Mentsd meg Malfoyt!

36. fejezet
36. fejezet
Rabold el Malfoyt vagy mégsem?

Waverly kimért tekintettel haladt végig a Malfoy kúria folyosóján. Késő este volt már, de Lucius Malfoy csak ebben az órában volt hajlandó őt fogadni. Potter és Weasley szerencsére kihagyta ezt a programot, ami talán nem is akkora gond, ismerve a Malfoy családdal kapcsolatos feszült viszonyukat érthető okokból távol maradtak.

Nicholas egyáltalán nem volt nyugodt, sőt kimondottan ideges, ugyan egyáltalán nem mutatta ki érzéseit. Túl régóta dolgozott már Kingsleynek, hogy pontosan most elbukjon és kicsússzon a kezei közül a lehetőség. Befordult a folyosón jobbra, aztán megállt egy vörös tölgy ajtó előtt és illedelmesen bekopogott. Válaszul az ajtó szabad utat engedett neki. Nem túl gyakran járt a Malfoy kúriában, de még mindig olyan fényűző volt minden, ahogy gyerekkorában látta. Lucius Malfoy nyugodtan ült a karosszékében és egyetlen egy hajszálnyit sem változott az évek alatt, s az arisztokrata gőgje sem csökkent.

– Waverly, micsoda meglepetés! Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte kedélyesen, mintha semmi gond nem lenne.

– Lucius, köszönöm, hogy fogadott. – A fiatalabb varázsló hangja kimért volt és némileg szertartásos. Tudta, hogy meg kell válogatni a szavait, különben a Malfoy család feje úgy kipenderíti innen, mint egy kósza kertitörpét. Valóban Malfoyéknál még a gaz sem nőhetett engedély nélkül.

– Ez csak természetesen. A minisztérium kémje, mindig szívesen látott vendég a házamban. – Waverly uralkodott magán, ugyanakkor megfeszült az állkapcsa. Hiába apja fia… bár Dracóval sokkal könnyebb volt kijönni. Mindenesetre feldúlták Lucius szavai, senkinek sem kellett tudnia a státuszáról.

– Ezt meg honnan… – Lucius felemelte a kezét és csendre intette a vendéget, mintha valóban egy engedetlen gyerek lenne. Talán így is volt. Mindenesetre Malfoynak szilárd meggyőződése volt, hogy Waverly miért zavarta ilyenkor és miért kérte a segítségét. Meggondolatlan és túlságosan is forrófejű. Nem csoda, hiszen anyja egy Black ivadék.

– Oh, nem volt nehéz kitalálni. Sőt a fiam is segített egy kicsit, beavatott pár dologba. Miért jöttél? – tért rá egyből a lényegre. Persze nem volt előtte ismeretlen az ifjú Waverly jövetelének célja.

– A fia miatt jöttem. Eltűnt. – Lucius egyáltalán nem látszott meglepődöttnek. – Fogva tartották Hermione Grangerrel együtt, aztán nyomát vesztettük. Zsupszkulccsal mentek el a helyszínről és azóta egyiküket sem látták. Mindketten eltűntek.

A varázsló rezzenéstelen arccal hallgatott, egyáltalán nem rázták meg a hallottak. Waverlynek nem tetszett ez a hűvös nyugodtság.

– Nagyon is biztonságban van. Jobban mondva vannak, mert Miss Granger is vele van. Mégis csak kifizetődő volt az, hogy felvettem testőrnek – jelentette ki határozottan, majd töltött mindkettőjüknek az asztalán lévő borostyán sárga italból. – Pontosan tudom, hol van a fiam és nincs veszélyben.

– Szükségünk van rá – mondta Waverly. – Életbevágóan fontos. Nem tudom mennyit mondott el önnek, de…

– Ugyan miért van szükség az én fiamra? Talán nincs elég rátermett varázsló a Minisztériumban? – kérdezte még mindig jeges higgadtsággal. – Dracónak semmi köze ehhez. A Mágiaügyi Miniszter oldja meg a problémát házon belül a saját aurorjaival és csak akkor keresse a fiamat, ha jogi tanácsra van szüksége. Tudomásom van róla, hogy Draco tagja a Főnix Rendjének, ugyanakkor nem hinném, hogy bármit képes lenne tenni egy ilyen szervezet.

– A Főnix Rendje…

– Egy Malfoy mindig felette áll az ilyesmiknek – vágott ismét a férfi szavába. – Dracónak mostanság feltámadtak a nemes érzései, de azokat az elveket nem tagadhatja meg, amik a családunkhoz kötik. A fiam biztonsága most sokkal fontosabb.

– Biztonság? Ugyan már! Lehet, hogy időbe telik, amíg lenyomoznak egy zsupszkulcsot, de egyáltalán nem lehetetlen – emelete meg a hangját a varázsló. – E pillanatban is két auror dolgozik az ügyön, és még ki tudja mennyien a háttérben. Valaki szivárogtat a Minisztériumban és segíteni akarok Dracónak, hogy visszajöhessen. El sem tudja képzelni mennyire nagy slamasztikába kerültünk.

– Nem bízom benned. Pontosan úgy nem bízom, ahogy az apádban sem. – A férfi állkapcsa ismét megremegett. Tudta, hogy ez a beszélgetés fel fogja zaklatni, de száz százalékosan nem tudott rá felkészülni.

– Ennek az egésznek semmi köze az apámhoz – mondta Waverly kimérten. – Dracóval…

– Draco új elvei… Nos, nekem az a dolgom, hogy megvédjem a családunkat. Megmentettem a fiamat és csak ez számít.

– Vannak módszerek, amivel megtudhatom, amit akarok.

– Fenyegetni mersz a saját házamban? – kérdezte kimért nyugalommal. – Ez több, mint szemtelenség a részedről. Csak, hogy tudd aurorok is vannak birtokon.

– Ez ki van zárva. Mindegyik elment, miután fellőtték a Sötét Jegyet a kúria fölé. – Lucius a kelleténél nagyobb erővel tette le a poharat. – Sajnálom, de nem akarhatja, hogy bármi olyasmire vetemedjek, ami egyikünknek sem jó. Most az egyszer bízzon bennem.

– Rendben, elmondom, hogy hol van Draco.

***

A nap már magasan járt, amikor Hermione átvágott a nyaralóját és a szülei házát elválasztó homokos fövenyen. Arcát megnyugtatóan simogatta a napfény, amitől nem érezte reménytelennek a helyzetét. Jó volt a friss levegőn lenni, végre kapott levegőt, ami az elmúlt napok után valóban jól esett. A kis nyaralóban kezdett egyre feszültebb lenni a hangulat. Ugyan még mindig aggódott és tudta, hogy valami rossz készülődik, mégis megnyugtatta Draco őszintesége, viszont szüksége volt másra is.

A szülei háza felé tartott most. Mély levegőket vett, ennek ellenére mégis rettenetesen izgult. Annyira vigyáznia kellett, nehogy valami olyasmit tegyen vagy mondjon, ami kínos helyzetbe hozhatja. Szíve szerint már mindent bevallott volna, de azzal csak összezavart volna mindenkit. Mr és Mrs Granger kedves emberek voltak és nem akarta őket semmivel sem megbántani. Hogy is tehette volna? Éppen ezért, muszáj volt elmennie hozzájuk mielőtt visszamennek Londonba Malfoyjal. Nem mintha ez kötelesség lett volna a részéről, de a lelkiismerete nem engedte, hogy köszönés nélkül tűnjön el innen, mintha csak egyszerűen… Várjunk csak. Őszintén szólva ő valóban csak egy idegen volt Grangerék számára. A szívébe belehasított a fájdalom.

Kinyitotta az alacsony, fehér, lécből készült ajtót, majd elindult a kikövezett úton. Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, a kétségei még mindig elég hátráltatták, végül erőt vett magát, aztán becsengetett. Összefonta a karjait, amitől úgy tűnt, mintha fázna, de elnézve, hogy a nap hétágra sütött, így teljesen valószínűtlen volt. Kisvártatva Mr Granger nyitott ajtót, Hermione hevesen dobogó szívvel köszönt neki.

– Jó napot, Mr Granger! Hogy van? – hangja enyhén remegett, mint ahogyan a gyomra is. A magas filigrán férfi elmosolyodott. Mogyoróbarna haja, amit Hermione is örökölt, most őszhajszálakkal vegyült, de még mindig úgy mosolygott, mint ahogy régen.

– Hermione, micsoda kellemes meglepetés, gyere, kerülj beljebb! – mondta kedélyesen és szélesre tárta az ajtót. – Mary! Gyere ki légy szíves! Hermione van itt.

– Hermione? Jaj, lányom, olyan régen láttunk – szólalt meg Mary Granger, aki éppen Hermione kedvenc süteményével foglalatoskodott a konyhában. Az asszony zabolázatlan göndör haja, mosolya és barna szeme teljesen olyan volt, mint a lányának. – Hogy vagy, kedvesem?

– Köszönöm, jól vagyok! Csak gyorsan beugrott köszönni. Sajnos nem sokáig vagyok már itt, hamarosan vissza kell mennem Angliába. – Hadart és még idegesebb lett. Igyekezett visszafogni magát, nehogy odarohanjon az anyjához és megölelje

– Oh, a mi imádott Angliánkba – sóvárgott Mr Granger. Hermione torka elszorult és teljesen kiszáradt. Még a bűbáj sem tudta kiölni George Grangerből a szeretet a szülőhelye iránt. A bűntudat szorongatta a boszorkányt, hiszen tudta, hogy csak az ő bűbája tartja itt őket. – Még mindig hiányzik.

– Ugyan, George, hagyd már ezt! Inkább üljünk le a nappaliban – javasolta Mary kedélyesen, aztán intett a helyiség felé. – Mindjárt készen van a gyömbéres keksz.

– Köszönöm, de tényleg nem sokáig maradhatok – szabadkozott Hermione. – Nem akartam csak így hívatlanul magukra törni.

– Mindig szívesen látunk egy kedves szomszédot – paskolta meg a kezét George, aztán bekísérte a hölgyeket a nappaliba. A boszorkány még mindig feszengve és megszeppenten haladt el a házaspár mellett. Az érzései fojtogatták a torkát.

– George, kérlek, hozz nekünk egy teát! – kérte Mary mosolyogva, aztán intett Hermionénak, hogy üljön le. – Most pedig mesélj! Mi történt veled múlt nyár óta?

– Új munkám van. Most egy ügyvéd mellett dolgozom – kezdte a boszorkány. Most először érezte, hogy milyen nem hazudni az anyjának. – De ez csak ideiglenes munka, hamarosan ide fogok költözni.

– Ilyen messzire az otthonodtól? Mit szólnak majd ehhez a családtagjaid és a barátaid?

– Semmit sem – rázta meg a fejét a nő. – A szüleim, nos, egy ideje nem beszéltem velük.

– Történt valami?

– Csak most… elég komplikált a helyzet – vallotta be Hermione. – De ne beszéljünk erről.

– Nem gondolod, hogy ez túl messze van?

– Itt… valahogy itt megnyugtató a légkör.

– Ez igaz – bólintott a nő elégedetten. Hermione szomorú szemekkel nézte az asszonyt, aki bár sejtett valami elhallgatott igazságot a szavak mögött, azonban nem kérdezett rá, s inkább kedélyes beszélgetésbe kezdtek. A boszorkánynak keserédes pillanatok voltak ezek, amiket igyekezett a szívébe zárni.

***

Az óceán felől érkező szél fellebbentette a könnyű, fehér függönyt. Draco még mindig Hermionét várta és kezdett már nagyon elege lenni. Legalább egy órája járkált fel és alá a nyaralóban, amit már igencsak unt. A zsupszkulcs hamarosan újra működni fog, így nem akart egyetlen egy percet sem elvesztegetni a drága időből. Mindig ebből van a legkevesebb – gondolta gondterhelten és idegesen megvakarta a nyakát. Itt volt az isten háta mögött és semmit sem tudott arról, hogy mi folyik a varázsvilágban. Kezdte kimeríteni az, hogy Hermione előtt megjátssza magát. Általában ragaszkodni szokott a napi rutinhoz, de nem akarta, hogy boszorkány meglássa, mennyire feldúlja ez és természetesen a küldetése. Félt túlságosan emberien viselkedni. A Malfoy nevelés…

Vissza kellett mennie Londonba. Ráadásul a sajtó is a nyomában lesz a pletyka miatt. Egyszerűen felháborító volt még az ötlet is. Egy Malfoy egyáltalán nem szöktet meg nőket egy bálról. Legalább addig is ezzel lesznek elfoglalva és nem figyelik, hogy a háttérben mégis mit csinál. Kingsley számított rá, nem hagyhatta cserben. Kellett lennie valamilyen megoldásnak, aztán végre pontot tehetne ennek az ügynek a végére. Idegesen hátrasimította a tejfölszőke haját. Élvezhette volna a verőfényes napsütést is, ha nyaralni jött volna ide. Alapvetően remek volt a környezet, azonban egyetlen itt töltött percet sem volt képes élvezni. Mondhatta volna, hogy ez az egész már nem az ő ügye, de akkor meghazudtolt volna minden olyan elvet, amit a háború óta véresen komolyan vett, no meg be is tartott.

Ivott még egy pohárral a limonádéból, amit Hermione készített korábban. Jobban ízlett neki, mint, amit otthon a házimanók szolgáltak fel, de ezt nem akarta a boszorkány orrára kötni, így is eléggé megnyílt előtte, sokkal jobban, mint eddig bárki előtt. Ez a tény rettenetesen zavarta, mégis az adott helyzetben így látta helyénvalónak. Azóta persze továbbra is nőtt köztük a feszültség, amivel nem volt ideje foglalkozni.

Rögtön felkapta a fejét, amikor meghallotta a zajt. Valami törékeny tört össze a nyaralóban, de soha nem semmit bízott a véletlenekben. Kivont pálcával indult el a terasz felé, alig hogy kiért máris egy kábító átkot kellett hárítania, aztán gyorsan a behúzódott az ajtó mögé. Az adrenalin szintje azonnal megemelkedett, pulzusa egyre szaporábbá vált. Nem tudott másra gondolni, minthogy valaki megtalálta őket és el akarja érni a célját ezzel. Választani kellett és ő a harcot választotta.

– Ki a franc vagy? – kiabált ki mérgesen. Tudta, hogy ezzel elárulja magát, de neki is tudnia kellett, hogy kivel áll szemben.

– Malfoy? – hallotta a nagyon is ismerős hangot. Dracót elöntötte a méreg, amikor felismerte a varázsló hangját. Egyszerűen kinyírta volna, ha nem szakított volna a halálfaló elvekkel, még évekkel ezelőtt.

– Mit keresel itt? Neked nem Londonban kellene lenned? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Talán csak nem eltévedtél? Mégis mit várhat az ember egy ilyentől, mint te? Nem is értem, hogy miért éppen…

– Éppen téged kereslek, így most egyáltalán nem Londonban a helyem. Kicsit meg akartad nehezíteni a dolgainkat, de ez egyáltalán nem baj. Mindjárt megkeressük Grangert is.

– Láthatóan megtaláltál – morogta a varázsló mérgesen. Direkt akarta magára haragítani a férfit és hamarosan életbe is léphet a következő terve. – Én miért nem vagyok elég? Tudom, hogy rám pályáztok.

– Nem bírom ezt a bájcsevejt. Inkább intézzük ezt el! – mondta most már közvetlen közeléből. – És most szépen visszaviszlek.

A kábító átok fénye felvillant a nappaliba, majd Draco ájultan, egy tompa puffanással esett a földre. A férfi nagy nehezen felnyalábolta a varázslót, aztán egy ezüst kulcsocskát vett elő a zsebéből.

– Most pedig irány London! – mosolyodott el elégedetten és öblösen felnevetett.

– Francokat! – szólalt meg ismét Draco. Felkészült a kábító átokra és észrevétlenül hárította is, mielőtt még elérte volna a hatását. Mielőtt még a varázsló reagálhatott volna, ő már kilőtt egy másik átkot is. Ellenfele felüvöltött fájdalmában. Draco kihasználta ellenfele szorult helyzetét, kirohant a nyaralóból. Nem kellett nagyon gondolkodni, hogy Hermione hova mehetett. A nyomok a homokban a szomszéd Granger ház felé vezettek. Nem volt egyszerű ebben a helyzetben rohannia, de nem volt más választása.

Lázasan gondolkodott egy varázslaton, ami talán időt nyerne. Egy pillanatra megtorpant, aztán elkiáltotta magát:

– Excello arena! – Az igézet mágikus szele összeborzolta a homlokába hulló tejfölszőke hajtincseket. Sikerülnie kell, mondogatta magában. A homokszemcsék emelkedni kezdtek, pontosan úgy, ahogy tanulta, de most sokkal több kellett ennél. Meglengette a pálcát, s hatalmas forgószél kerekedett a parton. Nagyon remélte, hogy a muglik nem veszik észre.

Hunyorogva fordított hátat, majd folytatta az útját. A karját a szeme elé tartva igyekezett haladni, bár így is belement a homok a szemébe. Csekély kis áldozat azért, hogy megmenekülhessen. Meg kellett találni Hermionét méghozzá sürgősen. Szerencséje volt, mert a boszorkány éppen szembe jött vele.

– Mi történt?

– Azonnal fordulj meg és irány a part! – adta ki az utasítást Draco. – Megtaláltak minket és azt hiszem, ki akarnak nyírni vagy nem tudom, nem volt időm megkérdezni. Azonnal használnunk kell a zsupszkulcsot.

– De még nem…

– Meg kell próbálnunk és ez az egyetlen esélyünk.

– Jól van. – A férfi megfogta a nő kezét, aztán átvágtak a kavargó homokon. Végül kifulladva értek ki a partra. Hermione rémülten nézett a férfi szemébe. Draco azonban higgadtabbnak tűnt, mint eddig bármikor, sőt még csak nem is zihált.

– Tudod, ha most elvégzem a varázslatot és elszúrom, bárhol kiköthetünk. – A varázsló elővette a varázspálcáját, aminek a végén vakító fény gyúlt ki. – Más esetben várnék, de nem tudom van-e még annyi időnk. Merlin zsigereire elhozhattam volna az övét.

– Nem érdekel. Menjünk! – Draco csak bólintott, aztán elkezdte az igézetet. Még soha nem csinált ilyesmit, de nagyon remélte, hogy valóban sikerül. Megfogta a láncot és mindkettőjük nyakába tette, aztán megfogták a kis ezüst medált.

– Készen vagy?

– Igen.

– Akkor induljunk.
hosszászólás: 0
feltöltötte: 2021 Feb 21 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális