Mentsd meg Malfoyt!

30. fejezet
30. fejezet
Elrabolva

Hermione órákkal később tért magához, mintha víz alól bukkant volna a felszínre. A feje úgy fájt, mintha egy troll ütötte volna le és némileg a hányinger kerülgette. Megmozdult volna, de minden tagja össze volt kötve. Idegesen nyögött fel, aztán rángatni kezdte a bűvös kötelet, azonban nem történt semmi sem. A helyiség még forgott körülötte, annyira kellett volna egy biztos pont… Mi történt? Nem emlékezett semmire sem. A kötél felhorzsolta a csuklóját, de nem engedte el. Draco pontosan vele szemben egy fejsérüléssel, és még eszméletlenül ült a székében. A nő megpróbált közelebb araszolni hozzá, de nem járt sikerrel.

– Ne próbálkozz semmivel! – szólalt meg egy reszelős hang nem is olyan messze tőle. Sötét volt és a félhomályban nem látta ki szól hozzá. – Nem foglak elengedni.

– Ki a fene vagy te? – Egyáltalán nem látta az alakot, mivel a sötétbe burkolózva állt közvetlen a vastag cellaajtó előtt. Vajon még mindig a Malfoy kúriában lehetnek? – Hermione nem tudta ezt megállapítani. – Miért vagyunk itt?

– Neked azt nem muszáj tudnod. Hamarosan úgy is a kis Malfoy ivadékkal együtt a süllyesztőben köttök ki a többi utálatos jelölttel együtt. Nem haltok meg, de nagyon nehéz lesz előjönnötök a választásokig. – Azzal becsapta maga mögött az ajtót és elment.

– Rohadék – szűrte a fogai között Hermione.

A boszorkány kétségbeesetten nézett körül valamilyen menekülési útvonal után, de aztán nem talált semmit sem. A cella vastag falai, rácsai cseppet sem tűntek bizalomgerjesztőnek. Pár lebegő gyertya lángja némi fényt adott, de csak annyira, hogy ne legyenek teljes sötétségben.

Draco eközben lassan ébredezni kezdett, fájdalmasan felnyögött. Neki sem volt éppenséggel könnyebb dolga, mint Hermionénak. Minden izma fájt, de a fejsérülése rosszabb volt.

– Hol van az a szemét? – morogta mérgesen. Legszívesebben a homlokához nyúlt volna, de a kezei le voltak kötözve és ez cseppet felbőszítette. – Le fogom tépni a fejét!

– Most ment el. Kár a gőzért! – szólalt meg Hermione lemondóan. – Nem láttam, hogy ki volt.

– Remek – nyögött fel a varázsló, aztán elkáromkodta magát. Most valahogy más volt. Hermione ezerszer hallotta már Dracót ordítani, káromkodni, de ez most különbözött a többi helyzettől. Elmei düh, izzó gyűlölet hatotta át a szavait.

– Jól vagy? – kérdezte Hermione aggódva. – Nem tudok közelebb menni, hogy megnézzem a sebedet, de azt hiszem, már nem vérzik.

– Persze… Nem is lehetnék jobban. Ki kell jutnunk innen. – Ebben a nyilvánvaló tényben mindketten egyet kellett, hogy értsenek. Draco figyelmesen körbenézett, de ő sem talált egyáltalán semmit sem, ami a segítségükre lehet.

– Tényleg? Erre nem is gondoltam volna – morogta mérgesen, miközben megpróbált erővel kiszabadulni a kötelek fogságából.
– Ez az egész a te hibád! – bukott ki Dracóból az első vélemény, amit még sok másik fog követni.

– Az én hibám? – csattant fel Hermione mérgesen. – Ezt gondolom az a hatalmas nagy önhittség mondatja veled. Még véletlenül sem miattad raboltak el engem is. Te vagy a nagy Draco Malfoy, akire fáj a foga minden maffiózónak, aki be akar keverni a Miniszter választásba.

– Már megbocsáss, de neked ki kellett volna ebből maradnod. Akkor sokkal hatékonyabb lettem volna. – Hermione fölhúzta az orrát és most nagyon szerette volna bokán rúgni a férfit, de úgy istenigazából. – De nem… neked el kellett fogadnod apám ajánlatát és jól belekavartál az én dolgaimba.

– Mégis mi a hippogriff fészekről beszélsz itt össze? – rivallt rá a boszorkány mérgesen és megrántotta a széket. – Éppen azért vagyok itt veled, mert az életedet akartam megmenteni. Jó, persze pár órája talán nem egészen így volt.

