Mentsd meg Malfoyt!

17. fejezet
17. fejezet
Újra munkában

Draco megemelte Hermione fejét és maga felé fordította. A boszorkány újra belenézett a vágytól csillogó szürke szemekbe. A férfi finom vonásai, most még markánsabbnak tűntek a pislákoló fénygömbök fényárában. Az erős kar védelmezően ölelte át és ő úgy simult bele az ölelésbe, mintha mindig is ezt akarta volna. Tenyerét Draco mellkasára helyezte, érezte a heves szívdobogást, ami ugyan azt a taktust verte, akár az övé.

Ahogy a férfi lehajolt, különös, jóleső melegség szűrődött át rajta, a forró leheletét érezte a bőrén, s minden perccel egyre bizsergetőbben. Senki sem zavarhatta meg őket, hiszen annyira messze voltak mindenkitől, nem állt az útjukba senki, csak az ő titkuk lett volna. A boszorkány megborzongott. A bizsergető érzés még erősebb lett, az egész testében jólesően áradt szét, míg végül minden porcikájában érezte a forróságot. Egyetlen lélegzetvételre voltak egymástól, ajkaik csábítóan nyíltak szét.

Draco pár másodpercig habozott, hogy megcsókolja-e. Vajon megtörné a varázst ezzel vagy talán túlságosan is késő volt már megállni félúton? Ennyire még soha nem volt határozatlan, ha egy nőről volt szó. Most viszont annyira másképp érzett. Nem kellett volna ennyire komolyan vennie, de most egyszeriben törődni akart Hermione érzelmeivel. Végigsimította a selymes barna hajzuhatagot. Mindkettőjük tekintete összeért egy pillanatra, ahogy a föld találkozik az éggel. Mélyen egymás szemébe néztek, tűzként parázslott a vágy mindegyikben. A szédítő tánc úgy fűzte össze őket, hogy észre sem vették.

Lassan mindketten elvesztették az eszüket és felkészültek erre az őrült pillanatra. A férfi még jobban magához szorította a nő karcsú derekát, egészen szorosan összesimultak. Orruk egymáshoz dörzsölődött, finoman és lágyan. Hermione lehunyta a szemét, az apró gömböcskék fénye átragyogott a szemhéján; nem bírt másra gondolni, csak a férfi közeledő ajkaira. Érezte az illatát, amely áradt a bőréből, a pórusaiból és összekeveredett az üvegházban nyíló virágok üde illatával.

Csak egy lélegzetvételnyi távolság volt köztük, de furcsa módon Hermione nem érezte zavarónak ezt a közelséget, sőt vágyott rá. Nem tehette ezt meg – ötlött fel benne – túlságosan is bonyolultabbá vált volna. Egyetlen csókról lett volna szó? Talán tényleg csak ennyiről? Kinyitotta a szemét, még idejében lépet egyet hátrébb. Összeszedte darabjaira hullott ellenállását és kibontakozott Draco öleléséből. Nem szabadott engednie ennek a kísértésnek, ami ördögien űzte a férfihoz, és édesen fűzte össze mindkettőjüket.

A varázslat megszűnt körülöttük, aztán újra kivilágosodott, s az apró fénygömbök is eltűntek. Ott álltak egymással szemben, egy igencsak kellemetlen helyzetben. Zavart tekintettel néztek egymásra, és egyikük sem vette a bátorságot, hogy először megszólaljon. Hermione az ajkába harapott, az arca még mindig piros volt, karjait szorosan fonta össze. Draco idegesen hátrasimította haját, nem számított ilyen kínos érzésre. Igazából majd’ felrobbant, egyszerűen nem szeretett magából bolondot csinálni, de most mégis csak sikerült. A könyörtelen ügyvéd álca most megsérült és előkerültek a valódi érzései.

– Sajnálom, én… – kezdte zavartan a boszorkány és a cipője orrát kezdte tanulmányozni. – Nem tudom, hogy…

– Ne mondj semmit, kérlek! – szólalt meg a férfi is. Hermione bosszúságot hallott ki a szavaiból. Ő is mérhetetlen csalódottságot érzett, de persze ezeket az érzéseket nem vitathatták meg.

– Hiba lett volna – folytatta tovább a nő enyhén szomorúan és valóban így gondolta. Ezek okot fel tudott sorolni, hogy miért ne engedjen ennek az érzésnek, de arról tudomást sem vett, hogy ugyanennyit sorolna fel a csók mellett. Azonban a haragosan megvillanó szürke szemek beléfojtották a maradék mondanivalót.

– Ugyan micsoda, Granger? – kezdte gúnyosan és felnevetett, mintha semmit sem jelentett volna neki, ha megcsókolhatja a cseresznyepiros ajkakat. Talán nem törte volna le az érzelmi vállság, de a vágyait némileg enyhítette volna. Malfoy volt és ezt nem is kellett túlmagyarázni. –Túlságosan is sok jelentőséget tulajdonítasz egy apróságnak. Ráadásul semmi sem történt.

– Majdnem megcsókoltál. Bocsánat, hogy kiborultam tőle – emelte fel a hangját a nő enyhén talán hisztérikusan. – Nem igazán megszokott nálam az ilyesmi.

– Miért is borultál ki? Nem igazán értem. Hiszen nem történt semmi sem köztünk, és ahogy elnézem már nem is fog – mondta kimért higgadtsággal a férfi. Mindkettőjük reakciója feldúlta és gondolatban igazat adott Hermionénak, mégsem bírta megállni, hogy ne kerüljön hozzá közel. Ugyan most elvesztette a csatát, de nem lesz ez mindig így. Akármennyire tagadta, de a büszkeségét megsértették ma.

– Neked semmit sem jelent az a tény, hogy a főnököm vagy? – csattant fel mérgesen a boszorkány. – Neked dolgozom Merlinre. Mégis mit képzelsz rólam? Nem leszek több, mint az alkalmazottad és ez így van jól.

– Egy gyönyörű nőt látok, akit kívánok; ha még mindig választ keresel a kérdésedre, ez volt az én válaszom. Mégis mi egyebet akarnék most? Tele vagy elfojtott vágyakkal, görcsös, tartózkodó természettel, önbizalomhiánnyal, és nem tudod élvezni az életet. A szenvedély ott van benned, csak megijedtél, hogy felszínre törhet, és te nem bírsz vele. – Oda szúrt, ahol fájt, ahogy mindig tanulta, ahogy mindig is tette, amikor egy perben meg akarta adni a kegyelemdöfést. Ilyenkor soha nem érzett szánalmat, most azonban bűntudatot igen, mert bosszút akart állni Hermionén. A barna szemek szomorúan néztek rá, ugyanakkor dühös is volt Dracóra.

– Persze, te meg lennél az, aki mindezt felszínre hozza belőlem? Ne legyél nevetséges, Malfoy! – nevetett fel gúnyosan.

– Nevetséges? Mintha te nem akartad volna. Hidd el, észreveszem, amikor egy nő kíván engem! – A vigyora felháborítóan provokatív volt, Hermione legszívesebben képen törölte volna, de egyetlen lépést sem mert felé közelíteni.

– Mióta lettél ennyire szakértője a női léleknek? – tette csípőre a kezét kihívóan. – Egyszerűen csak nem akarok semmi olyasmibe belekezdeni, amiből csak egy futó kaland lehet. Nem vagyok olyan nő. Tartsd távolt tőlem magad!

– Egyetlen egy csókot akartam, Granger – közölte egyszerűen Draco és felnevetett. – Nem akartalak rögtön gerincre vágni vagy magamhoz láncolni, mint egy rabszolgát.

– Még szerencse, hogy csak ennyit akartál. Eszedbe sem jutnak a következmények!? – fedte meg kimérten.

– Nem terjesztek semmilyen halálos betegséget, ha erre gondolsz. Egy csókba nem szoktak belehalni az emberek.

– Nem erről van szó. Neked ott van a családod, az elveid és a jelölésed. Kockára teszed az egészet egy hülyeség miatt. Mégis hogyan fognak megítélni, ha a példás életed látszata egyszer csak szerte foszlik?

– Remek érzékkel teszed tönkre a hangulatomat – morogta a férfi mérgesen. – Eszemben sem volt veszekedni ma.

Hermione arca merev és kifejezéstelen volt, csak a szája sarka remegett kissé. Dacos tekintetét tüntetően Dracóra emelte és kihúzta magát. El kellett nyomnia azokat az érzéseket, amiket a férfi iránt érzett; a tömény gyűlöletet és a kínzó vágyat, aminek nem kellett sok, hogy teljesen átvegye józansága felett a hatalmat. Ahogy Dracóra nézett, mintha csak megszabadult volna az évek poros pókhálóitól, hogy újra harmatos lehessen. Most tisztában volt vele mit akart valójában és ez megrémítette. Az érzés annyira furcsa volt, hogy legszívesebben elmenekült volna tőle és tudta, hogy most így kell cselekednie, még ha ettől mindketten csalódottal lesznek.

A férfi gyomra görcsbe rándult, amikor Hermione űzött tekintetébe nézett. Sok nővel volt már dolga, azonban most első alkalommal nem tudta még hányadán áll Hermionéval. Vadbaromként ugrott neki, de a csalódottságát nehéz volt palástolnia. Megszokta, hogy mindig nyer és lehengerel mindenkit.

– A fenébe is, Hermione – szólalt meg elcsigázottan. – Nem akarok bocsánatot kérni azért, amit meg akartam tenni, de mégsem tettem.

Ahelyett hogy vitatkozott volna, Hermione felemelte a kezét és megrázta a fejét. A torkát még mindig szorongatta az a fojtogató érzés. Malfoy hatással volt rá, és tudta, hogy ez nagyon rosszat jelent, ami megpecsételheti a munkakapcsolatukat. Soha nem engedhet ennek – döntötte el határozottan.

– Sajnálom – suttogta erőtlenül és rekedten. Aztán fogta magát és kirohant az üvegházból, s messzire menekült a férfi veszélyes közelségéből. Draco nem ment utána. Sőt egészen a Malfoy kúriáig trappolt dühében. Szerencséjére nem kellett látnia a boszorkányt útközben.

Nem érdekelte a park, a katonás rendben sorakozó rózsák, a szél balzsamos illata, sem a smaragdzöld gyep. Idegesen morzsolgatta az apró kristály fiolát a zsebében, amiben az apró emlékfoszlány volt. Most igyekezett legyűrni a vágyat, amit Hermione csábítóan piros ajkai felkorbácsoltak benne. Vágyott rá, kínzóan és iszonyatosan – ez pedig nem csökkent az elmúlt napokban, hanem egyre nőtt. A mérge lassan kezdett elpárologni, ahogy a táv egyre csökkent az előcsarnok és közte. Kényszerítenie kellett magát arra, hogy elfojtsa az érzést és haladjon tovább. Malfoy volt és ez nem okozott neki akkora problémát, különben is a családjának egyből feltűnt volna, ha dúvadként trappol be kúriába. Anyja intelmeit szem előtt tartva haladt végig a márványból kikövezett világos halon, aztán fürgén felment az lépcsőn.

A kúria emeleti folyosója üres volt ezen a délelőttön. Szerencsére senki sem követte, így zavartalanul jutott el a megfelelő helyre. Ez a rész használaton kívül volt, a családfőn kívül nem járt erre senki sem. A falak itt mind az eredeti ősi kúriához tartoztak, amit később Barnaby Silas Malfoy elrejtett, mikor az épület elnyerte a mai formáját. Ezek a kövek ősiebbek és erősebbek, misztikusabbak voltak, mint ami bármelyik másik családnak jutott, régi szertartások tudói, felfeledett átkokat suttogtak itt el, Caelum Malfoy vére itt festette vörösre a padlót, amikor a Malfoy családot le akarták igázni. A történelem itt éltre kelt, de Dracót most csak az érdekelte, hogy észrevétlen maradhasson.

A ritka rúnák sormintáját fürkészte, amit elvezeti majd a merengőhöz. Tudta, hogy nem szabadna itt lennie, azonban nem volt más választása. Család évszázados fontos eseményeinek emlékeit őrizte a minden szempontból becses családi ereklye, s ilyen apróságra nem volt szokás használni. Különben is veszélyes volt, ezért is haltak meg sokan a családból érte, különleges helye volt. Egy merengőt egyébként sem lehetett csak úgy letenni valahova, főleg nem egy olyan értékeset, ami a Malfoy család tulajdonában volt. Persze használhatott volna egy átlagos merengőt is, de az feltűnést keltett volna. Apja irodájába különben sem jutott volna be engedély nélkül, ehhez egyébként is el kellett volna mondania, hogy miért akarja használni. Sajátot pedig végképp nem kapott volna ennyire rövid idő alatt. A feltűnés az, amire most a legkevésbé szüksége volt.

Megfontolt léptekkel haladt tovább, miközben feszülten figyelte az apró jelzéseket, amiket a padlóba karcoltak. Jelentéktelennek tűntek volna, azonban a varázsló számára útmutatóként szolgáltak. Draco hirtelen megtorpant egy vastag kőfal előtt, elővette a pálcáját és rábökött az egyik téglára, s az egy pillanatra megremegett. A férfi a varázslattal ejtett egy apró sebet a kezén, majd rányomta a felületre. Vérmágiával átitatott kőfal mintha mélyet sóhajtott volna, amikor a vörös vércseppek a követ érintették.

A kőtéglák megremegtek, de ő csak rezzenéstelen arccal nézte, ahogy egy folyosó nyílt meg előtte. Hirtelen dohos légáramlat csapta meg az arcát. Régen nem járt itt, viszont soha nem feledte el merre kell mennie. Apja útmutatását követve haladt előre, megtanulta értelmezni a jeleket, és ez most nagy segítség volt. Ugyan ez nem tűnhetett fontosnak, de egy illetéktelen behatoló számára akár halált is rejthettek a rosszul megválasztott útvonalak. Családja paranoiás volt – legalábbis, amennyire Draco ezt meg tudta ítélni. Belül valami pislákolt a teremben, de csak halványan.

Még van egy lépcső is – emlékeztette magát. A folyosó hideg volt és iszonyatosan poros, néhol még pár pókhálót is el kellett szakítania. Úgy sejtette, hogy évek óta nem járt itt senki sem. A helyiség pontosan a Malfoy kúria közepén helyezkedett el kör alakot formázva, tetején egy kupolával, amin keresztült némi fény jutott be. Draco amikor lement a lépcsőn egy ezüstszínben fodrozódó tavacskát pillantott meg. Rúnajeleket karcoltak köré, melyek halványan derengtek a félhomályban. Félelmetesnek és fenyegetőnek tűnt.

Draco elővette az apró kristályfiolát a zsebéből. Az emlék még mindig ott tekergőzött az üvegben, mintha arra várt volna, hogy kieresszék onnan. Lepattintotta a fedelet és beleeresztette a vékony ezüst szálat az ezüstösen fodrozódó emléktavacskába, aztán belepillantott a merengőbe. Az elmék ködösen kezdődött, mintha valaki manipulált volna vele. Talán Weasley nem akarta, hogy valamit lásson.

Kitisztult a kép. Hermionét látta a bársonyfüggöny mögött, ahogy a tömegbe révedt. Mintha keresett volna valamit, mintha számított volna valakire vagy tudta volna, hogy történik valami. Waverly is figyelmeztette őt, Dracót, hogy a vitán történni fog valami, de akkor még ő sem sejtette, hogy valóban így lesz ez. Vajon Hermione is tudhatta ezt? Annyira görcsösen kapaszkodott a vörös bársonyba, félő volt, hogy elszakítja. Draco körbejárta a nőt, magyarázatokat keresve a viselkedésére.

A boszorkánynak elszánt volt, mintha valamire készült volna. Draco követette a nő tekintetét egészen a tömegbe, ahol ő is megpillantotta a merénylőt, akit valószínűleg varázslattal bájoltak el. Az emelvényről fel sem tűnt, de most ebből a szögből tisztán látszott a cingár férfi. A boszorkány kezében még az előtt jelent meg a pálca, mielőtt még bármi is történt volna. Először a merénylő lőtt ki egy átkot, hirtelen elvakított mindent az átok fénye. A terem felbolydult, akár egy megriadt szarvascsorda. A káosz és a fejetlenség azonnal zűrzavart okozott, a biztonsági aurorok túl messze voltak ahhoz, hogy bármit is tehettek volna. Kettéhasadt az emelvény, s három jelölt sikoltva zuhant az alagútba.

Draco nyugodtan átsétált az emelvényre, s újra boszorkányt figyelte. Hermione kilőtte az átkot, amivel megmentette őt és a másik két jelöltet. Követte a nő minden lépését, ahogy nagy gonddal kimenekítette őt a veszélyzónából. Aztán az emlék véget ért. Draco a padlón térdelt, aztán pálcájával kivette az ezüstös emlékfoszlányt a kavargó folyadékszerű emlékhalmazból. A férfi óvatosan visszazárta a kis fiolába Weasley ajándékát és belecsúsztatta a zsebébe.

Utálta a vörös seggfejet, amiért be akarta nála mártani a volt barátnőjét nála. Undorodott az ilyenektől és jellemtelennek bélyegezte meg Ront. Viszont valóban szöget ütött a fejében valami: Granger több volt, mint egy asszisztens és meg kellett tudnia az igazságot erről. Túlságosan is felkészültnek látszott, enyhén szólva különös volt ez egy tehetségtelen aurornál. A boszorkánynak ez a cselekedete sokkal több volt, mint szimpla ösztönös reakció. Mindig is érezte, hogy Hermione rejteget előle valamit és ez átkozottul igaz volt.

– Granger, bajban vagy – morogta maga elé. Azonban még nem térhetett rá Granger ügyére, mivel még iszonyatosan sok tennivalója volt, különben is óvatosan kellett tapogatóznia. Most nem szabadott rosszul lépnie. Visszagondolt a temérdek pergamenre… De miért ne segíthetne benne a kis boszorkány egy kicsit? Vigyora sugárzó volt a félhomályban. Mielőtt még sarokba szorítja még megdolgoztatja. Draco lezárta a helyiséget és elhagyta a kúriát.

***
Hermione hétfő reggel kábának és levertnek érezte magát, miközben a reggeli teáját kortyolgatva ringatózott a székében. Mintha legalább egy hippogriff csorda trappolt volna végig rajta. Egész hétvégén saját magát emésztette és előkészítette a tervet, ami megfelelt Lucius Malfoy kívánalmainak. Mire újra elkezdődött a hét, már készen volt a nyomkövető bűbáj terve. Az mágiajogi osztályon minden csendben és a szokásos mederben haladt, bár sokkal nagyobb volt a csend, mint amilyen mostanában szokott lenni. Talán vihar közeleg? Az órájára nézett, még négy óra és újra láthatja Dracót.

Örült, hogy még négy órája van, amíg nem kell nézegetnie Dracót, ahogy öltönyben, nyakkendőben kiabálva, ordítozva teremt le valakit az irodájában. Most nem tudna rá úgy nézni, ahogy eddig. Kínosnak tűnt a szituáció. Mély levegőt vett és lassan kifújta. Nem kellett volna ennyit agyalnia rajta, de pontosan tudta, hogy ezzel mindent összezavartak, még akkor is, ha nem történt semmi sem. Lassan saját maga sem tudta melyik lett volna a helyes lépés: megtenni vagy nem tenni. Az volt, hogy a baj, hogy belül egy hang állandóan Draco felé űzte.

Miért hagyta, hogy ilyen közel kerüljenek egymáshoz? – tette fel a kérdést, ami egész vasárnap délután foglalkoztatta. Nem hibáztatta Dracót amiért dühös volt rá és a csalódottságát is megértette. Mindketten tudták, hogy ez az egész nem vezetett volna sehova sem. Egyszerűen nem is értette miért történt ez, ráadásul nem csak tegnap kerültek ilyen helyzetbe.

Még mindig érezte a dereka köré fonódó erős, izmos karokat, ahogy gyengéd melegségbe fogták őt, újra akarta ezt érezni. Hallotta a forró lélegzetét, s amikor rájött, hogy nem tudja irányítani a saját érzéseit, pánikba esett és ezért nem csókolta meg a férfit, nemcsak azért mert helytelen lett volna. Annyira tartott attól, hogy senkinek sem lesz elég jó, mint ahogyan Ronnak sem volt… Végignézett magán; most cseppet sem az a kép tárult a szeme elé, amit szeretett volna látni. Belül egy zsémbes, száraz kórónak érezte magát. Malfoynak igaza volt a vádakban, amiket a fejéhez vágott. De ezt még meg fogja bosszulni.

– Azt hiszem, ennek nem fogsz örülni – szólalt meg valaki a háta mögött. Hermione felocsúdott, amikor meghallotta Nora hangját.

– Mire gondolsz? – kérdezte értetlenül. Nora fájdalmas tekintetét látva semmi jóra nem számított.

– Arra a halom papírra, amit most fognak behozni neked – közölte a nő és idegesen az ajkába harapott. – Mr Malfoy úgy rendelkezett, hogy ezzel foglalkozz, amíg más utasítást nem ad.

– Remek – mondta fásultan, aztán megmutatta a hordároknak, hogy hova pakolhatnak le. A következő órákban már csak a papírhegyekkel foglalkozott. Még azt sem vette észre, hogy a Sárkány újra visszaérkezett az irodába, de persze a férfi nem felejtette el jelezni azt, hogy itt van.

– Jó reggelt, Miss Granger! – köszönt jókedvűen, miközben egy ügyfelet terelt be az ajtón. – Látom, igencsak jó hangulatban van ma reggel. Hozna nekünk kávét?

– Azonnal, Mr Malfoy!
Miért volt olyan iszonyatosan ravasz mosoly a képén? – tűnődött magában, aztán elindult kávét keresni.

– Malfoy, Malfoy… – szűrte a fogai között –, ma nem menekülsz előlem.

Hermionénak erre a gondolatra végre jobb kedve lett. Minden készen állt az íróasztala legalsó fiókjában. Nem menekülhet az a mandzsettagomb – vigyorodott el ravaszul, ahogy főnökétől tanulta.
hosszászólás: 0
feltöltötte: 2020 Dec 13 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális