Karácsonyi bál

Zimankós decemberi este volt, nagy pelyhekben hullott a hó, karácsonyi fények gyúltak mindenfelé. Minden az ünnepről szólt, koszorúk, girlandok, égősorok díszítették az üzleteket, házakat. Karácsonyi ének szállt a szélben, nevetéssel, zsivajjal együtt. A nyüzsgő utcán egy nő próbált meg keresztülvergődni a tömegen, ami hömpölyögve haladt végig a járdán. A fiatal hölgy nyakát nyújtogatva kereste a rövidebb utat, piros talpú, fényes magas sarkúja ütemesen kopogott a macskaköveken. A felsóhajtott. Kicsit késésben volt, így a lassú haladás egyáltalán nem volt ínyére. A kerek orrú, fényesre tisztított cipő pedig szörnyen magas volt, néha még meg is bicsaklott benne a lába, már nem fordulhatott vissza, hogy lecserélje. Elszántan haladt előre, annak ellenére, hogy a jeges szél rendre hópelyheket sodort az arcába. Még a piros sál sem védte meg, amit igyekezett az arca elé húzni. Hermione Granger lóhalálában a Minisztérium éves karácsonyi és jótékonysági báljára igyekezett. Nem volt hozzá sok kedve, de Harrynek megígérte, hogy elmegy vele, így már nem bújhatott ki a feladat alól. Befordult a sarkon, s meg sem állt a Minisztérium bejáratáig.

Hirtelen megrohanták a színek, fények, zene és a forgatag. Majdnem elszédült a látványtól, jégszobroktól, díszektől, legalább négy hatalmas karácsonyfát látott, amik a mennyezetet verdesték. Ámulva figyelte a szikrázó, varázslattal bűvölt, csodálatos mesevilágot. Meleg hópelyhek hullottak fentről, s az arcán landoltak, ami jólesett a kinti, csípős hideggel szemben. Egy pillanatra tényleg nem tudta mi történik körülötte, rengetegen voltak, nem is számított ekkora érdeklődésre. Kellett egy perc, mielőtt még elnyelte volna a bálozók nevető tömege. Igyekezett mosolyogva minden ismerősnek visszaköszönni, de legszívesebben Harryvel találkozott volna, akit nem látott sehol. Kutató tekintettel figyelte a tömeget, amikor valaki megszólította.

– Hermione, itt vagyok! – Nagy kő esett le a szívéről, amikor meghallotta Harry hangját, tőle nem is olyan messze. Hermione megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán elindult felé.

A varázsló szívdöglesztő volt az öltönyében, nyakkendőben, ami mostanság divatos volt a varázslókörökben is. Mintha még a haját is igyekezett volna megzabolázni, s ez igazán jól sikerült. Hanyag elegancia – a boszorkánynak ez jutott először az eszébe, elmosolyodott, aztán megszaporázta a lépteit. Jó volt így látni, hónapok óta először érezte azt, hogy minden rendben van barátjával.

– Ne haragudj! – szabadkozott, majd megköszörülte a torkát. Lesöpörte magáról a hópelyheket. – Még gyorsan be kellett ugranom a boltba…

Igen, elmesélhette volna a harisnya esetet, de Harryt valószínűleg nem érdekelte volna, hogy az összes jó harisnyáját tönkretette, és lóhalálában vennie kellett egy másikat. Ráadásul egyszerűen képtelenség volt ebben a karácsonyi forgatagban haladni… és még vagy ezer akadály fel tudott volna sorolni, amiért nem ért ide időben.

– Semmi gond. Öt percet késtél, az még nem a világ – mondta a férfi elnézően. Elmosolyodott, Hermione sosem változik, gondolta Harry. – Különben is ezek a programok soha nem kezdődnek pontosan.

– Ennyit se szoktam késni, hiszen tudod. Megkaptad a jelentésemet? – váltott témát hirtelen. A férfi felnyögött, aztán megrázta a fejét és végül felsóhajtott. Tényleg vannak dolgok, amik soha nem változnak.

– Ma nem dolgozunk – rázta meg a fejét komoran a varázsló. Viszont gyerekkori barátja arcát látva, tudta, hogy szánnia kell erre pár percet. – De nem kaptam meg.

– Esküdni mertem volna, hogy odaadtam Christinának – harapott az ajkába Hermione. Kicsit káosz volt mostanság az irodában. A Bűbájelemző Főosztályon rengeteg volt a munka, kevés az ember, de mindent megtettek. Az auror parancsnoksággal együtt kellett dolgozniuk, olykor rázós ügyeken is. Minden fontos volt, azonnal kellett, és nem szabadott hibázni. – Ne haragudj, Harry! Már emlékszem, nem adtam oda neki, pedig ma kétszer is mennie kellett az auror parancsnokságra.

– Nem hozzám jött – válaszolt kurtán Harry, s kissé csalódottan. Hermione elmosolyodott, nem véletlenül hozta fel a témát. A varázsló most egy kis pírral az arcán inkább másfelé nézett, nehogy a szemébe kelljen néznie. Látszólag céltalanul a tömeget figyelte, viszont Hermionét nem ejthette át, valakit keresett.

– Mindegy. Karácsony után megkapod – szólalt meg a boszorkány, de tudta, hogy ebből barátja szinte semmit sem hallott.

– Rendben.

– Rengetegen eljöttek – harapott az ajkába Hermione, nem igazán bírta ezt a nagy tömeget. Úgy nézett ki az egész előcsarnok, mintha heringként akarták volna egyszerre az egész Minisztériumot bezsúfolni egy helyre. – Nem is gondoltam volna… Sokáig akarsz maradni?

– Nem sokáig – válaszolt Harry kurtán, de még mindig nem figyelt. – Szabad a kabátodat?

– Oh, köszönöm, nagyon kedves vagy. Észre sem vettem, hogy még mindig rajtam van.

– Miért vagy ennyire ideges?

– Nem szoktam bálokba járni. Olyan esetlen vagyok. És ez a cipő…

– Gyönyörű – dicsérte meg Harry, de igazából más kötötte le a figyelmét és valójában a dicséret sem Hermionénak szólt. Sőt már nem is hallotta, mit mond neki barátja. Éppen akkor lépett be az ajtón az a személy, akire várt. A szíve megdobbant, fájdalmasan, kínzón. Sötétlila ruhában, széles mosollyal és csillogó szemekkel, magabiztosan lépkedett az a boszorkány, aki hetek óta tetszett neki. Harry fájdalmasan felsóhajtott. Szökésbarna hajában a lágy hullámok olyanok voltak, mintha aranyszálalakkal szőtték volna körbe vagy csak a fények játéka volt? Nem tudta volna eldönteni. Nem ismerte túlságosan régóta, de mióta először meglátta, elvarázsolta.

Az ifjú auror úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Hirtelen kiejtette a kezéből Hermione hosszú kabátját, és legszívesebben elindult volna a lány felé, de a lábai nem engedelmeskedtek. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük Christinával. A boszorka elmosolyodott, de amikor meglátta Hermionét kissé elkomorult, elfordította a fejét, majd gyors léptekkel elindult befelé. A varázslat megtört, Harry pedig zavartan állt továbbra is a vörös bársony szőnyegen.

– Mi lenne, ha én vinném el a ruhatárba a kabátomat? – ajánlotta fel Hermione, miután Harry majdnem rálépett a kedvenc kabátjára. A férfi akár egy kábulatból ébredő nézett rá.

– Jaj, ne haragudj, Hermione… én csak…

– Láttam mi történt – érintette meg a karját kedvesen. – Inkább te nyugodj meg! Mi lenne, ha beszélnél vele?

– Kivel?

– A félszemű banyával a Seprűkarbantartási Osztályról… Mégis kivel? Christinával.

– Szóba se állna velem.

– Ha velem lát, el is hiszem. Mégis mit gondoljon? Miért jöttél velem?

– Mert a barátom vagy?

– Hogyne… Egy rendezvényre, mondjuk egy bálra az ember lány, fia a párjával szokott jönni, vagy az aktuális randipartnerével… Csak végső esetben jön valaki a barátjával. Különben is senki sem érti azt a barátságot, ami köztük van. Szerinted Christinának ez ennyire egyértelmű, mint nekünk?

– Nem tudom.

– Harry, kérlek! Menj és beszélj vele! Kérd fel táncolni vagy nem tudom…

– De hát nem hagyhatlak itt…

– Menj! Ha nem beszélsz vele, esküszöm, megharagszom. Ne puskázd el a lehetőséget, és ne hagyd, hogy Christina azt higgye, van köztünk valami…

– Igen, Potter, a csinos hölgynek igaza van. A lúzerek jönnek a barátjukkal – szólalt meg egy nagyon ismerős bariton hang Hermione háta mögött.

A lány lassan megfordult. Mégis ki lehetett mögötte? Ki lehetett más, mint a Veszélyes Varázslények Felügyeleti Osztály oszlopos tagja Draco Malfoy. A boszorkányt először nem is a férfi látványa, hanem az illata vágta mellbe. Kellemes volt, fűszeres, friss, férfias, amitől egy röpke pillanatra elbódult, de Draco mindig tudta, hogyan józanítsa ki. – Oh, Granger, meg sem ismertelek hirtelen. Nagyon csinos vagy.

– Nem kell a gúnyolódásod! – vágott vissza egyből. – Mi lenne, ha tovább mennél, és hagynál minket beszélgetni?

– Káprázatosan nézel ki – folytatta tovább a férfi a bókolást, mintha az előzőt nem érezte volna elég kifejezőnek. Hermione még mindig kissé furcsán nézett rá, mivel túlságosan is őszintének tűnt ezt a vallomás. – És miért ne jöhetnék ide köszönni nektek? Hiszen évek óta ismerjük egymást. És miért ne mondanám meg, hogy gyönyörű vagy, ha egyszer igaz?

– Hagyd ezt abba! – ripakodott rá a boszorkány, de nem látta értelmét további szócséplésnek, aztán Harryhez fordult. – Megyek a ruhatárba, később találkozunk.

– Rendben – mondta Harry. – Addig megkeresem az asztalunkat.

– Jó. – Azzal sarkon fordult és eltipegett.

– Hogy lehet ennyire kimért? Ezt nem értem, pedig kedves voltam vele – tette zsebére a kezét Draco és tanácstalanul felsóhajtott. A fekete hajú férfi felnevetett, majd ő is zsebre tette a kezét. Távolról úgy tűnhetett, hogy a két öltönyös varázsló baráti csevegést folytat, de igazából udvariasak voltak egymással.

– Most komolyan kérdezed? – szólalt meg végül Harry. – Nem tudom, elképzelésem sincs miért ilyen veled.

– Te jobban ismered, mint én.

– Nem segít a közös, viharos múlt…

– Már értem – mosolyodott el a férfi. – Bemegyünk? Kezd egyre nagyobb lenni a tömeg idekint.

– Miért ne? – sóhajtott Harry, hiszen neki sem volt jobb ötlete. – Innom kell valamit.

– Úgy is nézel ki, mint akire ráfér egy ital – erősítette meg Draco. – Pontosan úgy…

– Miért akarsz hirtelen beszélgetni? Véletlenül fecsegőfőzetet ittál?

– Lépjünk túl ezen! Untatnak a többiek, és gondoltam egy rögtönzött évfolyam találkozónak mindenki örül – vonta meg a vállát a férfi, aztán hátrasimította a tejfölszőke haját.

– Durva lehet a sárkányokkal… Biztos akkor sérült meg a fejed.

– Kackac, Potter, nem fejlődött semmit sem a humorod az évek alatt. Viszont az ízlésed meglehetősen kifinomult lett. Legalábbis a nők terén. Láttam szemet vetettél egy bűbájelemzőre. Nem Grangerre gondolok egyébként, mielőtt még nekem ugranál.

– Én nem… de… honnan tudod? – kérdezett rá egyértelműen az auror. Draco sokatmondóan elvigyorodott.

– Van szemem, úgyhogy láttam mennyire kiesik a szemed, amikor ránézel. Fülem is van, és az emberek pletykálnak – vigyorgott a férfi a lehető legnagyobb elégedettséggel. – Egyezséget ajánlok neked.

– Ajánlom, hogy ne gúnyolódj velem! – figyelmeztette Harry.

– Nem vagyunk taknyos kölykök, Potter. Régen elmúltak azok az idők, hála Merlinnek. Meghallgatsz vagy nem?

– Legyen.

– Cseréljünk helyet.

– Minek?

– Máshova akarok ülni, és történetesen Christina mellettem ül ma este – közölte Draco diadalmasan. Harryn látszott, hogy nagyon elgondolkodik az ajánlaton, de persze Malfoyról volt szó, előbb meg kellett vizsgálnia a tényeket.

– Az hogy lehet? Nem osztályok szerint ülünk? – kérdezte az auror összevont szemöldökkel.

– Nem talált. Meglepetés. Valakinek támadt egy nagyon jó ötlete. A vállalati kultúrát akarják felpezsdíteni… Marhaság, ha engem kérdezel.

– Francba.

– Kötünk alkut? – tért rá a lényegre.

– Nem tudom.

– Cseréljünk helyet, és mindketten boldogok leszünk, vagy legalábbis elégedettebbek.

– És Hermione? – kérdezte Harry aggódva. – Nem hagyhatom mégis ott csak így.

– Ígérem, kedves leszek hozzá – biztosította róla Draco, a hatás kedvéért rémesen ártatlan képet vágott –, amilyen kedves még sosem voltam.

– Nem is tudom – szabadkozott az auror.

– Christina életed szerelme is lehet. Én csak mondom. – Olyan ördögien mosolygott, mintha ő maga lenne a rossz kisördög, aki sugdos az emberek fülébe. De Harrynek kételye támadt. Vajon lehet, hogy Malfoy mégis mondd valamit? Kellett pár perc, mire döntött.

– Jó rendben. De ne készítsd ki Hermionét! Különben megtalálom a módját, hogy lecsukjalak.

– Úriember leszek.

– Oké. – Mindkét férfi elégedetten sétált be a terembe, majd Draco megmondta az asztalszámot, aztán egy kurta biccentéssel elindultak két különböző irányba.

Hermione eközben bálterem felé igyekezett. A szíve a torkába dobogott. Malfoy és az ő „bókjai”, sosem tudott kiigazodni rajta. Az a mosoly, aminek vagy ezer jelentése lehetett, a szürke szem, ami úgy nézett rá, mintha belelátott volna az elméjébe. És az elegancia, mit képviselt… Émelyítő – gondolta, miközben igazából, amikor meglátta a férfit görcsbe rándult a gyomra. Ugyanolyan sunyi volt, titokzatos és volt benne valami csábító, vadító, vonzó. Magas, sokkal magasabb, mint amire emlékezett. Úgy állt rajta az öltöny, mintha soha semmi mást nem viselt volna. És Hermionét annyira megrémítette, hogy ennyire szexinek látja a volt mardekárost, hogy majdnem nekiesett egy bámészkodó házaspárnak. Még idejében nyerte vissza az egyensúlyát. Remélte, hogy nem kell látnia Malfoyt az est hátra lévő részében.

Draco elmosolyodott, amikor meglátta a boszorkányt. Mindig kilógott a sorból, mindig gyönyörű volt, mindig megakadt rajta a szeme. A fekete magas sarkú, hozzáillő fekete harisnya, amin minták voltak, soha nem látott hasonlót, de tetszett, ahogy a formás lábakat kiemelték a kacskaringók. A ruhája még csak köszönőviszonyban sem volt azzal, amit a karót nyelt boszorkák viseltek. A térdéig ért, bordó csipke mintával díszített szoknyarész és egy egyszerű fekete felső rész. Kuszán feltűzött, fonott haja egyszerűen ingerlő volt, főleg a tarkójánál kiszabadult apró tincsek, amik hullámos gyűrűkben lógtak és lágyan érintették a lány kecses nyakát. Legszívesebben megérintette volna, és az ujja köré csavarta volna a tincseket. Mostanság nem bírta kiverni a fejéből Grangert. Mióta látta az egyik nap, még november végén, ahogy a hóesésben állt és az arcát az ég felé emelve hagyta, hogy a hópelyhek érintsék. Megbabonázta a látvány. És most itt volt, egyre közelebb és közelebb ért hozzá. Draco felállt az asztaltól és szembe nézet a barnaszemű boszorkával, aki hitetlenkedve figyelte őt.

– Te meg hogy…

– Foglalj helyet, Granger! – mondta negédes mosollyal, aztán kihúzta a széket Hermionénak. Egy kisebb asztalnál álltak, édes kettesben. Hol vannak a többiek? A boszorka nem mozdult.

– Mit keresel itt? Harry hol van? Mit csináltál? – lépett hozzá egy kicsit közel, majd kérdőre vonta.

– Nézz egy kicsit jobbra, és ott találod a barátodat! Éppen a kolléganőddel próbál flörtölni. Hmm, ha nem önti le borral, akkor egész jól csinálja – mosolygott továbbra is. – És sértő, hogy úgy gondolod valami szörnyűt csináltam.

– Ez a te műved! – sziszegte fojtott hangon.

– Hogy egy kibontakozó románcban asszisztáltam? – kérdezte, majd színpadiasan felsóhajtott és elnevette magát. – Nagyon remélem. Ülj le, Granger, mert már régen állunk itt, és telik az idő.

Hermione hagyta, hogy Draco segítsen neki leülni, majd mérgesen figyelte, ahogy a férfi elfoglalta mellette a helyét.

– Kész is vagyunk – törte meg a csendet. – Ne ráncold ennyire a homlokodat! Túl szép vagy ahhoz, hogy ma undok legyél.

– Magyarázatot várok. Miért akartál mellém ülni?

– Az ülésrend, Granger!

– Harry Potter neve van a kártyán.

– Komolyan? – tetetett meglepődést Draco, majd felvette a kártyát, megforgatta, ráfújt, majd átnyújtotta Hermionénak. A lány megforgatta a szemét, most már Draco Malfoy nevét hirdette a kártya. – Most már az én nevem van rajta.

– Micsoda remek bűvész trükk… Felléphetnél vele a mugliknál a cirkuszban.

– Irigykedsz.

– Biztosan.

– Egy kis pezsgőt? – kérdezte Draco. – Ünnepeljünk!

– Mit kellene ünnepelni? – horkant fel a boszorka és tüntetően karba tette a kezét.

– Hogy még nem varázsoltál békává.

– Békává? Mindenki tudja, hogy kecskévé sokkal könnyebb változtatni valakit – mondta Hermione, majd igyekezett nem nevetni. – De jobbat tudok. Lehet nehéz lesz, de görénnyé változtatni téged a legnagyobb kihívás lenne a világon. Ha belegondolok talán mégse, mert már most is az vagy.

– Évek óta egy jobb poén se jutott eszedbe? – nevetett fel a mágus. – Esetleg más állat vagy valami új?

– Oh, inkább mesélj, mert is játszott a kerítőt? – kérdezte, miközben belekortyolt a pezsgőjébe. – Meglep, hogy pont a mai napot választottad a megtérésre, ha fogalmazhatok így.

– Megsajnáltam Pottert.

Hermione majdnem kiköpte a pezsgőt. Először nem tudta, hogy felhördüljön-e vagy felnevessen. Még hogy megsajnálta… Malfoy valamit ihatott ma este.

– Te mit csináltál? Megsajnáltál valakit? Harryt? De jó, hogy ülök…

– Vegyél mély levegőt! Úgy könnyebb megemészteni. – Tette a kezét Hermione kezére, aki azon nyomban elhúzódott. Túlságosan is bizalmas volt az érintés, túl forró volt a tenyere. – Csak nyugi.

– Igyekszem.

– Jól fogunk mulatni – ígérte Draco. A lány pedig teljesen kiitta a pezsgőt. Jól mulatni? Malfoy messze nem volt ma normális.

– Persze…

– Olyan lesz, mint egy randi. – Hermione szemöldöke felszaladt. – Azért ne nézz rám ilyen rémülten.

– Randi?

– Aha.

– Te beteg vagy –közölte nemes egyszerűséggel. Megrázta a fejét, és idegesen dobolni kezdett a pezsgőspoháron, ami hirtelen újratöltötte magát.

– Most, hogy mondod, kicsit kapar a torkom – köszörülte meg a torkát Draco. – Viccet félretéve, beszélni akartam veled, kettesben, négyszemközt.

– Miről?

– A kábító átkokról.

– Mire készülsz? – vonta össze a szemöldökét ismét, de most már kevésbé döbbenten. – Mellém ülsz, barátomat csellel más asztalhoz küldöd, valahogy elintézed, hogy csak mi ketten üljünk itt, és most a kábító átokról akarsz velem beszélni?

– Nem rabolok nőket.

– Csak elkábítod őket? – nevetett fel Hermione. – Nem tetszik ez nekem.

– Nagyon vicces. Tudod, veszélyes lényekkel foglalkozom.

– Olyanokkal, mint te magad?

– Bestiákkal. Vérszomjas bestiákkal. Olyanokkal, mint amilyen te vagy. – Annyira közel hajolt a lányhoz, hogy most már meg is tudta volna számolni az apró szeplőket a lány arcán, amitől még aranyosabbnak gondolta.

– Jó, értettem a célzást. Beszélgessünk. Mire vagy kíváncsi? – igyekezett komolyabb mederbe terelni a beszélgetést. Draco hátradőlt a székén, majd vett egy mély levegőt.

– Kezdjük az elején. Hova jártál iskolába?

– Ahova te, te szerencsétlen! Volt valami abban a pezsgőben?

– Igyekszem oldani a feszültséget. Mert ahogy látom van benned elég – mondta még mindig vigyorogva. Hermione arcára a düh rózsaszín pírt csalt.

– Azzal, hogy hülyeségeket kérdezel, amit már úgyis tudsz? – csóválta meg a fejét lemondóan.

– Zavarban vagyok – vallotta be halkan, miközben ismét közel hajolt a boszorkányhoz. – Nem tehetek róla.

– Hülye vagy – jelentette ki a lány.

– Szerinted hülye vagyok?

– Igen.

– Igen, néha csinálok hülyeséget. Ez igaz. – A válasz meglepte a boszorkányt, egy pillanatra elkomorodott. Egymás szemébe néztek.

– Nem csak most, ahogy emlékszem az iskolában is állandóan hülyeséget csináltál – vágott vissza Hermione.

– Tudom. Te viszont nagyon okos vagy.

– Igen – nevetett fel zavartan –, az vagyok.

– Különleges vagy.

– Köszönöm, de te meg egy… mindegy. – Egyetlen egy sértő megjegyzés sem jutott az eszébe.

– Legalább ezt tisztáztuk. De tudod, azon nem múlik semmi, ha te hülyének tartasz. Attól még nem veszed el a kedvem ettől az estétől.

– Jól van – mondta Hermione, aztán beleharapott az ajkába.

– És végig kedves leszek hozzád, édes.

– Oké… Ne! Vagyis mi van? Ez kezd egyre kuszább lenni.

– Éjfélig kibogozod – nevetett a férfi.

– Hogyne – sóhajtott fel. – De ne hívj édesnek.

– Igazad van, kissé túlzás volt – bólogatott beleegyezően. – Néha kissé elragadtatom magam.

– Hova tűntetted egyébként az asztaltársainkat? – váltott témát, ami egyébként már foglalkoztatta mióta leült Malfoy mellé.

– Máshova kellett ülniük.

– Értem. Nem ülnél egy kicsit távolabb? – kérdezte Hermione.

– Nem lehet – sóhajtott fel, mintha azt akarná elhitetni, hogy csak a külső kényszerek tartják őt ott, noha ez egyáltalán nem volt igaz.

– Na persze.

– Nem akarok, és utálok kiabálni. Így meghittebb – mosolygott Draco, s kortyolt egyet a pezsgőjéből. A boszorka felháborodottan nézett rá. Meg akart szabadulni tőle, de még egyáltalán nem tudta hogyan.

– Mit szeretnél tudni a kábító átkokról? – váltott témát Hermione.

– Igazából az ünnepek után a sárkányrezervátumba megyek az Andokba. És fel kell készülnöm – magyarázta Draco. – Persze elmehetnék Roxfortba is néhány órát venni sötét varázslatok kivédésből, hogy felelevenítsem a tudásomat, de sajnos ezt nem tehetem.

– Nem jön rád az egyen talárod?

– Nagyon vicces. Inkább azt mondanám, hogy kilógnék a sorból.

– És miért én adjak neked különórát? Főleg azért érdekes ez, mert ha jól emlékszem jó voltál ebből a tantárgyból.

– Milyen finoman fogalmaztál – engedett meg magának egy fél mosolyt. – Mindig is csodáltalak ezért.

– Miért engem tisztelsz meg ezzel a kitüntető feladattal? – kérdezte meg újra. Nem akarta, hogy Malfoy megint elterelje a szót.

– Mert te vagy a legjobb.

– Ki szerint?

– A bűbájos Christina szerint – mosolyodott el a férfi. – Megkértem őt is, de azt mondja reménytelen eset vagyok.

– Ezt nem hiszem el.

– Jó. Az igazság, az hogy, megkértem és nemet mondott. El tudod ezt képzelni? Valamiért ti nők a Bűbájelemző Osztályon nagyon nem vagytok vevők a charmomra.

– Nem is értem – csóválta a fejét Hermione.

– Egyébként ő mondta, hogy te talán segítesz, de szépen kell kérnem.

– Eddig nem kérted túl szépen.

– Egyezzünk meg.

– Mi vagy te Rumpelstiltskin? – kérdezte megelégelve a varázsló furcsa játékát, aminek nem ismerte a szabályait. – Mindig egyezségeket akarsz kötni?

– Hogy mi vagyok?

– Egy mesehős…

– Nem igazán… csak egy szegény mardekáros, aki nem akarja, hogy sárkányok pirosra süssék a hátsófelét, csak azért mert nem figyelt az iskolában.

– Meg kellene, hogy sajnáljalak?

– Hosszú még az este. Áh, megjelent az előétel – mutatott a tányérjára Draco. – Jó étvágyat!

– Neked is. – Hermione a tányérjára nézett, aztán elfintorodott.

– Valami baj van? – kérdezte a férfi.

– Ez micsoda? – kérdezett vissza fojtott hangon.

– Borjútartár – válaszolta Draco. – Nem szereted?

– Hát nem igazán – fintorodott el. – Mindegy…

– Miért ezt kértél?

– Lehet rossz helyre tettem az X-et – vallotta be a boszorkány. Mi értelme lett volna tagadni? Malfoy úgyis kiszedte volna belőle az igazságot. – Siettem, és le kellett már adni a menüt. Rengeteg fogás volt és… Mindegy.

– Cseréljünk? – ajánlotta fel gálánsan.

– Miért?

– Mert én szeretem, te meg a zellerkrémes sonkatekercsemet eszed meg.

– Jó, rendben van.

– Látod nem is volt olyan nehéz – mondta miközben kicserélték a tányérokat. – Lazíts!

– Ne így terveztem ezt az estét.

– Hanem? Potterrel elsírjátok a hányattatásaitokat és mindketten külön-külön távoztok? – érdeklődött Draco. – Micsoda buli!

– El sem akartam jönni, de Harry…

– Most nézd meg! – mutatott diszkréten egy biccentéssel a páros felé. – Nevetnek és falatoznak Christinával. Legalább velük jót tettem.

– Nem akarok ellenségeskedni – mondta Hermione, aztán megkóstolta a tekercset, isteni volt, szörnyen finom –, de mindig teszel róla, hogy vissza kelljen vágnom.

– Csak beszélgetünk, együtt eszünk, ha akarod, táncolhatunk is. És ennyi. De a segítségedre viccen kívül így is szükségem van.

– Legyen. Mikor indulsz?

– Január első hetében.

– Rendben. Minisztérium nem a legjobb hely a gyakorlásra. Úgyhogy kell egy hely.

– Ez igaz – bólintott beleegyezően. – Meghittebb helyre gondoltam én is.

– És pedig?

– A lakásomra – mondta egyszerűen Draco.

– Lakásodra?

– Igen, arra.

– Ki van zárva – tiltakozott Hermione azonnal. – Nem megyek oda.

– Menjünk a tiédbe?

– Még mit nem!

– Akkor jó lesz az enyém – mosolyodott el a férfi. – Legalábbis, ha jól gondolom.

– Jó lesz – egyezetett bele morogva. – És hol laksz?

– Még be sem fejeztük az előételt, és te máris erről faggatsz? – nevetett fel Draco.

– Kímélj meg a vicceidtől!

– Wisteria köz 888.

– Nagyszerű, megjegyeztem. Hogyhogy nem a kúriában laksz? – kérdezte kíváncsian. Nem akart tolakodó lenni.

– Meguntam…

– Milyen rémes.

–… hogy anyám állandóan piszkál.

– Kellemetlen.

– Az.

– És miért piszkál?

– Mert dolgozom – vonta meg a vállát Draco.

– Mekkora egy szörnyeteg vagy! – nevetett fel Hermione. – Dolgozni mersz a betevő falatodért… Botrányos. Apád tudja már?

– Őt nem érdeki az ilyesmi. Bent vagyok a Minisztréiumban és neki ez a lényeg.

– Miért? Tudsz Minisztériumi repi cuccokat csórni?

– Mire gondolsz?

– Póló, bögre, tollak…

– Kifinomult a humorod, ez tetszik.

– Semmi bók, semmi közeledés! A tanárod leszek…

– Tényleg?

– Igen. Az előbb is komolyan mondtam.

– És mit kérsz érte cserébe?

– Hogy hagyj békén!

– Rendben, ez vállalható.

– Nagyszerű.

– Csodálatos – kontrázott rá Draco.

– Mit akarsz tudni a kábító átokról?

– Azt hogy hogyan kell sorozatban többet is kilőni, hogy a sárkány kifeküdjön. – Hermione felsóhajtott. Persze, mi sem lehet egyszerűbb… Malfoynak elment az esze, hogy ennyire veszélyes lényekkel dolgozik.

– Szoktál edzeni? – tudakolta kíváncsian.

– Aha.

– Rendben, mert lehet futnod kell az életedért.

– Egyre humorosabb vagy.

– Biztos a pezsgő teszi, de a te jelenléted is tehet róla – sóhajtott fel végül. – A legrosszabbat hozod ki belőlem.

– Igazából kedvelsz engem, Granger. Igazam van?

– Ha tudnád mennyire.

– Kíváncsi vagyok. Ááúú! Miért rúgtad meg a bokám? – kérdezte meg kissé felháborodva. – Eddig igazán kedves voltam veled.

– Hogy lásd mennyire kedvellek.

– Mi lenne, ha nem kedvelnél?

– Elég ebből. Inkább átülök Harryékhez.

– Megzavarnád őket? Milyen szívtelen vagy!

– Azért csináltad ezt, mert tudtad, hogy úgysem fogok odamenni és tönkretenni az estéjüket. Át látok rajtad Malfoy, akármennyire is álcázni akarod a szándékaidat.

– Mindig bebiztosítom magam.

– Azt látom.

– Kóstold meg a levest, Granger! – javasolta, mikor megjelentek a tányérok és a gőzölgő étel.

– Legszívesebben rádönteném!

– Tudtam, hogy érzel irántam valamit. Ez a düh a szemedben…

– Hogy lehetsz ennyire…

– Vonzó és ellenállhatatlan? – vágott a szavába vigyorogva Draco.

– Éppenséggel az öntelt, pökhendi bunkó kifejezés találóbb lenne – felelte egyből. – Mondd, meg miért csinálod ezt? Mi az igazság?

– Nem tudlak kiverni a fejemből.

– Hogyan?

– Emlékszel az idei első hóra?

– Igen.

– Akkor láttalak meg.

– Biztos, hogy én voltam?

– Jó a szemem.

– Folytasd.

– Láttalak a hópelyhekkel játszani.

– Értem.

– Gyönyörű voltál.

– Köszönöm!

A bók rózsás pírt csalt az arcára. Mégis is mi a fene történhetett Malfoyjal? Talán tényleg beütötte a fejét. A vacsora tovább részében finomabbnál finomabb fogásokat szolgáltak fel nekik, Dracóval szűkszavúan beszélgettek vagy csak hallgattak. A mardekáros egészen jól érezte magát, csak sunyin vigyorgott. Hermione néha lopva Harry és Christina felé nézett, és arra gondolt mennyire jó lenne odamenni hozzájuk, de ők egy hatos asztalnál ültek és minden hely foglalt volt. Malfoy talán pontosan oda küldte az asztal szomszédokat? Még mindig nem bírt napirendre térni a férfi minősíthetetlen viselkedése felett.

– Mi lenne, ha nem bámulnád őket ennyire feltűnően? – kérdezte Draco, majd közelebb hajolt a lányhoz. – Átülhetsz a másik oldalamra, akkor onnan jobban látod őket.

– Nem szükséges.

– Összeillenek. Jobban, mint Weasley lánnyal.

– Mi lenne, ha nem tárgyalnánk ki a barátaimat? – kérdezte felháborodva Hermione. – És mi lenne, ha kiszállnál az aurámból is? Túlságosan is közel vagy hozzám.

– A te barátaid.

– Más téma?

– Tetszik a desszerted.

– Elhiszem. Sajttorta.

– Igen? – kíváncsiskodott Draco és vizsgálgatni kezdte a finomságot. – Megkóstolhatom?

– Nem.

– Kapsz az enyémből.

– Mit eszel?

– Csokis tortaszeletet. Belga csoki.

– Azt hittem valami különleges desszertet eszel – jegyezte meg Hermione.

– Ez a kedvencem – vonta meg a vállát. – Hmm, akkor mi legyen?

– Jó rendben.

Mindketten közelebb tolták egymáshoz a tányérjaikat, aztán mindketten megkóstolták a másik desszertjét. Draco még pimaszul még egy falatot vett Hermione sajttortájából.

– Hé, csak egy falatról volt szó!

– Kóstolásról volt szó. Az első falat még annyira nem jött át, a második már jó volt, de a harmadik – szúrta bele a villáját az ínycsiklandozó remekműből – hmm ez igazán kiváló. Remek ízlésed van, Gragner.

– Megetted az egészet.

– Sajnálom, túl finom volt.

– Azért ültél ide, hogy bosszants.

– Nem egészen. A desszertedre pályáztam végig.

– Tudtam, hogy… Mi? Jaj, Malfoy! – sóhajtott fel.

– Mi lenne, ha tennénk egy kört?

– Minek?

– Ez egy jótékonysági karácsonyi bál. Adakozás ilyesmi…

– Vettem már tombolát tegnap – morogta Hermione. – De menj, ha akarsz!

– Fogadjunk, hogy utánam jössz – hajolt oda hozzá egy kicsit bizalmasan ismét. A lány megfordult és egyenesen szembe nézett vele. Szörnyen közel voltak egymáshoz, egyetlen egy csóknyi távolságra, amitől mindketten kissé megborzongtak.

– Nem fogadok veled. – Draco szörnyen elégedett és mindent tudó mosolyt villantott, mintha világ csak úgy forogna, ahogy ő akarta.

– Játszunk egy kicsit, semmi komoly, csak egy apróság.

– Legyen. Miben fogadjunk?

– Ha utánam jössz, akkor táncolunk, de ha nem jössz, akkor hazamegyek és élvezheted egyedül az estét.

– Rendben.

– Biztos?

– Igen.

– Jól meggondoltad?

– Igen.

– Jó, akkor lássuk, mennyire tudod türtőztetni magad.

– Pápá, Malfoy!

– Hamarosan találkozunk.

– Soha nem fogok az osztályodra menni, szóval nem fogunk többet találkozni. Természetesen a kábító átok után.

– Még nincs vége az estének. – Azzal összegombolta a zakóját, aztán hosszú léptekkel elindult kifelé.

Hermione felsóhajtott, majd belekortyolt a pezsgőjébe. Lopva körbenézett, de a legtöbben még mindig a desszertet fogyasztották. Végre jó volt egy kis egyedüllét, még meg is fordult a fejében, hogy hagyja a fenébe az egészet és hazamegy. Már éppen azon gondolkodott mennyire tetszik neki az ötlet, amikor megszólította valaki.

– Elnézést, Ms Grangerhez van szerencsém?

– Igen, én vagyok!

– Jó estét, Malvin Crow vagyok!

Egy mosolygós köpcös varázsló állt előtte. Hermione felállt, majd egyszer csak arra eszmélt, hogy a férfi a kezét rángatja.

– Szeretném megköszönni a felajánlást a Hajléktalan Mardekárosok Klubjának nevében – lelkesedett az ismeretlen.

– Öhm… szívesen.

– Igazán nagyvonalú. Tízezer galleon…

– Öhm…

– Azt jöttem, hogy átadjam a tombola jegyeket, valamint az információkat, hogyan adhatja át nekünk az adományát. És még egyszer köszönöm!

Hermione kényszeredetten elmosolyodott, majd kissé szédülni kezdett. Tízezer galleon rengeteg pénz… A férfit közben lehetetlen lett volna lelőni, folyamatosan beszélt a tervekről, megvalósításról, és még sok olyasmiről, amit a lány meg se hallott a sokk miatt.

– Megbocsát egy percre? Meg kell keresnem valakit.

– Hogyne, hogyne.

A boszorkány ütemes léptekkel indult el kifelé a bálteremből. Szörnyen dühös volt. Még hogy ennyit galleont… adomány… Először az adomány gyűjtőkhöz akart menni, de a ravasz mardekáros megkönnyítette azt, hogy megtalálja. Alig, hogy kiért az előcsarnokban, egyből meglátta őt. Draco Malfoy vigyorogva dőlt neki a márvány pultnak, és rá várt. Hermione meg sem állt egészen addig, amíg oda nem ért hozzá.

– Te idióta gyökér! – kezdte mérgesen, aztán megragadta a férfit, aztán elvonszolta egy csendesebb helyre, ahol nem hallotta őket senkit.

– Erős a szorításod, Granger.

– A nyakadat kellene szorongatnom. Mégis, hogy gondolok… tízezer galleon? Normális vagy? – morogta tovább, aztán nekinyomta a falnak a férfit.

– Én nyertem.

– Tudod, hogy ezt ki kell fizetni? Nem úgy van, hogy csak leírsz egy számot egy papírra – harsogta a boszorkány.

– Sajnálod ezt a hontalan mardekárosoktól? – kérdezte Draco. A rémes nyugodtsága egyszerűen még jobban felhergelte Hermionét.

– Tízezer galleon!

– Ha ismételgeted, attól még nem lesz kevesebb. Akkor megyünk táncolni?

– Nem!

– Fogadtunk.

– De becsaptál!

– Mire számítottál? – nevetett fel úgy, mintha a világ legjobb viccét hallotta volna. A boszorkány még mindig erősen szorította a falhoz. – Egyébként nyelvészkedhetünk, hogy ki, mikor és mit mondott, de a lényegen nem változtat. Te itt vagy, én itt vagyok…

– Soha többen nem fogadok.

– Elengeded az ingemet? – kérte halálos nyugalommal. – Összegyűrődik.

– Mit bánom én… Hihetetlen, hogy te mekkora egy idióta vagy – morogta tovább a boszorkány, aztán ha lehet még jobban összegyűrte a férfi ingét. – Egy kötözni való bolond vagy. Szerinted hogyan fogom kifizetni ezt az adományt?

– Anyagi gondok? – érdeklődött finoman.

– Nem vagyok Krőzus… Jól állnak a pénzügyeim, de nem annyira, hogy csak úgy támogassam a retardált, volt mardekáros évfolyamtársam baromságait – morogta tovább Hermione. A szeme lángolt, az arca égett. Dracónak egyre jobban tetszett.

– Áh, igen? És miért jársz olyan cipőben, amit még a muglik is egy fél, hogy is hívják… autó áráért vehetnek meg?

– Ajándék volt – válaszoltra röviden.

– Egy hódoló talán?

– Mit képzelsz? Nem adom el magam egy cipőért.

– Ajándékra gondoltam, de ahogy gondolod… Nem minden a szexről szól, vannak egyszerű és kedves ajándékok.

– Hát persze… Nem vagyok naiv.

– Talán csak egy kicsit.

– Egy cipőmániás hölgytől kaptam, hálája jeléül, amiért segítettem neki – mondta el végül. – És kövezz meg érte, de nagyon tetszik.

– Formás benne a lábad, ezt nem tudtam nem észrevenni.

– És honnan tudod mennyibe kerül? Ráadásul egy mugli dologról van szó.

– Szeretnéd tudni, ugye?

– Nem. Csak érdekel.

– Most nem mondom el, talán valamikor máskor – vigyorgott Draco.

– Nem zavar, hogy még mindig a falhoz vagy szorítva?

– Nem túlságosan… Tudom, hogy egyetlen egy mozdulattal helyet cserélhetnénk, és akkor én szorítanálak a falhoz, de még nem tart ott a kapcsolatunk.

Hermione egy pillanatig csak nézett rá, majd mondani akart valamit, de egyetlen egy szót sem tudott kinyögni. Kell egy hosszú pillanat, amíg megtalálta a szavak.

– Visszatérve… Ez nem aprópénz és nem szokás részletfizetést kérni, ha adományt adsz valakinek – szólalt meg egy kicsit kiszáradt szájjal.

– Adok kölcsön – világított rá egy üzleti lehetőségre Draco. Hermione azonban ilyesmiről hallani sem akart. Mit képzelt magáról ez a férfi?

– Persze belerángatnál megint valamibe, amiből én jövök ki rosszul – mondta még mindig kissé haragosan. – Nem dőlök be ennek! És különben is neked kellene rimánkodnod nekem, hogy engedjelek el.

– Ki tudok szabadulni magamtól is, édes, nem kell megerőltetnem kicsit sem magam. De ezt már mondtam. Viszont majd megnézhetnéd nem fogta-e meg a fal az öltönyömet, ha már ilyen orvul nekinyomtál.

– Kezeltesd magad! – javasolta Hermione, végül reményvesztetten kifakadt. – Nem hiszem el, miért csinálod ezt velem?

– Csak ugratlak. Nem kell ennyire komolyan venni.

– Tízezer galleon nem ugratás, az már bűncselekmény.

– Már átutaltam az összeget. Nyugodj meg! – A mosolya olyan volt, akár egy ravasz rókáé, a szeme se állt jól, de szörnyen elégedettnek látszott…

– Tízezer galleont költöttél csak azért, hogy kijöjjek utánad? – hüledezett, elengedte Dracót, majd teljes erőből rácsapott a férfi vállára.

– Nyertem, nem?

– Idióta, őrült, barom!

– Apám adománya egyébként.

– Akkor is. Ő se normális.

– Jótékonyság, Granger!

– Félreértesz. Pénzt nem bízzon rád…

– Jó helyre ment.

– Gondolom…

– Rengeteg tombolát szereztem neked.

– Repesek az örömtől – dörzsölte meg fázósan a karját Hermione.

– Gyere, táncoljunk! – ajánlotta fel Draco, miután megigazította az öltönyét. Semmit sem látszott rajta, pontosan olyan makulátlan volt és tiszta, amilyen előtte. Mi kellett volna ahhoz, ami Draco Malfoy káprázatát megtörhette? – Attól majd felmelegszel.

– Jó, menjünk! Még egy perc veled és biztosan megfojtalak itt.

– Csak három órába telt mire meggyőztelek.

– És tízezer galleonba.

– Felejtsd el! – mondta a férfi, aztán közelebb lépett. Kinyújtotta a kezét, s megérintette a még mindig kipirult arcot. A lány libabőrös lett, ahogy Draco hozzáért. Hogy lehet valaki ilyen idegesítő és ilyen rémesen vonzó egyszerre? Mélyen a szemébe nézett, mintha valami fontosat kellett volna közvetítenie vagy engedélyt kérne? Mindketten egyszerre vettek egy nagy levegőt. A helyiségben vibrált valami, és az nem a világítás volt, hanem valami furcsa kettejük között. Mágia, varázslat, izgalom, és talán maga a mámorító vonzalom, amitől a lány is tett egy lépést előre.

Hermione ajka lassan szétnyílt, mintha egy sóhajtásra készült volna. Draco hirtelen mozdult, gyengéden érintette meg a boszorka derekát, s magához húzta. A boszorkány hátrahajtotta kissé a fejét, a férfi lassan közelített hozzá. Az ajkuk összeért. Hermione felnyúlt és megérintette Draco arcát, aztán közelebb simult hozzá. Ösztönös mozdulat volt, egy apró lépés, ami kimozdította a komfortzónájából. Mielőtt elmélyült volna a csók kissé félrehúzódott. Zavartan nézett a férfi szürke szemébe.

– Ezt nem kellett volna – jegyezte meg halkan.

– Tudom – mondta a férfi, majd összeérintette a homlokát a boszorkányéval. – Szörnyű, nem hagyod, hogy rendesen megcsókoljalak.

– Miért ez nem csók volt? – kérdezte Hermione.

– Inkább egy apró baráti puszi – szólalt meg Draco egy apró mosollyal. Még mindig egymáshoz simulva álltak. – Olyan ártatlan volt ez, mint egy elsőéves bűbájtankönyv.

– Semmi sem ártatlan, ami te teszel. – A lány keze most a férfi vállán nyugodott.

– Tessék… Csináltam ma néhány csintalanságot, és már egyből maga vagyok az ördög? Nem gondoltam volna, hogy ennyire előítéletes vagy.

– Túl sok vagy nekem.

– Tudom, egy Malfoy ilyen.

– Oh, hát persze, örüljek, hogy csak ennyi kaptam. Végződhetett volna rosszabbul is…

– Még nem végeztünk. És ne legyél ennyire pesszimista! Felejtsd el egy pillanatra a múltat.

– Mire számíthatok még? Adományoztál még valamit a nevemben? – kérdezte Hermione kíváncsian.

– Nem ismétlem magam – vigyorgott a varázsló elégedetten. – Túlságosan klisés lenne…

– Magabiztos vagy, öntelt és szörnyen nagy az egód.

– Nem is tudom, hogy a hibáimat vagy az erősségeimet sorolod.

– Én sem.

– Beszéljünk másról – javasolta Draco.

– Miről?

– Annyira gyönyörű vagy. – Összeért az arcuk, és mindkettőjük becsukta a szemét. – Tetszel nekem.

– Jóformán utáljuk egymást – közölte a tényeket Hermione.

– Utáljuk? Nem vagy már kisiskolás kamasz, és én sem. A felnőttek nem utálják egymást.

– Hát akkor?

– Nem utállak. Mondtam, hogy tetszel. Ahogy megláttalak a múltkor a hóesésben…

– Ne legyél ennyire patetikus!

– Semmi romantikára nem reagálsz? Adjak egy puszit meg megint? Akkor talán elhiszed.

– Ne csókolj meg még egyszer – tiltakozott a boszorkány.

– Az nem csók volt már megbeszéltük. Fele ennyire sem ilyen egy csók.

– Összeért a szánk.

– Puszi volt – erősködött a férfi tovább.

– Jó, akkor legyen puszi.

– Sokat kell beszélgetünk – helyeselt Draco. – Nagyon sokat.

– Nehéz kedvelni téged.

– Nem mondtam, hogy nem lesz kihívás. De bűbájos a személyiségem, nem akarom fényezni magam, de sokan mondták már.

– Például anyukád? – nevetett a boszorkány.

– Gúnyolódsz velem? Őszinte voltam veled.

– Ezt köszönöm és értékelem.

– Nem a kábító átok miatt akartam melléd ülni – vallotta be végül Draco. Hermione felsóhajtott.

– Erre is rájöttem.

– Tudom, hogy te is kicsit vonzódsz most hozzám.

– Talán.

– Néha ennyi is elég.

– Unatkozol mostanság? – kérdezte, majd felemelte a fejét. Tekintetük találkozott, és mindkettőjüket kellemes bizsergés járta át.

– Ha tudnád mennyire – válaszolta egy apró sóhajjal a férfi. – Egészen addig, míg meg nem láttalak.

– Rögeszme?

– Nem – rázta meg a fejét, aztán halkan fel is nevetett. – Ha elküldesz, elmegyek.

Hermione nem nézett a szemébe, hanem lehajtotta a fejét. Talán ez volt Malfoy egyik legőszintébb mondata ma este. Visszhangot vertek a fejében a szavak. „Ha elküldesz, elmegyek” – hangzott fel ismét. Egy pillanatra behunyta a szemét, mégis mit mondjon, mit tegyen? Ésszerűséget válassza vagy inkább tegye azt, amit első felindulásból gondol? Végül is a férfi csak megtréfálta, igaz meg is csókolta, persze nem tiltakozott… Túl sok volt ez – jutott el a végső következtetésre. Miért nem tudott csak egy kicsit lazítani? Könnyedén venni valamit, élvezni, nevetni vagy akármi?

– Szótlan vagy – törte meg a csendet Draco.

– Igen – válaszolta végül. – Nem tudom, mit mondjak arra, amit mondtál.

– Nem, mintha kellemetlen lenne, de már jó ideje állunk itt. Sejtettem, hogy fogós kérdést teszek fel, no de ennyire?

– El kellene küldenem téged – válaszolta a boszorkány.

– Jusson eszedbe, hogy karácsony van.

– Mi köze ennek ehhez? – vonta össze a szemöldökét.

– Bízom benne, hogy meglágyul a szíved. – Mindketten felnevettek, mintha kissé megtört volna a jég kettőjük között, noha még mindig egymás karjában álltak a helyiségben. – Egyébként miféle hely ez?

– Nem tudom, de jobb lesz, ha megyünk.

– Rendben. Táncolsz velem?

– Jó.

– Tényleg?

– Ha nem bánod, hogy a lábadra lépek…

– Majd vigyázok.

– Direkt fogok rálépni.

– Nem is vártam mást.

– Tízezer galleon… Még mindig alig hiszem el.

– Remélem jól vagy, és nem ájulsz el.

– Kinek adományoztál még?

– Most csak a mardekárosoknak.

– Hihetetlen.

– Induljunk vissza!

Kibontakoztak egymás öleléséből, majd elindultak kifelé. Draco felkínálta a karját, amit Hermione elfogadott. A folyosón sétáltak már, amikor Harry jött feléjük. Az auror meglehetősen furcsán nézett a párosra, akik úgy nézek vissza rá, mintha ez a felállás teljesen rendben lenne. Noha Hermione arcára Draco apró csókja rózsás pírt csalt, de ez nem tűnt fel a férfinak.

– Ti meg hol voltatok? Tűvé tettem értetek az egész báltermet.

– Megnéztük a Minisztérium állandó kiállítását – mondta Hermione. Draco nem mutatta, de lenyűgözte a boszorka füllentése.

Harry kérdőn nézett rájuk, mintha hinné is, meg nem is, amit a barátja mond, azonban annyira el volt foglalva a saját problémájával, mintsem

– Absztrakt expresszionizmus – csóválta meg a fejét Draco. – Borzalmas… ne is nézd meg! A szürrealizmus sokkal jobb.

– Miről beszélsz? – vágott vissza Hermione. – Nem láttad még Jackson Pollock képeit, addig ne mondj ilyet.

– Annyira nem kell ebbe belemennünk – mondta a tejfölszőke hajú varázsló, és rákacsintott. – Degast, Monet, Manet különben is jobban szeretem.

– Az az impresszionizmus.

– Tudom.

– Biztos – szakította félbe a társalgást Harry. Mivel egyetlen szavukat sem értette, és már neki volt szürreális az élmény, hogy Hermionét és Malfoyt egyáltalán a művészeten vitatkozni látta, és nem egymás torkának esve ölték egymást. – Milyen az este?

– Semmi különös – vonta meg a vállát a boszorkány. – Előételt cseréltünk. Malfoy megette a sajttortámat. Aztán eladományoztunk a mardekárosoknak tízezer galleont. Eseménytelenül telik az este.

– Az jó… Mi? Tízezer galleont? Normálisak vagytok? – váltott egy kissé vékony hangra Harry. – Honnan a fenéből szedtetek össze ennyit?

– Draco volt ennyire bőkezű – vonta meg a vállát Hermione. Egy röpke pillanatra összenéztek Malfoyjal. A varázsló elmosolyodott, a lány egy kicsit elpirult.

– De hát ennyi…

– Ezt úgy mondják, Potter, hogy nagyvonalú.

A fekete hajú férfi egy ideig csak nézte őket, aztán úgy gondolta lehet, jobb lenne nem firtatni a dolgot.

– Minden rendben van, Harry? – kérdezte Hermione aggódva. – Valami baj van?

– Semmi, semmi, csak szólni akartam, hogy ma nem tudlak hazakísérni – szólalt meg egy kicsit zavarban. – Christinával még elmegyünk a parti után egy másik helyre.

– Rendben van.

– Biztos?

– Persze. Menjetek csak és érezd jól magad!

– Te vagy a legjobb, Hermione! – csillant fel a szeme hálásan.

– Tudom, és majd meghálálod.

– Így lesz.

Még váltottak néhány szót, aztán az auror eltűnt a színről. Hermione mélyen sóhajtott fel.

– Hazakísérlek én – ajánlotta fel Draco azonnal.

– Ne fáradj vele! – rázta meg a fejét Hermione. – Annyira nem lakom messze.

– Lovagiasság, nem fáradtság. Különben is, milyen varázsló lennék, ha hagynék egy boszorkányt egyedül, magányosan kóborolni az éjszakában.

– Nem mintha félnék a sötétben…

– És csókra számítok az ajtód előtt. – A lány megrökönyödve bámult a férfira. Mégis mi a fene…

– Komolyan? – kérdezett rá nevetve. – Nem inkább tevékre, táncoló mókusokra és trambulinra?

– Milyen környéken laksz te? – vonta össze a szemöldökét a varázsló.

– Vicceltem.

– Sejtettem.

– Nem kell hazakísérned. Legjobb lesz, ha most elindulok.

– Frászt! Hazaviszlek, de csak később – váltott gyorsan témát Draco, majd egyúttal el is döntötte Hermione hazaszállításának kérdést. A boszorkának sem időt, sem lehetőséget sem hagyott az ellenkezésre. – Táncoljunk inkább!

– Rendben. – Hermione érezte, hogy kezdett fájni a feje, és semmi kedve nem volt tovább vitatkozni arról, hogy táncolnak-e vagy nem, Malfoy hazakíséri-e vagy nem. Élvezni akarta az estét, legalább egy kicsit.

Ahogy beléptek a terembe kellemes zene ütötte meg a fülüket. A lány most először nézett végig termen, ami olyan volt, akár egy téli mesevilág, barátságos és kellemes. A borostyán színű fényfüzérek csodálatos fénnyel világították meg a helyiséget. Kicsit hasonlított a Trimágus Tusa idején rendezett karácsonyi bálra, legalábbis Hermionénak ez jutott az eszébe először. A táncparketten már táncoltak, így cseppet sem érezte magát zavarba, amikor ők is csatlakoztak a többiekhez. Annyit érzett csak, hogy Draco a kezét a derekára csúsztatta és már repültek is. Rögtön átadta magát a mozdulatoknak, követte a ritmust. A férfi magabiztosan vezette, maga a tánc is olyan volt neki, mint akár egy levegővétel, természetes volt.

Talán lányos fantázia mondatta vele, de úgy érezte, mintha mindkettőjüket varázslat vette volna körbe. A világot hirtelen harmónia uralta hirtelen, elcsendesedtek a háborgó gondolatai, helyére került minden. Egyetlen tökéletes pillanatig mindketten úgy érzeték, hogy részesei valaki egészen különlegesnek. Draco figyelte Hermione arcát, és el kellett mosolyodnia, pontosan olyan volt, mint amikor a hópelyheket figyelte. A boszorkány szeme lecsukódott, mintha csak attól félne, hogy ha nem teszi, akkor csak a lábára figyelne, nehogy elhibázzon egy lépést. Végig mosolygott. Ahogy a ritmus változott, lassult, Draco közelebb húzta magához a lányt.

– Olyan más vagy – szólalt meg halkan Draco, úgy hogy csak Hermione hallotta. Kinyitotta a szemét, és figyelte, ahogy a szürke tekintet őt fürkészi.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza.

– Olyan nyugodt… békés.

– Semmi különös – vonta meg a vállát egy kicsit. Észre sem vette, hogy Draco néhány könnyed mozdulattal átvezette a táncparketten, s nem sokkal később már egy kissé csendesebb sarokba húzódva ringatóztak a zene ütemére. – Csak… ah, mindegy, hagyjuk.

– Szeretsz táncolni és jól érzed magad velem, de nem vallanád be a világért sem, igazam van, Hermione? – kérdezte Draco. A boszorkány megborzongott, ahogy a nevét hallotta. Dallamos, mély hangján, valahogy túlságosan is különlegesnek hangzott.

– Ne rontsd el ezt! Hozzád kell egy biztonsági háló vagy valami – sóhajtott fel a lány. – És akkor mi van, ha élvezem?

– Semmi – rázta meg a fejét végül, aztán kisimított egy apró tincset a boszorka arcából. – Végre elértem valamit, mire vártam. De tényleg jól érzed magad?

– Jól érzem magam.

– Ennek örülök.

– Nem ülünk vissza?

– De igen – bólintott Draco, majd elindultak vissza a helyükre. – Ahogy látom, Potter barátod már lelépett.

– Hagyd már! Kijár neki a boldogság.

– Nekem is. Borzalmas évem volt – sóhajtott fel a varázsló.

– Tényleg?

– Ha mondom.

– Valaki közéd és a tükröd közé állt?

– Kackac… Nem jársz jó úton.

Mielőtt Draco folytathatta volna, megzavarta őket egy varázslattal felerősített hang. Az előadó leállíttatta a zenét, majd mindenki elcsendesedve hallgatta a férfit.

– Jobb lesz, ha előveszed a tomboláidat, Hermione – vigyorgott a varázsló. – Most jön a sorsolás.

– A te tomboláid. Oh, a fenébe, összekevertem az enyémekkel.

– Akkor már a mi tomboláink – folytatta Draco elégedetten. – Bármit nyerünk, azt együtt nyerjük.

– Ha azt a szép, majmos fogast nyerjük, akkor azt hazaviheted.

– Ha pedig azt az ocsmány kristályhattyút, akkor azt te viszed haza – kontrázott rá a varázsló.

– Atyám, az nekem nem kell. Adjuk oda a Hajléktalan Mardekárosoknak!

– Minek? Szép dísztárgynak az otthonukba? – kuncogott fel a férfi. – Szörnyen morbid.

– Igazad van, de abból a pénzből kijön egy új otthon minden hajléktalannak. De van egy jobb ötletem. Akkor vidd haza apádnak, mondd meg neki, hogy én küldtem a régi idők emlékére.

– Hadd kapjon agyérgörcsöt, hát persze…

– És az idei tombolánk abszolút győztese a 666-as sorszámú tombola tulajdonosa – harsogta a hang.

– Lapozgass egy kicsit gyorsabban! – sürgette Draco Hermionét, aztán végül ő is gyermeki lelkesedéssel vetette bele magát tombolák közti keresésbe.

– Jól van! Keresem.

– Ott van!

– Hol?

– Most raktál rá egy csomót.

– Jaj már, Malfoy! Hátráltatsz.

– Várj, előveszem a pálcámat!

– Nem kell. Azért annyi nincsen…

– Hogy lehet ennyi… Még hogy nincs sok?

– Nem én költöttem annyit, hogy ennyit kapjak.

– Hagyd már ezt!

– Bocs!

– Inkább keresd! – Az egész asztalt beterítették az aranyszegélyes papírok. Egyszerre nyúltak érte, az utolsóért, majd összeért a kezük. Egymás szemébe néztek.

– Megvan – mondta Hermione Dracónak. Egyszerre emelték fel az apró papírlapot.

– És meg is vannak a nyerteseink – hallották a hangot, majd elindult feléjük a boszorkány, aki átadta a díjat. – Gratulálok! Két hetes, páros, wellness pihenés az Andokban! Boldog Karácsonyt!

Miután mindketten sután felálltak, átvették és megköszönték a nyereményt, aztán a reflektorfény is elvándorolt másfelé róluk. A teremben újra felcsendült a zene, a zaj és az élénk beszélgetés. Hermione és Draco egymásra néztek mindkettőjükből kirobbant az átható nevetés.

– Ez is a te műved? – kérdezte a lány.

– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Ebben teljesen ártatlan vagyok. De nézzük a jó oldalát, legalább jössz velem az Andokba.

– Két hétre?

– Úgy tűnik.

– Ezt nem hiszem el.

– Megnézzem a borítékot még egyszer? – ajánlotta fel előzékenyen, s nevetve közelebb húzódott a boszorkányhoz.

– Nem kell – sóhajtott fel Hermione, majd hátradőlt és az oldalát fogta. – Ennyit nem nevettem már régóta.

– Akkor eljössz velem? – tette fel a kérdést a varázsló. Rákönyökölt az asztalra, s várakozva nézett a boszorkányra.

– Van más választásom?

– Van. Mindig van. Mondhatsz nemet. Semmi sem kényszer – pörgette meg a pergamenborítékot szórakozottan. – Mit mondasz?

– Nem akarok nemet mondani – mondta végül egy nagy sóhajjal kísérve.

– Tényleg?

– De nem alszom veled egy ágyban – jelentette ki figyelmeztetően.

– De eljössz velem?

– Évek óta nem voltam sehol sem. Elmegyek.

– Mégis csak megérte az a tízezer galleon. Ilyen randit még én se tudtam volna eltervezni…

– Ez nem randi.

– Eljössz velem két hétre iszonyatosan messzire. Mi ez, ha nem randi? Osztálykirándulás?

– Kirándulás, pontosan – ragadta ki a lényeget a férfi mondandójából.

– Hogy adod be ezt a barátaidnak?

– Kirándulni megyek. Ilyen egyszerű. Nagylány vagyok már, hogy elmehessek oda, ahova akarok. Harry és Ron nem a börtönőröm.

– Azt azért nem mondod meg, hogy velem mész el?

– Majd egyszer, ha készen állnak rá.

– Mi ez a pálfordulás? – kérdezte Draco, majd az asztalra könyökölve várta a választ. Hermione válaszul szintén az asztalra könyökölt és a szürke szemű varázsló szemébe nézett.

– Tudod, milyen érdekes dolgok vannak arrafelé? – könyökölt az asztalra álmodozva. Vágyakozva felsóhajtott. A férfi a szemébe nézett, sosem látott még ekkora lelkesedést, tudta, hogy Hermionénak csak egy perc kellene máris sorolta volna a nevezetességeket.

– Tehát nem miattam jönnél – állapított meg egy apró fél mosollyal. – Látod szörnyen nagy hibát követtem el.

– Mire gondolsz? – vonta össze a szemöldökét.

– Arra, hogy nem csókoltalak meg rendesen – mondta, majd finoman hozzáért a boszorka kezéhez. Hermione nem húzódott el, kimondottan jól esett neki ez az apró érintés.

– Úgy gondolod, hogy akkor miattad mennék?

– Tudom, hogy miattam jönnél – válaszolta, s hüvelykujjával megsimogatta a lány tenyerét.

– Még mindig szörnyen magabiztos vagy – jegyezte meg Hermione. De úgy érezte gyorsan témát kell váltania. – Mi lenne, ha elmennénk?

– Nincs túl korán? – nézett az órájára.

– Ennek a partinak már úgyis lassan vége – mondta a boszorkány, miután körülnézett. A vendégsereg jócskán megcsappant. – Menjünk haza!

– Szóval hazamenjek veled? – vigyorgott tovább Draco. – Bocs, fáradt vagyok már az ilyen idióta poénokhoz.

– Vigyél haza, légy szíves!

– Rendben. Hozom a kabátodat és indulunk.

– Köszönöm!

– Várj meg az előcsarnokban!

– Rendben van.

– Nehogy elmenj.

– Kabát nélkül? Kizárt!

Mindketten elindultak az előcsarnokban, ahol már többen készültek hazafelé. Hermione felsóhajtott, a sor iszonyatosan hosszú volt a ruhatárnál, szinte végeláthatatlan. Draco néhány ügyes mozdulattal és gyaníthatóan varázslattal gyorsan, észrevétlenül kihozta a kabátokat, diadalmas mosollyal és rémesen elégedetten jött visszafelé. Előzékenyen felsegítette a ruhadarabot Hermionéra, aztán elindultak kifelé. A boszorka gyanította, hogy a férfi itt is valamilyen varázslatot alkalmazott, mert könnyedén kijutottak. Egyből megcsapta mindkettőjüket a jeges szél, ahogy kiértek az utcára, a hó megállíthatatlanul hullott és mindent vastagon befedett.

– Ugye nem seprűvel jöttél? – kérdezte a boszorkány reménykedve. – Mert akkor inkább hoppanáljunk.

– Van egy titkom – közölte a férfi bizalmasan. – De csak akkor mondom el, ha megfogod a kezem és velem jössz.

– Megint egy játék?

– Nem akarok megfagyni, szóval lehetnél együttműködőbb is.

– Menjünk! – nyújtott ki a kezét a boszorkány, s összefűzték az ujjaikat, majd elindultak. Az utak csúszósak voltak, de az, hogy Draco a kezét fogta biztossá tette abban, hogy nem fog elesni. Egy kietlen mellékutcába mentek, ahol alig volt némi közvilágítás. A varázsló elővette a pálcáját, majd elmondta a varázsigét. Hamarosan egy metálfekete autó bontakozott ki a semmiből. Hermione összevont szemöldökkel nézett a férfira.

– El kellett rejtenem – magyarázta a varázsló, miközben körbejárta a járművet és kiolvasztotta a havat, hogy el tudjanak indulni. – Kicsit feltűnő és vonzza a vandálokat.

– Kicsit feltűnő? Nem értek annyira az autókhoz, de ez több, mint feltűnő. – Draco csak megcsóválta a fejét, elővette a kártyát a zsebéből, majd kinyitotta az ajtót Hermionénak. A boszorkány gyorsan kibújt a kabátjából, aztán beült. A varázsló követte a példáját.

– Kényelmesen ülsz?

– Köszönöm! De tudod ezt te vezetni? – kérdezte meg azt a kérdést, amire már szörnyen kíváncsi volt. Draco csak felnevetett, majd könyékig feltűrte az acélszürke ingét, s megszabadult a nyakkendőjétől. Megkönnyebbültnek tűnt, sőt iszonyatosan lazának. Gyorsan meleg lett az autó belsejében.

– Majd most meglátjuk. Kösd be magad! – mondta a férfi. Hátramenetbe állította az autót. Kezét Hermione fejtámlájára tette, majd kissé közelebb hajolt, hogy jól kilásson, s eközben találkozott a tekintetük. A varázsló elnevette magát. – Ne nézz már rám ilyen rémülten! Már évek óta vezetek. Bent van a hivatalos mugli jogosítványom a kesztyűtartóban, ha meg akarod nézni.

– Mielőtt elindulnánk, elárulnád, mióta vezetsz?

– Mióta végeztünk Roxfortban – válaszolta Draco készségesen. – Apám nem akarta, hogy bármi közöm legyen a muglikhoz. Aztán meggyőztem, hogy igen is lesz, beadta a derekát és megegyeztünk, hogy csak a luxuscikkeket használhatom.

– Milyen kényelmes.

– Elértem a célom, nekem csak ez számít. Indulhatunk?

– Igen – bólogatott Hermione.

– Egyébként mindent elvarázsoltam, persze ezt is engedéllyel – folytatta tovább, miközben kikanyarodtak az útra. – Minden szabályos és törvényszerű. Adózom is muglinak, de komolyan erről akarunk beszélgetni?

– Nem, persze, hogy nem. De ennek igazán örülök, hogy ennyire betartod a szabályokat.

– Lazíthatnál egy kicsit és élvezhetnéd a kilátást – kérte, aztán bekapcsolta a rádiót, s feltekerte a hangerőt.

Hamarosan Coldplay - Hymn of the Weekend című száma töltött be az autót. A férfi kellemes, bársonyos, mély bariton hangjával kísérte a számot, majd miután befejeződött becsatlakozott Image Dragonshoz a Demons számába. Önfeledt volt, Hermione soha sem látta ilyennek, mintha egy pillanatra lehullt volna az álarc. Mi is lephette volna jobban, hogy jó hangja volt vagy az, hogy ismerte ezeket a számokat?

A kilátás, a fények és a hó helyett inkább Dracót figyelte, ahogy már U2-val együtt énekelte az I still haven’t found what I’m looking for-t. Dobolta az ütemet az kormányon, fejét kissé ingatta, de közben egy percre sem vette le a szemét az útról. A boszorkány teljesen felengedett, majd felnevetett, s pár perccel később már ő is együtt énekelt Dracóval és a rádióval. A szám végén a varázsló és a boszorkány egymásra mosolyogtak. Mikor aztán U2 belekezdett a Beautiful Daybe a férfi lehalkította a rádiót, hogy tudjanak beszélni.

– Bocs, néha kicsit elragadtatom magam – jegyezte meg, de cseppet sem volt zavarban. – Még egy titok, szeretem a mugli zenét is.

– Ki róná fel ezt neked? – nevetett Hermione. – De egy dolgot elfelejtettél megkérdezni.

– Micsodát?

– Nem kérdezted meg hol lakom.

– Bocs, lefoglalt, hogy bemutassam a vezetési és az énektudásomat. Hova vihetlek?

– Daisy sétány 122 – mondta be Hermione a címet.

– Rendben van.

– De egyébként metróval előbb hazaérnék. Így meg kell kerülnöd szinte mindent.

– Van időm. Egyébként sem engedlek el metróval ilyenkor.

– Van pálcám és tudom használni. És azt sem tudod mi az a metró.

– Tavaly utaztam rajta. Borzalmas volt – sóhajtott fel Draco, majd befordult az egyik utcán, aztán megállt a piros lámpánál, aztán állított egy kicsit a fűtésen. Hermione még mindig őt nézte. Majd egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. – Mi ilyen érdekes rajtam?

– Ja, semmi, csak… Mindegy nem fontos.

– Bökd ki, most pont éppen olyan kedvemben vagyok, hogy válaszolnék is a kérdésedre.

– Nem baj, ha kicsit indiszkrét lesz?

– Ha feltehetek neked én is egyet.

– Rendben.

– Hogyhogy nincs Sötét Jegyed?

– Soha nem is volt – válaszolt a férfi hideg kimértséggel. A könnyed báj eltűnt, a levegő kissé hidegre váltott. A motor felbőgött, aztán amikor zöldre váltott az autó kilőtt a kihalt utcán. Az ablaktörlő ütemesen törölte az ablaknak ütődő hópelyheket. Muse - Uprisingra váltott a rádió. Draco zárkózottá és ijesztővé vált hirtelen, Hermione most először valóban belátott az álarc alá, több volt itt, mint amit egy mondattal a férfi kifejezni akart. Az erős kezek egy pillanatra görcsösen szorították meg a kormányt.

A boszorkány szólni akart, de inkább meggyőzte magát, hogy nem kellene. Malfoy el akarta vele hitetni, hogy ő az a laza, flörtölő, szívtipró varázsló, de valójában nem a mellette ülő férfi több volt mit, amit mutatni akart. A csillogó felszín egy pillanatra eltűnt, ahogy beértek a sötét alagútba, ahol a villódzó fényekben még keményebbnek tűntek a vonásai. Majd amikor az Oasis már a Wonderwallt játszott, mintha egy varázsütésre Draco visszaváltozott volna a korábbi állapotában. S megszólalt: – Most én kérdezek tőled.

– Rendben – válaszolt a boszorkány.

– Miért nem jöttél össze egyik barátoddal sem? – kérdezte meg Draco.

– Milyen kérdés ez?

– Mindig azt hittem Potter mellett kötsz ki.

– Olyan, mintha a testvérem lenne – dőlt hátra Hermione kényelmesen az ülésben. – Nem esetem különben sem.

– Milyen az eseted?

– A magas, szőke, egoista, nagyravágyó mardekárosok, akinek olyan szürke szemük van, hogy az már félelmetes – válaszolta nevetve.

– Jaj, majdnem ráléptem a fékre, annyira megijedtem – nevetett fel Draco is. – De most komolyan.

– Ha az esetem lennél, majd megmondom.

– Jól van.

– Itt be kellett volna fordulni.

– Persze, de olyan hamar nem akarlak hazavinni, ha már egyszer van időnk.

– Tudod, hogy holnap december 24. lesz?

– Tudom.

– Nincs semmi dolgod?

– De van. Viszont még nincs éjfél sem.

– Éjfél után elmondhatjuk, hogy együtt karácsonyozunk? – kérdezte Hermione kuncogva.

– Nagyon előreszaladsz, még van tíz percünk.

– És már elhajtottál egyszer a házam előtt.

– Elnéztem a házszámot.

– Persze… Biztos ez volt a baj.

– Hideg van.

– Decemberben? Hihetetlen mik vannak – rázta meg a fejét Hermione. Miközben a rádió Aerosmithre váltott. Draco dúdolni kezdte a Crazy című szám dallamát. – Nem karácsonyi számokat kellene hallgatnod?

– Egyet se tudok fejből – mondta végül a varázsló. – Talán mindenkinek jobb is így.

– Egyébként jó hangod van.

– Majdnem bekerültem a Roxfort kórusába is.

– Komolyan?

– Anyám akarta.

– Jó ég!

– Nekem mondod? Képzeld mennyire ciki lett volna.

– Egy éneklő Malfoy? Botrányos.

– Apámnak majdnem egy évig kellett puhítani anyámat, hogy mondjon le erről. Aztán megoldottam, mert jelentkeztem a Mardekár kviddics csapatába és fel is vettek.

– Azt hittem, hogy bevásároltad magad…

– Nem minden az, aminek látszik.

– Igen, ez igaz.

– Örülsz, hogy együtt megyünk az Andokba? – váltott témát hirtelen.

– Meglepett, inkább fogalmazzunk így.

– Engem is – helyeselt Draco.

– Ne haragudj, de mi lenne, ha most megállnánk a házam előtt? Itt lesz balra. Szívesen folytatnám még a beszélgetésünket, de ez a cipő…

– Vedd le, ha zavar!

– És mezítláb menjek a hóban?

– Elviszlek még valahova, addig pihentetheted a lábad.

– Ilyenkor? Nem, Draco, azt hiszem, inkább alszom egy kicsit.

– Jó, legyen – egyezett bele a végül a varázsló, majd leparkolt a ház előtt, aztán leállította a motort. Kiszállt az autóból, megkerülte és kinyitotta Hermionénak az ajtót.

– Meg fogsz fagyni egy szál ingben.

Draco válaszul csak elővette a pálcáját, mindkettőjükre bűbájt mondott, aztán egészen a bejáraig eltűntette a havat és a jeget. Hermione kicsit meglepődötten állt a férfi előtt, aki most már tényleg annyira el volt telve magától, hogy nem győzött sunyin mosolyogni.

– Túlzásokba esel. Mi van, ha a szomszédok meglátják, hogy nálam olyan a bejárat, mintha legalább tavasz lenne?

– Virágokat nem varázsoltam, de tudnék, ha azt szeretnél.

– Jaj, ne, ne, kérlek! Ennyi igazán elég, sőt sok is.

– Még ígértem valamit.

– Micsodát?

Válaszul a férfi csak átkarolta a derekát, majd magához húzta. Hermione a kezei nekiütődtek Draco mellkasának, nyitott tenyerével érezte a férfi szapora szívverését. A varázsló párás tekintettel nézett rá, amitől Hermionénak elgyengült a térde. A hóesés egyiküket sem zavarta, a varázslat mindet felolvasztotta, mielőtt elérte volna az arcukat. A boszorka tudta, hogy a védekező ösztöneit ez a nap teljesen eltompította. Pillantásuk össze kapcsolódott, Dracóé olyan szürke volt, akár a vihar az óceánon. Hermione nem mozdult, egy pillanatra levegőt sem vett. Tudta, hogy Draco veszélyes, hiszen már ettől a tekintettől elgyengült.

A férfi lehajtotta a fejét, finoman összeérintette az orrukat, majd ajkuk összeforrt. Hermione ajka önkéntelenül nyílt szét. Draco megérintette a nyelvével. A vágy vékony selyemfonala, mintha körbeszőtte volna mindkettőjüket. A kellemes bizsergés átjárta a testüket. A boszorkány tudta, hogy elveszett. Átadta magát, beleveszett a színes forgatagban, amibe annyira jó volt alámerülni. A világ teljesen elcsendesedett, jólesően kirázta a hideg. Elveszett, teljesen.

Más álmodni a hercegről fehér lovon, s teljesen más a hatása alá kerülni a húsvér valóságnak. Draco ajka gyengéden cirógatta az övét, aztán követelőző és mohó lett, mintha el akarná csábítani és játszadozni akarna vele. Hermione mindenről megfeledkezett, csak átölelte a férfi nyakát, majd az ujjait belefúrta a tarkójánál rövidre nyírt tejfölszőke hajba, s úgy simult hozzá, mintha csak erre várt volna. Mikor végre mindketten levegő után kapkodva becsukott szemmel álltak egymás karjaiban, homlokukat összeérintve a decemberi éjszakában, mindketten elmosolyodtak.

– Ez már csók volt, Malfoy?

– Majd a következő jobb lesz, Granger! – válaszolta szemtelenül, majd egy apró puszit adott a lány piros, duzzadt ajkaira. S további szemtelen ígéreteket tett: – Sokkal jobb.

– Neked semmi sem elég?

– Soha – rázta meg a fejét.

– Oh, tényleg?

– Most már az eseted vagyok?

– Még nem győztél meg – sóhajtott fel a boszorkány.

– Randi?

– Karácsonykor? – kérdezte Hermione.

– Már karácsony van – mondta Draco –, két perccel múlt éjfél.

– Oh, ez remek.

– Randizol velem?

– Karácsony után.

– Rendben. Küldök baglyot.

– Jól van.

– Boldog karácsonyt, Hermione!

– Boldog karácsonyt, Draco! – mondta ki ő is, aztán egy pillanatig még egymást figyelték. A boszorkány szólalt meg először. – Francba az egésszel, csókolj meg újra!

Draco felnevetett, majd teljesítette a kérését. De ezúttal mindent beleadott.

hozzászólások: 1

by palmainé ildi @ 03 Jul 2023 03:40 pm

Kedves szórakoztató