Fejezetek

33. fejezet
33. fejezet
Apró gondok

A kis nyaraló különösen otthonos volt, pedig Hermione még be sem rendezkedett igazán. Az előtér egyből a nappaliba vezetett, ahonnan remek kilátás nyílt a partra és egy toló ajtón keresztül a teraszra lehetett tovább menni. Más körülmények között a lány megkönnyebbülést érzett volna, hogy végre itt lehet, viszont ez közel sem volt így. A boszorkány magabiztos léptekkel indult el előre, nem figyelt a mögötte baktató varázslóra. Draco szótlanul belépett a nappaliba és körülnézett. Még mindig forrongott benne az indulat, viszont jobbnak látta nem folytatni a vitát. Kirázta hajából a homokot, aztán a pálcájával megszárította teljesen a ruháit.

Hermione ösztönösen kerülte a varázslót és igyekezett minél távolabb kerülni tőle. Még mindig nem döntötte el, hogy tovább haragudjon-e vagy inkább bízzon meg benne. Kavarogtak a gondolatok, a kérdések és a lehetetlennél lehetetlenebb elméletek a fejében. Hiszen mégis csak egy Malfoyról volt szó. Főnix rendje? Miniszterjelöltség? Mégis mik vannak a háttérben? Hogyan keveredhetett ekkora nagy slamasztikába. Most jól jött volna pár jó tanács.

Lopva kinézett az ablakon, ahonnan remek kilátás nyílt a szomszéd házra. Összeszorult a torka, de nem akarta, hogy Draco meglássa az érzéseit. Viszont a varázsló mégis úgy döntött, ideje újra beszélniük.

– Otthonos kis házacska – jegyezte meg a férfi és megtörte végre a nehéz csendet, majd leült az egyik székre. – Mégis mit akarunk itt csinálni?

– Még nem tudom – mondta a boszorkány és elkezdte kinyitni a dobozokat. – Én mindenesetre átöltözöm. Aztán mi lenne, ha pihennénk?

– Mi lenne, ha inkább minél korábban indulnánk vissza Londonba? – kérdezett vissza Draco gyorsan. A boszorkány fáradt volt és elcsigázott. Malfoy cseppet sem gondolhatta ezt komolyan, de aztán a férfi folytatta: – Semmi kedvem itt rostokolni miközben otthon valószínűleg áll a bál. Az a szemét még szabadon van és meg kell állítanom. Ki tudja mennyi százfűléfőzete van még.

– Ilyen hamar nem fogsz zsupszkulcsot kapni – jegyezte meg tárgyilagosan a boszorkány, majd egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. A szürke szempár még mindig haragosan csillogott, ellenben a mogyoróbarna tele volt érzelemmel, amit Draco nem igazán értett. Hermione tovább vázolta fel a helyzetet: – Engedélyek kellenek, meg kell várni mire elkészül. Sokkal több időt vesz igénybe, mintha kivárnánk azt a három napot. Egyébként annyi mugli pénzem pedig nincs, hogy repülővel menjünk vissza. Sajnálom…

– Nincs az a Merlin, amivel rávehetnél egy olyan utazásra. Egy varázsló nem választ ennyire pórias utazási módot. Inkább utazom repülőszőnyeggel, mint azzal a vasmadárral, ami fogalmam sincs mitől emelkedik a levegőbe – fintorgott a varázsló kényesen. – Nincs valami ruhád nekem is?

– Nem igazán. Hacsak igényt nem tartasz egy virágos nyári ruhára. – Azzal felmutatta a piros és rettentően csábos ruhadarabot. Draco csak felvonta a szemöldökét és elengedte ezt a megjegyzést a füle mellett.

– De a zakómat visszaadhatnád, igy nem néznék ki annyira ágról szakadtan.

– Persze. – Azzal Hermione egy laza mozdulattal odadobta Dracónak a ruhadarabot. Aztán felnyalábolt pár ruhát magának és kinyitotta a fürdőszoba ajtót, de résnyire nyitva hagyta.

– El akarom azt a szemetet kapni minél előbb! – ismételte meg Draco még mindig iszonyatosan dühösen. – Rengeteg időt vesztettünk, szóval muszáj lesz valamit tenni. Utálom, amikor más lépéselőnyben van velem szemben. Ráadásul…

– Nézd, sajnálom, de most már itt vagyunk – sóhajtott a boszorkány fáradtan. – Viszont még mindig nem értem. Miért akarják, hogy Kingsley eltűnjön? Úgy gondolom, hogy őt mindenki szereti.

– Nem lehetsz ennyire naiv. Érdek. Kingsley nem táncol úgy, ahogy az aranyvérűek és a tanács fütyül – vonta meg a vállát Draco. – Túlságosan is belemászott olyasmikbe, amikbe Caramel akkoriban nem mert. A háború mindent összekutyult, Kingsley pedig rendet teremtett. Most nincs közvetlen veszély, de már nem elég a puszta varázserő, hanem sokkal, de sokkal több kell mindenkinek.

– Vagy egyáltalán ötleted, hogy ki lehet? Mert nekem egyáltalán nincs. Mégis ki lehet az, aki megszerzett belőled egy darabot és százfülé főzetet készített csak ezért, hogy felbosszantson? Azért ez cseppet sem normális dolog.

– Nem tudom. Mindenkit számításba vettem, aki szóba jöhetett, de senkire sem tudom rábizonyítani, pedig nagyon szeretném. Annyira igyekezett begyakorolni a gesztusaimat, hogy majdnem sikerült mindet átvennie – zsörtölődött a varázsló továbbra is dühösen. – Egyből kiszúrtam a hibákat, de azzal semmire sem megyünk. Nem tudtam úgy megátkozni, hogy lebuktassa.

– Mit gondolsz? Ron… – Hermione elharapta a mondatot, viszont Dracónak nem kellett sok magyarázat, rögtön megértette.

– Nem beszélt sokat, de valóban meg akart menteni. Régen láttam Weasleyt és annyira nem is ismerem a gesztusait – válaszolta a férfi, aztán elkomorodott. – Hónapokig kellene ahhoz figyelni valakit, hogy ezek az apróságokat és a beidegződéseket el tudja valaki fedni. Bár, ha engem kérdezel, akkor csak egy ál Weasleyvel volt dolgunk. Akármennyire is mást mond a rosszmájú énem.

– Miből gondolod? Nekem elég meggyőző volt. De az igaz, hogy még kábult voltam némileg az átoktól.

– Megmondom, hogy miből gondolom. Én Potternek szólnék, ha bármikor auror segítség kellene. Kettőjük közül ő a jobb választás. Weasleyt akármennyire is istenítik a Minisztériumban, mégis Potter az, aki az észt hozzáadja a munkájához, ráadásul higgadt és alapos, olyan igazi griffendéles.

– Igazad lehet.

– Persze, hogy igazam van.

– Miért rabolt el valaki minket ilyen otromba módon, ha nem akar ott tartani? – kérdezte Hermione. – Ennyire amatőrök lennének?

– Valaki nagyon azt akarja, hogy távol maradjak a választásoktól – vett egy mély levegőt és a fürdőszoba ajtó melletti falnak dőlt. – Várj, ki tudja még rajtam és apámon kívül, hogy zsupszkulcsod van?

– Hmm… ez igazán jó kérdés. Ginny, Harry és Ron biztosan tudja, Normának is elmondtam, hogy elmegyek három hónap múlva, aztán még pár barátomnak szóltam, a főbérlőmnek is említettem. De konkrétan egyiküknek sem tudja, hogy mivel megyek.

– Nem kell zseninek lenni… Mégis mivel jöttél volna?

– Repülővel? Sőt az olcsóbb lett volna, de persze komplikáltabb. Léteznek más utazási módok, mint a zsupszkulcs.

– De nem egy boszorkánynak vagy egy varázslónak – húzta fel az orrát. Hermione kijött a fürdőből, Draco pedig követte a nappaliba. – Keresnünk kell valami kenőcsöt a kezedre. Nagyon csúnyán lehorzsolták a kötelek.

– Majd elmúlik. Most nem ez a legfontosabb.

– Valóban nem. De legjobb lenne, ha foglalkoznál vele. – Draco igyekezett az aggodalmát leplezni, mégsem állhatta meg szó nélkül.

– Majd észben tartom – válaszolta hűvösen, majd becsukta a fürdőszoba ajtót és elindult a konyhába. Tudta, hogy nem talál ott semmi ehetőt, de legalább ott nem kellett Malfoy közelében lennie.

***

Jó pár földrészen túl, a ködös Angliában, az auror parancsnokság várószobájában egy férfi várt türelmesen. Waverly, mint a családi kúria egyik tulajdonosa volt jelen. Még mindig dísztalárban feszített, de már kezdett igencsak kényelmetlen lenni az egész. Legalább egy órája váratták, ami igencsak próbára tette a türelmét. Aztán végül kinyílt az ajtó, és egy fiatal auror lépett be rajta. Nicholas ellenállt a kísértésnek, hogy felhorkanjon, hiszen a fiatal kis tacskó még túl tapasztalatlan volt…

– Elnézést, Mr Waverly! – szólalt meg cincogó hangon. – A főnököm, Mr Greenwood, sajnálattal közölte, hogy nincs szüksége az ön vallomására. Köszöni az idejét, és most elmehet.

– Ezt mégis mit jelent? Hiszen az a családi kúriánk…

– Ez igazán kínos, de már nem a családjáé. – Nicholasnak minden erejére szüksége volt, hogy fel ne pattanjon, és ne rázza meg a kis aktakukacot, aki még mindig idegesen gyűrögette a pergament a csiptetős írótáblán

– Ezt mégis hogy érti? – kérdezte meg miután némileg lehiggadt. Apja mindig a váratlan döntésekről volt híres és most sem hazudtolta meg magát.

– Az apja eladta – cincogta a kis auror. Waverlyben ezernyi érzelem munkálkodott éppen és nem volt a tanácsos újat húzni vele most. – Sajnálom, hogy nekem kell ezt közölnöm, de sajnos ez így van. A házimanók már legalább hat hónapja nem látták a környéken.

– Megtudhatnám, hogy apám kinek adta el az ingatlanunkat?

– Ez sajnos bizalmas irat, kérem, ezzel a kérdéssel a Mr Waverlyt keresse meg. Most pedig távozhat, nem lesz szükségünk a vallomására. Amennyiben mégis eszébe jutna valami, akkor keressen meg minket.

Mielőtt még bármit mondhatott volna a fiatal férfi elhagyta a helyiséget. Nicholas dühös léptekkel rontott ki az ajtón, de már nem érte utol a kis mitugrászt, ellenben Potterék türelmesen vártak rá.

– Mi a franc folyik itt? – csattant fel Waverly. – Apám eladja a kúriát és nem szól? Egyszerűen nem értem, hogy…

– Nyugodj meg! Ne rendezz jelenetet! – javasolta Weasley és csitítani kezdte. – Már kiderítettünk pár dolgot.

– Ajánlom, hogy jó hír legyen, mert teljesen ki vagyok akadva – morogta a férfi.

– Menjünk az irodámba! – szólalt meg Harry. – Itt még…

– Persze – bólogatott Ron és megvakarta a fejét. – Nem bízhatunk senkiben sem.

– Azért ezt a folyosón sem jelenteném ki – szűrte a fogai között Waverly. – Egyáltalán nem gyanús, hogy együtt grasszálunk a folyosón, holott semmi közös ügyünk nincsen.

– Nem az. Magamnak kértem az ügyet és úgy gondolom segítségemre lehetsz a nyomozásban – válaszolta Potter auror elégedett mosollyal. – Teljesen természetes, hogy én is beszélni akarok veled. Főleg, amiért a ti családi kastélyotokban törtek be, noha nem te vagy már a tulajdonos mindenképpen hasznos lehet a számunkra.

– Ez tetszik – nevetett fel harsányan Waverly, de a másik két férfi rosszalló tekintete egyből belé fojtotta a szót. – Nézzétek el nekem! Most tudtam meg, hogy a szüleim eladták a családi fészket. Enyhén szóval szíven ütött.

– Nekem egyáltalán nem tetszik. Valami itt nagyon bűzlik. – Ebben mindannyian egyetértettek.

Befordultak a hosszú folyosón jobbra, majd amikor Harry becsukta az ajtót, mindhárom varázsló bűbájokkal lezárta a bejáratot, átvizsgálták az irodát és megsemmisítették az összes apró poloskát, amit a helyiségben találtak. Temérdek volt belőlük… Ron halkan szitkozódva terelte bele az apró, fekete, megbűvölt szerkentyűket a vizespohárba, aztán egy varázslattal megfagyasztotta azokat.

– Ügyes – mondta Waverly elismerősen. – Látom, azért néha tanultál is az aurorképzőben.

– Naponta meg kell tennem – vonta meg a vállát Ron. – Nemcsak Kingsleynek vannak gondjai… A Főnix Rendjének tagjaira rájár a rúd.

– Talán nem véletlen kaptad a feladatot, hogy…

– Hagyjátok abba! Most inkább koncentráljunk fontosabb dolgokra. Mióta a családod tulajdona a kúria?

– Közel száz éve.

– Mesélnél róla?

– Most komolyan végig akarod hallgatni ezt a sztorit? Ráadásul már nem is a miénk a kúria.

– Ha jól akarom végezni a munkám, akkor igen. – Waverly értette a célzást, aztán elővett a mellényzsebéből egy apró kicsi dobozkát és kinyitotta. Az ő hangja csendült fel egy igencsak hosszú felvételen. Harry ekkor varázsolni kezdett és hamarosan már a másolataik ültek a székekben, amit mindenki jól láthatott és kinyitotta a fekete dobozt, ami egy ocsmány papírnehezéket rejtett.

– Mi a fene? – szólalt meg Ron. – A legjobb lenne…

– Most nincs időnk! – Aztán Harry elővett egy régi hajkefét.

– Ez az, aminek gondolom? – kérdezte egy fél mosollyal Waverly.

– Fogd meg és meglátod! Nem csak neked vannak furmányos ötleteid. – Azzal mindannyian megfogták a zsupszkulcsot és hamarosan már London legforgalmasabb negyedében trappoltak egymás mellett. A muglik között elvegyülve nem tűntek ki a tömegből, habár a Ron új frizurája igencsak feltűnő volt és Waverly dísztalárja sem volt kutya. Mindenesetre a muglik tekintete elsiklott felettük.

– Ez az egész egy hatalmas csapda, amibe jól belesétálunk – szűrte a fogai között. – Gyanúsítanak engem is. Az aranyvérűek tanácsa többé nem veszi be akármit is mondanék nekik. Ráadásul ez a kis kúria eladás végképp aláássa a tekintélyemet, hacsak apám nem vett egy nagyobb kastélyt, biztos nem engednek vissza a tanácsba.

– Már tudjuk, hogy kik voltak ott valójában – mondta Ron és megvakarta a félig kopaszra borotvált üstökét. Igyekezett tartani a lépést.

– Ne kímélj! – szólalt meg Waverly némiképp fáradtan. – Ma már úgy sem tudsz olyat mondani, amivel meglepnél.

– Moon Bloodgood és Ernesto Leonard jelöltek – közölte Weasley és megigazította a felkötött karját. – Még most sem vagy meglepődve?

– Gondoltam, hogy egyszer előkerülnek. Ők már nincsenek versenyben különben sem. Semmi hasznuk már – csóválta meg a fejét Nicholas. – Nem hinném, hogy ők voltak, akik elrabolták Dracót és Hermionét. Egyikük sem annyira dörzsölt. Különben is, mi értelme lenne ennek az elméletnek?

– Még nem tértek magukhoz, de erősen kétlem, hogy bármit is mondanának vagy mondhatnának. Amilyen jó bűbájokkal sikerült a merénylőket is irányítaniuk, akkor ez sem lehet probléma.

– Eszméletlenül találtak rájuk, igazam van? – kérdezte Harry hirtelen. – Nem hiszem, hogy megszervezték volna a saját elrablásukat és aztán felküldik a Sötét Jegyet. Alaposan ellenőrizték a jelöltek előéletét, akkor egyértelműen kibukott volna, ha valamelyiküknek köze lett volna a halálfalókhoz.

– Egyáltalán ki lehet olyan őrült, hogy a Sötét Jegyet fellője bárhova? – tudakolta Ron mérgesen miközben idegesen megvakarta a fejét. – Hetekig ezzel lesz elfoglalva az egész auror testület és a varázsvilág is innen egészen a világ másik végéig. Nem kell még egy Voldemort rémkorszak. Kíváncsi lennék arra az idiótára, aki megtette.

– Egy zsenire, hogy pontosítsunk. Az, aki azt akarja, hogy egy sereg auror legyen ott a lehető leghamarabb a helyszínen. Malfoy ott volt a cellában és szerintem Hermione is. – Nicholas próbált rájönni a kapcsolódási pontokra, de egyszerűen minden annyira kusza volt. – Nem mehetünk vissza, amíg tart a helyszínelés, bár ahogy a kollégáitokat ismerem, semmi nyomot nem hagynak, amin elindulhatunk. Oh és persze be sem mehetünk, mert már nem lakom ott. Merlin szentségit!

– Ki még az a jó útra tért halálfaló, aki ezt megtehette? – kérdezte Ron. – Nem hiszem, hogy másnak eszébe jutott volna ez.

– Nem hiszem, hogy Malfoyon kívül másnak lenne hozzá bátorsága – csóválta meg a fejét Harry. – A többieken évek óta bűbájok vannak és a legtöbbnek elvették a pálcáját is. Malfoy helyzete több szempontból különleges. Ő fiatal halálfaló volt, nem tapadt vér a pálcájához.

– Ez az egész helyzet különös – morogta Waverly. – Megölik a merénylőket, elrabolják a képviselőket, el akarják tenni az útból Malfoyt. Mégis mi ennek az egésznek az értelme? Már csak ketten maradtak Kingsley ellen. Grant és Abernathy, mivel Mrs Wallas tegnap este visszalépett. Draco pedig… nos, nem tudjuk, merre van.

– Egyelőre ne keltsünk pánikot. Amúgy is Sötét Jegyről és a bálról cikkeznek. Nem kell, hogy kiszagoljanak mást is. Egyelőre az is elég, ha azt hiszi mindenki, hogy Malfoy és az asszisztense együtt szöktek meg valahova. Ez igazán elmés pletyka volt, Ron. – morogta Harry.

– Csak úgy kicsúszott – vonta meg a vállát a férfi. – Érdekes, most valahogy egészen tisztának érzem a fejem.

– Ez mit akar mégis jelenteni? – kérdezte Waverly. – Eddig talán nem voltál magadnál?

– Nem tudom. A régóta valahogy teljesen furcsa gondolataim vannak és… Mindegy, talán majd elmúlik – hessegette el magától a gondolatot Ron. Mégis, ha visszagondolt az elmúlt hónapok eseményeire és talán egy kicsi korábbra.

– Ide bemegyünk – szakította félbe a gondolatmentét Harry.

– Kínai étterem? – ráncolta össze a szemét Ron. – Most komolyan?

– Ide ugyebár, senki sem követ minket és nyugodtan beszélhetünk.

– Várjatok. Azt hiszem, hogy tudom, ki tudja, hol van Draco és Hermione.

– Ki lenne az?

– Maga Lucius Malfoy.

– Miért? – ráncolta össze a homlokát Ron. – Honnan a fenéből tudhatná?

– Adott egy zsupszkulcsot Hermionénak. Persze nem tudom hova szól, de ha menekülniük kellett, akkor biztosan használta is.

– Akkor menjünk Malfoyékhoz.

– Lassan a testtel fiúk! Ti itt maradtok – közölte Waverly. – Elég gyanús lenne, ha mindannyian megjelennénk ott.

– Ebben igazad van – helyeselt Harry. – Nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. Mindenki lehet gyanús.

– De az a kérdés ki az, aki a leggyanúsabb? – tette fel a kérdést Ron. – Mi lenne, ha előkeresnénk egy merengőt?

– Minden neked merengő?

– Szeretném, ha ti is látnátok a nőt, aki elcsalt engem a bálról.

– Oh, Weasley…

– Mi van, ha…

– Ez egy remek ötlet – egyezett bele Harry. – De mégis hol találunk olyan merengőt, ahol biztonsággal megnézhetnénk azt, amit láttál? A Minisztérium minden emléket regisztrál és tárol.

– Ugyan… Nekem már sikerült úgy emléket elvinnem, hogy… – aztán egy pillanatra elhallgatott. – Mit gondolsz azokat is tárolják, amiket megnéztünk és eltávolítottunk?

– Igen. Mindenről másolat készült.

– Merlin bassza meg!

– Mi jutott eszedbe?

– Hermione átadott nekem egy emléket, amit megnéztem, aztán átadtam Malfoynak.

– Aki visszaadta nekem.

– Abban benne volt, hogy Hermione fegyverezte le a megátkozott pasast.

– Ő is célpont lenne?

– Halvány fogalmam sincs – rázta meg a fejét Ron. – De azt sem értem, hogy miért adtam oda Malfoynak. Uram Merlin, én elmentem pár hete Hermionéhoz és majdnem megölt egy átokkal, de sejtelmem sincs miért.

– Mi a francról beszélsz, Weasley?

– Engem megátkozott valaki – mondta ki hangosan.

– Szóval még mindig rájár a rúd a Főnix Rendje tagokra? – sóhajtott nehezen Harry. – Mi legyen a következő lépés?

– Irány a Malfoy kúria! – adta meg a választ Waverly.

¬¬¬***

Eközben az Ausztrál varázsvilág Zsupszkulcs Tranzit irodájában…

– Tudja, ki vagyok én? – hangzott az ingerült tejfölszőke varázsló dörgedelmes hangja. Még mindig a megviselt szmoking volt rajta, amit még nem tudott másra cserélni. Hermione eközben fejét kényelmesen a falnak döntve álmosan hallgatta Draco szitkait. A tizenhárom óra időeltolódás nagyon megviselte mindkettőjüket.

Ugyan a boszorkánynak már a nyaralóban voltak a ruhái, Dracónak semmilyen váltóruhája sem volt. Hermione azon gondolkodott, hogy valószínűleg más benyomást keltene, ha nem szóródna mindenhonnan homok a ruhájából. Ugyan még így is szívdöglesztő és ördögien gonosz benyomást keltett, mégsem érte el a célját.

A kedélyesen mosolygó irodista boszorkány, továbbra is rezzenéstelen arccal tűrte a varázsló kirohanását, aztán továbbra is nyugodt hangnemben válaszolt.

– Már kétszer elmondta, Mr Malfoy. Az brit Mágiaügyi Minisztérium Mágiajogi osztályának sztárügyvédje, aki egy szerencsétlen zsupszkulcs baleset után, az ausztrál partokra sodródott. – Draco vicsorogva nézett a fiatal lányra, aki alig nézett ki tizennyolc évesnek. Kezdett késő lenni, álmos volt, elcsigázott és éhes. – De ahogy már említettem, nem tudunk azonnal zsupszkulcsot kiadni. Hosszú a várólista. Felírhatom önöket a kedves feleségével és két nap múlva megkapják a kulcsot.

– De az már késő lesz. Hát nem érti, hogy vissza kell jutnom azonnal? – Draco újra átváltott a Sárkánykígyó üzemmódra, de a nőnek vagy kötélből voltak az idegei vagy valamilyen kemény nyugtató főzetet szedhetett.

– És én nem is vagyok a felesége – rázta meg a fejét Hermione. A boszorkány mindenesetre együttérző pillantásokat küldött felé, amiben jelezte, hogy ő is valószínűleg letagadta volna a kapcsolatukat, ha Draco az ő párja lenne. A varázsló továbbra is tombolt, és követelte a panaszkönyvet. Hermione azonban kezdte megelégelni az egészet. Fáradtan megérintette Draco karját, majd így szólt: – Mi lenne, ha mennénk?

– Addig nem, amíg meg nem kapom azt az átkozott zsupszkulcsot – morogta Draco. Eddig valóban elért mindent, amit akart. Igaz megvesztegetéssel nem próbálkozott még, de úgy sejtette, hogy asszisztense előtt, aki maga volt a törvénytisztelet ékes szobra, inkább nem próbálkozott ilyesmivel. Szóval jobbnak látta tovább zsörtölődni. – Nem azért állunk itt majdnem egy fél napja, hogy csak úgy elsétáljunk.

– Nagyon sajnálom, Mr Malfoy! A szabályzat szerint csak alapos kivizsgálás után adhatunk ki ilyen nagy távolság megtételére alkalmas zsupszkulcsot. Nyilván megérti, hogy varázslóink és boszorkányaink nagyon körültekintéssel végzik a munkájukat…

– Be fogom magát perelni és…

– Draco, kérlek! Mi lenne, ha elmennénk végre? – javasolta Hermione. A varázsló lerázta magáról a kezét.

– Nem!

– Kérlek! – kérte újra a boszorkány. – Ma úgysem jutunk vissza. Mi lenne, ha keresnénk valami ennivalót és…

– Nem megyek el!

– Sajnálom, Mr Malfoy! Az irodánk öt percen belül bezár, de ha gondolja, akkor felírom önöket…

– Felesleges! – mordult rá Draco. – Elmegyünk. Gyere, drágám!

Hermione megforgatta a szemét és együttérzően az ügyintézőre nézett. Annyi mindent mondott volna, főleg Dracónak, de túlságosan sok energiáját felemésztette már így is ez a nap, majd a boszorkányhoz fordult.

– Sajnálom, mindig ilyen, amikor nem az ő akarata érvényesül – csóválta meg a fejét Hermione. – Jó éjszakát!

A nő együttérzően elmosolyodott. A boszorkány, amikor már éppen kilépett volna az ajtón, észrevette az újságot, amin a Sötét Jegy örvénylő alakja tekergőzött a sötét égbolton.

– Elviheti nyugodtan – szólalt meg fáradtan a recepciós. – Egyébként nem is olyan biztos, hogy olyan gyorsan vissza kellene menniük.

– Lehet. Köszönöm! – szólalt meg hálása, aztán felmarkolta a Reggeli Prófétát és Draco után sietett. Eltartott egy ideig, amíg újra megpillantotta a tejfölszőke férfit a zsibongó tömegben.

A Sárgaköves úton haladtak, ahol élénk volt a forgalom, halk zene, nevetés és igazi idilli hangulat uralkodott. Hermione fáradt volna, éhes és elcsigázott, mégis muszáj volt erőt vennie magán, ha utol akarta érni a férfit. Draco még mindig magában füstölögve haladt előre, méghozzá rohamléptekkel.

– Várj már meg! – kiabált után Hermione. A férfi szeme még mindig szikrákat hányt, amikor a boszorkány végre beérte.

– Hol a pokolban voltál? – kérdezte és fáradtan felsóhajtott. – Mindegy, úgysem tudunk elmenni innen.

– Észre sem vetted, hogy nem vagyok mögötted… Jellemző. Írnak címlapon a Sötét Jegyről. A feje tetejére állítottad a Minisztériumot. – Azzal átnyújtotta a Reggeli Prófétát Dracónak, amiből kicsusszant a Szombati Boszorkány egy példánya. Hermione lehajolt érte, de amikor megfordította Dracót és saját magát látta a címlapon. – Hogy azt a rozsdás üstfenekét neki!

– Mi van rajta? Mutasd meg! – követelte ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy mindig. Hermione azonban nem akart engedni neki.

– Hidd el, ezt nem akarod megnézni! Ez egyszerűen szörnyű.

– Még annál is, hogy felbukkant a Sötét Jegy az egykori Waverly kúria felett? – kérdezte a varázsló.

– Ez inkább katasztrófa ahhoz képest. Bár ha nem tudnám, hogy te lőtted fel azt a jegyet, akkor valószínűleg ezt csak egy semmiségnek tartanám. Mindegy felejtsük el.

– De meg akarom nézni – mondta a férfi, majd egy határozott mozdulattal kitépte Hermione kezéből az újságot.

– Cseppet sem vagy udvarias. Ráadásul el is tépted. Gratulálok, Malfoy, neked van a legbukóbb éned a világon.

– Éhes vagyok és álmos. Szerinted mégis hogyan viselkedjek? – Aztán kisimította az újságot.

– Nem is tudom – csóválta meg a fejét Hermione.

– Oh, a francba. Szerelem a Malfoy kúriában. Mintha valami ócska ponyvaregény címe lenne, amiben a vad, csábító férfi meghódítja a kicsit naiv bejárónőt. A mai újságírás szennye. – Draco fennhangon morgolódott. – És ez? Figyelj, olvasom! Draco Malfoy megszöktette csinos asszisztensét a saját báljáról. Hermione Granger már nyár óta dolgozik a sztárügyvéd irodájában. A munkatársak szerint állandóan forrong köztük a szexuális feszültség és bármikor rájöhetnek egymás érzéseire. Egyszer még rózsa csokorral is láttak Malfoy urat, ahogy az irodában Granger kisasszonyt keresi. Ki a franc láthatott egyáltalán?

– Milyen rózsa? Malfoy, mikor kerestél engem egy rózsacsokorral? – vonta össze a szemét Hermione.

– Az nem úgy volt.

– Hanem mégis hogyan?

– Waverly küldött neked egy csokrot – vonta meg a vállát. – Nem értem, ennek mi a jelentősége.

– Az, hogy én kaptam, de te nem adtad oda – forgatta meg a szemét Hermione.

– Nem tetszett volna. Vörös volt az összes.

– Persze biztosan gyűlöltem volna.

– Jól jegyezd meg, Granger! Csak tőlem kaphatsz virágot és akkor, amikor majd ott fog tartani a kapcsolatunk.

– Nem is tudom, min lepődjek meg jobban – csóválta meg a fejét. – Mindenesetre szerintem fellélegezhetnek a virágárusok… Folytasd mi írtnak még?

– Kedvenc ügyvédünk egész este a feltűnően csinos Miss Granger közelében legyeskedett és teljesen figyelmen kívül hagyta partnernőjét. Persze, hogy figyelmen kívül hagytam, állandóan sipákolt a fülembe. És megjegyzem, hogy nem legyeskedtem körülötted, csak szemmel tartottalak nehogy megint valami történjen veled.

– Hihetetlen. Pedig azt hittem, te vagy a célpont – szólalt meg színpadiasan. – Biztosan csak engem kellett szemmel tartanod.

– Egy szemtanú látta őket együtt, kéz a kézben távozni, mielőtt kitört volna a tömeghisztéria a Sötét Jegy miatt. Mégis mi ez a marhaság? Egy közös barát szerint már hónapok óta találkozgatnak, de még nem merték felvállalni a kapcsolatukat.

– Legalább nem izgulnak miattunk – vonta meg a vállát Hermione. – Ez egészen csodálatos. Így nincs rajtunk akkora nyomás. Már hajnal óta azon agyalok, hogyan küldjek üzenetet az apádnak, hogy semmi bajod. Remek, most már azt hiszi, valahol romantikus körútra megint.

– Ez hülyeség – morogta Draco és igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy összegyűrje a sajtóanyagot.

– Én ne tudnám? Mintha meg akartál volna valaha szöktetni. Micsoda sületlenség. De legalább jól nézek ki azon a képen, bár fogalmam sincs, hogy ki csinálhatta rólam, viszont a te képed egyenesen borzalmas – nevetett a boszorkány. – Végül is ennyi örömöm legyen.

– Nem tudom, hogy kitől származik ez a hülye ötlet, de perelni fogom az hétszentség, ha egyszer hazajutok innen – morogta a férfi és mégis összegyűrte a Szombati Boszorkányt. – Még hogy egy közös barát nyilatkozata, aki a neve elhallgatását kérte. Mégis mikor volt nekünk közös barátunk?

Draco mérgesen elhajította az újságot, ami egyből az egyik szemetesben landolt.

– Héé, én még el akartam olvasni, hogy mi írnak. Hátha idéznek a múltkori interjúdból – jegyezte meg Hermione csúfondárosan.

– Alig két órája még meg akartál fojtani – emlékeztette Draco –, most meg a beszédemet akarod újraolvasni?

– Még nem vetettem el ennek a lehetőségét. De azt hiszem ennünk kellene, és szerezni neked valamilyen ruhát.

– Hülyén állna nekem ez az itteni viselet. – Valóban az ausztrál varázslók igencsak sajátos csillagokkal díszített sötétkék talárban feszítettek és amúgy is a talárszabászat már régen bezárt.

– Mugli ruhát fogsz felvenni.

– Remek.

– Lehetne rosszabb is.

– Mégis hogyan?

– Ha egy lakatlan szigeten lennénk – válaszolta Hermione.

– Még, ha nem lennék így is zabos, neked mindig sikerül még jobban felbosszantanod – csóválta meg a fejét Draco.

– Tehetséges vagyok ezek szerint.

– Valóban – morogta a varázsló.
hosszászólás: 0
feltöltötte: Nyx | 2021 Jan 30

Powered by CuteNews