– Rám nem kell vigyáznod, Granger! Soha sem kellett – szólalt meg sértődötten Draco. – Nem értem miért kell ezt elmondanom neked ennyiszer. Talán nem érted, amit mondok? Esetleg más nyelven mondjam meg? – A férfiban forrongott, fortyogott minden elfojtott érzelem, ami most vulkánként akart előtörni. Nem számított, hogy kinek, mikor és hogyan adja tudtára, hogy végre betelt nála a pohár. A fehér düh annyira elhomályosította az elméjét…

– Oh, bocsánat, hogy egy cseppet túljátszottam a szerepemet. Nagyon is intim viszony lett köztünk, ha nem tévedek… De ne aggódj, volt már annyi patkánnyal dolgom, hogy túlteszem magam ezen is. – Hermionénak jól esett az őszintetés, napok, hetek és hónapok szörnyű őrlődése után igazán felüdülés volt.

– Szóval mégis érzel irántam valamit és az a sok baromság, amit összehordtál valamiféle melodráma volt – jegyezte meg Draco. Hermione esküdni mert volna rá, hogy még vicsorgott is és nagyon is el akart szabadulni. Talán jobb is így, legalább nem fogja megfojtani. – Tudhattam volna, hogy hazudsz.

– Hagyj békén! – Hermionét sem kellett félteni, ha veszekedésről volt szó. Erőt merített saját mélyről jövő érzéseiből és nem volt rest a varázslóra zúdítani azokat. – Engem pedig teljesen lenézel, mert volt egy közös kalandunk… Mindegy, ezt most tegyük félre. Találjuk ki hogyan juthatunk ki innen.

– Egyáltalán nem gondoltam arra, ami köztünk történt. Ne forgasd ki a szavaimat! – vágott a szavába Draco méregtől csöpögve. – Annyi mindent nem tudsz… Most meglehetősen dühös vagyok. Nem most kell ezeket neked elmondanom.

– Jó – mondta Hermione kimérten. – Terved van, Malfoy?

Mindketten zihálva és mérgesen néztek egymásra. Tudták, hogy egyetlen egy lehetőségük van: össze kellett fogniuk.

– Valahogy fel kell hívunk magunkra a figyelmet – közölte Draco és körbenézett a cellában. Ahogy meg tudta ítélni valamilyen kastélyszerűségben vagy kúriában lehettek most. Nagyjából ennyire tudott csak következtetni. Mondhatni letolt gatyával kapták el és ezt nagyon, de nagyon nem bírta elviselni. – Nálad van a pálcád?

– Furcsa, de igen… Nem is igazán értem. Elraboltak minket, vagy mégsem? – mondta Hermione. Az alkarjára ragasztotta a pálcát és álcázta, így nem vette észre senki sem. – Viszont nem megyek vele semmire. Hátra van a kezem kötve és nem tudom kihúzni a csomóból.

– Az én pálcám is megvan még – szólalt meg a varázsló és elgondolkodó képet vágott. – Különös, nagyon különös. Mintha amatőrökkel lenne dolgunk. Próbáljunk meg közelebb menni egymáshoz. Remélem, hogy a székeket nem ragasztották le a padlóra.

A régiek valószínűleg nagyon értettek a székfaragáshoz, és minőségi anyagokat használtak hozzá, amitől igencsak nehezen tudtak mozogni. Néhány perc kitartó munka után végre elég közel kerültek egymáshoz. Draco agyában úgy száguldottak a gondolatok, mintha valamiféle nagy dobásra készülődött volna.

– Mennyire bízol bennem, Hermione? – kérdezte Draco és jelentőségteljesen elvigyorodott. A boszorkánynak rettenetesen gyanús volt, ezen pedig nem segített az, hogy a férfi a keresztnevén szólította.

– Amennyire kell. Mi jutott eszedbe? – tudakolta kíváncsian. Megborzongott a férfi csillogó ezüstös szürke szemei láttán. Miért érezte úgy, hogy az, amit Malfoy kitalált egyáltalán nem fog neki tetszeni?

– Van egy nagy dobásunk – mondta végül, mintha egy ördögi tervet mesélne a boszorkánynak. – Mivel tudnánk egy egész csapat aurort idecsalogatni?

– Robbanás, valami katasztrófa… Erőteljes varázstevékenység, talán egy varázsbaleset… Mire gondolsz?

– Emlékszel mi volt a „foglalkozásom”?

– Csak nem? Neee… Meg akarod idézni? – Nem vallotta be magának, de még gyomra is görcsbe rándult erre a gondolatra. Draco lassan bólintott, de még mindig levakarhatatlan volt a vigyora.

– Pontosan, meg akarom idézni a Sötét Jegyet. Egyszer már megtettem, ennyi év után is biztosan sikerülne… Van előnye is annak, hogy régen nem voltam példás életet élő varázsló – jegyezte meg végül és szürke szeme gonoszul megvillant. – Kellene egy kis segítség.

A boszorkány felnevetett. Alig pár perce a férfi még igencsak tiltakozott a jelenléte, segítsége és minden ellen, amit ő képviselt.

– Ez igencsak ironikus helyzet, Malfoy.

– Most egymásra vagyunk utalva, ha esetleg még nem vetted volna észre. Mi lenne, ha kivételesen össze is tudnánk dolgozni?

– Hogyan akarod megidézni a Sötét Jegyet, ha hátra van kötve a pálcás kezed? – Hermione valóban egy fogós kérdéssel állt elő. Nos, minden tervben lehetnek homályos részletek. – Mégis végiggondoltad ezt vagy csak előpattant az ötlet az agyad rejtett bugyraiból?

Draco hátradőlt a székben. Nagyon igyekezett valamit kitalálni erre, de hiába kattogtak az agytekervényei, semmi nem jutott az eszébe. Egyszerűen még mindig nem higgadt le teljesen, pedig nagyon igyekezett.

– Éppen ez a bökkenő. Valahogy ki kell szabadítanom a kezemet. Még erre nem jöttem rá hogyan, de azt hiszem nem lesz túl sok időnk rá. – A varázsló mocorogni kezdett a székében, viszont nem jutott sokra.

– Börtönt is kaphatsz ezért, ugye tudod? – figyelmeztette Hermione. Draco bólintott egyet, de rögtön megbánta, mikor újra fájni kezdett a feje.

– Pontosan én ne tudnám ezt? – nevetett idegesen. Mindent tudott a mágiajogról, ebben nálánál nem volt jobb és ezt nagyon jól tudta. – De ki akarunk jutni innen és akkor mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez sikerülhessen. Ketten kevesen vagyunk hozzá és mi van, ha itt tartják fogva az összes jelöltet? Azt akarom, hogy megfizessen az, aki ezt tette velünk. Ráadásul minél hamarabb. Ha ehhez az kell, hogy az egész Minisztérium idejöjjön, akkor megteszem.

– A zsupszkulcs – jutott Hermione eszébe és rögtön fészkelődni kezdett a széken. – Draco, hajolj közelebb a dekoltázsomhoz!

– Nem gondolod, hogy most ez nem túl szerencsés pillanat? – vonta össze a szemöldökét a férfi és elmosolyodott. – Értem, hogy felizgat, ha megkötöznek. De nem hinném, hogy jelen helyzetben bármit tudnánk csinálni, bár ha ragaszkodsz hozzá, akkor megpróbálhatjuk.

– Csak tedd, amit mondtam! – pirított rá mérgesen, mintha meg sem hallotta volna azt, amit a férfi közölni akart vele. – Meg kell néznem, hogy megvan-e még.

– Innen is látom – sóhajtott Draco révedezve. – Nagyon szép és nagyon jól mutat ebben a ruhában, ha mondhatok ilyet. Igaz, kicsit meg vagy tépázva, de akkor is jól nézel ki.

– Ne bolondozz már! A nyakláncomra gondoltam. Innen nem látom, de remélem, még megvan. Igyekezz már! – sürgette Dracót. A varázsló még közelebb araszolt a székhez, majd lehajolt és a fogával kihúzta egy kicsit a nyakláncot, amin még mindig ott függött a kis medál. A férfi ellenállt a pillanatnak, hogy valami sokkal intimebbet tehessen.

– Nyaklánc megvan, medál megvan – végzett a leltárral Draco, majd ismét Hermione szemébe nézett. – Most mi a következő lépés?

– Meg vagyunk mentve – sóhajtott fel megkönnyebbülve Hermione. – Így nem fogják még csak megtudni sem, hogy itt voltunk. A medál egy zsupszkulcs.

– Mióta hordasz ilyen értékes dolgokat a nyakadban? – tudakolta a főnöke kíváncsian és fürkésző, viharszürke tekintetét a boszorkányra emelte. – Gyorsabban haza akarsz érni a munkából? Ennyire megfeküdte a gyomrodat, ahogy hoppanálok?

– Ausztráliába utazom a szüleimhez nemsokára – vallotta be végül a boszorkány. – De most jobb lenne, ha a feladatra koncentrálnánk. Meg kell szabadulnunk a kötelektől.

– Próbáltál már pálca nélkül varázsolni? – kérdezte Draco kíváncsian. Egyre vadabb ötletek jutottak az eszébe.

– Hmm, nem igazán. Mindig szükség van a pálcára, az koncentrálja a varázserőt és segít irányítani azt…

– Gondolkozzunk… Mikor először varázsoltunk, akkor azt dühből tettük, igazam van? – Hermione elgondolkodva morfondírozott Draco kérdésén.

– Végül is igen – értett vele együtt végül. – Mire gondolsz?

– Azt hiszem, éppen eléggé dühösek vagyunk most is – folytatta Draco a gondolatmenetét. – Szerinted, ha koncentrálunk, sikerülne, mondjuk szétégetni a kötelet?

– Nagyon vad ötleteid vannak. Kockázatos ez, ugye tudod? Akár fel is gyújthatjuk magunkat – érvelt Hermione komolyan. Draco lemondóan csak nyögött egyet.

– Van jobb ötleted? Mert nekem nincsen – emelete fel a hangját dühösen. – Nem maradhatunk itt. Egyszerűen nem várom ölbe tett kézzel, hogy valaki megmentsen.

– Nyugodj meg! Lennie kell másik megoldásnak is. – A boszorkány erősen gondolkodott, de semmit sem tudott mondani.

– Nekem momentán nem jut eszembe más – zsörtölődött Draco, majd egy idegesen rángatni kezdte a kötelet. Aztán egy hevesebb mozdulatnál székestől eldőlt. Mérgesen káromkodott. – Merlin retkes fa…

– Jól vagy?

– Persze, hogy jól vagyok – morogta tovább Draco és szórta a szitkait. – Jót tett a fejemnek az esés.

– Helyrebillentek a dolgok? – kérdezte pimaszul Hermione.

– Úgy valahogy, de azt hiszem eltört a szék támlája – tájékoztatta nyögve, majd igyekezett előnyt kovácsolni a szorult helyzetéből.

– Próbálj meg most kiszabadulni! – Mintha eddig nem ezt szerette volna… Draco ügyetlenül vergődött a padlón, aztán tovább folytatta a mondandóját.

– Ha megtalálom azt a szemetet, akkor ki fogom nyírni! – közölte hidegen.

– Koncentrálj, Malfoy!

– Jobban tetszett, amikor a keresztnevemen szólítottál. Akkor nem úgy hangzik az egész, mintha valamilyen átkot mondanál ki, amivel örökre együtt kéne élnem – mondta majd egy rántással magszabadult a szék maradványaitól. A varázskötél pedig elveszette a tartását, így a varázsló most már ki tudta húzni a kezét. Draco kicsit ziláltan, de még mindig tettre készen állt fel, majd elővette a varázspálcáját és kiszabadította Hermionét is.

– Most mi legyen? – kérdezte a boszorkány és fájósan dörzsölgetni kezdte a csuklóit, aztán ő is pálcát rántott.

– Felküldöm a jelet és utána utazunk. Megadtad már a zsupszkulcsnak, hová menjen?

– Apádtól kaptam…

– Ne is mondj többet!

– Jelen helyzetben bármerre visz, jó nekünk.

– Felkészültél? – kérdezte Draco elszántan. Hermione egy mély levegőt vett.

– Igen.

– Gyere közelebb!

A boszorkány nem mozdult meg azonnal. Draco elcsigázottan szólalt meg újra.

– Jaj, Granger, mi lenne, ha egyszer én lennék az, aki megvéd a megvakulástól? – A varázsló határozottsága megint diadalmaskodott. Hermione kelletlenül közelebb ment hozzá.

– Muszáj neked mindig…

Draco a magasba emelte a pálcáját és elkiáltotta magát. A boszorkány becsukta a szemét és szorosan a varázslónak dőlve várta az eredményt.

– Morsmordre. – Zöld fény töltötte be a cellát. Mindkettőjüknek el kellett takarniuk a szemüket, annyira erős volt az átok fénye. A varázslat elindult a vastag falakon keresztül, megremegtetve az egész kastélyt. A falakról néhol lepotyogott pár tégladarab. Hermione Dracóba kapaszkodva igyekezett megállni a lábán.

– Azonnal el kell tűnnünk innen! – mondta Draco fojtott hangon. Alighogy ezt kimondta a cella ajtaja kitárult és két férfi rontott be rajta. Draco és Hermione pálcát rántva köszöntötték őket, csak egy volt a baj: az egyik iszonyatosan hasonlított Dracóra, a másik pedig Ron Weasleyre.

hosszászólás: 0
feltöltötte: 2021 Jan 20 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális