Novellák

Tavaszi mámor
Tavaszi mámor

A Minisztérium bűbájokkal foglalkozó osztályán ma is nagy volt a nyüzsgés. Mindenfelé papírrepülők repkedtek, különböző színű átkok, ártások és szikrák pattogtak a helyiségben, néha még ízes káromkodás is hallatszott. Egyedül Hermione Granger volt az egyetlen, aki nyugodtan, álmodozó mosollyal és átszellemült tekintettel meredt az előtte lévő papírhalomra. A pennájával szórakozottan játszott az ujjai között, a néha az arcához simította a sastollat. Észre sem vette, hogy valaki piros pergamen szíveket bűvölt a feje fölé, amik ott köröztek körülötte. Iszonyatosan nevetségesen festett, főleg azzal az apró mosollyal. Viszont még mindig nem tért vissza a valóságba.

Lavender Brown már egy ideje lelkesen magyarázott neki valamit a jelenlegi barátjáról, de ő semmit sem hallott belőle. Egyetlen árva szót sem… Ezért a bosszúálló boszorkány megtréfálta a repülő szivecskés varázslattal. Lavender kihúzta magát és keresztbe tette a lábát, hátradobta hosszú, szőke, hullámos haját és burgundi vörösre festett körmeivel idegesen dobolt az asztalon.

– Hermione, te figyelsz rám egyáltalán? – sipította a boszorkány sértődötten, majd darabokra átkozta a pergamenszíveket Hermione feje felett. Ez kellett a nőnek, hogy kizökkenjen az álmodozásból, mérgesen ütögette a még mindig parázsló pernyét, nehogy lángra lobbantsák a Malfoynak szánt jelentéseket. Lavender felhúzott orral és karba tett kézzel várta magyarázatot. Hermione miután megakadályozta a tűzvészt, megcsóválta a fejét. Összeráncolt szemöldökkel meredt a piros pergamenpapír égett maradványaira, aztán a hisztis asszisztensére.

– Ne haragudj, csak a jelentésre koncentráltam – szabadkozott, majd megköszörülte a torkát. – Hol is tartottál?

– Na persze, a jelentés… Van annak a jelentésnek neve is? – kérdezte méltatlankova és mandulavágású szemével hunyorítva nézte főnökét, aztán ravaszul elmosolyodott. Volt egy sejtése, amit azonnal meg is akart osztani Hermionéval. – Közel száznyolcvanöt centiméter, szőke, isteni feneke van, és neki van a legdöglesztőbb mosolya az egész Minisztériumban?

– Miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökért Hermione. – Néha nem értelek, Lavender.

– Nem rezzentél volna annyira össze az előbb, ha csak a jelentésre koncentrálnál. Láttalak én már koncentrálni. Olyankor maga van a megtestesült nyugalom és összeszedettség, ezer felé tudsz figyelni, és komolyan mondom; csodállak olyankor. Sivát is leköröznéd… Most úgy nézel ki, mintha bele lennél zúgva valakibe. Mégis mi van veled? – Miss Brown remek elemző lett volna, ha az emberek viselkedését kellett volna tanulmányozniuk, de a boszorkányt inkább a pletykák érdekelték, főként a szerelmi viszonyok és semmi olyasmi, ami a munkájához tartozott volna. Hermione nagyot sóhajtott és zavartan megmasszírozta a homlokát.

– Nyomaszt ez a sok ügy. Talán ki kellene vennem pár napot – mondta végül elcsigázottan. – Egyszerűen már nem tudok koncentrálni.

– Te jól vagy, Hermione? Mióta itt dolgozom soha nem láttalak magadtól elmenni szabadságra. Sőt, amikor a főnök tavaly elküldött egy hétre, majdnem sírva rohantál ki a női mosdóba. – Valóban így volt. Két órán keresztül reménytelenül zokogott és valójában három hét szabadság volt… Elment végül Olaszországba, de halálra unta magát. Komolyan vette a munkáját és soha nem akarta, hogy félbe szakítsák.

– Nem is sírtam, csak megmondtam neki, hogy hibát követ el, ha akkor küld el, amikor a legnagyobb szükség van rám. Mégis ki volt az, aki rájött arra… Mindegy. Nem sírtam – zárta le végül a vitát Hermione. Semmi értelme sem lett volna, ha belebonyolódnak valami olyasmibe, amiből rosszul jött volna ki. Ráadásul Lavendernek elmondani valamit olyan volt, mintha Sonorus bűbájt használt volna a Minisztérium előcsarnokában és világgá kürtölte volna a legbelsőbb érzéseit.

– Nem kell állandóan a munkáról beszélnünk, mi lenne, ha végre lazítanál egy kicsit – tanácsolta Lavender, és elővett egy körömreszelőt, aztán a mélybordóra lakkozott körmeit igyekezett még szebbé varázsolni. – Ha néha körbenéznél, látnád mennyi helyes, facér pasas rohangál körülötted. És igen végre elmehetnél szabadságra. Jót tenne neked még egy békanyál pakolás is, sokkal üdébb lenne tőle az arcod. Jaj és próbáld ki a Szombati Boszorkány smink tippjeit. Sokat dobna a megjelenéseden. Bár, ahogy elnézem már próbálkoztál vele, kicsit halvány, de határozottan csinos.

– Ne beszélj badarságokat! Nincs ilyesmire időm. – De volt és legalább egy órába került, mire tökéletes tusvonalat sikerült bűvölnie, bár Lavender megjegyzését tekintve nem ért el túl nagy sikert. Egykori iskolatársa most kritikusabb szemmel kezdte vizslatni.

– Új cipőt vettél, sokkal nőiesebb a ruhád is – jegyezte meg végül, miután felmérte főnökét. – De buta vagyok, hiszen pont tegnap mondtam Miriamnek, hogy abban a ceruzaszoknyában pedig isteniek a lábaid. A minap láttam, ahogy az egyik auror tanonc téged vizslatott. Nagyon kis cuki pofa volt és szerintem bejöttél neki. Alattunk járt két évvel Roxfortban és hollóhátas volt, majd szólok neki.

– Nem kell nekem senkit sem találnod. – Még csak azt hiányzott, hogy egy minden lében kanál kerítőnő avatkozzon az életébe. Ezt a barátainak sem hagyta. – Jól vagyok így.

– Persze, mert már megvan a választottad – vigyorogott a boszorkány és legyintett egyet. Ugyan nem volt olyan körmönfont, mint amilyennek tartotta magát, de azért nem adta fel. Ki akarta szedni Hermionéból, amit tudni akart. – Egyszerűen ne sem tagadhatnád.

– Talán itt lenne az ideje a szabadságnak – szólalt meg álmatag hangon, majd firkálgatni kezdett az egyik pergamenre. Valahogy sehogy sem ment ma az, hogy belekezdjen a jelentésbe.

– Na, ne… Te tényleg találtál magadnak egy pasit – csapta le a reszelőt, aztán felállt az asztalától és a székét közelebb húzta Hermionééhoz. – Mesélj!

– Dehogy is… Teljesen tévedsz.

– Hmm valóban? Szerintem pedig egyáltalán nem. Ábrándos a tekinteted, mostanában mindig mosolyogsz, még akkor is, amikor azokat az unalmas jelentéseket kell firkálgatnod. Ezt eddig csak az idióta munkaimádatodnak tudtam be, de most határozottan pasit szimatolok a dologban. Ezt nézd meg! – Azzal egy, már leadott jelentést mutatott fel, amire Hermione szívecskéket rajzolt. Lavender elégedetten elmosolyodott főnöknőjére. Most végre megfogta és nem fogja elereszteni. – Először azt hittem csak valami apró szikrák, illusztráció, de most már…

– Túl élénk a fantáziád, Lavender – rázta meg a fejét Hermione, majd félretolta azt az átkozott űrlapot, amin az ominózus apró szívek voltak. – Itt a tavasz és nekem jó kedvem van. Mi is lehetne ennél egyszerűbb magyarázat?

– Mondd meg, ki az? Már vagy három hete így viselkedsz… Várjunk csak, mióta Malfoy-jal dolgozol együtt. Oh, ho, hó, szóval ő az. Már kezdettől fogva tudtam – vigyorodott el a valószínűleg romantikus regények rabságában élő Lavender. – Valld csak be!

– Miről beszélsz? – csóválta meg a fejét Hermione, majd igyekezett gyorsan valami elfoglaltságot keresni. – Malfoy és én? Rettentően nagy butaságot beszélsz.

– Te szerelmes vagy Malfoyba – csapta össze a kezét a nő és felnevetett.

– Kiabálj csak! Hagyjuk csak terjedni a pletykát – morogta Hermione és igyekezett körbenézni, hogy vajon ki hallhatta őket. Szerencsére egy apró tűz, ami Ernest Paddington asztalán keletkezett, vonta el a többiek figyelmét. – Egyébként pedig semmi közöm sincs Drac… Malfoyhoz.

– Elpirultál és már a keresztnevén szólítod. Jaj, Hermione, ne játszd meg magad! Mardekár hercege és egy griffendéles könyvmoly. Tehát ezért van ez a sok változás. Új smink, új ruha, ami megjegyzem sokkal dögösebb, mint a korábbiak. Hermione, lehet, hogy csak egy asszisztens vagyok, viszont jó orrom van az ilyesmihez.

– Nem ejthetnénk ezt a témát? – erőlködött a boszorkány, de jól ismerte egykori iskolatársát, aki ha ráharapott egy olyan koncra, ami érdekelte őt, akkor soha nem engedte el. Lavender úgy folytatta, mintha egyetlen egy szót sem szóltak volna hozzá.

– Ha nem is Malfoy az, akkor nagyon remélem, hogy nem Debil, a kísérleti bűbájok elemzési csoportjából. Kiráz tőle a hideg, főleg, amikor a melleimet bámulja. Nincs rendben vele valami az biztos.

– Davidnek hívják – javította ki Hermione. A boszorkány csak megvonta a vállát és unottan felsóhajtott.

– Az nem mindegy? Egy unalmas, egoista tökfej – legyintett Lavender. – Senki sem szereti. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán miért voltál vele kedves. Malfoy legalább mindig köszön, ha találkozunk. Lehet, hogy mardekáros és szörnyű múltja van, de kedves udvarias, dögös és legszívesebben én is az asztalra dönteném és beleharapnék…

– Beszélj, kérlek, hangosabban, még ott hátul nem hallotta senki. – Hermione igyekezett nyugodt lenni, de úgy vélte nem lesz nyugta már sohasem.

– Annyi itt a megszállott kutató – kezdte méltatlankodva –, hogy senki sem figyel az ilyesmire. Látszik rajtad, hogy feszült vagy, szerintem fel kellene tenned egy kis uborka és méz pakolást is este.

– Sokat túlórázom Malfoy-jal.

– Igen? – mosolyodott el a nő kacéran, aztán felvihogott. – Ti így hívjátok?

– Munka, Lavender, munka. Tudod, egy nagyon fontos ügyön dolgozunk – csóválta meg a fejét Hermione, majd elkezdte összeszedni az aktákat, amiket el kell vinnie a férfinak.

– Szupertitkos ügyön dolgozni, ráadásul kettesben. Ez nem jelenthet mást, mint észvesztő szexet a tölgyfa íróasztalon – nevetett a nő és a hatás kedvéért legyezgetni kezdte magát. – Izgató, buja, borzongató, elementáris forróság…

– Nem fekszem le Malfoy-jal! – szólalt meg fojtott hangon a boszorkány és még a feltételezésbe is belepirult. – Tényleg egy titkos ügyön dolgozunk, méghozzá megfeszített tempóban.

– Tudom, meg sem jelennek nekem azok a jelentések, amikor kéred őket, pedig megpróbáltam többször is belenézni abba a mappába. Aztán meg észrevettem, hogy legalább egy fél napra elvonulsz Malfoy irodájába. Norma szerint még az ajtót is magatokra zárjátok. Biztos, hogy nem vagytok együtt? Mesélhetnél végre valami pikánsat is.

– Mondom, hogy nem vagyok együtt Malfoy-jal! – csattant fel Hermione a kelleténél sokkal hangosabban, de aztán megköszörülte a torkát és nyugodtabban folytatta. – Hiszen emlékszel, már az iskolába sem bírtuk egymást.

– Gyűlölet-szerelem. Rokon fogalom – legyintett a boszorkány és elmosolyodott, majd megrázta szőke, hullámos haját.

– Elvette az eszed az a sok csoki, amivel az pasas bombáz.

– Ha te is a szeretője lennél egy olyan csodás férfinak, mint Malfoy, akkor nem lennél ilyen karót nyelt liba – sóhajtott Lavender. – Képzeld, el milyen vadító lehet vele a szeretkezni! Hmm, láttad milyen finom kezei vannak? A szája pedig…

– Na, most fejezd be azt, amit elkezdtél! – figyelmeztette a boszorkány némileg haragosan. Lavender csak édesen felnevetett a piruló Hermione láttán.

– Miért? Draco Malfoy jó pasi, sőt mi több, iszonyatosan imádnivaló. Randiznék vele, de anyám megölne érte. Tudod, neki még mindig elvei vannak és egy volt halálfaló nem igazán megfelelő a lánya számára, még ha aranyvérű is.

– Nem randizom Malfoy-jal! Hányszor mondjam még el? – csattant fel Hermione mérgesen, mire néhányan felkapták a fejüket.

– Csak halkabban, Hermione! – vigyorgott édesen a kotnyeles asszisztense. – Nem félsz attól, hogy valaki meghallja?

– Rettenetesen értékelem a humorodat – dohogta a boszorkány aztán felállt a székből és elkezdett pakolni. Ideges volt és néhány aktát egyáltalán nem sorrendben rakott össze. A kotnyeles asszisztense továbbra is piszkálódott vele.

– Egyébként, ha elfogadsz egy tanácsot: a helyedben én nem mennék felfutott harisnyával egy ilyen fontos munkatalálkozóra – mondta, aztán hatalmasat sóhajtott. – De ez is a te döntésed…

– Oh, Merlin vigye el! Nincs véletlenül egy tartalékod? – kérdezte elcsigázottan. – Ez a héten már a harmadik.

– Sajnos nincs – mosolygott továbbra is. Persze nem mondott igazat, viszont a Granger lánynak szerinte kellett egy kis lökés. Világ életében száraz kóró volt, most pedig kezdett kivirulni. Lavender egyáltalán nem akart az útjába állni. Gondolatban elképzelte Malfoyt és valóban beleborzongott a gondolatba is. Magában sok szerencsét kívánt Hermionénak. – De legalább egy akadállyal kevesebb.

– Lavender! – szólt rá ingerülten. – Befejezhetnénk ezt végre?

– Igen, Miss Granger.

– Menj dolgozni!

– Jól van, jól van. De tegyél fel egy kis ajakfényt és fújd be magad azzal a csodás parfümmel, amit a legalsó fiókodban rejtegetsz. Szerintem az is segítene, ha kigombolnád a blúzod felső gombját. A hajad pedig, Merlin szerelmére, engedd már le!

– Ennyire szánalmasnak tűnök?

– Ugyan, dehogy. De egy eget rengető orgazmus biztosan helyrehozna – nevetett fel csengő hangon, majd eltipegett. Egy kacsintást küldött Hermione felé, aztán folytatta a munkáját. A boszorkány megrázta a fejét, aztán felkapta az aktákat és elköszönt Lavendertől.

Mikor már a folyosón haladt nem tudta figyelmen kívül hagyni Lavender kéretlen tanácsait és valamit csinálnia kellett a szakadt harisnyával is. Így hát a legelső női mosdóhoz sietett. Szerencséjére senki sem volt bent. Gyorsan levette a harisnyát, kiengedte a haját gondosan elkészített, bonyolult fonatból, aztán átgereblyézte a fürtöket.

– Lehetnék még ennél is szánalmasabb? – nézett bele a tükörbe.

– Igen – szólalt meg a tükörképe –, ha kigombolnád a felső gombot a blúzodon.

– Na, dugulj el te is! – förmedt rá végül.

– Én csak szóltam – nevetett vissza rá és prezentálta a hasznos tanácsot. A csábító, ledér Hermione vörös rúzzsal kacéran csücsörített a tükörben, aztán dobálni kezdte a haját. – Mire vársz, kislány? Csavard el annak a fickónak a fejét!

– Nem fogom megalázni magam – mondta végül és kiviharzott a mosdóból. A legmesszebb lévő liftet választotta, hogy legyen ideje lehiggadni egy kicsit. Magas sarkú cipője ütemesen kopogott a padlón, a lábát pedig valószínűleg már rég feltörte.

Miért is volt fontos, hogy Draco Malfoy vonzónak találja? A férfi valamiért állandóan flörtölt vele és ettől ő teljesen odáig volt. Nem ábrándozott semmiről, hiszen az egészet csak egy ostoba játéknak tartotta kettejük között. Csak élvezte a varázsló társaságát és úgy gondolta ez az egész nem bűn.

Befordult a sarkon, aztán beszállt a liftbe és megnyomta a gombot. Nos, hamarabb odaért, mint gondolta volna végül arra eszmélt, hogy ott áll Norma íróasztala előtt.

– Áh, Hermione, de örülök, hogy látlak! – köszöntötte kedélyesen a vörös hajú boszorkány és sugárzóan mosolygott. – Dracóhoz jöttél?

– Igen, mint mindig – bólintott igenlően.

– Már vár bent. Menj csak nyugodtan! Nekem ki kell ugranom egy percre – mondta Norma, de Hermione jól tudta, hogy megint Lavenderrel pletykálnak majd valahol.

A boszorkány bekopogott az ajtón, aztán amikor megkapta bentről a választ benyitott az irodába. Draco hanyagul az asztalnak támaszkodva csevegett egy mézszőke, fiatal nővel, aki a hosszú hajával játszott, ami Hermione természetes hullámos hajával ellentétben hálószobás volt és az ablakon beszűrődő napfény illúziójában, mintha szikrákat hány volta. A búzakék szempár feszült figyelemmel figyelte Draco minden egyes mozdulatát, mintha az élete függne tőle. Hermione meglepetten állt az ajtóban, mintha rajta kapta volna őket. De nem ez ütötte szíven a boszorkányt, hanem a férfi tekintete…

– Elnézést – szólalt meg Hermione zavartan. – Nem tudtam, hogy ügyfeled van. Norma nem…

– Ne menj el! – nézett rá Draco és elmosolyodott. – Már végeztünk és csak egy perc.

– De azt ígérte, Mr Malfoy, hogy átnézi a munkaszerződésemet is – sipította a nő iszonyatos hangon, majd idegesen hátradobta a szőke fürtjeit. Az illúzió egyszeriben megtört. A külső szépséget elhomályosította az iszonyatosan érces, sipítás. Hermione egy pillanatra meghökkent, Draco pedig egy apró köhögéssel álcázta a feltörni készülő nevetését. A boszorkány arckifejezése mindent elárult.

– Természetesen, Miss Wallace, de először egy problémával foglalkozzunk. A következő időpontját előjegyeztem, szóval, ha jól számolom, akkor két hét múlva találkozunk – válaszolt kedélyesen.

– Nagyon köszönöm, Mr Malfoy! Maga a legjobb – jegyezte meg hálásan és iszonyatosan csikorgó hangon. Azzal a nő felállt a székből, bíztatóan Hermionéra mosolygott, és kecses léptekkel indult kifelé az irodából. Miután elment Draco levette a zakóját és a nyakkendőjét. Mindig ezt csinálta, ha Hermione megérkezett, levetkőzött némi merevséget.

– Sellők voltak a felmenői – mondta a férfi végül, miközben feltűrte az ingujját. – A családból ő néz ki a legjobban, neki csak úszóhártyák vannak a lábujjai között. A bátyjának viszont csúnya kopoltyúja van, a húgának meg hátúszója.

– Nem hiszek neked – sóhajtott Hermione, majd leült a székbe és keresztbe tette a lábát. – Mindig lódítasz.

– A másod unokatestvérének még uszonya is van… Hmm, nincs rajtad harisnya? – Hermione megforgatta a szemét és tudomást sem vett Draco kijelentéséről. Végig a férfi szemébe nézett miközben lehúzta a szoknyáját egészen a térdéig. Kicsit meleg volt idebent? Talán igen vagy csak zavarban volt? Malfoy mosolygott a reakcióján. Valószínűleg ő jobban tudta a választ.

– Egyszerűen csak iszonyatosan hangja van szegénynek – válaszolta a nő. Draco ábrándos tekintettel figyelte a kecses lábakat.

– Nos, igen, ezért is akar tőle elválni a férje. Két éve volt egy balesete és az átok a torkára ment. Egyébként az igaz, hogy tolmács és valóban a sellőkkel beszél, azt mondja, imádják Barbadoson, mert tökéletesen képes beszélni az ottani nyelvjárást. Nemrég elsimított egy elég durva politikai ügyet, amiből akár háború is lehetett volna. – Soha nem lehetett tudni, hogy a férfi mikor mondd igazat és mikor nem. Hermione folyton felült ennek, de most nem volt kedve belemenni egy játékba.

– Milyen szerencsés, hogy…

– Én vagyok az ügyvédje – fejezte be a mondatot és ravaszul vigyorgott. Hermione tudta, hogy Draco egyáltalán nem mondott neki igazat, hiszen kötötte az ügyvédi titoktartás, hanem állandóan ugratta ilyen és ehhez hasonló képtelen történetekkel.

– Te, a jótét lélek, megszabadítod pár galleontól. El tudom képzelni mennyire szerencsés lehet.

– De mindketten jól járunk – sóhajtott elégedetten és széttárta a kezét, mint aki nem tehetne arról, hogy sikeres a munkájában és ezért meg is fizetik. – Ugyan, Granger, mi lenne ebben rossz?

– Igen, lehet, de ha te képviselnéd a gonosz farkast, aki megette a nagymamát, akkor tisztára mosnád…

– Na azért nem vagyok ennyire sunyi és galleon hajhász – mondta jó kedélyűen. – Csinos vagy ma, Granger! Mondhatnám egészen csábító. Csak nem az én kedvemért?

– Csak szeretnéd – vágott vissza nevetve.

– Ne törd össze a szívem, hogy valaki másnak akarsz tetszetni! Nem viselném el, ha neki megmutatnád azt a rózsaszín csipke bugyit, amit ma viselsz.

– Ha jobban meggondolom nem is rózsaszín – válaszolta a nő. – Ügyes próbálkozás volt, de nem talált.

– Inkább ne mondd meg, nehogy megálljon a szívem! – esdekelt színpadiasan. – Fekete, talán még csipkés is?

– Elhoztam neked az aktákat, amiket kértél – váltott témát azonnal Hermione és igyekezett figyelmen kívül hagyni a férfi szavait. – Ezek a legfrissebb elemzések és…

– Nagyon jó – vágott a szavába –, de ma délután már nincs kedvem a munkáról beszélni.

– Nem hiszek neked. Legalább olyan munkamániás vagy, mint én. Múltkor is este hétig gyártottuk az összeesküvés elméleteket. – Draco lemondóan felsóhajtott, valóban teljesen elragadta a lelkesedés akkor és még nagyon sokszor, amikor Hermionéval együtt dolgoztak. Ennyire inspiráló nővel nem is találkozott mostanában. Ráadásul azóta csorgatta utána a nyálát, hogy a volt-nincs szekrényben egymáshoz simultak.

– Ahh, pedig mennyivel jobb ötleteim is lettek volna, de kényszerítettél, hogy dolgozzunk. Egy zsarnok vagy, Granger! – mondta egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.

– Tudom – jegyezte meg kicsit fáradtan és felsóhajtott. – Nem tehetek róla, így születtem.

– Mi lenne, ha most kivételesen lelépnénk? – ajánlotta fel hirtelen. Valóban nem volt kedve egy megbűvölt ablak mellett ülni és újra végigvenni a történteket. Ma valahogy másra vágyott, egészen másra.

– Nekem még rengeteg munkám van. – Gyenge kifogás volt, még Grangertől is. Talán ma végre sikerül valamennyire megtörni.

– Hivatkozz vészhelyzetre. Éhes vagyok és már ideje lazítani egy kicsit. – Hermione nem tagadta, hogy tényleg jó lenne lazítani egy kicsit. Legutóbb is, amikor a volt-nincs szekrényből kiszabadultak remek délutánt és estét töltöttek a Foltozott Üstben, aztán Malfoy még haza is kísérte. Ha erre gondolt egyből felment a pulzusa. Biztosan megőrült ebben a tavaszi melegben.

Igaz, ami igaz remekül érezte magát és azóta akárhányszor beszéltek egyre inkább változott a véleménye a férfiról. A varázsló ennek ellenére nem volt veszélytelen, sőt rá nézve a legnagyobb veszélyt jelentette a kis flört csatájuk. Most megint azzal a ragadozó tekintetével méregette, aki saját maga dönti el, hogy mikor csap le rá. Vagy csak Lavender hülyeségei miatt gondolja így? Valóban most iszonyatosan vágyott rá, hogy a férfi megérintse.

– Komolyan, Granger, lazítanunk kellene – unszolta tovább Draco. – Nem hagyhatod, hogy éhen vesszek.

– Akkor mi az az uzsonnás doboz az alsó fiókodban? – kérdezte hirtelen. – Az mégis minek van nálad?

– Ezt honnan tudod? Senki sem tud ilyen kulisszatitkokat rólam. – Norma megint fecsegett. Annak a nőnek be nem állt a szája, de néha ez jól jött. A hölgyemény rengeteg embert ismert, köztük a legnagyobb pletykafészkeket is a Minisztériumban és imádott jól értesült lenni.

– Érzem a fokhagyma illatát.

– Olyan orrod van, mint egy vadászkutyának.

– Hazudtam – mosolyodott el a boszorkány. – Norma árulta el Lavendernek egyszer, ő pedig elmondta nekem.

– Rettentően rossz hatással vagyok rád, Granger – csóválta meg a fejét. – Hamarosan jobban megtanulsz hazudni, mint én. Jövő héten valami izgalmasabbra kell, hogy megtanítsalak?

– Mi lenne, ha inkább gyorsan átnéznénk ezeket a bűbájokat és aztán mehetnénk haza? – ajánlotta Hermione. Draco mérlegelte az esélyeket, aztán gyorsan döntött is.

– Megadom magam. Gyerekünk, essünk túl rajta!

A következő három órában mindketten kivették a részüket a bűbáj lenyomatok, bizonyítékok és tanúvallomások elemzésében. Dracót egyszerűen lenyűgözte Hermione éles esze és tényekkel alátámasztott érvelése.

Voltak pillanatok, amikor annyira lelkes volt, hogy legszívesebben megölelte volna a boszorkányt, bár egészen más terveket is szőtt róla. Sutba dobta a régi elveit már régen, amik hátráltatták volna most. Már nem úgy tekintettek rá, mint egy Malfoy örökösre, akit semmi más nem érdekel csak a galleonok. Most egy különlegesség érdekelte és ez a személy Hermione volt.

Az elmúlt három hétben sokkal jobban megismerte, s a gyűlöletnek már régen nyomát sem látta. Azóta egyetlen egy boszorkány sem érdekelte, akik csak úgy rá akartak akaszkodni és igazából nem is élvezte már a társaságukat sem. Annyira csodálatos volt ez a boszorka, aki most szórakozottan hátratűrte a barna tincseit a füle mögé, hogy tennie kellett valamit. Három órányi agyzsibbasztó megbeszélés után Draco úgy döntött inkább kellemesebb témára tereli a beszélgetést.

– Szombaton mit csinálsz? – tette fel a kérdést semmiféle kertelés nélkül.

– Ez, hogy jön a lefegyverző átokhoz? – kérdezett vissza Hermione, aztán letette a pennát és Draco szemébe nézett. A szürke szemek, ahogy mindig most is titokzatosak voltak.

– Gyere el velem a Szent Mungó gálájára! – kérte Draco. – Egyébként ez nem kapcsolódik a munkánkhoz.

– Bármelyik boszorkány szívesen elmenne veled, csak füttyentened kell, és egy tucatot vihetsz el a gálára.

– De én veled akarok menni – szögezte le azonnal Draco. Hermione egy kicsit feszengeni kezdett a székben és igyekezett palástolni a zavarát, de az apró rózsaszín foltocskákkal nem volt képes semmit sem tenni.

– Miért mennél pont velem?

– Fontos ez?

– Igen.

– Mert kedvellek.

– Nem mehetnél egyedül?

– Ott lesznek a főnökeim is – kezdte a férfi és nehezen sóhajtott egyet. – Várok az előléptetésre és smúzolnom kell. Egyedül pedig ezt nem lehet kivitelezni.

– Még nem vagy már most is nagymenő ügyvéd? – incselkedett Hermione és ijedten a szájához kapott. – Átvertek?

– Még nem vettek be a nagykutyák közé, annak ellenére, hogy nálam jobb mágiajogi ügyvédet keresve sem találnál – magyarázta Draco ártatlan képpel. Ennyi ego egyetlen emberben… Hihetetlen. – Rémesen merevek és vaskalaposak. Nem értékelik a zsenialitásomat.

– Milyen kár – sajnálkozott a boszorkány. – Pedig, ha tudnák, hogy mennyire igyekeztél lebeszélni a mai munkáról.

– Csak a külsőségek számítanak. Fixaideáljuk, hogy nekünk, mágiajogi ügyvédeknek kutya kötelességünk jó példát mutatni a varázstársadalomnak. Mikor megkérdezték, hogy milyen a családi állapotom, akkor zavaromban azt mondtam komoly kapcsolatban élek.

– Szóval segítség kellene? – mosolyodott el Hermione, majd becsukta az ölében lévő mappát. Keresztbe tette a lábát és kihívóan nézett rá.

– Igen.

– Hányadik nő vagyok, akit megkérdeztél? – tette fel a fogós kérdést. – Őszintén válaszolj!

– Az első, de ha nemet mondasz, akkor kénytelen leszek megkérni Normát – mondta Draco és olyan képpel figyelte Hermionét, hogy a nő biztosan megszánja. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a boszorkány kezét és esdeklően folytatta: – Ments meg tőle! Egész idő alatt csak pletykálkodna. Ezt nem bírnám idegekkel. Nekem egy okos nő kell.

– Miért segítenék rajtad?

– Mert kedvelsz és mivel senkinek sem mondtam el, hogy mit műveltél a volt-nincs szekrényben – vigyorodott el a tejfölszőke mardekáros ravaszul.

– Nem csináltam semmit sem.

– Tudod, hogy mennyire gyorsan képesek terjedni a pletykák – sóhajtott színpadiasan. – A bűbájelemző forró kalandja a szekrénybe zárva.

– Ezt nem mernéd.

– Csak, ha kenyértörésre kerül sor. Na, ne már, Granger! Csak akad valahol a szekrényben egy csinos ruha, amibe belebújhatnál és bájolognál velem egy órácskát a főnökeim előtt.

– Nem is tudom – szabadkozott és idegesen beleharapott az ajkába.

– Ráérsz szombaton este?

– Rengeteg dolgom van. Egész este pihennem kell, hogy hétfőn újra tudjuk kezdeni a munkát.

– Tehát semmi dolgod. Érted megyek kilencre – mondta Draco határozottan, mielőtt még bármit mondhatott volna. Hermione válaszra nyitotta a száját, de aztán nem szólt semmit sem. – Ne keress kifogásokat, csak vegyél fel valami szépet, aztán jól érezzük magunkat!

– Nincs kedvem sehova sem elmenni.

– Nem kell a hiszti, Granger! Csípd ki magad, vagy abban viszlek a gálára, ami éppen rajtad lesz.

– Nem szeretem az ultimátumokat – morogta a boszorkány és firkált valamit az előtte heverő pergamenre.

– Ezt imádni fogod.

– Azt kötve hiszem – jegyezte meg durcásan. Draco csak elmosolyodott.

– Ne duzzogj!

– Nem duzzogok.

– Mindig ezt csinálod, ha valaki randira hív?

– Randi? Malfoy, mégis mit forgatsz a fejedben?

– Randit mondtam? Tortúrára gondoltam – helyesbített a férfi és a szívéhez kapott. – Senki sem várja el tőled, hogy jól érezd magad egy gálán, amit csupa unalmas emberekkel lesz tele. Lehet, hogy a kaja borzalmas lesz és macskazenét fognak játszani. Még talán borral is leöntelek véletlen vagy akár ráléphetek a lábadra is. Van kedved kihúzni a csávából?

– Jó, rendben van. Bár fogalmam sincs, miért jó az neked, ha velem látnak – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Miért van olyan érzésem, hogy néha hátsószándékaid vannak?

– Állandóan hátsószándékaim vannak – világosította fel és vigyorodott el gonoszul. – Vagy talán ez meglepetésként ért?

– Cseppet sem – rázta meg a fejét Hermione, aztán becsukta az előtte heverő mappát. – Akkor mára végeztünk?

– Igen. Nem megyünk el enni valamit?

– Most nem lehet – rázta meg a fejét Hermione. Elég volt mára ennyi egy Malfoy-féle flörtből, ráadásul még mindig égett az arca és zavarban volt. – Vissza kell mennem az irodámban.

– Rendben, akkor szombat este érted megyek. Legyél kész kilencre!

– Ahogy akarja, Mr Malfoy – mondta színpadiasan, aztán elköszöntek egymástól. Hermione szíve hevesen dobogott és úgy érezte, mintha egy hatalmas boldogságbuborék venné körül. Magához szorította az aktákat, aztán elindult a lift felé. De akkor történt valami, amire cseppet sem számított. David, akit igyekezett elkerülni ismét felbukkant. Konkrétan azzal a lifttel jött, amivel Hermione menni akart.

– Hermione! De jó, hogy látlak – köszönt mosolyogva és kivillantotta a sárga fogait, amik között némi petrezselyem zöld maradványok jelezték, hogy nem olyan rég fogyasztotta el az uzsonnáját. – Mikor tudunk egyeztetni a nyisszantó bűbáj és seb bűbáj keresztezéséről?

– Sajnálom, David, de nagyon sok dolgom van. Egy nagyon fontos ügyön dolgozom. – És esze ágában sem volt vele foglalkozni.

– Nézd mással is megbeszélném, de te vagy a legjobb szakember. – Hermionét kirázta a hideg, amikor a férfi kiszállt a liftből és egyre közelebb lépett hozzá. Nem tudott semerre sem menekülni. Észrevétlenül az ajkába harapott.

– Kérd meg inkább Alistert. Ő a szakértő a sebesülést okozó átkok terén, egészen ügyes. Én most jó pár hónapig be vagyok táblázva. Sajnálom. – Valójában egyáltalán nem sajnálta.

– Még is, ha lenne egy perced a héten valamikor, akkor megnézhetnéd a jelentésemet. Mondjuk szombat este egy vacsora mellett? – Szó sem lehetett róla.

Hermione zavartan nézett a férfira, amikor is egy erős kezet érzett a vállán, megfordult és Dracót látta maga mögött. A varázsló a szokásos nyugodtsággal nézett rá. Soha nem örült még ennyire neki.

– Hermione, már mindenhol kerestelek – szólalt meg mély bariton hangon. – Ezt ott felejtetted.

– Jaj, de jó, hogy utánam hoztad, Draco – felelte hálásan Hermione és átvette a zöld aktát, ami ugyan nem hozzá tartozott, de most bármilyen aprócska reménysugárba képes lett volna megkapaszkodni, hogy Davidtől megszabaduljon. – Teljesen elfelejtettem. Oh, bocsánat, még azt hiszem, még nem ismeritek egymást. David, Draco, Draco, David.

– Nagyon örvendek – mosolyodott el Draco, majd kezet nyújtott a férfinak, aki leplezetlen megvetéssel meredt rá.

– Már találkoztunk – mondta hidegen David és igyekezett kihúzni magát. – Alig egy hónapja, amikor az egyik ügyhöz kért szakértőt. Én vittem el az elemzést és én tartottam önöknek a prezentációt.

– Nem emlékeztem. Sajnos – jegyezte meg bűnbánóan. Noha eszében sem jutott bűnbánatot érezni.

– Nem számít – szűrte a fogai között David mérgesen. A varázsló vicsorogva figyelte a másikat, de főképp azért, mert Draco keze Hermione derekára vándorolt, ráadásul iszonyatosan nyugodt és elégedett arcot vágott.

– Sajnálom, David, de nekünk most mennünk kell – szólalt meg Draco ismételten. – Viszlát.

Azzal már meg is nyomta a lift gombot, a fülke engedelmesen utat engedett neki és Hermionénak. A varázsló előreengedte a boszorkányt és mire David szólhatott volna, már be is csukódott az ajtó.

– Megint ő? – kérdezte Draco, majd zsebre tett kézzel Hermione mellé lépett. A boszorkány mély levegőt vett és lassan kifújta. – Jól vagy?

– Persze, csak… Undorodom tőle. Túl sokat képzel magáról. Már az agyamra megy. Állandóan utánam koslat, egyszerűen elegem van belőle. Úgy néz ki, mint egy pszichopata.

– Biztos bátorítottad – vigyorgott gonoszul.

– Persze. Mintha én olyan lennék – zsörtölődött Hermione. – Egyáltalán szó sincs erről. Én kedves voltam és ő ezt félreértette, azóta állandóan randi ajánlatokkal bombáz.

– Szóval vetélytárs? – nevette el magát a férfi. Bosszús tekintet volt a válasz a kérdésére.

– Te kierőszakoltál nálam egy randit.

– Erőszak? Ugyan már, Granger! Mi sokkal többek vagyunk egymásnak, mint te és ez a fickó valaha is lennétek. Köztünk megvan a szikra és szándékomban áll kideríteni vajon tényleg csak jól tudunk együtt dolgozni vagy van ennél több is.

– Rámenős vagy.

– Csak mindent akarok, ennyi az egész – incselkedett vele kedvesen.

– Köszönöm, hogy megmentettél.

– Szóra sem érdemes – vonta meg a vállát. – Nem úszod meg azzal a randit, ha elmész ezzel a pojácával.

– Francba, pedig annyira zűrös lehetett volna a szombat estém. – Draco csak nevetett a boszorkány kijelentésén.

– Remélem, hogy bölcsen választod meg a programot.

– Nem akartam elmenni vele – válaszolt enyhe dühvel a hangjában. Úgy érezte meg kell magyaráznia, pedig Draco pontosan tudta, hogy a boszorkány mit gondol. – Ő engem nem érdekel.

– Soha sem kockáztatok, ha egy nőről van szó. – Közel ment hozzá iszonyatosan közel, csaknem annyira, mint három hete a volt-nincs szekrényben, de most ez egészen más volt.

– Mindig ugratsz.

– Halálosan komolyan mondtam. Tetszel nekem – mondta, miközben finoman végigsimította a boszorkány arcát, az érintése milliónyi idegszálat borzolt fel hirtelen. Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Nem kellene ezt csinálnod. Mi nem vagyunk…

– Micsodák? Csak egy boszorkány és csak egy varázsló… nincs bennünk semmi különleges, semmi átlagon felüli. – Valóban is gondolta. Kész volt teret engedni az érzéseinek, amiknek régen ellent mondott az összes elv, amit belé akartak plántálni. Már cseppet sem volt az a Malfoy, aki akkor.

– De a múlt…

– Az már elmúlt. Egyetlen pillanatig se gondolj arra, ami volt. Én sem gondolok rá. – Csak egyetlen egy lélegzetvétel választotta el attól, hogy megcsókolja.

Erre vágyott már kitudja mióta, kíváncsi volt, fel akarta fedezni, vajon tényleg akkora erejű szenvedély fogja-e elragadni, mint amiről eddig csak ábrándozott. Ez a nő lesz talán a jelene és a jövője, aki mellett végre megtalálhatja azt, amit eddig senkiben sem?

Kezével óvatosan végigsimította a nő hátát. Lágyan megcsókolta a homlokát, aztán a két orcát, majd finoman egymáshoz simultak és összeérintették a homlokukat.

– Ugye eljössz velem szombat este? – kérdezte rekedten Draco. Rettenetesen közel voltak egymáshoz, Hermionét teljesen elvarázsolta a pillanat.

– Igen – válaszolt némileg reszkető hangon és lehunyta a szemét.

– Rendben – vigyorodott el végül. – De most nem foglak megcsókolni.

– Hmm?

– Nem szeretek liftben csókolózni – Hermione kinyitotta a szemét, mintha egy álomból ébredt volna fel. Csalódottságot érzett, és valahogy nem igazán tudott kiigazodni Dracón.

– Rendben – mondta egy sóhajt kíséretében, aztán zavartan elnevette magát. – Te nem vagy normális.

– Ezt még soha sem mondta nekem egyetlen nő sem. – Nekidőlt a lift falának és most már kellé távolságból nézte a kipirult boszorkányt.

– Mindegy – rázta meg a fejét végül. A liftajtó éppen akkor nyílt ki és utat engedett nekik. – Köszönöm még egyszer. Egyébként miért jöttél utánam?

– Mert meg akartalak csókolni – vallotta be a varázsló. Hangja komoly volt, tekintete céltudatos. Hermione ajka egy pillanatra szétnyílt, de nem tudott egy szót sem mondani. – De jött a lift…

– Néha nem értelek.

– El ne felejtsd a szombatot!

– Nem fogom. – Aztán elköszöntek és ki-ki folytatta a maga útját tovább. Hermione még mindig szorongatta a zöld mappát, amiben fogalma sem volt mi is van.

***

A szombat este megállíthatatlanul közeledett. Hermione izgatott volt és már legalább háromszor átöltözött, mire megtalálta a tökéletes estélyi ruhát. A fekete selyem rásimult a karcsú derekára, haját pedig egy lazán kiengedte, amikor belenézett a tükörbe úgy érezte elégedett a külsejével. Mély levegőt kellett vennie, amikor megszólalt a csengő majdnem leverte a rúzsát a fésülködőasztalról.

Egy fénygömb jelent meg a nappalijában. Egy patrónus – jött rá Hermione hirtelen. Malfoy talán üzenetet küldött neki.

– Kint megvárlak – szólalt meg a füstös, sejtelmes hang. Borzongott. Kezdett valósággá válni az, ami eddig csak kósza ábránd volt. A csütörtöki találkozó óta csak pár levelet váltottak egymással, de egyszer sem botlottak egymásba. A boszorkány ideges volt, és már rettenetesen nagy őrültségnek tartotta, hogy ők ketten együtt bárhova is elmenjenek. Már túl késő volt visszalépni. Draco tényleg itt van, és hamarosan együtt fognak tölteni egy estét.

Hermione felvette az apró táskáját, majd kisietett az ajtón. Most egyáltalán nem találta olyan csodásnak, hogy három emeltet kellett lépcsőznie lefelé. Felcsippentette a szoknyarészét, aztán elindult lefelé. Egy pillanatra megállt, mielőtt kinyitotta volna ajtót, vennie kellett egy mély levegőt, aztán kilépett az utcára.

Draco valóban ott volt és megbabonázva figyelte minden egyes lépését. A szmokingjában olyan volt, mint egy látomás. Hermione szégyellősen elmosolyodott. A férfi leplezetlenül nézte őt, ami még inkább zavarba hozta. A boszorkány döbbenetesen jól nézett ki a hosszú, fekete, pántos selyemruhában. A szoknya redői közül egy pár ezüstösen csillogó szandál bukkant elő. Akár egy kecses erdei tündér is lehetett volna, aki a sötét erdőbe csalja áldozatait. A varázsló bárhova elment volna ezzel a boszorkánnyal. Kellett pár perc mire a döbbenettől képes volt megszólalni:

– Csodálatosan nézel ki!

– Köszönöm szépen! Kedves tőled. Te is jól nézel ki. Habár… Megengeded?

– Tessék. – Hermione közelebb lépett és megigazította a csokornyakkendőjét. Draco nagyot nyelt, amikor a boszorkány hozzáért. Annyira intim volt ez a pillanat, hogy mindkettőjük beleborzongott.

– Így már tökéletes.

– Igen, azt hiszem – mondta a varázsló gyengéden, majd elsimított egy apró, hullámos tincset a nő füle mögé. – Menjünk!

Veszedelmes nyugalom áradt szét belőle, amikor karjára fonta Hermione kezét és hoppanáltak. A boszorkány megborzongott, libabőrös lett a teste, és erősen karolt férfiba. Hideg légáramlat csapta meg az arcát, amikor megérkeztek az impozáns épület elé. Tavasz ellenére némileg még hűvös volt a levegő, de nem annyira, hogy kabátra legyen szükségük.

Hermionénak minden lelkierejére szüksége volt, hogy kiürítse elméjét és felülkerekedjen zavarán. Most nem a megszokott munkatársi minőségükben lépkedtek egymás mellett, hanem valami egészen másban, aminek nem tudott nevet adni. A varázslót láthatóan egyáltalán nem feszélyezte a helyzet, sőt nyugodt volt. A boszorkány elengedte Draco karját, aztán felemelte a szoknyáját és elindult felfelé a lépcsőn, de aztán hátranézett a válla fölött.

– Jó tanács, mielőtt találkozunk a farkasokkal? – A férfi csak mosolygott, a hideg szél belekapott a tejfölszőke hajába, s alaposan összeborzolta. Szívdöglesztő volt, és ahogy hanyag eleganciával zsebre tette a kezét, egyszerűen ellenállhatatlan volt.

– Legyél elbűvölő. – Egymásra mosolyogta, aztán bementek az épületbe. A magasan ívelt mennyezetet megannyi kristálycsillár tette még elegánsabbá. Az előcsarnok díszítése visszafogott volt, mégis pazar látványt nyújtott. Hermione nem emlékezett, hogy látott valaha is ennél impozánsabbat. Nem sokszor kellett ilyen és hasonló eseményekre járnia, sőt, miután lecsengett a háború hőseinek méltatása, már nem hívták meg. Az arisztokraták és magas rangú varázslók, boszorkányok ajtaja teljesen bezárult előtte. Kicsit feszélyezve érezte magát itt, noha nem kellett volna, hogy így legyen.

Lassan haladtak és volt idő bámészkodni. Gondosan megmunkált jégszobrok egy-egy híres varázslót ábrázoltak, melyek az utat mutatták a teremhez, ahonnan már kihallatszott a tömeg vidám nyüzsgése. Hermione szívverése kezdett egyre inkább felgyorsulni. Az asztalok köré nagy társaság gyűlt és a nagy panoráma ablakok előtt megannyi finomságtól roskadozó asztalok csábították az éhes varázsló és boszorkány hadat.

Beszélgetés és nevetés hallatszott, amikor beléptek a hatalmas bálterembe. A boszorkány megkönnyebbülten vette észre, hogy nem maradt hely a táncra, így nem kellett intim közelségbe kerülnie partnerével. Nem mintha bánta volt, csak mindig ott volt az a csak, amitől nem tudott megszabadulni. Lelkének zabolázatlan fele folyton különféle bujaságokat suttogott, hogy mivel csábítsa el a varázslót.

Összerezzen, amikor érezte az érintést a csupasz karján. Draco megfogta Hermione kezét és ráfonta a karjára újra.

– Nyugalom! – súgta oda a fülébe lágyan. – Annyira feszültnek látszol. Ők is olyanok, mint bárki más.

– Én nyugodt vagyok – szólt vissza. – Nem lesz baj.

– Rendben van. Szólj, ha nem érzed jól magad! Ha túl sok, akkor kimenthetjük magunkat, ha nem, akkor jön a rókázórágcsa.

– Nagyon remélem, hogy ezt nem komolyan mondtad – szűrte a fogai között. – Elmondanád ki kicsoda, mielőtt még leülünk?

– Az ott a sötétkék talárban Nathaniel Snow, mellette a felesége Miranda – kezdte a férfi a bemutatást.

– Ő a legnagyobb kutya?

– Ahogy mondod. Az ott mellettük Fester Salem és a barátnője Fiona.

– Igen?

– Nos, őt kell lepipálnom, ha feljebb akarok jutni. Mindketten felfuvalkodottak és rém unalmasak. Fester nyomulós, de egyáltalán nem olyan jó ügyvéd, mint én.

– Hát persze, hogy nem. Te vagy az ügyvédek gyönge. És a többiek?

– A nagykutya emberei. Armando Westmoor és felesége Hester, Bertold Cygnus és a felesége Lilah. A legbelső kör.

– Értem.

– Vegyél egy mély levegőt! Már nagyon kíváncsiak, hogy kivel jöttem.

– Ezzel nem segítesz – fújta ki a levegőt a boszorkány.

Végül az asztalukhoz értek. Hermione egy pillanatra idegesen megszorította Draco kezét, de nem esett pánikba, habár nem számított ennyi eltökélt, gyilkos tekintetű mágusra és boszorkányra. Összesen négy pár foglalt helyet a körasztalnál, ahonnan már csak ők hiányoztak. A férfiak sorban felálltak, hogy udvariasan üdvözöljék őket. Mindegyiküknek határozott kézfogása volt és mosolyogva fogadták Hermionét, noha vérengző pillantásukkal őt vizslatták. Könyörtelen, határozott emberek, pontosan olyanok, akikhez Draco stílusa passzolt. Félelmetes mennyire beleillett ide, ebbe a különös világba, ahol csak a tökéletességet tűrték meg. Hermione azonban tudta, hogy ő egyáltalán nem tartozik ide.


Aztán következtek a feleségek és Draco ellenfelének menyasszonya, mindannyian beleillettek az aranyvérű arisztokrácia krémjébe. Hűvös szépségek, akik pontosan olyan mesterkélt mosollyal fogadták Hermionét, mint amire számított. A boszorkány mindig is gyanította, hogy nincsenek olyan gyilkos ösztönei, amivel kivívhatná a rokonszenvüket, így csak egy hasonlóan mesterkélt mosollyal ő is üdvözölte a hölgyeket is, az övé valamiért mégis természetesnek hatott.


Végül lopva Dracóra pillantott, aki előzékenyen kihúzta jobbján a széket, a boszorkány lehuppant a párnázott székre, aztán keresztbe tette a lábát. Mondhatni felkészült az előtte álló unalmas estére. Igyekezett kipréselni magából egy szívélyes mosolyt.

– És ön Hermione mivel foglalkozik? – kérdezte hirtelen Fiona érdeklődve. – Mindenki tudja önről, hogy kiemelkedő varázsképességekkel rendelkezik.

– Bűbájokat, átkokat elemzek – válaszolt és bájosan elmosolyodott. – Izgalmas munka, mindig találni benne valami érdekeset és lenyűgözőt.

– Érdekes lehet. Főleg most, hogy Dracóval együtt dolgozhat – szurkálódott Lilah, majd belekortyolt a citromságra koktéljába. – Nem is tudtam, Draco, hogy komoly kapcsolata van. Mostanság igencsak sokszor lep meg minket.

– Igyekszem – vigyorodott el Draco. – Nem tehetek róla, hogy egy csodálatos boszorkány elcsavarta fejem.

– Mégis, Hermione, nem furcsa együtt dolgozni a partnerével? – kérdezte Fiona kimérten. – Én egyszerűen nem tudnék a munkára koncentrálni.

– Alig várjuk az estéket, amikor végre nyugodtan együtt lehetünk. Tudja, Draco, soha nem keveri a munkát a magánélettel. Ez nála alapszabály – mondta Hermione, majd ezen a ponton összenézett Dracóval és a legbűbájosabb mosolyával örvendeztette meg, aztán visszafordult a felfuvalkodott boszorkány felé. – Soha nem láttam nála elkötelezettebb varázslót.

Fiona idegesen fészkelődött a székén, majd belekortyolt az italába. Nathaniel azonban elismerően tekintett nézett Dracóra, amit ellenfele, Fester, egyáltalán nem nézett jó szemmel.

– Ilyen eltökéltnek lenni, ilyen fiatalon valóban dicséretes – szólalt meg Nathaniel. – Ezt mutatják az eredményei is. A nagy konkurenciaharcban szüksége is van erre. Emlékszem, amikor én kezdtem a szakmát, éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy nevet szerezzünk magunknak a szakmában. Igaz, Armando?

– Pontosan így van. Folyton ingáztunk Dublin és London között. – Hester gyengéden a férje kezére tette a kezét és a fejét csóválta.

– A legjobb akart lenni mindig – mondta kedvesen Hester. – Még most is így van. Szerencsére engem is pontosan úgy fűtött a becsvágy, ahogy őt. Mindig megértettük egymást és ez tartott minket együtt a sok viszontagság ellenére is.

– És ön mivel foglalkozik, ha megkérdezhetem? – érdeklődött Hermione kedvesen.

– Én is mágiajogi ügyvéd vagyok – felelte sugárzóan. – Ami azt illeti Armando legnagyobb vetélytársa voltam. Mindketten fiatalok voltunk és sikerre éhesek, amikor először találkoztunk a Wizengamot előtt. Amikor először vitába kezdtünk rögtön tudtam, hogy ez szerelem első látásra.

– És megnyerted az ügyet, én pedig téged. Kemény és vad küzdelem volt. Még ma is emlékszem rá – simogatta meg a kezét Armando. – A tárgyalást követően úgy rohantam utánad, mint egy eszelős. Oh, a régi szép idők.

Hermionét egy pillanatra teljesen megbabonázta az a gyengédség. Talán mégsem voltak olyan merevek és hidegek ezek az emberek. A boszorkányban kezdett oldódni a kezdeti feszültség.

– Állandóan hajtottunk, motiváltuk egymást, hogy minél magasabb teljesítményt hozzunk ki magunkból – folytatta Hester. – Izgalmas idők voltak.

– Oh, ez igazán vérpezsdítő lehetett – szólalt meg Hermione. – Legfőképpen nehéz, mármint a magánéletben.

– Valóban, de megtanultuk tisztelni egymást, így remekül kezeltük a helyzetet.

Armando és Hester egymásra mosolygott. Valóban látható volt rajtuk az összhang, amiről a boszorkány néhány szót ejtett. A beszélgetés ezt követően más irányba terelődött, viszont Fester folyamatosan fogást keresett Dracón. Látszott rajta, hogy igyekszik jó benyomást tenni főnökeire, de érezte, hogy vetélytársa komoly előnyre tett szert. Fiona szép volt, némileg okos is, viszont rémesen sznob, ezzel ellenétben Hermione nyílt volt, bájos, természetes és őszinte. Nos, a vetélytársnak, be kellett vetnie mindent a cél érdekében.

– Mondja, Hermione, Harry Potter még mindig a barátai közé tartozik? – tette fel a kérdést. Draco ujjai megfeszültek a poháron.

– Igen, még mindig – válaszolt derűsen a boszorkány. – A legjobb barátaim egyikeként tartom számon.

– Nyílt titok, hogy Dracóval nem voltak éppen felhőtlen viszonyban vagy a Malfoy családdal? Segítsen, már nem tudom hogyan is volt. – Draco szürke szeme ekkor megvillant. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, viszont Fester megelőzte és megtoldotta még egy mondattal a mondanivalóját. – Mégis ön, mint Potter úr legjobb barátja, együtt van Dracóval. Nem furcsa ez egy kicsit?

– Nem kell aggódnia. A barátaim elfogadják a döntésemet – mosolygott továbbra is bájosan. – Remekül megvagyunk, igaz, édesem?

A varázsló csak bólintott, már éppen válaszolt volna, amikor is félbeszakították a mondandóját.
– És, Draco, hogyan találkoztatok? – váltott témát hirtelen Miranda. – Annyira keveset árul el a magánéletéről, legalább most tegyen egy kis kivételt.

– Természetesen már korábban ismertük egymást Roxfortból. Ki nem állhattuk egymást, de ez inkább Hermione részéről volt így, nekem mindig is tetszett, ugyanakkor a lázadó kamasz énem nem tudott megfelelően bánni a hölgyekkel. Számtalanszor megsértettük egymást. – Draco vallomását halk nevetés kísérte. Hermione pedig le sem vette a szemét a varázslóról. – Aztán egy hónapja újra találkozunk a Minisztériumban, és azonnal levett a lábamról. Merlinnek hála nem kellett sokat győzködnöm, hogy elfogadja a vacsora meghívásomat. Alig egy fél napba került.

– Mintha az ég is egymásnak szánt volna minket, igaz, édesem? – mosolyodott el Hermione.

– Érdekes fordulat – szólalt meg ismét Fester. – Mindig azt hallani tőled, hogy a párkapcsolat és a házasság egyenes út a temetőbe.

– Ha megismered az igazit, akkor könnyen megváltozik a véleményed – zárta le a témát Draco. Fester szavai között tekergőző mérges kígyók visszavonulót fújtak, majd Draco megadta a kegyelemdöfést: – Azonnal megváltoznak az érzéseid és egyszerűen tudod, hogy ő az.

Hermione megborzongott, annyira szerette volna, ha ezek a szavak igazak lettek volna. Megrémítette a tudat, hogy mennyire vágyik erre. Vajon mi lehet a valóság? Draco mosolya és szürke szeme nem árult el semmit sem, és ez cseppet sem nyugtatta meg. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy valaki szeresse és fontos legyen valakinek. Azt szerette volna hinni, hogy ez tényleg egy igazi randevú és nem egy apró segítség, amivel Malfoyt előnyhöz juttatja a munkájában.

Az asztaltársak – természetesen Festert kivéve – mind mosolyogva tekintettek rájuk.

– Örülök a boldogságuknak, Draco. A társaink szilárd alapokon nyugvó családi élete fontos számunkra – szólalt meg az eddig csendben hallgató Bertold.

Draco elégedetten dől hátra a székben. A vetélytársa kínosan fészkelődött a székében és villámokat szórt a tekintete. Hermione csak mosolygott és lassan feloldódott benne a kezdeti merevség. Mindenkit elbűvölt a társaságban élves eszével, finom szarkazmusával és kitűnő humorával. Csodálatos volt őt figyelni, ahogy főnökei feleségei vele együtt nevetnek, főnökei pedig el vannak ragadtatva tőle.


Ő pedig… iszonyatosan vágyott rá, kívánta. Egyetlen egy perc sem maradt meg benne a gálából, sem a díjátadóból. Végig csak a boszorkányt figyelte. Már az első pillanatban, amikor meglátta, úgy érezte, mintha kupán vágták volna egy vázával. Az egyszerű fekete selyemruha ahelyett, hogy visszafogottan elegáns lett volna, őrjítően szexi volt, ennél izgatóbb nem is lehetett volna. Rásimult a testére, sejtetett minden érzéki formát, alig bírta megtartóztatni magát, hogy ne érjen hozzá. A csodálatos mogyoróbarna hajzuhatag szabályos csigavonalban omlott hátára, amibe legszívesebben beletúrt volna. Hermione egyszerre volta tűz és a jég, a menny és a pokol számára. Olyan energiák cikáztak körülöttük, hogy képtelen volt neki ellenállni. Egymáshoz simult a térdük az asztal alatt, mintha égette volna a ruhán keresztül is ez az apró érintkezési pont. Noha nyugodtan hallgatta a társaság elmélkedését, nevetését és olykor be is kapcsolódott kedélyes társalgásba, egyetlen egy dolog járt a fejében.

– Drágám – szólalt meg végül –, ideje indulni, már késő van.

– Most kezdünk csak belelendülni – mosolyodott el kajánul a boszorka, aztán felemelte a koktélos poharát. – Hölgyek, még egy kört?

A boszorkányok felszabadult nevetése betöltötte levegőt. Draco kedvesen megérintette Hermione kezét és finoman végigsimította a tenyerét.

– Örülök, hogy jól érzed magad. Viszont én alig várom, hogy ágyba kerüljünk. – Az asztal férfi társasága vette a célzást. Hermione ajka résnyire szétnyílt a burkolt mondandó hallatán, de igyekezett zavarát palástolni. A férfiak halk nevetését hallva még el is pirult.

– Valóban későre jár – szólalt meg Armando is. – Ideje asztalt bontanunk és hazamenni.

Elköszöntek egymástól, aztán elindultak kifelé a teremből. Kint hideg levegő csapott az arcába, ösztönösen összefonta karjait a mellei alatt és igyekezett nem átadni magát a reszketésnek. Mielőtt még Hermione megszökhetett volna Draco szorosan mellette volt.

– Mi lenne, ha elmennénk valahova? – kérdezte hirtelen. Hermione oldalra fordította a fejét és egyenesen belenézett a viharszürke tekintetbe.

– Mikera gondolsz? Ha valóban olyasmit forgatsz a fejedben, amire utaltál…

– Ha már ilyen szépen kiöltöztünk táncolhatnánk egyet.

– Komolyan mondod? – nézett rá Hermione és mindketten megálltak egy pillanatra.

– Gyere velem! – mondta halkan, majd lágyan megfogta a boszorka kezét és a karjára fonta. Gyengéd volt és a szürke szeme sejtelmes fénnyel csillogott. Hoppanáltak. Hermione nem tudta, hogy hova, de bízott benne. Draco megfogta a kezét és elindult vele az ösvényen. Virágos tiszta, friss illata szállt a levegőben. Szerencsére a térkő borította a kacskaringós utat, így nem kellett félnie, hogy a cipője belesüppedt a földbe.

Egy kivilágított kerthez értek. A boszorkány szája egy pillanatra kinyílt a csodálkozástól. Nem messze egy kis patak csörgedezett. Annyira összhangban volt minden egymással, hogy egyszeriben magával ragadta az egész hely bája.

– Mégis miféle hely ez? – kérdezte Hermione, de még mindig nem engedte el Dracót.

– Itt lakom, abban a házban – vonta meg a vállát a férfi és az üvegtáblákból felépített ház felé mutatott. Csendes, ugyanakkor magányos hely volt. Egy igazi kis édenkert, mégis annyira üres és némiképp mesterien szép. Jól esett itt lenni, végre megszabadultak a feszélyező társaságtól. – De nem túl gyakran fogadok itt látogatót.

– Akkor engem miért?

– Mert te különleges vagy – búgta kedvesen. – Veled… nem is tudom… mindig őszinte tudok lenni. Nem kell másnak mutatnom magam, mint ami valójában vagyok.

– Bókolni akarsz nekem?

– Rosszabb.

– Igen?

– Le akarlak venni a lábadról – mondta a férfi és magához húzta nőt. Csettintett egyet, majd lágy zene szólalt meg valahonnan. Finoman átkarolta, aztán lassan táncolni kezdtek. – Itt most sokkal nyugodtabb minden.

– Szóval a gála csak ürügy volt?

– Nem – rázta meg a fejét a varázsló. Miközben elővette a pálcáját és pár suhintással még szebbé varázsolta a kertet. – De amikor megláttalak ebben a ruhában, mintha gyomorszájon vágtak volna. Csak rád tudtam gondolni egész este és már nem bírtam tovább ottmaradni.

– Kezdek komolyan zavarba jönni – suttogta a boszorkány. A férfi csak mosolygott, aztán még közelebb húzta magához. Magabiztosan vezetette, minden lépése tökéletes és hiba nélküli volt. Hermione úgy érezte magát, mintha valóban ő is jól táncolna, pedig rémesen botlábú volt. – Nem igazán értem ezt az egészet.

– Ha nem érzed azt, amit én, akkor kérlek, ne most mondd ki. Szeretném kiélvezni ezt a pillanatot – mondta halkan Draco. – Egyszerűen csodálatos vagy. Egész este le sem tudtam venni a szemem rólad. Mindenkit elbűvöltél.

– Nem tudom, mit érzek – válaszolt egy kicsit félszegen. – Te egy Malfoy vagy…

– Te pedig egy Granger. Hol itt a probléma? – mosolyodott el a férfi szélesen. – Már nem kell attól félned, hogy valami gorombaságot mondok neked vagy megátkozzuk egymást.

Még jobban magához húzta a nőt, ahogy összeért a testük Hermione összeráncolta a szemöldökét. Draco nem bírta megállni mosolygás nélkül. Lassan már kezdte visszavonhatatlanul megszeretni ezeket az apró gesztusokat. Annyira aranyos volt így, ártatlan és bájos. Mindketten a zene ütemére mozogtak. Draco remekül táncolt, Hermionénak pedig nem volt más dolga, mint követni őt.

– Nem értem miért vagy ennyire… Miért érdekellek egyáltalán? – kérdezte végül.

– Kedvellek – mondta és megvonta a vállát. – Nagyon kedvellek.

– Van annyi boszorkány, aki rád van kattanva. Miért nem őket üldözöd?

– Azért, mert egyik sem érdekel – sóhajtott nehezen. – Kinőttem már abból, hogy könnyű prédákra vadásszam. Rajtad nem tudok kiigazodni. Egyszerre megőrjítesz és ingerelsz. Annyi ellentmondást látok a barna szemeidben és minden tudni akarok rólad. Nemet is mondhattál volna. Mégse tetted. Miért?

– Lehet csak tudni szerettem volna, hogy milyen őrültséget csinálni – magyarázta a boszorka, majd fejét Draco vállára hajtva ringatóztak a zene dallamára.

– Őrültség? Fantasztikus, nem?

– Ez nem őrültség. Túlságosan is normális.

– Szóval valami izgalmasabbra vágysz? – Hermione felkapta a fejét és pirulva a varázsló csillogó szemébe nézett.

– Nem tudom – mondta halkan. Draco gyengéden felemelte az állát és tekintetük egy hosszú pillanatig egymásba kapcsolódott. Annyira egyszerű volt és egyszerre tökéletes. Ajkuk összeért és ők lassan átadták magukat a perzselő forróság érzésének.

Úgy érezték, mintha megállt volna az idő egyetlen katartikus pillanatban. Lelkük szárnyra kapott és szabadon szárnyalt egyre feljebb és feljebb. Csodálatos, borzongató, érzéki vibrálás járta át a testüket, amiből egyre többet és többet akartak.

Draco természetes magabiztossággal fonta karjait Hermione karcsú dereka köré, soha többé nem akart mást csókolni csak őt. Elcsavarta a fejét ez a boszorkány, megrészegítette az illata, élvezettel simította végig a finom, puha bőrt. Akarta őt őrülten és tudta, hogy ezt nem csak ő érzi. A tavaszi mámorban lebegve nem is érezhette volna magát boldogabbnak. Mindketten szaporán vették a levegőt, miközben megszakították a csókot. Összekulcsolt kézzel, egymáshoz érintett homlokkal, csukott szemmel álltak, de nem engedték el egymást.

– Ugye tudod, hogy ezzel minden megváltozott – szólalt meg Draco halkan.

– Csak akkor változik meg, ha én is úgy akarom – mondta Hermione és kinyitotta a szemét. Draco szürke szeme vágytól ködösen nézett vissza rá.

– Hidd el nekem, hogy úgy akarod!

– Ez csak vágy, semmi több…

– Komolyan ezzel áltatod magad? – Mielőtt a boszorkány válaszolt volna újra megcsókolta. – Biztosan valami nem csinálok elég jól, hogy ha még mindig kételkedsz.

– Nem erről van szó. Félek.

– Mitől? Mondd el nekem, kérlek!

– Ettől az egésztől. Őrültség, amit teszünk – magyarázta félénken. – Én…

– Ne gondolkozz rajta! – súgta Draco kedvesen, majd újra megcsókolta. Csodálatos és felemelő volt újra, amitől a lábujjáig beleborzongott. Ahogy a férfihoz simult és beletúrt a tejfölszőke hajzuhatagba egyszerűen csodálatosan érezte magát. Jó volt, túlságosan is jó, nem akarta őt elengedni.

– Maradj itt velem ma éjjel! – kérte a férfi kedvesen.

– Nem lehet.

– Csak aludj velem, nem kell semmit sem tenned. Talán még párszor megcsókollak. Nem, biztosan meg foglak csókolni, de ma este nem akarok tőled semmi mást. Csak ölelést és csókokat. – Hermione válaszolni akart, viszont Draco az ajkára tette az ujját. – Nem mondhatsz nekem nemet.

A boszorkány csak sután bólintott egyet aztán hagyta a férfinak, hogy bevezesse az üvegfalú házba, aztán a hálószobába. Borzongott még mindig, és egyszerűen hiába akart ellenkezni, valahogy már nem talált eléggé nyomós indokot rá. Mikor beértek a szobába, a férfi gyengéden végigsimította Hermione arcát. A holdfényes félhomályban most, mintha teljesen másnak látta volna; nyíltnak, őszintének és különlegesnek. A szürke szempár most beszédes volt és olyan könnyedén olvasott benne.

Draco elmosolyodott, amikor egy határozott mozdulattal magához húzta a boszorkányt. Olyan csodálatos volt, alig várta, hogy hozzáérhessen, de tudta, hogy ez még nem a megfelelő pillanat. A lelke ujjongott, amikor a karjai közt tudhatta őt. Mindketten ruhástul feküdtek a hatalmas franciaágyon. A varázsló óvó ölelésébe vonta a boszorkányt, és újabb elsöprő csókot váltottak. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz ezen az éjszakán, nem említettek egyetlen egy kétséget sem, nem féltek a holnaptól. S egymás karjaiban találta meg őket az álom.
hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Jul 31 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális