Mentsd meg Malfoyt!

13. fejezet
13. fejezet
Sebek

Draco még mindig az irodájában merengett, amikor Hermione belépett az ajtón. Nem volt rajta talár, mint általában, és a férfi most vette csak észre a fekete koktélruhát, ami elegánsan feszült a kecses nőies alakján, de volt, ami egyáltalán nem illet oda, az pedig a fehér kötés, amit ügyetlenül rábűvöltek a sérülésére.

– Mi történt veled? – kérdezte Draco és felállt a székből. A boszorkány megtorpant, kérdőn nézett a férfira, de aztán egy mély sóhajt hallatott.

– Csak egy karcolás – vonta meg vállát Hermione. Nem súlyos és ezt mindketten tudták, bár Draco minden áron nagy ügyet akart belőle csinálni.

– Nekem nem annak tűnik. – A férfi közelebb ment hozzá, a nő pedig tett lépést hátrébb és igyekezett nem nagy jelentőséget tulajdonítani sérülésének.

– Pedig csak annyi – közölte egykedvűen, majd odébbtett pár dossziét az íróasztalon.

– Gyere utánam! – szólalt meg Draco végül némileg fenyegetően. Éktelen haragra gerjedt. Felelősséget érzett a boszorkány iránt és helyre akarta hozni, amit elrontott. Saját magát hibáztatta azért, mert Granger ilyen helyzetbe került. Karon fogta a boszorkányt, aztán elindult vele. Hermione gépiesen követte, nem is volt ideje felocsúdni a meglepetéstől és ellenkezni.

– Hova megyünk? – vonta össze a szemöldökét a lány. Nehéz volt tartani az iramot. – Mára már semmi sincs betervezve. Ráadásul szombat van. Menj haza és pihend ki magad! Hétfőn pedig, majd találkozunk.

– Az a baj, hogy addig elvérzel – erősködött a férfi és igyekezett még gyorsabban menni. – Elmegyünk a Szent Mungóba.

– Hohóó, nem született még olyan ember, aki az akarom ellenére elvitt volna oda, ahova nem akartam elmenni. – Hermione megtorpant és kitépte a karját Draco szorításából. – Eszemben sincs oda menni.

– Akkor mégis mit akarsz tenni? Inkább el akarsz vérezni? – förmedt rá igencsak mérgesen. Hermione csípőre tette a kezét.

– Nem tudom mi ütött beléd, de azt hiszem, neked kellene valamilyen kezelés. Holnap körülnézek van-e szanatórium munkamániás varázslóknak. Talán ott végre megtalálnád a lelki békédet.

– Neked keresek valamit, amivel megállíthatjuk a vérzést a válladon – mutatott a sebre a férfi. Hermione elnyomott egy szitkot, amikor meglátta, hogy átvérzett egy kicsit a kötés. Csak egy karcolás, azonban Malfoy hirtelen támadt védelmi ösztöne felnagyította a dolgokat.

Hermione hiába próbálkozott nem tudta magának bekötni, hiszen nem tudott kimenni a női mosdóba a tükörhöz. Draco kivette a zsebkendőjét, elmondott pár varázslatot és gyakorlott mozdulatokkal bekötötte.

– Ez csak ideiglenes – mondta végül a varázsló.

– Semmiség – válaszolta végül Hermione. A férfi már így is többet tett érte, mint azt a sebesülése indokolta volna. – Majd később elintézem.

– Honnan tudod mivel akartak megátkozni? Még az is lehet, hogy késleltetett átokról van szó és hamarosan rosszabbra fordul az állapotod. Ki kell tisztítani a sebet minél előbb. – Az aggódása túlságosan terhes volt a boszorkánynak, sőt egyenesen idegesítő, viszont valamiért hamar belement, hogy működjön együtt a varázslóval.

– Ennyire járatos vagy ebben? – kérdezte végül, miután elszámolt legalább tízig.

– Gyógyító képzőbe is jártam – vonta meg a vállát a férfi. – Nincs ebben semmi különös. De igyekezz, mert nem túlságosan jó halogatni az ilyesmit.

– Rendben – sóhajtott a lány megadóan, de a hanglejtése nem arról tanúskodott, hogy örült is Draco viselkedésének, aki könnyedén átvette felette az irányítást.

Most a varázslón volt a sor, hogy maga után húzza asszisztensét. Egy iszonyatosan rázós hoppanálás után végre megérkeztek egy fehér épület elé. Hermione nem értette miért ide hozták őt. A férfi egyszer sem engedte meg, hogy belépjen a lakásába, mintha ez amolyan megszentelt paradicsom lett volna. De alig tudott gondolkodni, még mindig kavargott a gyomra, és amikor arra gondolt, hogy már megint engedte magát becsapni… Draco soha nem fog megtanulni normálisan egy másik emberrel hoppanálni.

A varázsló elővett egy apró ezüst kulcsot az egyik zsebéből. Intett egyet, majd egy ajtó jelent meg a fehér házfalon, beleillesztette a kulcsot a zárba, majd elsuttogott egy varázslatot. Komoly bűbájok védték az otthonát, s itt több volt az ősi átok, mint Hermione sejtette volna. Akár egy veszélyes piramis is lehetett volna. Soha nem engedte senkinek sem, hogy teljesen feltérképezze az otthonát. Grangert pedig csak azért hozta ide, mert nem akarta elveszteni a legjobb asszisztensét. Másrészt pedig erős volt a gyanúja, hogy a boszorkány mentette meg az életét. Harmadrészt bántotta a tudat, hogy a nő miatta sérült meg, megint. Az utóbbit viselte a legnehezebben.

A kulcs elfordult és kattant a zár, hamarosan az ajtó feltárult. Draco belépett az előszobába, majd levette a talárját és a fogasra akasztotta. Hermione csak állt a küszöbön, a lábai megmakacsolták magukat, csak érdeklődve kacsingatott befelé. Nem akart bemenni, mégis a kíváncsiság erősebbnek bizonyult. Egy lépéssel közelebb lépett, hogy mindent jobban lásson.

Minden katonás rendben, ízlésesen elrendezve. Nem volt semmi sem hivalkodó vagy oda nem illő. Iszonyatosan nagy terek, világos ablakok, és ami a legmeglepőbb, mellőzött minden fényűzést. Otthonos volt a maga módján.

– Mi lenne, ha beljebb jönnél? – kérdezte a férfi. – Az ajtó magától becsukódik és esélyed sem lesz rá, hogy újra beengedjen, hacsak én nem akarom úgy.

– Jó – egyezett bele, majd belépett a makulátlan előszobába. Azonnal levette a cipőjét, aztán elhelyezte az ajtó mellett. Tessék-lássék megigazította az öltözetét, az átkozott ruha úgy feszült rajta, mintha meg akarná fojtani. Madam Malkinhoz kellett volna elmennie – zsörtölődött magában Hermione. Késő bánat.

Draco eközben meglepően gyorsan szabadult a miniszteri jelölt szereléséről. Haját pedig most nem simította szorosan hátra, így már sokkal másabbnak, természetesebbnek nézett ki, csöppet sem szigorú vagy nem túlzottan arisztokratikus. A farmerben és szürke pólóban, lehetett volna egy átlagos mugli férfi is, bár a varázspálcával a kezében valóban nem tűnt annak.

Egy kék dobozt hozott magával, amiben valószínűleg elsősegély bájitalok, kötszerek voltak. Már fel volt bontva – jegyezte meg magában a boszorka. Draco lehuppant a kanapéra és előkészült a gyógyításra.

– Egészen szép a lakásod – mondta Hermione. Igyekezett oldani a feszültséget. – Tetszik ez a padló.

– Vörös tölgy. Mugliktól vettem – válaszolta a férfi oda sem nézve. – Én raktam le őket, persze varázslattal.

– Jól sikerült. – Hermione fázósan összedörzsölte az egyik lábfejét a másikkal. Cipője nélkül kicsinek érezte magát és iszonyatosan nevetségesnek találta a vörös körömlakkot, amit a lábujjaira kent.

Hiába volt nyár, Malfoy hőhűtő bűbája tökéletesen működött, így nem volt túlságosan meleg odabent. Kint vihar készülődött és ezt a fenti tetőablakokon keresztül is jól lehetett látni.

– Nem muszáj az ajtóban állnod – szólalt meg végül, ahogy a kis boszorkányra nézett. – Hol a fenében van belőled a magabiztosság?

– Azt hiszem, sokkot kaptam – rázta meg a fejét, majd közelebb ment a kanapéhoz. – Egyáltalán nem számítottam erre.

– Még sohasem voltál férfiak lakásában? – kérdezte egy kicsit csipkelődve. Hermione megforgatta a szemét.

– Dehogynem. Csak szólhattál volna, ez minden – szólalt meg végül egykedvűen. – De inkább a vitán kirobbant zűrzavar miatt nem vagyok még teljesen önmagam.

– Mi lett volna benne a meglepés, ha elmondom, hogy ide jövünk? Ha nem akarsz elmenni a Szent Mungóba, akkor valahol el kell, hogy lássalak. A te lakásodban egy élet is kevés lenne, ha meg akarnék találni egy elsősegély ládát.

– Még mindig görény vagy – állapította meg hevesen.

– Az isten szerelméért, Granger, ülj már le! – adta ki az ellentmondást nem tűrő parancsot. – Meg akarom nézni azt a sebet.

– A fehér kanapéra? – nézett rá mérgesen. – Megőrültél? Egyetlen vércsepp és tönkre megy a huzat.

– Ha kibírta a barna mártást, akkor azt is kifogja – érvelt Draco. – Ülj le, mert esküszöm, hogy megátkozlak! – szólt rá erélyesen ismét. – Nem vagyok mindig irgalmas kedvemben. De nem akarlak a Szent Mungóba cipelni, ha nem akarod. Ha megtennéd, hogy még percig nyugton maradsz, akkor segítenék.

– Tudod, hogy ki nem állhatlak! – ült le végül durcásan. – Nem szeretem, ha megmondják, hogy mit tegyek. Ez egy szimpla sebesülés és csak azért, mert óvatlan voltam… Rémeket látsz!

– Utálhatsz azután is, hogy elláttam a válladat – morogta tovább Draco. Elővett egy gézlapot és némi bájitalt csepegtetett rá, óvatosan letörölte a területet. Talán mégsem felejtett el mindent, amit jó pár éve tanult. Csak aztán nem igazán volt ínyére a gyógyítás. Gyűlölte a vér látványát és az ezzel kapcsolatos emlékeket.

Az oldat kegyetlenül csípett; Hermione mégis rezzenéstelen arccal állta kezelést. Sokkal jobban feszélyezte, hogy ilyen szoros közelségbe került a főnökével. Draco alapos szakértelemmel fújta rá a területre, amitől hamarabb elpárolgott a bájital, azonban Hermione megborzongott. Miután végzett a férfi megfogta a pálcáját és a sebre szegezte.

– Nem szeretném, ha eltüntetnéd a fülem vagy hasonló – jegyezte meg Hermione vészjóslóan. – A karom is kell még.

– Felettébb vicces lenne, de inkább nem tenném. Ma nem vagyok olyan hangulatban és rém sokáig tart egy testrész visszavarázslása. Talán majd egy másik, kevésbé zűrös nap.

– Alig várom – sóhajtott Hermione.

– Sana et Mederi! – mondta a férfi határozottan, a bőrfelület megremegett és a sérülés lassú gyógyulásba kezdett. Draco átkötötte a sebet, bár ez már felesleges volt. Pár óra múlva magától eltűnik, majd onnan.

– Köszönöm… Tudod, hogy ez egyáltalán nem volt hozzád illő cselekedet? – A varázsló elvigyorodott, most ez cseppet sem hasonlított egy olyan erőszakos mágiajogi ügyvédhez, mint azok a gúnyos mosolyok.

– Fogalmad sincs, hogy milyen terveim vannak veled, de az biztos, hogy szükséged van mindkét füledre hozzá és persze a válladra is.

– Mire akarsz ezzel célozni? – kérdezte Hermione végül.
– Semmi komolyra. Hogyan hallanád meg a füled nélkül, ha diktálok neked valamit és hogyan lennél képes cipelni az aktáimat a tárgyalóterembe?

– Iszonyatosan humoros vagy.

– Nem kellett volna kijönnöd függöny mögül – jegyezte meg sötéten. – Nem akarom, hogy megsérülj.

– Ez csak egy apró karcolás, nem kell nagyon nagydolgot keríteni belőle. Úgy viselkedsz és kárálsz, mintha javasasszony lennél. Aurornak tanultam és ezek az apró sérülések beleférnek a munkaköri leírásomba.

– De nem abba munkaköri leírásba, amit tőlem kaptál. – A férfi tekintete komoly volt. Hermione nem értette miért ilyen fontos neki ez az egész. – Egyszerűen felháborító, ami ma történt… Ha időben észreveszlek, akkor nem történt volna bajod.

– Nem a te hibád, hiszen nem te csináltad a zűrzavart – jegyezte meg Hermione komoran. – Nem szervezték meg kellő hozzáértéssel az egészet. Ez az első választás mióta Kinsleyt megválasztották. Szinte borítékolható volt, hogy történik valami… Az én sérülésem nem nagy ügy. Nem te tehetsz róla.

– De jelöltettem erre az ostoba címre magam – csattant fel Draco hirtelen. Persze mindenre megvoltak az okok, de ezt nem akarta a boszorkány orrára kötni. Nagyobb tettek és tervek zajlottak a háttértben. – Nem akartam, hogy ez történjen. Rám vadásznak és…

– Nem lesz semmi gond. Ne legyél dühös, ezzel nem használsz senkinek. El kellene fogadnod a szakszerű auror segítséget és…

– Ha ezzel meg akartál sérteni, akkor sikerült – közölte hidegen, majd felállt a kanapéról egy pillanatra elfordított a tekintetét, aztán visszafordult és egyenesen Hermionéra nézett. – Képzettebb vagyok, mint bármelyik auror a testületnél. Talán Pottert és Weasleyt kivéve.

– Még a lábujjaddal is képes vagy ölni? – kérdeztet meglepetten, majd elnevette magát a saját viccén.

– Nem kell humorizálnod, Granger. Te is tudod, hogy mi vagyok – jegyezte meg feszülten. Hermione vett egy mély levegőt.

– Nem kételkedtem a képességeidben. Csak ebben a nagy tömegben… Mindegy talán igazad van, hülye voltam, hogy egyáltalán szóba hoztam. – Hermione bűnbánóan nézett a szemébe. –Sajnálom, nem akartalak megbántani.

– Nem bántottál meg, csak… Egyáltalán nem ismersz már engem. De ez nem a te hibád, Hermione. – Talán második eset, hogy a keresztnevén szólítja? Olyan egyszerűen és sokatmondóan ejtette ki, mintha nem csupán egy véletlen lenne. A férfi sebei belül voltak és jó mélyre elrejtve. Senkinek sem engedte, hogy meglássa ezeket.

– Akkor is sajnálom. Nem akartam a képességeidet kritizálni – szabadkozott Hermione. – Néha többet jár a szám, mint kellene…

– Fáj még? – mutatott a sebre Draco és jelezte, hogy ideje témát váltani.

– Eddig sem fájt – vonta meg a vállát, de egyből megbánta. A nyelvére harapott, hogy elnyomjon egy-egy szitkot. – Jól vagyok.

– Adjak egy fájdalomcsillapító bájitalt? – kérdezte Draco végül egy apró fél mosollyal. Tetszett neki, hogy a boszorkány keménynek akar látszani, de tisztában volt mennyire kellemetlen lehet neki az átoknyom, ami még csak most indult gyógyulásnak.

– Egy pár csepp nem árthat – szűrte a fogai között Hermione, majd elfogadta a zöld folyadékot. Belekortyolt, és azonnal megitta. Elfintorodott miután elvette a szájától a kis üvegcsét. – Ez iszonyatosan erős.

– Saját fejlesztés – jegyezte meg Draco csak úgy mellékesen. – Ha van időm, akkor szoktam kísérletezni is.

– Remélem, hogy bájitaltanból legalább kiváló voltál. Nem akarok idő előtt kinyiffanni. Még egy halom munka vár rám hétfőn.

– Dicsérettel végeztem. – A férfi önkéntelenül kihúzta magát, igen is erre a képességére büszke volt, ha másra nem is.

– Én is – húzta fel az orrát a lány. – Nem kell ennyire felvágnod vele.

– Te mindenből dicsérettel végeztél – bólogatott színpadiasan a férfi, csakhogy ezzel zavarba hozza őt.

– Azért nem mindenből.

– Ja igen, számmisztikából csak egy sima kiválót kaptál – emlékeztette Draco. – Gondolom azóta is fáj, hogy miért dicséretet nem kaptál, igazam van?

– Tévedsz! Azonnal túltettem rajta magam – érvelt szigorúan, majd újra bevillant a kép, amikor megkapta a bizonyítványát.

Ohh, az a szemét görény – szorította ökölbe a kezét – megint átverte. A férfi ravasz mosolya felvillant, de még idejében rejtette el, mielőtt még Hermione megtorolta volna.

Draco eközben felállt, aztán elvonult valahova. Hermione úgy gondolta, valószínűleg a konyhába, így most rajta volt a sor, elinduljon és felderítse a Sárkány barlangját. Körbe kellett néznie. Könnyelműség lett volna azt hinni, hogy majd most biztonságban meg tud bűvölni bármit is és végül a nyomkövető bűbájt is letudja… Különben is, Malfoy biztosan kiakadna, ha rajta kapná ilyesmin.


Hermione hirtelen megtorpant és a hatalmas könyvespolcnál nem jutott tovább. Akár egy kisebb magánkönyvtár – állapította meg lelkesen. Micsoda ritkaságok és mennyiféle témában. Malfoy láthatóan szeretett olvasni vagy szerette a különlegességeket, esetleg mindkettő.

– Látom megtaláltad a könyvespolcomat – szólalt meg a háta mögött két bögre teával. Az egyiket átadta Hermionénak. – Kíváncsi voltam mennyire hamar találod meg.

– Dühítő, hogy ismered az egyik gyenge pontomat – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Elképesztő gyűjteményed van.

– Most valljam be, hogy szeretek olvasni? – sóhajtott Draco nehezen. Időközben a vihar megérkezett és hamarosan az esőcseppek ütemesen verni kezdték a tetőablakot. Hermione óvatosan végigsimította némelyik könyv gerincét és elmosolyodott. – Sok könyvem van és a legtöbbet még nem is láttad.

– Ez már önmagában rengeteg – mondta üdvözült mosollyal Hermione. – Csodálatos.

– A családomnak van egy magánkönyvtára is. De ezzel persze nem akarlak lenyűgözni. – A férfi elvigyorodott.

– Mások a seprűikkel szoktak kérkedni – jegyezte meg elmélkedve Hermione. Draco halkan felnevetett.

– Azzal is tudok szolgálni – kortyolt bele a teába. – Gyűjtöm őket.

– Sajnálom, a seprűk nem érdekelnek – sóhajtott a lány tettetett sznobsággal. – Talán, ha egy üst gyűjteményed lenne…

Draco csak nevetett rajta, Hermione is egy pillanatra elmosolyodott. Furcsa pillanat volt, mégsem tűnt helytelennek, sem nem odaillőnek. Flörtöltek egymással? Nagyon is úgy tűnt.

– Nem, üstöket nem gyűjtök – válaszolt végül a férfi és megborzongott. – Roxfortban legalább százötvenet kellett egyszer megtisztítanom.

– Büntetőmunka? – tudakolta Hermione érdeklődve.

– Magától az ember nem áll neki ilyen nemes feladatnak, varázslat nélkül és két kézzel pláne nem.

– Mit követtél el, hogy Piton megbüntetett? Mardekáros diákokat soha nem küldött büntetőmunkára.

– Nem is ő volt – folytatta Draco a vidám anekdotát. – A jó McGalagony professzor szabta ki rám a büntetést, amiért engedély nélkül belógtam egy lánnyal a prefektusi fürdőbe. Bár talán nem is az engedély volt a probléma, hanem az, hogy rajta kaptak minket.

– Az te voltál? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Hónapokig ez volt a téma az utolsó évünkben.

– Öregbíteni akartam a hírnevemet, de nem sikerült.

– Micsoda nagy veszteség, hogy egyetlen tetted sem került bele a Roxfort történetébe – sóhajtott Hermione színpadiasan.

– Héé én is segítettem újjáépíteni az iskolát, ha esetleg nem emlékeznél rá. Ráadásul minden évben támogatom is.

– Bűntudat?

– Ezt még soha senki sem kérdezte meg – válaszolt elgondolkozva a varázsló. – Igazság szerint biztosan van benne valami ilyesmi is, de igazából jó érzés. Vezekelnem is kell néhány dolog miatt, nincs igazam?

– Én ezt nem tudhatom. De annyi biztos, hogy mindannyian vezekelünk valamiért, amit már nem tudunk helyrehozni. Néha visszamennék az időben és helyre hoznék egyet, s mást. – Hermione hangja elszomorodott. A szüleire gondolt és a varázslatra, amit már nem fordíthat vissza sohasem.

– Nem vernéd be a képem harmadikban? – vigyorodott el Draco. A nő ránézett, majd egy halvány mosoly jelent meg a finomvonású arcán.

– Nem hiszem, hogy azzal a pofonnal kozmikus változást idéztem volna elő az univerzumban – vágott vissza a boszorkány.

– Már nem számít, ami megtörtént az megtörtént. Különben sem érdemes belepiszkálni a múltba… Régen voltunk roxfortosok.

– Annyira régen, hogy már elfelejtettük mennyire utáltuk egymást – szólalt meg végül Hermione egy kis hatásszünet után.

– Már nem utálsz? Akkor sem, amikor az irattárba küldelek? – Vigyora pimasz volt, majd nevetni kezdett a riadt tekintettől.

– Talán olyankor egy hangyányival jobban utállak, mint egyébként. De igazából nem utállak – vallotta be végül.

– Ezt igazán örömmel hallom – mondta Draco. – A legtöbben még mindig utálnak, főleg, mint a főnöküket. Bár ezen az ember egy idő után csak legyint és megy tovább.

– Azt nem mondtam, hogy a munkában kedvellek, ellenben…

– Inkább ne mondj semmit sem! Nem akarok most munkáról beszélni.

– Rendben van. – A nő csak mosolygott, a szeme csillogott, mint két drágakő, ajka finoman szétnyílt, arcán enyhe pír jelent meg. Annyira közel voltak így egymáshoz, annyira könnyű lett volna csak odahajolni hozzá, hogy még jobban érezhesse az illatát. Engedjen a kísértésnek, aztán megízlelje a csábos ajkát? Most itt volt vele azon a helyen, ahova más nő nem tehette be a lábát. Annyira féltette a magánéletét, aztán most mégis beengedte őt.

Mindketten eleget változtak ahhoz, hogy most már másképp nézzenek egymásra. Meg akarta csókolni a boszorkányt, kínzóan vágyott egy apró érintésre, a bársonyos bőrére. Hermione nem tudta levenni a szemét a szürke szempárról, ami olyan áthatóan kutatott válaszokat arra, amit valójában érzett. Aztán hirtelen mennydörgés zárta meg az eget, mindketten ijedten hátráltak egymástól, mintha rajta kapták volna őket. A pillanat varázsa megtört.

– Francba, majdnem kiöntöttem a teát – sopánkodott mérgesen a boszorkány.

– De nem történt meg – sóhajtott a varázsló, mintha egy káprázatból ébredt volna fel. Talán hiba lett volna, ha megcsókolja a nőt, talán nem… Egy hosszú pillanat múlva szólalt meg ismét: – Különben is képes vagyok feltakarítani.

– Ismered a felmosórongyot? – hüledezett és elismerősen bólogatott.

– Én takarítok – vallotta be Draco végül. – Nem nagy ügy.

– Ez amolyan kulisszatitok? – nevette el magát Hermione. – Ha ezt a Szombati Boszorkány olvasói megtudják…

– De nem tudják meg, mert akkor az asszisztensem nyaka bánja, ha ez kiszivárog innen.

– Miért? A háziasszonyok is ki tennék a képedet a konyhájuk falára. Tanácsokat, tippeket és trükköket adhatnál. Ki is adhatnál egy könyvet is. Szent Merlin, milyen jól mutatnál egy Malfoy címeres kötényben! – nevetett a boszorkány jóízűen. – Csináltathatnál egy naptárt is.

– Nem vágyom ilyen népszerűségre. A legjobb lenne, ha végre békén hagynának. – Draco a lehető legnagyobb őszinteséggel jelentette ki ezt.

– Arra nem gondoltál, hogy mi lesz, ha megválasztanak? – kérdezte a nő végül. – Nem lehetetlen, és akkor folyamatosan nyilatkozatokat kell adnod.

– Hozok egy törvényt, amiben leírom, hogy a firkászok nem zavarhatnak.

– Nagyon elmés megoldásnak tűnik.

– Nem ejtettek a fejem lágyára – mondta egykedvűen.

– Lassan mennem kell – vett egy mély levegőt Hermione. – Pihenned kell ennyi megpróbáltatás után.

– Még esik az eső – közölte tárgyilagosan. Mintha csak marasztalta volna, Hermione enyhén elpirulva nézett rá. Mégis mit kellene tennie? Nem maradhatott itt.

– Nem baj. Hamar hazaérek innen. – Hermione fejében megszólalt a vészcsengő és muszáj volt elmennie innen. Draco csalódottnak tűnt, de most nem akarta ráerőltetni az akaratát.

– Rendben. Akkor kikísérlek. – A boszorkány még ennyire gyorsan soha nem hagyta el senki lakását sem. Menekült, de még mi elől? A férfi kinyitotta neki az ajtót és előre engedte. A súlyos esőcseppek hullottak rá, viszont ő nem ettől borzongott. A varázsló átható tekintettel figyelte, és még mindig azon gondolkozott, hogy megállítja.

– Akkor, légy jó! – intett neki Hermione, majd egy pukkanás kíséretében eltűnt. Draco pedig reményvesztetten dőlt neki az ajtófélfának.
hosszászólás: 0
feltöltötte: 2020 Dec 06 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális