Novellák

Téli történet
Téli történet


Beköszöntött a tél, s magával hozta a dermesztő hideget és csípős, süvítő szelet. Viszont egy árva hópihe sem esett, pedig rendszerint ilyenkor már az egész Roxfortot vastag hótakaró takarta be, cukormázas mézeskalács-palotává varázsolva az egész épületet, mellé pedig a Tiltott Rengeteg hatalmas fáit fehér köntösbe burkolta. Most a park kopár volt, lehangoló és élettelen. A hetekig tartó hideg ellenére nem akart megeredni a hó. A diákok abban reménykedtek, hogy ha késik is, de végül fehér karácsonyuk lesz.

A fákról hónapokkal ezelőtt lehullott az utolsó levél is, s a természet mély álomba merült. A csupasz faágakon fekete varjak pihentek és néha panaszosan károgtak egyet–egyet siratva a meleg nyarat. Erős, csípős szél száguldott keresztül a parkon, megmozgatva a dérbe burkolózott, elsárgult fűszálakat. Az üvegházak felé igyekvő lány megborzongott, s próbált minél inkább beburkolózni a kabátjába és még jobban belehúzta a fejébe sapkáját. Magában morogva haladt az évek hosszú sora alatt kitaposott csapáson.

Ezen a délutánon Hermione Granger cseppet sem vidáman haladt a kettesszámú üvegház felé, ahol külön óra várta Bimba professzorral. Harry és Ron teljesen kikészítette, főleg a sok tanulnivaló miatt és könyörögtek azért, hogy lemásolhassák a dolgozatait bájitaltanra, sőt rá akarták venni a lógásra is, mondván ez a mai csak egy különóra, lazítson végre. Hogy is gondolhatták ezt? – fortyogott benne a düh. Hiszen ez az utolsó és sorsdöntő évük, jövőre már nem lesznek itt. De igazából áltatta magát, mert nem ez volt a baj.

Most először érezte azt, hogy hetedéves révén már nincs benne annyi lelkesedés a tanulás iránt, mint régen. Hogy miért? Az elmúlt egy év alatt sok mindent megtapasztalt. Az életével játszott minden percben, aztán visszatért a régi kerékvágásba, most már teljesen másképp látta korábbi életét. Hogyan folytassa így tovább? Barátai láthatóan ugyanott folytatták, ahol abbahagyták. Ő, Hermione, viszont teljesen megváltozott, és most amikor a közeleg a karácsony egyre nehezebb volt.

Talán csak az idő miatt vagyok ilyen lehangolt – gondolta magában, pedig ez nem így volt. A családjára gondolt. Nem volt már senki, akihez hazamehetne. Persze Ron és Harry ott voltak neki, de ez nem ugyanaz. Bűntudata volt, mert rávette őket arra, hogy elhagyják az otthonukat és kitörölte magát az emlékezetükből. Mi lehet ennél nagyobb bűn? Hozzászámítva azokat az éveket, amikor alig ment haza. Erre nem akart még csak gondolni sem. Dühös volt magára és hogy ezt levezesse, megszaporázta a lépteit. Nincs itt a merengés ideje, erre az utóbbi időben egyre többet kellett magát emlékeztetni.

Most részt kell vennie az órán. A kötelesség az kötelesség, és ha már elvállalta, akkor nem mondhatja vissza. Különben is Bimba professzor nagy segítségnek bizonyult számára. Így próbált meggyőzni magát és némi lelkesedést magára erőltetni. Még szerencse, hogy nem csak ő lesz ott a különórán, hanem még sok más iskolatársát is, akik gyógyítói pályát tűzték ki célul maguknak. Igazából Hermione még nem döntötte el teljesen, bár ezt a világért sem árulta volna el senkinek sem.

Természetesen voltak olyanok is, aki csupán az ő bosszantása miatt jelentkeztek ide. Persze a lány maga sem gondolta volna, hogy valaki ezért képes ilyesmit tenni, de ezzel az illetővel kapcsolatban már nem lepődött meg semmin sem. Ki lett volna más ő, mint Malfoyék egyetlen gonosz és kiállhatatlan fiacskája, Draco Malfoy, aki közismertebb nevén, Fehér Görényként szerepelt Hermione szótárában. De a lány arról próbálta magát meggyőzni, hogy cseppet sem érdekelni a fiú jelenléte, és biztos volt benne, hogy a mai napon nem fogja felhúzni egy kicsit sem.

Hiába is tagadta, akkor is idegesítette a fiú jelenléte. Ugyan, a háborúnak vége volt és Voldemort már csak egy rossz emlék volt, mégis irritálta Draco halálfaló mivolta. Persze megúszta azt, hogy felelősségre vonják és ebben Harry nagyon nagy segítséget nyújtott számára. Nem értette soha, hogy barátja miért vállalt ekkora kockázatot, de ezt nem is firtatta. Malfoy egyébként méltósággal viselte a kiközösítést, persze őt, Hermionét, még mindig piszkálta, de már közel sem volt akkora szája, mint régen. Ezt leszámítva úgy viselkedett, mint egy átlagos diák. Figyelt az órákon, hozzászólt, ha kérdezték. Draco lemondott minden kiváltságáról, köztük a prefektusi rangjáról is. Akkor sem érdekel – döntötte el magában Hermione.

Ebben a tudatban lépett be a kettesszámú üvegházba, ahol izgatott zsibongás fogadta. Végre, itt sokkal jobb idő volt, mint odakint. Összedörzsölte átfagyott ujjait. Mosolyogva köszöntötte a társait, majd helyet foglalt az egyik asztalnál. Elővette a tanszereit és várja, hogy megjöjjön Bimba professzor. Még volt ideje jobban megszemlélni a társaságot, majd némi mosoly kíséretében nyugtázta, hogy Draco Malfoy nem jelent meg a különórán. Ennek büntetőmunka lesz a vége – gondolta komoran, viszont részvétet nem igazán érzett és egy aprócska kárörvendő vigyor jelent meg az arcán, bár megtett mindent, hogy ezt senki se lássa.

Nem sokkal később Bimba tanárnő is megérkezett, majd kezdetét vette az óra. Az ördögkarom nevű növényről volt szó. Hermione halkan felsóhajtott, erről a növényről, már mindent tudott. Gépiesen nekiállt jegyzetelni, de nem tudott odafigyelni, gondolati messze kalandoztak. Még azt sem vette észre, amikor kinyílt az üvegház ajtaja és rettegett ellensége belépett az ajtón a maga szívdöglesztő mivoltában. Szőke haja csapzottan állt össze–vissza a széltől, ezüst és zöld színű sálja olyan elegánsan állt rajta, mintha csak egy divatlapból lépett volna elő.

Elnézést kért, majd leült az egyetlen szabad helyre, ami mellesleg Hermione mellett volt. Vigyorogva nézett a lányra, aki láthatóan még mindig nem vette észre. Egy elegáns mozdulattal levette magáról a sálat, természetesen úgy, hogy azt gyengéden Hermionéhoz érintse, s ezzel tudomására adta a jelenlétét.

– Köszönöm, hogy kivered a szemem, Malfoy. A mai napomból már csak te hiányoztál – morogta fojtott hangon és folytatta a jegyzetelést.

– Miről maradtam le, Granger? Elkérhetem majd a jegyzőkönyved? – gúnyolódott Draco, majd egy gonosz vigyort. – Látom Bimba professzor minden szavát leírtad.

– Nem kérheted el. Előbb vágnám le a saját kezem, minthogy neked jegyzeteljek.

– Ha te mondod – vonta meg a vállát, majd elővett néhány pergament és egy sastoll pennát. – Miért nézel rám így?

– Foglalkozz a saját dolgoddal, Malfoy! – nézett rá kihívóan a lány, s befejezettnek tekintette ezt a kis incidenst. El sem tudott volna nála nagyobb és utálatosabb futóférget képzelni. Draco fél szemmel még mindig Hermionét nézte, egyszerűen ingerelte és mindenképpen fel akarta mérgesíteni a lányt. Igazából maga sem tudta volna megmondani, hogy miért kellett ezt tennie.

Unatkozott, rettentően unta már Roxfortot, de még mielőtt végleg elmenne örökre magára akarta haragítani Hermione Grangert, akinél nem volt senkinek sem szebb mogyoróbarna szeme. Ebbéli megállapítását inkább nem reklámozta. Mi a fenének jelentkezett erre az óra? – ásított egy hatalmasat. Nem akart gyógyító lenni Merlin szerelmére is. Mégis kötelességtudóan minden egyes órára bejárt és mindig Grangert piszkálta. Végül is következetes volt, ezt meg kellett hagyni.

Sokszor gondolkodott ezen, és rájött, hogy a lányt piszkálni élvezetesebb, mint bármi más elfoglaltság. Mit találhatna ki még? Megforgatta a sastoll pennát, majd megcsiklandozta a lány fülét. Hermione szúrós szemmel nézett a fiúra, de nem szólt semmit sem. Persze Draco ezt nem hagyta annyiban tovább piszkálta.

– Hagyd már abba! – szólt rá Hermione.

– Miért mit csinálsz, ha nem hagyom abba? – kérdezte Draco.

– Csak legyen vége az órán – ígérte a lány.

– Nagy a szád, mint mindig. Nem mersz semmit sem tenni.

– Miért keresed a bajt? – hajolt hozzá közelebb Hermione.

– Csak – hajolt Draco és közelebb a lányhoz. A boszorkány az asztal alatt elővette a pálcáját és már ki is gondolta az átkot Malfoynak.

– Mielőtt még szerelmi jelentet adnak elő az órámon, hagyják most abba! Ms Granger, tegye el a pálcáját! Ha kimondja azt az átkot, akkor nagyobb bajban lesz, mint amilyenben most van – szólalt meg Bimba professzor dühösen. – Örülnék, ha az órámra figyelnének. Egyébként várom magukat büntetőmunkára.

– De miért tanárnő? Granger mindig piszkál.

– Tudják maguk azt nagyon jól, hogy miért kapnak büntetőmunkát. Most pedig folytassuk az ördögkarom felhasználásának módjainál. – A két fiatal szúrós szemmel nézett továbbra is egymásra, de nem szóltak többet egymáshoz. Amikor az órának vége lett Hermione dühösen kiviharzott a teremből. Nem érdekelte semmi és senki. A düh teljesen elvakította. Még azt sem várta meg, míg Bimba professzor elmondja, hogy milyen feladatot adott ki a számukra. A Griffendél toronyba érkezve barátaival is meg kellett küzdenie.

– Látom nagyon jól ment a különóra – jegyezte meg Ron, aki egy varázslósakk csata kellős közepén volt Harryvel.

– Hagyj békén! – vágta rá durcásan a lány, majd ledobta a táskáját az asztalra és bőszen keresgélni kezdett benne.

– Szóval maga volt a tökély. Hadd találgassak… – kezdte a fiú.

– Megkíméllek ettől, Ron. Malfoy miatt megkaptam a már régóta beígért büntetőmunkát Bimba professzortól.

– Azt hiszem, beszélnünk kellene vele – morfondírozott Harry.

– Nem kell. Még csak az kéne, hogy ti is bajba kerüljetek – sóhajtott a lány, majd reményét vesztve becsukta a táskáját aztán belehuppant az egyik fotelbe.

– És mi lesz a büntetés? – kérdezte Harry.

– Fogalmam sincs. Elrohantam, amikor vége lett az órának – vallotta be Hermione.

– Hűha – mondta egyszerre mindkét barátja és a színpadias hatás kedvéért a szájuk elé kapták a kezüket.

– Éretlenek vagyok – csóválta meg a fejét Hermione, majd felpattant és otthagyta a fiúkat.

***

Már besötétedett, amikor Hermione megkapta a büntetőmunkára felszólító üzenetet, megbolondítva egy pár keresetlen szóval és némi pontlevonással körítve. Bátran kijelenthetjük, hogy Hermione Granger továbbra sem volt jó kedvében. Főleg, hogy a négyesszámú üvegházban kellett növényeket trágyázni és ritkítani. Persze Bimba professzor Draco Malfoyt sem felejtette ki, így gondoskodott remek szórakozási lehetőségről is Hermione számára.

Hermione világító pálcával a kezében indult el a sötétben az üvegházak felé. Magában még mindig füstölögve rótta az utat. Amikor odaért Bimba professzor és Malfoy már ott vártak.

– Késett, Ms Ganger! Komolyan mondom meg vagyok döbbenve – csóválta meg a fejét a professzorasszony.

– De hát öt óra… – aztán meglátta Draco vigyorát és tudta, hogy meghamisította a levelet. – Elnézést kérek tanárnő!

– Szedje össze magát, Ms Granger! Ez magára is vonatkozik, Malfoy. Mindketten többre képesek és mindent elrontanak.

– Igen, tanárnő – kántálták egyszerre.

– Ne kelljen többet büntetőmunkára küldenem magukat! Ki nem állhatom ezt – vallotta be Bimba professzor.

– Igen, tanárnő.

– Nos tehát a feladat adott. Vigyázzanak a méregfogú fikuszra. Kamaszkorba lépett és egy kicsit szeszélyes. Kilencre magukért jövök és visszaadom a pálcáikat – magyarázta és átvette a két vonakodó diáktól a pálcákat, aztán elhagyta az üvegházat. Draco fintorogva körbenézett aztán leült az egyik asztalra és figyelte, ahogy Hermione nekigyürkőzik a munkának.

– Miért nézel így rám? Csak nem gondolod, hogy trágyázni fogok – mondta megvetően Draco.

– Egy felfuvalkodott barom vagy, Malfoy.

– De cseppet sem olyan hülye, hogy a saját pálcámat adjam le Bimbának – jegyezte meg gonoszul, majd elővette a varázseszközt, amit eddig az ingujjába rejtett. – Nagyon bekeményített az biztos, viszont annyira mégsem volt alapos.

– Jellemző… – morogta Hermione.

– Meg is átkozhatnálak az éles nyelved miatt – figyelmeztette a lányt, majd megforgatta a kezében lévő pálcát.

– Csak rajta – tárta szét a karját a lány.

– Semmi kedvem. Inkább menj arrébb – adta ki a parancsot. Draco megbűvölt néhány kerti szerszámot, amik elkezdték helyette a munkát. – Nos, akkor azt hiszem, én pihenek egyet.

– Miért akarod mindig a könnyebbik végét megfogni a munkának? – zsörtölődött Hermione.

– Most mi bajod? Ha szívesen trágyáznál, akkor felőlem nyugodtan megteheted, de rám ne számíts.

– Nem érted a büntetőmunka lényegét.

– Ne mondd, hogy te vezekelnél azért, mert egy kicsit szórakoztunk egymással. Ismerd be, Granger, élvezed, amikor velem veszekedhetsz.

– Életem egyik fénypontja – forgatta meg a szemét Hermione.

– Ülj már le! Beszélgessünk egy kicsit.

– Miért?

– Mert unatkozom – vonta meg a vállát Draco. – Kegyes leszek, és azt hazudom Bimbának, hogy te csináltad a rugósbambusz ritkítását.

– Nem kell ezt hazudnod, mert megcsinálom – válaszolta dacosan és nekilátott a feladatnak. A végletekig dühítette Draco viselkedése és ezt a növényeken vezette le. Néha munka közben szitkozódott is, mivel a rugóbambusz egy csökönyös növényfajta volt és többet mozgott, mint egy átlagos szobanövény. Hermionénak fogalma sem volt, hogy Bimba professzor minek tartja őket, hiszen semmire sem jók.

Draco eközben felfeküdt az asztalra és unalmában néhány papírgalacsint lebegtetett, amik valószínűleg valamelyik óra után maradhattak itt. Láthatóan cseppet sem érdekelte annyira Hermione szenvedése. Bár a valóságban inkább arra várt, hogy a lány észhez térjen és megtegye azt, amit kért.

– Granger, neked semmi üzleti érzéked nincsen. A hazugságért cserébe nem vagy hajlandó velem beszélgetni.

– Elég visszataszító már a gondolat is. Minek akarnék veled beszélgetni, ha mindig kihozol a sodromból. Mindig piszkálsz és felbosszantasz. Szóval inkább maradj csendben!

– Miért? Most is beszélsz hozzám.

– De csak kényszerből – mondta a lány, majd megrántotta az egyik rugósbambuszt, ami nem igen akarta hagyni, hogy ritkítsák és arcon csapta Hermionét, aki mondott néhány keresetlen szót a növényre.

– Remélem, annyira nem fájt – vágott ártatlan képet Draco. A lány az arcát dörzsölve nézett Draco szürke szemeibe. Egyszerűen nem tudta, hogy mit gondoljon a fiúról. Megfojtsa inkább vagy behúzzon neki? Nem tudta eldönteni. Irritálta, de próbált józanul gondolkodni. Nem lesz sárkányhimlős attól, hogy beszélget Dracóval és az igazat megvallva már eléggé unta a büntetőmunkát.

– Rendben, beszélgetek veled – mondta végül és úgy érezte magát, mint aki lepaktált az ördöggel.

– Helyes – mosolyodott el a mardekáros, majd megbűvölt pár metszőollót. – Hadd nézzem az arcodat!

– Nincs semmi baja – legyintett Hermione. – Amúgy sem érdekel téged.

– Te tudod.

– Miről akartál velem beszélni? Egyáltalán mi a fenét kéne egymásnak mondanunk?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Draco. Valójában nem Granger piszkálása miatt járt erre a különórára. Nehéz volt ezt beismernie, de így volt.

– Ne hidd, hogy félek tőled, mert nálad van pálca! – nézett szembe a fiúval Hermione.

– Persze, hogy nem félsz. Azt hiszed, puszta kézzel is elbánnál velem.

– Nagyon is lehetséges.

– A mugli módszerek nem a legelegánsabbak, de csak tájékoztatásul közlöm, hogy nem tudnál úgy meglepni, mint harmadikban – válaszolta nyugodtan.

– Nem meglepettnek tűntél akkor, hanem egy gyáva nyúlnak. El is iszkoltál egyből úgy emlékszem.

– Mégis mi a francot csináltam volna? De nem akarok magyarázkodni. Igazából erről nem akarok beszélni veled. Remélem, ezt megérted.

– Van miért így is magyarázkodnod.

– Arra célzol, hogy halálfaló voltam? – kérdezte meg egyenesen Draco.

– Talán – mondta Hermione vádlón.

– Már nem vagyok halálfaló, ha tudni akarod – vallotta be a fiú. – Persze nem hinném, hogy magyarázkodnom kell neked.

– Semmi közöm sincsen hozzá, hogy mi vagy és mi nem. Nem értem, miért kell egyáltalán erről beszélnünk – vonta össze a szemöldökét.

– Úgy érzem, tudnod kell, hogy nem vagyok többé az ellenséged.

– Ugyan, Malfoy. Én vagyok az utolsó, akinek magyarázkodnod kell. Ha ezért piszkáltál hónapokon keresztül, hogy együtt kerüljünk büntetőmunkára, aztán elmondhasd ezt nekem, akkor nagyon rossz taktikát választottál – sóhajtott a lány, majd leült Draco mellé az asztalra, persze csak tisztes távolságban a fiútól.

– Elemezni akarod a tetteimet? – húzta össze a szemöldökét Draco.

– Ráhibáztam?

– Lehet.

– Megkérhettél volna. Nem kellett volna folyamatosan piszkálnod.

– Oh, persze. Elhitted volna nekem, hogy csak beszélni akarok veled? Megmondani, hogy sajnálom és…

– Malfoy, inkább ne is folytasd – állította meg Hermione. – Ez már nem fontos. Mindenki tett olyasmit, amit nem kellett volna. Te is vezekelsz valamiért, én is vezekelek valamiért. Ha tőlem vársz feloldozást, akkor rossz helyen kopogtatsz.

– Csak bocsánatot akartam kérni, azt hiszem – mondta Draco, de nem nézett Hermione szemébe.

– Erre mit mondjak? – szólalt meg egy kis gondolkodási idő után. – Nem akarom azt mondani, hogy minden rendben és mindent felejtsünk el. Azt nem lehet elfelejteni, amit tettél. Persze mindez felfogható egy kétségbeesett ember rossz döntéseinek is, de igazából az számít, hogy mihez kezdesz azzal, amilyen lehetőséget most kaptál.

– Csapnivaló halálfaló voltam – jegyezte meg színtelen hangon, majd hozzátette. – Más foglalkozás után kéne néznem.

– Igen – mondta Hermione, majd elnevette magát. Fájt mindkettőjüknek az emlék mégis viccet csináltak a nyilvánvaló szörnyűségből. – Pályaválasztási tanácsokkal nem tudok szolgálni. De talán próbáld megtalálni azt, hogy miben vagy jó. Bár gyógyítónak is csapnivaló lennél, amit írtál a múltkori dolgozatban az egyenesen szégyenletes.

– Honnan tudod, hogy mit írtam a dolgozatomba? – húzta össze a szemöldökét. – A nagy Hermione Granger másokról puskázik.

– Unatkoztam – vallotta be Hermione.

– Értem – mosolyodott el Draco. – Talán valami olyasmit kellene csinálnom, aminek nincs túl sok köze a varázsláshoz.

– Szerintem Tom, a kocsmáros a Foltozott Üstben, szívesen felvenne egy kisegítőt.

– Nagyon vicces vagy.

– Nincs humorérzéked, Malfoy.

– Van humorérzékem – bizonygatta Draco.

– Csak a sárvérűségemmel kapcsolatos vicceidet soha nem értettem.

– Soha nem foglak így hívni – ígérte meg a fiú, majd a lány szemébe nézett. – Sem senki másra nem fogom ezt a szót használni.

– Nocsak, talán végre sikerült felnyitni a szemed?

– Elképzelhető – vonta meg a vállát Draco. – Rossz úton jártam, hogy fogalmazzak így.

– Nem késő megváltozni. Neked sem. Nem csak egy bátor mardekáros létezik ezen a világon, aki képes áldozatot hozni.

– Engem is megmentett – mondta halkan a fiú. – Bár azt hiszem, hogy csak azért, mert anyám törhetetlen esküvel kérte rá.

– Mindig a rosszat kerestük benne, és valójában nemesebb volt, mint bárki más. Persze voltak hibái, de nem volt rossz ember. Mondok neked valamit. Ne legyen hiába az áldozata. Ne vesztegesd el az életed. Minden történésnek oka van, Malfoy, szerintem ez egy kemény lecke volt neked és mindenkinek.

– Mindig volt egy célom, hogy apám nyomdokaiba akartam lépni. Nekem ez volt a legfontosabb. De emberek haltak meg, az iskolatársaim, a barátaim, a rokonaim és mindenki hiába. Nem ezt akartam. Azt hittem aranyvérűnek lenni kiváltság, több és jobb, de ez nem igaz. Én vagyok az áruló.

– Te magad számítasz és nem az ahonnan jöttél. Most legalább tudod nekem milyen volt, amikor üldöztek – vonta meg a vállát Hermione. – A fehér mágusok sokkal könyörületesebbek.

– Nem igazán sajnálsz, igaz? – mosolyodott el Draco és Hermione szemébe nézett, aki szintén követte a példáját.

– Nem. Merlin lássa lelkemet, de valahol még élvezem is. Nem vagyok makulátlan én sem. Csak én a másik oldalon álltam és állok is. Egyébként van itt hely neked is, ha meg akarsz változni. Nem ígérem, hogy kedvelni foglak, de legalább köszönünk egymásnak, ha Merlin úgy hozza, hogy egymás útjait keresztezzük.

– Többet nem is remélek a sorstól, minthogy egy nap úgy nézhessek tükörbe, hogy ne kelljen magam szemen köpni és ne gondoljak a pálcám kettétörésére. Csak akkor leszek elégedett, ha már nem halálfalóként gondolnának rám – vallotta be. Hermione ekkor meglepő dolgot tett. Rátette a kezét Dracóéra. Vigaszt akart nyújtani neki, úgy, mint egy barátnak. A fiú meglepetten nézett rá, de nem húzódott el. A lány maga sem érette miért teszi ezt, de ekkor ez tűnt helyesnek. Vigaszt akart nyújtani egy mardekárosnak, de miért? Vagy csak a helyzet hozta így? Hinni akart egy mardekáros szavaiban.

Így neki is lesz arra reménye, hogy egy nap egy jobb világban élhet, ahol nincs ellenségeskedés, kevesebb a rossz és nem fogják a származása miatt megkülönböztetni sem őt, sem mást. Draco Malfoy talán soha nem tér vissza a halálfaló eszmékhez, s többé nem fog fekete mágiát használni senki ellen. Jó ember lesz belőle.

– Őszintén remélem, hogy sikerül – mondta végül. A mogyoróbarna és szürke szempár összekapcsolódott. Draco felemelte a másik kezét, kisimított a lány arcából egy kósza hajtincset, s finoman megérintette a puha orcát. Szépnek látta, nemes szívűnek és értékesnek. Még soha nem nézte meg őt ennyire. Az apró részletek összeálltak, s olyan összképet alkotott Hermionéról, ami teljesen más volt. Úgy érezte valamit meg kell tenni, amivel feltárja lelkének azon részét, amiben volt a lány számára hely.

Aztán közelebb hajolt és megcsókolta Hermionét. Ahogy ajkuk összeért különös érzések ébredtek mindkettőjükben. Igazság szerint nem is tudták milyen folyamatot indítanak ezzel el. Valószínűleg semmilyet sem. Ez csupán egy apróság volt. Nem volt világrengető csók, Draco még csak nem is szánták annak, de valahol mélyen megnyugtatta a tudat, hogy megtette. Egyedül az érdekelte, hogy Hermione csókkal válaszolt neki.

Draco meg sem kérdezte magától miért is tette mindezt. Melegséget ébresztett szívében a piros ajkak puha érintése. Hermione visszacsókolt, magát is meglepte a reakciója. Egyszerűen válaszolt Dracónak. Örültségnek és képtelenségnek tűnt az, amit tesznek, viszont ez nem érdekelte őket. Mégis volt ebben valami különleges, új és kicsit felkavaró. Közel sem voltak szerelmesek egymásba, semmi közös nem volt bennük. Iszonyodva gondoltak egy esetleges közös kapcsolatra. Ennek ellenére úgy fonódtak egymás karjaiba, mintha soha sem akarnák a másikat elengedni. Olyan új érzelmek kavalkádja ébredt bennünk, amivel nem tudtak mit kezdeni.

A különbségeik ellenére nem tűnt hibának egymáshoz simulni és elveszni a csókjukban. Érezni egymás ízét, megnyugtatónak találni a másik közelségét. Nem is tudták, de egyszerre dobbant a szívük is. Talán ez nem jelent semmit sem. Mégis megtették, amit mások és maguk is lehetetlennek gondoltak. Draco és Hermione egy percre összetartozott.

Amikor ajkaik szétváltak ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg mindkettőjükben. Akarnak egyáltalán válaszolni rá? Nem – hangzott némán mindkettőjük válasza. Csak nézték egymást és mit nem adtak volna érte, ha hallanák azt, hogy mit gondol a másik. A lány szóra nyitotta a száját. Draco Hermione ajkára tette az ujjait.

– Ne mondj semmit sem! – suttogta lágyan. A lány megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett.

– Nem fogok erről beszélni senkinek sem.

– Én sem – rázta meg a fejét Draco.

– Te könnyen beszélsz. Neked nincs senkid, aki előtt titkolnod kellene ezt – aggodalmaskodott Hermione. – Ne is beszéljünk róla.

– Sajnálom. De nem akarom én sem megmagyarázni. Azért mondhatok valamit?

– Igen.

– Weasley nem hozzád való – jelentette ki tömören.

– Most meg kellene sértődnöm? – kérdezte Hermione. De a furcsa az volt, hogy valahogy Draco kimondta azt, amit a lány már hónapok óta tudott és félt kimondani. Igaza volt neki, az igazság pedig fájt Hermionénak.

– Nem tudom. Nem értek annyira a női lelkekhez – tárta szét a karját.

– Nem érdekes – rázta meg a fejét Hermione és elfordult. Nem áltathatja magát tovább. Nem élhet le egy életet valakivel úgy, hogy nincs meg köztük az, aminek össze kell kötnie egy kapcsolatot. Ron rendes ember, de már nem azt érezte iránta, amit régen, csak ezt nem volt képes magának sem bevallani. Szótlanságba burkolózott és rágódni kezdett. Végül a csendet Draco törte meg.

– Igazából én nem sajnálom – a lány megfordult és Draco szemébe nézett.

– Inkább ne szólj semmit sem! Nem akarok erről beszélni – kapta el a tekintetét végül Hermione.

– Rendben – egyezett bele a fiú.

– Mindjárt úgyis szabadulunk – mondta a lány az óráját kémlelve.

– Igaz – helyeselt Draco, majd kiválasztott egy földes zsákot, felgyűrte az ingujját és beletúrt a földbe.

– Tudod, hogy ez csalás? – kérdezte Hermione, de nem bírta elrejteni a mosolyát.

– Tudom – mosolyodott el ravaszul. Nem is kellett sokáig várniuk Bimba professzor megjelent az üvegház ajtajában és visszaengedte őket a kastélyba. Ahogy a két fiatal együtt elindult elkezdett esni a hó. Hermione az ég felé emelte a tekintetét, s elmosolyodott, amikor hópelyhek az arcához értek. Ez volt az első dolog hetek óta, aminek tényleg örült.

Draco elgondolkozva haladt figyelte őt. Vajon milyen lehet valójában? Talán soha nem lesz lehetősége Hermione Grangert úgy ismerni, ahogy ő szeretné. A jövő ködös képe nem volt számára elegendő válasz. Egyedül abban volt biztos, hogy ő maga nem lesz az, aki régen volt. Egyszer talán majd boldogabb lesz, mint most.

Az egyre erősödő havazás egyé mosta a két alak sziluettjét, mintha összetartoztak volna, pedig ez koránt sem volt így, aztán nekilátott, hogy végre fehér leplet borítson Roxfortra. Meghozva sokak számára a várva várt fehér karácsonyt. A két fiatal pedig búcsút intett egymásnak a tölgyfaajtónál. Vajon lesz a csóknak folytatás? Erre mindketten egy határozott nemmel válaszoltak volna. Ellenben a sors olykor szeszélyes és kiszámíthatatlan.
hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Jul 31 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális