Mentsd meg Malfoyt!

31. fejezet
31. fejezet
Kavarodás

A varázsló keze mérgesen szorította meg a pálcát és emelte a saját hasonmása irányába, szeme összeszűkült, állkapcsa idegesen megfeszült. Mi a fene történik itt? – nézett fújtatva a másikra. Érezte, ahogy a méreg elindult a tarkójából kisugározva aztán elönti… A mai napja már így is cseppet hosszúra nyúlt, de ez igazán nem volt betervezve. Vett egy mély levegőt és lassan kifújta, nem veszthette el a fejét, főleg Granger miatt nem, ahányszor bajba kerültek ez a boszorkány mindig valamilyen sérülést szedett össze. Most is szinte érezte remegését, pedig alig egy kartávolságban volt tőle. Ő viszont nem tehette meg, hogy pánikba essen, hiszen Malfoy volt, egy igencsak dühös varázsló. Nyugalom látszott az arcán, de belül majdnem szétfeszítette az indulat.

Már hónapok óta üldözte az árnyat és most itt állt előtte a sors fintoraként pontosan olyan álcát öltött, amiben neki mutatott tükröt. Micsoda kifinomult humor? Merlin sújtson le az ilyen pondrókra – kívánta neki a legjobbakat. Saját magát látni kívülről hátborzongató volt, de megismerte az apró különbségeket, amiket a százfülé főzet nem tudott elrejteni. A szürke szeme soha nem volt ennyire gonosz és megtorlásra kész, soha nem volt hanyag tartása és lúdtalpa. Granger vajon észreveszi ezt? A kiutat jelentő zsupszkulcs még mindig a boszorkánynál volt, de ő, Draco, nem riadt vissza egy kis harctól, sőt vágyott is rá. Bizsergett a pálca a kezében és nem félt használni azt.

A boszorkány szívverése egy pillanatra kihagyott. Mégis mi történik most? Ez az egész helyzet annyira abszurd volt. Először valami amatőr elrabolja őket, aztán most meg ez. Mintha valamiféle groteszk, ironikus helyzetbe keveredtek volna, amiből iszonyatosan nehéz lesz kimászni. A folyosón hideg légáramlat száguldott végig, és libabőrős lett tőle a karja. Csak pislogott és nem értett semmit sem továbbra sem. A feszültség tapintható volt közöttük, mintha apró szikrák pattantak volna ki a pálcákból. Mind a négyen pálcát szorongatva néztek egymásra a legnagyobb gyűlölettel.

– Granger, mit keresel itt ezzel a pondróval? – üvöltött mérgesen, de egy kicsit meglepetten és kivont pálcával az útjukat álló Draco Malfoy. Hermione megrázta a fejét a mellett álló Dracóra nézett. A feszült álkapcsú férfi arcáról lehetetlen volt bármit is leolvasni. Most mindketten annyira idegennek tűntek, hogy nem tudta volna eldönteni melyikük melyik. Még a ruhájuk is hasonlított és mindkettőjüknek ugyanolyan mandzsettagombja volt. – Állj félre, hadd intézzem el azt a mocskot! Most nem fog menekülni.

– Kit nevezel te mocsoknak? – hördült fel Draco és hidegen felnevetett. Igyekezett higgadt maradni, de az ellenfele belekényszerítette ebben a helyzetbe. – Nem én vettem fel más alakját. Én vagyok az igazi Malfoy. Fogalmad sincs, mennyire szánalmasan festesz az én bőrömben.

– Majd azt meglátjuk, hogy ki és hogyan fest, kinek a bőrében – sziszegte dühtől eltorzult arccal, aztán ő is felnevetett ugyanazzal a hátborzongató nevetéssel. – Megmutassam mennyi átokra emlékszem azokból az időkből, amikor még Voldemort halálfalóihoz tartoztam?

– Ugyan, ezt bárki elmondhatja magáról – nevetett fel hűvösen a másik. – Ezzel csak elárulnád magad, de nekem ez nem baj, hamarabb rájövök ki vagy.

– Ne félts te engem, kedves barátom! A jó mindig győzedelmeskedik. – Draco alig bírta megállni, hogy fel ne horkantson. – Engedd el, Grangert, és akkor ígérem, kíméletesebb leszek veled.

– Hermione nem a foglyom – jelentette ki határozottan. – Akkor megy el, amikor akar.

– Csinálj vele valamit! – szólalt meg Ron. – Azt mondtad, hogy…

– Elég legyen, Weasley! Már megmondtam, hogy maradj nyugton. Ez kettőnk ügye – rivallt rá Malfoy. – Nem kell beleártanod magad. Megegyeztünk. Te és Granger most elmentek szépen innen.

– Mégis minek hoztad őt ide? Hermione nem tehet semmiről.

– Nem magyarázkodom. Fogd a lányt és tünés innen!

– Pancserok vagytok – szólalt meg Hermione mellett álló Draco. – Mégis azt hittétek, hogy nem szabadulunk ki?

– Ebből elég! – üvöltötte a másik Draco. – Intézzük el ezt gyorsan, aztán már itt sem vagyunk.

– Nem megy senki sehova – hangzott fel a vörös hajú férfi határozott kijelentése. – Fogjátok rövidre ezt a bájcsevejt.

– Maradj ki ebből, Weasley! – morogta Draco. – Inkább menj ki! Ez csak rám és a kedves hasonmásomra tartozik.

A két férfi mérhetetlen gyűlölettel meredt egymásra, de egyikük sem mozdult. A villogó szürke tekintetek úgy fürkészték a másikat, mintha valóban gyűlölnék egymást. Vajon melyik lehet az igazi? – tűnődött Hermione magában. A folyosó félhomályában nem igazán tudta kivenni és egyszerűen szólni sem tudott a megdöbbenéstől. Vajon mikor kaparinthattak meg Malfoyból egy darabot? A kérdések egyre másra csak úgy záporoztak az elméjében és egyikre sem tudott logikus magyarázatot adni. Miért hozták ide őket? Miért éppen most? Ráadásul ki ezek?

– Hermione, állj hátrébb! Nem akarom, hogy bajod essen! – mondta vicsorogva Ron. A fáklyák halvány fényében a boszorkány nem tudta megállapítani, hogy mi folyik itt pontosan. De nagyon rosszat sejtett, egyáltalán nem.

– Igen, Granger, maradj ki ebből! – figyelmeztette az előtte álló Malfoy. – Ez itt a nagyok játéka.

A nő szólni akart, de az egyik Draco megelőzte, így inkább csendben figyelt. A varázsló úgy állt elé, mintha meg akarná védeni. Micsoda groteszk és szürreális helyzet, hiszen neki kellett volna megvédenie Draco Malfoyt. Mégis melyiket?

– Oh, micsoda műsor – szólalt meg szarkasztikus nevetéssel a védelmező Draco. – Most eljátszunk egy hülye drámát, amiben meg akarod győzni Hermionét, hogy neked higgyen és ne nekem? Ez igazán érdekes.

– Hermione, gyere el onnan! – rivallt rá Ron és esdeklően nézett rá. – Veszélyes fickóról van szó és nem tudod mire képes.

– Fogd már be végre! – rivallt rá a mellette álló Malfoy. – Vidd már el innen a csajt és hagyd, hogy végezzem a munkámat! Itt nincs Granger biztonságban.

– Gondolkodj! – súgta Draco, majd pár lépést hátrált tőle. – Szerinted mikor állnék össze Weasleyvel, hogy megmentsek bárkit is?

– Elég legyen! – rivallt rá a másik Malfoy mérgesen. – Elloptad a hajszálaimat és átvetted a helyem. Ha nem hiszel nekem, Granger, akkor nézd meg a belső zsebét. Csak rajta, és nézd, meg mi van benne. Mire vársz?

– Hagyd békén őt! – morogta a dühös arckifejezésű ügyvéd, apró átok szikrák pattantak ki a pálcájából. – Ez a mi ügyünk! Hagyjuk szépen elmenni őt és fejezzük be, amit már hónapokkal ezelőtt elkezdtünk.

Hermione zavartan nézett a férfiakra és nem tudta, hogy mit higgyen el és mit ne. A boszorkány is hátrált pár lépést. Gyanakodva nézett Ronra is. Mégis miért jött volna ide, és miért segített volna Dracónak? Új terv kell és meg kell mentenie egy Malfoyt. Bármi is legyen, de ez volt a cél, a feladat és a küldetés.

– Ne csináld ezt! Én vagyok az, Ron – mondta Weasley. – Hazudnék én neked? Azért jöttünk Malfoyjal, hogy kimenekítsünk innen. Mit gondolsz hogyan tudott volna kiszabadulni a kötelek közül, ha nem ő tette volna rád.

– Volt itt valaki más – szólalt meg Hermione zavartan. Egyébként is hogyan tudta meg Ron ilyen gyorsan, hogy eltűnt? Ez egyszerűen sehogy sem állt össze. Hol késhetnek az aurorok?

– Üres a kastély – rázta meg a fejét Ron. – El kellene tűnnünk innen, de azonnal.

– Ez nem igaz és ezt mindenki tudja – mondta az a Draco, akinek egy jókora vágás volt a fején, akit Hermionéval együtt raboltak el. – Mi lenne, ha mi elmennénk?

– Azt már nem! Nem viheted magaddal Hermionét – emelet rá pálcát Weasley mérgesen. A haragja valódi volt és pontosan olyan, mint Ronnal. A boszorkány zavartan nézett mindhárom férfira. – Eszembe ne jusson megmozdulni, Malfoy vagy bárki is legyél!

– Még van vele elszámolni valóm, addig egy tapodtat sem mozdulhatnak – morogta a másik Draco. – Hogy is volt, amikor levágtad a hajam és átvetted a helyemet a Minisztériumnál?

– Mégis mi a fenéről beszélsz?

– Talán nem emlékszel, amikor vita előtt találkoztunk? – A heves gyűlölet csak úgy parázslott a tekintetéből és elnyomott minden más érzést.

– Nem vettem át senkinek sem a helyét – mondta nyugodtan a férfi, aztán arca egy pillanat alatt megváltozott. Ő mondta ki az első átkot, amitől megremegtek a falak. A folyosót kék, vörös, aranysárga villanások világították be. El akarta taposni azt a szemetet… Csak ez lebegett a szeme előtt. Weasley és az ál Malfoy azonnal rátámadtak, azonban Draco derekasan küzdött és azonnal átlátott a kiforratlan próbálkozáson. Figyelt az apró hibákra, hagyta, hogy egy kis előnyhöz jussanak, de aztán egyből rájött a gyenge pontjaikra. Tudta, le fogja őket győzni és mire ideérnek az aurorok, addigra már gúzsba kötött kezekkel várják majd az igazságszolgáltatást. Annyira közel volt a küldetés vége, hogy már a szájában érezte a győzelem édes ízét. Egyetlen dologgal azonban nem számolt, az pedig az asszisztense volt.

Hermione rögtön fedezékbe húzódott, az egyik oszlop mögé bújva figyelte a három férfi párbaját. Nem volt elég hely, hogy ő is beszálljon a párbajba és félő volt, hogy az igazi Dracót fogja megsebesíteni. Zihált és valójában meg volt rémülve, érezte, hogy a pánik lassan elhatalmasodik rajta és ő csak hajszálakba kapaszkodik, hogy fent tudja tartani az önuralmát. Mégis mit tegyen most? Az egész helyzet maga volt a megtestesült káosz és semmit sem értett már. Miért kerültek ide? Mit keresne itt Malfoy és Ron? Ráadásul úgy, mintha együtt dolgoznának. És ki lehet egyáltalán az, aki Draco Malfoy bőrébe bújt?

Hallotta, hogy Ron szólongatja, de momentán nem tudott benne bízni. Mély levegőt vett és igyekezet tisztán látni a helyzetet. Azzal semmire sem ment, ha itt gubbaszt gyakorlatilag tökéletes célpontot játszva a rejtekhelyén, miközben az ál és az igazi Malfoy egymást öli a folyosón. Annyira furcsa volt ez az egész helyzet, ők pedig ki voltak szolgáltatva ennek a helyzetnek. Az aurorok nem értek még ide, így esélyük sem lett volna, ha még jobban belemerülnek a párbajba.

Össze volt zavarodva és nem tudta a két Malfoyt megkülönböztetni, de meg kellett mennie a rá bízott Malfoy örököst. Gondolatok ezrei cikáztak a fejében, megoldások, lehetséges kiutak… Megmarkolta a nyakláncára erősített apró kis ezüst ékszert. Azonnal meghozta a döntést. Akár el is mehetett volna, viszont nem hagyhatta cserben a férfit. Pálcája bizsergett és harcra készen állt. Minden bátorságát össze kellett szednie, megfogta a szoknyája szélét és kibújt a cipőből, ami csak hátráltatta volna.

Egy Malfoyt magával fog vinni – döntöttel el végül. Behunyta a szemét, mélyet lélegzett és igyekezett nem gondolni a körülötte cikázó bűbájokra. A vérében lüktető adrenalin erőt adott, majd hirtelen kilépett az oszlop mögül és elkiáltotta magát.

– Spiritus, Revetatur Ad Interitum. – A bűbáj kékes fénnyel elragyogott a homályos fényű folyosón, s úgy söpört végig rajta, mint egy óriási fényrobbanás. Kioltotta az átkokat és csak ez a kékes fény volt jelen mindenütt. Hermione maga elé emelte a kezét, így nem nézett bele a vakító fénybe. Pontosan azt a varázsigét használta, amit nem olyan régen elvégzett Dracón is. Szerencsére pillanatokra elvakította mindegyik férfit. A boszorkány látása egy pillanattal hamarabb tért vissza, mint a három varázsló közül bármelyiknek is.

A nyomkövető bűbáj aktivizálódott és a varázsló teljes testfelülete ragyogott a kék fénytől. Hermione nekiiramodott, megszorította a férfi karját és magával vonszolta az oszlop mögé, ami nem volt könnyű, mivel Draco folyamatosan ellenkezett. Majd egy hirtelen mozdulattal a nyakába akasztotta a zsupszkulcsos nyakláncát, aztán magához húzta és elsuttogta az úti célt.

– Ne hagyd őket elmenni! – üvöltött még egyszer Weasley, még hallotta az ál Draco Malfoy hangját a messzeségből.

Mielőtt eltalálta őket a bűbáj ők már nem voltak ott, s az átok a falba csapódott. Éktelen üvöltés hangzott fel és vert visszhangot a folyosón. A főkapu felöl átokrobbanások hangorkánja hallatszott.

– Aurorok – morogta Ron. – Ez aztán a remek terv.

– A küldetés teljesítve – vigyorodott el az ál Draco negédesen.

– Mégis miről beszélsz? Elraboltál két embert és… Hermione nem tehet semmiről sem.

– Ne majrézz már! Semmi sem történt. Ők elmentek innen. Pontosan ez volt a tervem.

– Nem értelek. Én azt hittem, bosszút akarsz állni Malfoyon. Én azt tenném.

– Nem érthetsz mindent, de most nem ez az elsődleges – mondta a férfi, aztán levette az öltönyét és megrázta. Egy csuklyás köpeny lett belőle, amit aztán felvett és mélyen behúzta a kámzsát, ahogy ne látszódjon az arca. – Gyerünk, indulás!

– Fent van a Sötét Jegy.

– Tudom – bólogatott hevesen, aztán hosszú léptekkel elindult a folyosón. – Tűnjünk el innen! Nálad van még a palack?

– Természetesen – mosolyodott el Ron, azonban hamarosan zöldre váltott a szeme és a haja nőni kezdett. – Pontosan minden úgy csináltam, ahogy mondtad.

– Okos, kislány vagy!


***

Mindeközben a Malfoy kúria parkjában két férfi sziluettje tűnt fel. Csendes, csillagfényes este volt, de őket egyáltalán nem ez kötötte le. Ütemesen haladtak, így cseppet sem tűntek andalgónak. A bálteremből kiszűrődő fény megvilágította az arcukat. Waverly gondterhelten figyelte a sötétségbe burkolózó parkot és iszonyatosan rossz érzése volt. Ránézett Potterre, aki valószínűleg hasonló megállapításra jutott.

– Már vagy egy fél órája eltűntek – szólalt meg Harry egy kicsit idegesen. Igyekeztek minél távolabb lenni a bálozóktól, mivel nem meghívott vendégként jelent meg és nem volt éppen szolgálatban lévő auror sem. Sokkal komolyabb volt az ittlétének oka, mint azt bárki a társain kívül sejthette volna. Egyáltalán nem volt nyugodt és hangot is adott az aggodalmának: – Már vagy háromszor jártuk körbe ezt az istenverte parkot. Nyom nélkül nem tűnhettek el.

– Nyugalom! Biztosan csak egy kicsit egyedül akartak lenni. Amennyi a feszültség közöttük mostanság – vigyorodott el Nicholas, de aztán saját maga sem hitte el, amit mondott. – Malfoy különben is meg akar ölni. Miért siettetném ezt a folyamatot? Egyébként meg ne felejtsd el drága barátom, hogy Malfoy úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét, és ha el akar tűnni nyom nélkül, akkor el is fog.

– Te is tudod, hogy nem mentek volna el úgy, hogy legalább Malfoy ne szólt volna neked – hördült fel Harry, és Waverly magában igazat adott neki, de még élt benne a remény, hogy nem lesz szükség egy mentőakcióra. Harry folytatta az okfejtését: – Különben is Hermione nem könnyűvérű. Ha ismernéd, akkor…

– Az alapján, amit én tudok nagyon is forróvérű boszorkány – mondta szemtelenül és révedezve mélyet sóhajtott. Csak pár gyilkos Potter pillantás kellett, hogy ismét komolyan elgondolkodjon a helyzeten… Mi van abban, ha követte Malfoyt azon a fülledt éjszakán? Látott egyet, s mást, persze nem volt egy perverz kéjenc. Azután eltűnt az ablakból, ahogy Malfoy átcipelte Hermionét a hálószobába. Bárki, akinek van egy cseppnyi esze, sejthette mi történt kettőjük között.

– Maradjunk annál a verziónál, amiben én nem tudok a szerelmi életükről és foglalkozzunk azzal, amiért ide jöttünk. – Harry hangja meglehetősen kimért volt. Aggódott. Persze inkább Hermionéért, Malfoyt amúgy is vigye el az ördög, de most kulcsfontosságú volt a szerepe mindkettőjüknek. Kingsley egyébként is kihúzta nála a gyufát, amiért csak későn avatta be a tervbe… Miért pont Malfoy? Hiszen senkinek sem szúrt szemet. Lehet, hogy pontosan ezért? Elhatározta, hogy alaposabban az ügy végére jár. – Semmi kedvem úgy gondolni rájuk, mint két felajzott kimérára…

– Jusson ez akkor is eszedbe, amikor majd intim helyzetben találunk rájuk – figyelmeztette Waverly vigyorogva. – Adja, Merlin, hogy így legyen és ne valami rosszabb legyen.

– Aham…

Váratlanul fájdalmas nyögdécselést hallottak az egyik bokor alól, aztán megzizzentek a levelek. A két férfi összenézett, aztán pálcát rántott, aztán elindultak a hang irányába. Zizegés, szentségelés hallatszott a sötét félreeső helyről.

– Hallod ezt? – kérdezte Harry fojtott hangon.

– Határozottan. Valamilyen állat lehet ott. Méghozzá jó nagy.
– Embernek hangzik.

– Sok varázslény tudja utánozni az ember hangját – vonta meg a vállát Waverly. – De jobb, ha ellenőrizzük.

– Onnan jön – mutatott az egyik jázminbokorra Harry. Mindketten elindultak hangtalan léptékkel. A holdfény rávetült a földön fekvő alakra, aki igencsak átkozta a mágia isteneit és hozzá még jajgatott is. A két férfinak furcsán ismerős volt a hang.

– Ron, te vagy az? – kérdezte Harry hunyorogva.

– Hát ki a retkes patkányfarok lenne? – hallatszott az a mérges hang és még megtoldotta pár keresetlen szóval állapotát. A két férfi azonnal a segítségére sietett, aztán végre talpra állították. A varázsló rettenetes állapotban volt, tele volt átoksérüléssel, levelekkel és az ruháját is megszaggatták.

– Mi a fene történt? – tudakolta Waverly és igyekezett egyenesben tartani a dülöngélő férfit. Ron fájdalmas képpel ránézett és érezte, hogy hányni fog. Nemcsak érezte, hanem meg is történt. – Oh, a francba, Weasley! Ez egy új csizma volt.

– Jaj, elég legyen! – mondta Harry, majd elővett egy üvegfiolát a táskájából, aztán barátja felé nyújtotta. – Ezt idd meg!

– Köszönöm! – szólalt meg hálásan. – Már azt hittem elpatkolok.

– Mi történt? – tette fel a kérdést újra Waverly. – Nem gondoltam volna, hogy rád is figyelnünk kell.

– Pontosan nem tudom – mondta Ron egy kicsit kótyagosan, aztán erőtlenül nekidőlt Waverleynek. – Ahh, iszonyatosan fáj a fejem és szédülök. Azt hiszem, hányni fogok megint!

– Eszedbe ne jusson! – hördült fel Nicholas színpadiasan. – Most tisztíttattam ki a dísztaláromat. Ha vissza kell mennem, akkor nem mehetek tele hányás folttal.

– Micsoda nagy tragédia lenne – morogta Ron, majd oldalra fordította a fejét és megvakarta.

– Hajat vágattál, öreg? Nem kellett volna pont bevetésen csináltatni, de egyébként sajnálom, szörnyen nézel ki, ha nem ismernélek, akkor azt hinném, hogy valamiféle indián találkozóra készülsz. A taraj már nem divat. – Az egykoron dús hajú varázsló végigsimította a fejét, ahol az egyik oldalon nem volt haj. Látszott, hogy erősen gondolkodik és igyekszik valamiféle emlékképet előszedni a sötét mélységből.

– Egy nő csalt ki ide – kezdte lassan. – Adott valami piát. Lehetett benne valami, mert majdnem megőrültem, annyira meg akartam fektetni. Megcsókoltam.

– Vagyunk így páran – bólogatott Waverly. Harry rosszallóan nézett mindkettőjükre. – Most mi van? Soha nem voltál még így?

– Nekem feleségem van – jelentette ki határozottan.

– És előtte?

– Malfoy volt! – kiáltott fel iszonyatos dühösen Ron. – Ő tette! Elzavarta a nőt, aztán dulakodtunk, levágta a hajamat, aztán bevertem a fejem egy kőbe és elájultam. Az a szemét aranyvérű patkány!

– Miről beszélsz? Nem láttunk egyetlen nőt sem a parkban.

– Pedig itt volt velem. Nem értem. Sikítva menekült arra – mutatott a kastély felé.

– Már vagy egy fél órája itt vagyunk, de nem láttunk senkit sem – rázta meg a fejét Harry.

– Az nem lehet. Láttam őt és Malfoyt is. Megtámadott…

– Malfoy, velünk van. Megzavarta a fejedet valami? – kérdezte Waverly, aztán már neki is akart látni, hogy belekukkantson Weasley fejébe. Ron durván lökte félre a férfit.

– Velünk van? – ismételte meg Ron zavartan. – Nem úgy éreztem.

– Emlékezz, Weasley! – sulykolta belé Nicholas. Ron még mindig zavartan, zihálva állt mellette.

– Nem dőlök be az elme trükkjeidnek, Waverly! – üvöltötte mérgesen, aztán igyekezett minél távolabb lépni tőlük. – Láttam, amit láttam! Ott volt az a szemét és…

– Gondolkozz! Nem volt rajta valami furcsa vagy különös?

– Párbajoztunk is. Én mondom neked, hogy nem szabad egyáltalán bízni egy mardekárosban. Mindegyik hazug és léhűtő. Láttam, amit láttam, és nem vagyok hülye.

– Nyugodj meg!

– Hogy nyugodjak meg? Az a szemét ellopta a hajamat.

– Miért tette volna?

– Nem tudom.

– Gondolkozz! Mondott neked valamit?

– Én… én nem emlékszem rá – csóválta meg a fejét lemondóan Ron.

– Waverly, az ott nem a te családod kastélya? – váltott témát gyorsan Harry.

– De… Szent Merlin, basszus! – Mindenki a kastély felé nézett, ahol smaragdzöld világító ködben kirajzolódott a rettegett jel, amitől mindenki erejében megfagyott a vér.

– A Sötét Jegy? Mi a Merlin folyik nálatok otthon?

– Elképzelésem sincs – csóválta meg a fejét a férfi. – Az a vicces, hogy legalább négy hónapja senki sem lakik a családi birtokon.

– Oda kell mennünk, de azonnal.

– Helyes meglátás, Potter. Weasley, kibírod a hoppanálást?

– Azt hiszem, igen.

– El ne hányd magad még egyszer!

– Rajta vagyok.

– Akkor igyekezzünk!

Azzal mind a hárman hoppanáltak a tett színhelyére, ahol már legalább egy tucat auror vette körbe az ál Draco Malfoyt és az ál Ronald Weasleyt.
hosszászólás: 0
feltöltötte: 2021 Jan 30 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális