühös tekintettel nézett rá.

– El kell tűnnünk innen! – szólalt meg Hermione.

– Nem, segítenünk kell. A többiek eltűntek a…

– Ne hülyéskedj! Meg akarnak ölni! – kiabálta mérgesen, aztán magával húzta Dracót. Kész volt a menekülési terv és nem akart kockáztatni. A teremben a zűrzavar tovább fokozódott és az emelvény is majdnem teljesen összeomlott. Hermione karja iszonyatosan fájt, de most nem ez volt a legfontosabb. Meg kellett mentenie Malfoyt.

Ez a folyosó teljesen kihalt volt, így nem kellett félnie attól, hogy bárkibe is belebotlanak. Most Dracónak kellett felvennie a versenyt a rohamléptekben haladó Hermionéval. Hagyta magát vezetni, talán azért, mert valójában őt is meglepte a hirtelen támadás, még ha számított is rá. Átkok nélkül érték el a jogi osztályt. Senki sem tartózkodott ezen a részen, de nem mehettek csak úgy el innen. A hoppanáló helyek valószínűleg még mindig zsúfolásig tele voltak. A boszorkány néhány biztonsági bűbájt helyezett el a bejáratnál, mielőtt becsukta az ajtót.
– Jól vagy? – kérdezte Hermione, de még mindig zihált. Draco haja összekócolódott, de egyetlen egy karcolás sem volt rajta. A döbbenet azonban kizökkentette a szokásos jeges és kimért viselkedéséből.

– Mi a franc volt ez? – tört fel belőle hirtelen.

– Fogalmam sincs. Egyszer csak annyit láttam, hogy kitör a botrány és kettéhasad az emelvény.

– Pontosan mellettem – mondta Draco, majd idegesen hátrasimította a haját. – Aztán egy átok eltalált és odébb lökött.

– Biztos egy auror volt – szólalt meg Hermione. Mindkettőjüknek töltött egy bögre teát, aztán leült az asztalra. Már nem volt annyira melege és már kevésbé zihált. Egyszerűen csodával határosnak találta, hogy ebben a szituációban meg tudta őrizni a nyugalmát.

Draco most leült az íróasztalához. Arcát megdörgölte a kezével és vett egy mély levegőt.

– Pedig egészen jól alakult minden. Majdnem teljesen úgy, mint ahogy a fejemben lejátszottam magamban ma reggel. Aztán minden egyszeriben… – de nem folytatta tovább az okfejtést. – Azt sem tudom kik tűntek el…

– Sajnálom.

– Micsodát? Hogy nem kerültem én is abba a lyukba? – förmedt rá a férfi mérgesen. – Te is ott akarsz látni a föld alatt?

– Nem – csattant fel Hermione. – Hogy képzelhetsz ilyet rólam? Nem vagyok rosszindulatú. Ha meg akarnám bosszulni, amit tettél ellenem, akkor a saját kezemmel tekertem volna ki a nyakadat.

– Nem kell a sajnálatod – morogta mérgesen Draco.

– Jól van. Jelentem az auroroknak, hogy épségben megúsztad – mondta felhúzott orrát, majd elindult az asztalához, pár sort firkantott és elindított egy papírrepülőt az auror parancsnokságra.

***

– Erőltesd meg az agyad, Malfoy! – hangzott fel Ronald Weasley határozott hangja. Még mindig nem kedvelte Dracót, de most élvezettel faggatta. Ő kapta ezt az ügyet és mindennek a végére akart járni.

– Nem tudok többet mondani – morogta Draco, a kérdést hiába tették fel neki ezerszer. – Semmit sem láttam, ami használható lenne. Az emelvény ki volt világítva, alig láttuk a tömeget. Szóval fejezd be a vallatásomat, mert ígérem, hogy megkeserülöd!

– Fenyegetni mersz egy hivatalos szervet? Neked nem kell mondanom, hogy együtt kell működnöd velünk – jelentette ki Ron a legtöbb felsőbbséggel.

– Ron! Miért nem hagyod ezt abba? – szólalt meg végül Hermione kedvesen. – Most éltünk át egy igencsak veszélyes támadást. Mit gondolsz mi volt ott? Egy hatalmas káosz. Csoda, hogy ő is megmenekült, természetesen másik két jelölttel együtt. Pontosan ott kezdett el meghasadni az emelvény, ahol Draco ült korábban. Amikor megláttam, hogy valami bűbáj eltaszítja onnan, egyből odamentem hozzá. Igyekeztünk minél gyorsabban lelépni onnan és idejöttünk.

– Én is ezt magyarázom neked, Weasley. Ha tudnék többet, akkor elmondanám. De nem láttam semmit sem. – Malfoy most már teljesen nyugodt volt és Weasley sem tudta kizökkentetni ebből.

– Ron, elmondanád, hogy mégis mi történt? – kérte Hermione. – Tudom, hogy nem szabadna, de azt hiszem, jobb lenne, ha tudnánk róla, mielőtt Reggeli Próféta elferdítve megírja.

– Tudod, hogy nem tehetem – rázta meg a fejét Ron.

– Kérlek! – Draco csak fél szemmel követte az eseményeket, de biztos volt benne, hogy Hermione akarta nemsokára teljesülni fog. A kis boszorkány cselesen használta fel az ütőkártyáit. – Segíts egy kicsit! Malfoyt úgyis köti a titoktartási szerződése így nem mondhat senkinek sem semmit egyetlen egy Minisztériumban történt ügyről sem. Mellesleg kénköves tűcsóvával üldöz el minden firkászt.

– Nem lehet, Hermione. Nem kerülhet ki olyan információ, amit felhasználhatnának ellenünk és hátráltatnák a nyomozást.

– Ugyan, Ron, te is tudod, hogy Malfoy egyetlen alkalommal sem kapott kirendelt védelmet, amikor fenyegető levelekkel bombázták. Ezt viszont úton útfélen elmondhatja bárkinek. Egyetlen szó a Prófétának és aláássa az aurorok hírnevét és hitelét.

– Ne menj messzire, Granger! – szólalt meg Draco vészjósolóan. – Nos, Weasley, elárulod-e nekünk, amit tudni akarunk? Ha megteszed, akkor átadom az emlékeimet a támadásról. Önként és dalolva. Parancsot sem kell hozzá szerezned. A főnököd pedig biztosan cigánykeret hány a parancsnokságon, amiért ilyen remek auror tanonca van.

– Redben van – sóhajtott Ron. – Nem fog tetszeni, amit mondani fogok.

– Ebben biztos vagyok – mondta Draco.

– Átvizsgáltuk az egészen termet. A merénylő meghalt, egy átok eltalálta és beverte a fejét. Bár inkább az esésbe halt bele, mint az átokba. Nem tudjuk, hogy ki volt az, egyáltalán nem ismerős senkinek sem. A többi jelölt pedig eltűnt az alagútban, amit valószínűleg már hónapokkal korábban építettek oda. A padló nem magától szakadt be, amikor az emelvény összedőlt, hanem mugli módszerekkel törték szét, bár inkább robbanthatták ki. Nem tudom kinek jutott ez eszébe, de biztosan nem volt teljesen normális – közölte Ron a tényeket. – Minden jelölt célpont volt. Már korábban mindegyikük kapott fenyegető leveleket, nemcsak te, Malfoy. A többiek nem utasították vissza az auror védelmet, így őket végig figyelemmel tudtuk kísérni.

– Hányan is tűntek el azok közül, akiket figyeltetek? Csak a kíváncsiság kedvéért – kérdezte Draco némi éllel a hangjában.

– Ketten. Bloodgood és Leonard – szűrte a fogai közt Ron. – De akkor nem voltak védelem alatt.

– Ez, hogy érted? – vonta össze a szemöldökét Draco.

– A közelükbe sem tudtak menni az aurorok. Még vizsgáljuk, hogy akik randalíroztak, azoknak egyáltalán van-e közük a merénylőhöz. De ennyi elég volt, többet nem tudok mondani.

– Köszönjük, Ron! – szólalt meg Hermione hálása, aztán megölelte egykori barátját. Észrevétlenül egy ezüst szálat tartalmazó kis fiolát csúsztatott a zsebébe, ami az ő emlékeit tartalmazta és egy üzenetet.

– Nincs mit – csóválta meg a fejét Ron, majd feljegyzett valamit a füzetébe. – Menjetek haza! Jobb, ha nem vagytok a Minisztériumban most.

– Édes, hogy aggódsz – vigyorodott el Draco.

– Ha nem lennél olyan átkozottul fontos ember, akkor…

– Jó, már el is megyünk.

– Hermione – szólt Ron a lány után. – Holnap jó lenne, ha eljönnél anyához ebédre.

– Nem ígérek semmit – rázta meg a fejét Hermione. Nem igazán akart a férfi közelében lenni. Draco szúrós szemmel nézte a párost, de nem szólt semmit sem.
hosszászólás: 0
feltöltötte: Nyx | 2020 Dec 06

Powered by CuteNews