A fagyöngy alatt

Az Arany Szarvas az egyik legnépszerűbb fogadó, bár és étterem volt az Abszol úton és minden szempontból felkészült az ünnepre; fenyő girlandok, masnik, égők, üveggömbök, gyertyák, magyalágak és néhány fagyöngykoszorú díszítette a helyet. Decemberben a forgalom egyszeriben megduplázódott és a tulajdonos elégedetten törölgethette a poharakat a bárpult mögött, miközben az áhított nyüzsgést hallgatta. Magas, termetes alakjával mindig is kitűnt a tömegből és szívélyes, kedves modoráról messze ismert volt, szerették az emberek és szívesen jártak hozzá. A Foltozott Üst után az Arany Szarvas volt a legnépszerűbb hely az Abszol úton, de mindehhez kemény munkára volt szükség, éjszakákig tartó robotra, de mára minden áldozat meghozta a gyümölcsét. Szinte minden asztala foglalt volna és csak úgy özönlöttek, mintha vendégváró varázsital bugyogna a kandalló vidáman táncoló lángnyelvei fölött.

Kint fagyos volt az időjárás, esett a hó és nagyon sokan megkívánták a fahéjas, citrusos különlegességet, aminek titkos receptjével egyedül Lou King - a tulajdonos - büszkélkedhetett, aki vidáman, magában mosolyodva rendezgette a szalvétákat. Persze közben óvó szeme mindig az öt pincér boszorkányon volt, akik fürgén araszolva tálcákat lebegtetve szlalomoztak az asztalok között. A rádióból karácsonyi zene szólt és Lou nem állhatta meg, hogy be ne kapcsolódjon és dúdolva folytatta tovább a munkát.

Hideg légáramlat süvített végig a helyiségen, amikor valaki ismét kinyitotta az ajtót. Néhány hópehely is beszabadult ekkor, ám nagyon gyorsan elolvadtak. Egy nagykabátba és piros sálba burkolózott fiatal nő alakja bontakozott ki a rengeteg ruha alól. Elgémberedett kezeit morzsolgatva indult el a bárpult felé. Lou elmosolyodott. Hermione Granger hidegtől pirosas arccal ült le az egyik székre.

– Szervusz, Hermione! – köszönt a férfi barátságosan, majd egy pálcaintéssel kirakott még néhány karácsonyi égőt a kirakatba.

– Szia, Lou! – viszonozta Hermione a köszöntést, miután végre kibújt a kabátjából. A varázsló mindig is kedvelte az éles eszű boszorkányt, aki néha napján még segített megoldani a rúnákból álló kedvenc keresztrejtvényét és mindig remekül elbeszélgettek. De most valami nem volt rendben a boszorkány megszokott vidámsága most valahogy elmaradt. – Lou, mentsd meg az életem, kérlek!

– Mi történt? – kérdezte aggódva, majd letette a korsót és a vállára hajította a hófehér törlőruhát, ami rögtön felpattant és törölgetni kezdete a mahagóni bárpultot.

– Borzalmas napom volt – kezdte a boszorkány egy nagy sóhaj kíséretében. – Látod a hajam? Tiszta csillámpor. George Weasley megátkozta a pizsamámat és most az egész lakásom úszik a csillámporban. Ha ez nem lett volna elég, akkor összetörtem a bögrémet, majdnem elütött a Kóbor Grimbusz és majdnem megöltem Madam Neptunust.

– Melyik bögre volt?

– Amin Csámpás volt. – A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Sosem értettem, hogy miért teszik a halott macskák képét a bögrékre az emberek – csóválta meg a fejét Lou. – Biztos ez valami mugli dolog lehet.

– Jaj, Lou! Ne kezdjük ezt megint! Csámpás akkor még élt. Nem fogok megszabadulni az emlékétől.

– Örülök, hogy nem azt a bögrét törted el, amit tőlem kaptál tavaly karácsonyra – mondta végül mosolyogva. – Azt nem élném túl.

– Aha… De azért több szörnyűség is történt velem – jegyezte meg Hermione fáradtan. – Ernie komolyan mondom, vehetne végre egy jobb szemüveget, majdnem elsodort, amikor kereszteztünk egymás útját.

– Minek vegyen? Jövőre úgyis nyugdíjba megy.

– Minden évben ezt mondja – csóválta meg a fejét. – Meg sem kérdezed mi történt Madam Neptunus-szal?

– Nos Madam Neptunus egy önző, vén, zsugori szipirtyó. Nem lett volna kár érte, ha végre alulról szagolgatná a mandragórákat.

– Oh, ez igazán csodálatos, hogy ezt gondolod, így már jobban érzem magam – húzta fel az orrát Hermione mérgesen. – Iszonyatosan megijedtem, tudod? Egyedül voltam a boltban, mert Mrs Watts elment a fiának ajándékot venni és nekem kellett kimérnem a gyógynövényeket. Éppen az árnyékgyökeret akartam lemérni a mérleggel, amikor megbotlottam és elcsúsztam a padlón. Persze egy darabka kicsúszott a kezemből és egyenesen Madam Neptunusz szájában landolt. Elkezdett fuldokolni… de megmentettem. Nagyon ijesztő volt.

– Mindig is nagy szája volt – jegyezte meg Lou. – Ne haragudj, Hermione, de nem tudom sajnálni! Egy héten keresztül lopta a bűvös bizsere kuglófot, amit én készítettem. Akkor füleltem le, amikor két cincogó muffint próbált belegyömöszölni a táskájába. Persze aztán azzal védekezett, hogy ő csak egy szegény boszorkány… Mesebeszéd, én mondom! A múltkor hallottam, hogy a férje tonnaszám hagyott rá galleont. Szóval megérdemelte!

– Nem szép valakinek a halálát kívánni – fedte Hermione. – Nem gondolhatod komolyan.

– Oh, hát az árnyékgyökér nemcsak az árnyékba taszítja?

– Nem igazán.

– Milyen kár… Oh, ho, hó, tudom, már mire megy ki a játék! Az ártatlan pofikád mindig megtéveszt, de valójában te egy ördögi boszorkány vagy. – Hermione kérdőn felvonta a szemöldökét. Lou karba fonta a kezét és jóízűen felnevetett.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz.

– Dehogyisnem! Többet szeretnél, mint egy forró fahéjas téli álom italt és a szokásos mazsolás kuglófot.

– Talán.

– Mondjuk egy jó kis menüt?

– Jól hangzik – bólogatott Hermione. – Egy kis leves, egy főétel. Isteni lenne.

– Tudod, hogy mi a szabály.

– Jaj, Lou… Hiszen segítettem neked, amikor sürgősen rozmaringra volt szükséged.

– Meg is háláltam egy kis kuglóffal.

– Kérlek, Lou…

– Mondd csak ki! Mindenki tudja, hogy karácsony előtt mekkora a forgalom és…

– Aki egyedül jön, annak nincs asztal – vágott egy fintort csalódottan a boszorkány.

– Pontosan – vágta rá diadalmasan a férfi és karba tette a kezét. – Sajnálom, Hermione, de ha egyszer engedek, akkor mindenki a nyakamra fog járni.

– Ugyan, Lou! Csak egyszer tegyél kivételt velem, kérlek! – esdekelt a boszorkány és nagy barna szemeit a férfira emelete. A varázsló egy pillanatra elgyengült, de aztán újra megkeményítette a vonásait.

– Én vagyok olyan lágyszínű, mint a muglik odakint a főutcán.

– Na, igen. De fel annyira se csinálnak jó ételt, mint amilyet Mary.

– Ha akarod, akkor a nőegyletes boszorkány között van még hely. – Azzal egy hátsó asztalra mutatott, ahol egy fél tucat idősebb hölgy teát kortyolgatott és élénken a kötésről beszélgetett. Egyforma kitűzőik valóban arról árulkodtak, hogy egy szervezethez tartoznak. Hermionénak megint fintorra húzódott a szája, aztán visszafordult Louhoz.

– Nagyon vicces. De nem fogod megint azt játszani velem, mint a múltkor.

– Miért? Nagyon helyes volt az az öreg néni.

– Nincs kedvem megint kerti törpék képeit nézegetni. Inkább ülök bűzös Meril mellé, ha lehet választani.

– Ő ma már evetett nálunk. Mellesleg hozott valakit magával.

– Oh, ilyen az én szerencsém – sóhajtott ismét Hermione. – Semmi sem jön ma össze.

– Miért nem mész oda az idős hölgyekhez? Talán megtörténd a jeget, ha megmutatnád nekik a halott macskád képét. – A varázsló felettébb kedvelte ezt a helyzetet és élvezte, ahogy a boszorkány szája még egy fintorra húzódik.

– Nem vagy vicces.

Ekkor újra kinyílt az ajtó, és ezúttal is egy rendszeres törzsvendéget fújt ide az északi szél. Draco Malfoy úgy lépett be az Arany Szarvasba, mintha hazamenne. Intett pár ismerősnek, akik éppen az ebédjüket fogyasztották, aztán elindult a bárpult felé. A kabátjára tapadt havat varázslat szárította fel és úgy nézett ki, mintha enyhe őszi szélben sétált volna. A varázsló hosszú, magabiztos léptekkel közeledett, miközben hanyagul megszabadult a kabátjától és egy laza mozdulattal a karjára vetette. Hermione pedig gondolatban Merlint átkozta, amiért útjaik keresztezték egymást a világ talán legönzőbb mágusával.

– Lou! – üdvözölte kitörő örömmel a férfit Malfoy, és úgy, mintha észre sem vette volna a boszorkányt, akit majdnem lesodort a bárszékről a kabátjával. Aztán végül nagy kegyesen szürke tekintetével Hermione felé nézett. – Üdv Granger!

– Malfoy – köszönt, majd felhúzott orral az itallapot nézegette.

– Hűű itt hirtelen hidegebb lett, mint kint – nevetett Lou. – Ennyi év után sem tettétek félre az ellenségeskedést?

– Ugyan miről beszélsz? – vonta meg a vállát Malfoy. – Grangerrel mi mindig imádunk találkozni, vagy nincs igazam?

– De, persze, hogy így van. Főleg, amikor feldöntötted az ugróbabot – fintorgott a boszorkány. – Egész hajnalig kellett őket hajkurásznom, mire mindegyik meglett.

– Ha ez vigasztal, akkor aznap este a bűntudattól egyáltalán nem aludtam – vigyorgott a férfi.

– Aha – mondta, majd tüntetően elfordította a fejét.

– Hideg van kint – váltott témát Lou.

– Valóban így van. Mondd, csak van még Mary húsleveséből? – tette fel a kérdést kertelés nélkül Draco. Hermione erre felkapta a fejét.

– De még mennyire – bólintott a büszke tulajdonos. – Ebben a hónapban tizenkét üstnyit adtunk el belőle. Egyszerűen fantasztikus. Sosem marad belőle.

– Marynek arany pálcája van – jegyezte meg Draco. – Ugye, hogy nem bántad meg, amikor beajánlottam?

– Egyáltalán nem. De te mindjárt meg fogod bánni a következő kérdésedet.

– Miről beszélsz? Nem akartam semmit sem kérdezni.

– Persze, hanem egyből leülni ahhoz az asztalhoz hátul – tette karba kezét a férfi és kihúzta magát. Testesebb, erősebb és nagyobb volt, mint Draco, ráadásul remekül bánt a pálcával is, így Malfoynak esélye sem lett volna elérni az asztalt.

– Lou, egyszer tehetnél kivételt. – Hermione eközben egészen jól szórakozott. – Megszereztem neked Maryt, pedig Tom is pályázott rá.

– Én meg bemutattalak Estellnek.

– Zsákutca volt.

– Nem én csorgattam után a nyálam. – A boszorkány eközben már kezdett rázkódni a nevetéstől. – Egyet megtanultam apámtól, Merlin nyugosztalja, soha ne legyél adósa senkinek.

– Ehetnék a bárpultnál is – próbálkozott a varázsló. Lout azonban semmi sem puhította meg.

– Miért nem ültök be oda hátra ti ketten fiatalok. – Draco és Hermione összenéztek és egyszer válaszoltak.

– Az teljesen kizárt.

– Miért? Így mindketten meg kapnátok, amit akartok.

– Gyomorideget ebédre? – kérdezte Hermione. – Köszönöm, de elég volt Malfoyból annyi, amit Roxfortban el kellett viselnem belőle.

– Micsoda nagy szavak – horkant fel Malfoy. – Szent Grangert elviselni sem volt egyszerű. Mondd csak elmúlt már az ínhüvelygyulladásod attól a sok körmöléstől és jelentkezéstől?

– Miért nem dobod ki a hidegre, Lou? Szívességet tennél vele mindenkinek – jegyezte meg a boszorkány.

– Én jól szórakozom – kuncogott a varázsló elégedetten.

– Elvihetnék egy adag menüt? – próbálkozott Draco.

– Te is tudod, hogy decemberben senki sem vihet el semmit – morogta Hermione mérgesen.

– Nem téged kérdeztelek.

– Nyomás! Mindketten menjetek a hátsó asztalhoz és üljetek le! – csattant fel Lou, majd kihúzta magát. A két fiatal idegesen mosolygott, de nagyon gyorsan elindultak a leghátsó boksz felé, ami azon kívül, hogy mindenkitől távol volt, még iszonyatosan kényelmes is volt.

– Magadra haragítottad – jegyezte meg Malfoy.

– Persze az én hibám – tette karba kezét durcásan. – Biztosan az én kisugárzásom bosszantotta fel.

– Egyre gondolunk. Egyébként nem túl nagy öröm veled ebédelni.

– Nekem sem. Különben sem akarok megint találkozni veled, sehol sem. Kerüld el a boltot, ahol dolgozom!

– Azt hiszed, hogy örömömben megyek oda? – emelte fel a hangját a férfi. – A bájitalhoz kerestem hozzávalókat, amiket a vizsgámra le kell adnom.

– Csak nem bájital mester akarsz lenni?

– És ha igen? Mi ebben a rossz? Egy volt halálfalóból nem lehet jó ember? – Hermione válaszra nyitotta a száját, de aztán inkább vett egy mély levegőt.

– Nem akartam… Nem akartalak sértegetni – mondta ki végül fáradtan. – Csak most… Nincs túl jó napom.

– Nem fogunk lelkizni!

– Persze, hogy nem. Neked miért önteném ki a szívem?

– Milyen igaz – vigyorodott el Malfoy, aztán vett egy mély levegőt. – Túl öreg vagyok én már ehhez. Mi lenne, ha nem marnánk egymást? Fáradt vagyok, egy nap múlva karácsony és nem akarom ezt az évet úgy zárni, hogy pipa vagyok valakire.

– Én sem – bólogatott beleegyezően Hermione. – Nem nagydolog. Egy asztalnál ülünk, ebédelünk, aztán ki-ki megy a maga útján.

Ekkor felbukkant két tányér gőzölgő leves. Mindkettőjük szeme felcsillant és mikor a felséges illatot magukba szívták, egyszerűen mintha mindketten kéjes sóhajt hallattak volna. Draco megfogta a kanalat és mohón belekanalazott a gazdag húslevesbe, aminél mennyeibbet soha nem kóstolt. Anyjának biztosan nem tetszett volna, hogy ide jár, hiszen a házimanók főztjét senki sem múlhatta fölül. Azonban az ifjú Malfoy most biztosan ellenkezett volna. A gőzölgő aranysárga folyadék pontosan olyan volt neki, mint egy színtiszta bájital. Elvarázsolta, elbővülte és függővé tette.

Hermione elegánsan egy apró kanállal evett csak először, de amikor ízlelőbimbói megérezték a csodálatos ízek harmóniáját, egyszerűen nem bírt ellenállni. Ha nem fogta volna vissza magát, akkor szégyentelenül nyögött volna fel. Ilyet csak itt, az Arany Szarvasban lehetett kapni. Minden szempontból egyedülálló, harmonikus és felülmúlhatatlan elixír. A karácsonyi fények, mintha barátságosabbak lett volna hirtelen, mintha érezte volna az ünnepi hangulatot, amit már évek óta csak félresöpört.

S tudta, hogy a vele szemben ülő Malfoy is hasonlóképpen érez. Lopva a varázslóra pillantott, ahogy arca sokkal kisimultabb lesz, már nem fogja olyan görcsösen a kanalat. Élvezettel fogyasztja fenomenális főzetet, ami ugyan csak egy levesnek álcáztak, de mindketten tudták, hogy sokkal, de sokkal több ennél. Percekig egyetlen szavukat sem lehetett hallani, csak az evőeszközök halk koccanását a kerámiatányérban. Végre felengedett a görcsös feszültség, már nem fájt annyira a háta. Az étteremben nyüzsgők zaja egyáltalán nem zavarta már, észre sem vette a seprűért nyavalygó kis varázslót vagy a bömbölő csecsemőt. Úgy tűnt, mintha egy zajszűrő burok venné körül őket, ami minden nem kívánt eseményt kiszűrt volna. Csak az ízekre voltak képesek koncentrálni.

A melegség minden csontjukat átjárta, felmelegítette a hidegben elgémberedett tagjaikat, a lábujjtól egészen a fejtetőig. Önmagában is tökéletes, lélegzetelállító, harmonikus étel mindkettőjüket némává tette, mintha egyszeriben megnyugodtak volna, mintha a problémákat elkendőzte volna egy finom gőzfátyol. Aztán mindketten a tányér aljára értek. Elfogyott a frenetikus, szédítő elixír. Elégedetten felsóhajtottak és hátradőltek a boxban. Soha nem érezték még ennyire elégedettnek magukat.

– Merlin az égben! – szuszogta Draco egy kicsit bágyadtan. Erre vágyott. Reggel is kis torokfájással ébredt, de most biztos volt benne, hogy minden baj egy tál levessel végre elmúlt és végre megkönnyebbülten lélegezhetett fel.

– Tudom. Ez fantasztikus volt. – Hermione egy mosollyal nyugtázta a férfi kijelentését. Ennyire elégedett még nem volt mostanában, végre eltűnt a mardosó éhség és átvette a helyét valami egészen más.

– Nincsenek rá szavak. Nem eszem túl gyakran belőle hátra függő leszek, de ezek után gyakrabban fogok ide járni. – Valóban így volt. Draco még soha nem volt ennyire őszinte, főleg nem egy olyan boszorkánnyal, akivel soha nem tudta, hogy hányadán áll.

– Megértelek. Még anyukám sem tud ilyen ízletes levest készíteni – mondta egy sóhajt kíséretében. – Bár meg tudnám tanulni.

– Különleges – szólalt meg Draco, aztán valamiért elkezdett beszélni. – Az utóbbi időben többször is jártam ide, megkóstoltam, néha vittem is el belőle, de nem tudtam rájönni a receptre. A Mágus Akadémián minden bájitalt színről, illatról, állagról felismerek, mégis ez kifog rajtam.

– Talán nem is kellene kísérletezned – javasolta Hermione és végre lazított egy kicsit. Kényelmesen hátradőlt a puha, bársony háttámlának és elégedetten sóhajtott egyet. – Én szeretek ide járni. Jó a hangulat és remekül főznek.

– Kérdezhetek valamit? – Draco felkönyökölt az asztalra és fejét oldalra döntve figyelte a boszorkányt.

– Persze – vonta meg a vállát a boszorkány, majd karba fonta a kezét.

– Miért csillog a hajad?

– Oh, a francba, azt hittem mindet eltűntettem… George Weasley szerint vicces, ha egy boszorkány pizsamája mindent csillámporba borít. Egész reggel ezt sikáltam. – A szokásos szarkasztikus riposzt helyett Draco most egy fél mosollyal válaszolt a boszorkánynak:

– A barátaim egyszer megbűvölték a pizsamámat és reggelre összecsomózta magát az ujja. Egy órámba került, hogy kiszabaduljak. Azóta pólóban és rövidnadrágban alszom. – Hermione elmosolyodott. Ez volt talán a legemberibb pár mondat, amit Dracóval váltott ismeretségük alatt. Közben meghozták a főételt, ami nem volt rájuk olyan nagy hatással, mint a leves, de vidáman fogyasztották el a barna mártásban fürdő, omlós hússzeleteket és zöldköretet. Az ebéd elfogyasztása után, mindketten elégedetten dőltek hátra.

– Lassan indulnom kellene – szólalt meg Hermione. Még rengeteg dolga volt és egyáltalán nem maradhatott tovább. Mrs Watts keménykezű boszorkány volt, nem tolerálta a késést és a végsőkig dolgoztatta őt. Szüksége volt az állásra, míg be nem fejezi a gyógyítói képzést.

– Nekem is mennem kell – nézett rá az órájára Draco. Egyszerre álltak fel és öltötték magukra a kabátjukat, aztán elindultak az ajtó felé. Lou mosolyogva intett nekik, de a két fiatal még mindig némileg neheztelt rá, amiért egy asztalhoz ültette őket, azonban mindketten illedelmesen elköszöntek. De amikor Draco megfogta a kilincset éktelen csilingelés hangzott a feje fölött. Annyira meglepődött, hogy megtorpant és Hermione majdnem nekiesett. A boszorkány a férfi karjába kapaszkodva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.

– Mi a fene ez? – kérdezte Malfoy mérgesen. Mindketten a fejük fölé néztek és akkor vették észre: több tucat zöld növényt akasztottak fel a bejárat fölé, girlandként kígyóztak hosszú sorban a gerendán és karácsonyi dekorációval egybe fonódva.

– Fagyöngy, fagyöngy – harsogta az egyik piros masnival és csengettyűkkel felszerelt fagyöngycsokor, amit az ajtó fölé akasztottak. Dracónak megfeszült az állkapcsa. Megint csak belesétált Lou egyik szellemes tréfájának kellős közepébe. Nagyon jól tudta, hogy mit jelent a fagyöngy és esze ágában sem volt Grangerrel nyálcserét megejteni alatta. De a szemtelen, megbűvölt növény nem hagyta annyiban, éktelen hangon rákezdte: – Csókot, csókot!

– Na persze. – Draco csak megforgatta a szemét. – Nem érek rá ilyen hülyeségekre.

– Gyerünk, Draco! – unszolta nevetve Lou. – Nem mered megtenni.

A férfi szemei megvillantak, de nem szólt vissza semmit sem. Hermione és a szürke szemű varázsló egymásra néztek, aztán jelentőségteljesen el fintorodtak.

– Kösz, Lou, de ezt azt hiszem, kihagyjuk – mosolygott a boszorkány.

– Én is így gondolom – helyeselt Draco. – Boldog karácsonyt! Majd találkozunk az ünnepek után.

Majd kinyitotta az ajtót és Hermionéval a nyomában kilépett a viharos szélbe, ám eközben az fagyöngycsokor leugrott a szegről és a nyomukba szegődött, aztán egyre durvábban ordította a csókot követelő szöveget.

– Ezt nem hiszem el – morogta Draco. – Mindjárt megátkozom.

– Nehogy, mert akkor még hangosabban fog ordítani – figyelmeztette.

– Miért gondolod?

– Tavaly már megjártam vele – vonta meg a vállát Hermione és még szorosabban beleburkolózott a sötétrózsaszín sáljába. A hópelyhek most már megszelídülve hullottak és karácsonyi dekorációk és fények most még szebbé tennék az Abszol utat.

– Mit javasolsz?

– Fussunk, akkor nem ér minket utol.

– Csókot, csókot, csókot! Fagyöngy, fagyöngy – ordította továbbra is a csokor, aztán felpattant a varázsló vállára és elkezdett tovább kiabálni, majd jó néhány suhintást mért a férfi fejére.

– Szedd már le rólam! – morogta a férfi. Néhány járókelő egy pillanatra megállt és nézte a groteszk jelenetet.

– Ha hadonászol csak egyre rosszabb lesz. – Hermione elővette a pálcáját.

– Azt mondtad, nem lehet megátkozni.

– Más ötletem nincsen.

– Csókot, csókot, csókot, csókot, csókot – folytatta tovább a fagyöngy, majd a levegőbe röppent és éktelen csörömpölésbe kezdett.

– Én ezt nem hallgatom tovább! – Draco megforgatta a szemét, aztán egyetlen gyors mozdulattal magához rántotta a boszorkány és megcsókolta. Nem az történt, amire számított, hanem valami sokkal rosszabb… Nem volt sem hányinger, sem utálat, csak egy egyszerű csók; kicsit borzongató, kicsit szokatlan, de valamiért mindkettőjükre hatással volt.

A varázsló erős szorítása ellenére ajka sokkal gyengédebb volt, mint azt Hermione gondolta volna. Draco meglepetten tapasztalta, hogy a boszorkány cseresznyepiros ajkának enyhe málna íze van, ő pedig rajongott a málnáért. A fagyöngy eközben csúfondárosan nevetett rajtuk, aztán elindult vissza az Arany Szavasba. Draco és Hermione elengedték egymást, aztán tettek pár lépést, hogy a lehető legtöbb távolság legyen köztük.

– Ez nagyon bizarr volt – szólalt meg először a boszorkány.

– Annyira nem – rázta meg a fejét Draco. – Nem lettek kiütéseim tőle.

– Nagyon vicces.

– Mennem kell, Granger! Nem értek rá tovább csőrözni veled – sóhajtott a férfi.

– Hidd el, én sem! – vágott vissza némileg sértődötten.

– Boldog ünnepeket, Granger!

– Boldog karácsonyt, Malfoy! – Aztán elköszöntek egymástól és az ellenkező irányba haladva indultak el az Abszol úton. Draco ajka mosolyra húzódott, amikor a csókra gondolt. Hermione pedig szórakozottan végighúzta a száján az ujjait. Felnézett az égre ahonnan megannyi hópehely hullott alá és még maga sem hitte el, hogy egy Malfoy megcsókolta. Az Abszol út fényeiben haladva végre ő is elmosolyodott.

hozzászólások: 1

by palmainé ildi @ 02 Jul 2023 02:31 am

Nem igazán happyend . Új megközelítés. Hamar elolvastam.