Üvegházban

– Hova készülsz ennyire, Malfoy? – kérdezte Charlie vigyorogva, mikor csak úgy besétált Draco rezidenciájában. A varázsló felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy barátja őt méregeti, de igazából nem akart magyarázkodni. – Ez az illatfelhő magában elbódítja az embert.

– Miért érdekel? – kérdezett vissza automatikusan, majd megigazította a homlokába hulló tejfölszőke hajtincseket.

– Mert a barátod vagyok, és mert neked is foglaltunk helyet a hajóra. – A barát nem zavartatta magát, hanem úgy nézett körbe, mintha legalább otthon lenne. Kíváncsi volt, hogy Dracót mennyire bolondította magába az a göndörhajú, káprázatos boszorkány, akivel tegnap este együtt vacsoráztak. Természetesen őrült Draco boldogságának, hiszen barátja az utóbbi időben senkihez nem közeledett és kis híján beletemetkezett a munkájába.

– Nincs kedvem – válaszolt egyszerűen.

– Folyton ezt hajtogatod – csóválta meg a fejét Charlie. – Nem kellene egyedül gubbasztanod valami elhagyott tengerparton. Bár ahhoz, most igencsak kicsípted magad.

– Valóban nincs kedvem – fordult vele szembe Draco. – Mit csináljak én egy hajón?

– Buli hajón? – nevetett fel a barátja. – Alex egy halom csajt beszervezett és úgy fest táncolni, inni fogunk. Nem vonz ez egy kicsit sem?

– Ma, barátom, egyáltalán nem érek rá ilyesmikre.

– Furcsán viselkedsz.

– Én? – nevetett fel Draco, aztán karba tette a kezét. – Nem furcsábban, mint tegnap és tegnapelőtt.

– Most nő van a dologban. – A vigyorgó varázsló eldöntötte, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból, s egyértelművé tette a helyzetet.

– Miből gondolod?

– Ennyire gondosan egyik nap se lőtted be a hajad – mosolyodott el a férfi. – És ez a parfümfelhő… én hanyatt dőlök tőle, nemcsak a csajok.

– Na azért azt ne – vágott egy fintort, aztán mégis megrándult a szája széle.

– Miért, nem tetszem? – csücsörített a varázsló és eltúlzott szempilla rebegtetésbe kezdett.

– Egy csajnak talán jobban tetszenél, mint nekem – nevetett fel jóízűen Draco, aztán megcsóválta a fejét. – Kék vagy a zöld ing?

– Nem értek hozzá, de inkább a kék. Elég volt a mardekárzöldből – forgatta meg a szemét Charlie. – Bár a tornacipő maradhat, azt megengedtem.

– Idióta mugli viselet.

– Ami mindenkinek jól állt a csapatból – jegyezte meg, majd beletúrt a rövidre nyírt, szőkésbarna hajába. – Bár még egyszer nem fogadok veletek és nem vágatok hajat.

– Miért? Így legalább a koponyádat is éri a napfény.

– Micsoda humor… Egyébként hova készülsz? Repesve várom, hogy megtudjam milyen programot találtál, ami jobb, mint jó néhány félmeztelen mugli lánynál és a piánál.

– Kirándulni megyek – közölte röviden, majd begombolta a világoskék ingét, aminek feltűrte az ujját. – Megnézek néhány egzotikus növényt.

– Megint? Egyedül? – érdeklődött tovább, majd töltött magának egy kis jegesteát. Mindig is otthonosan érezte magát mindenhol. – Emiatt a szar program miatt lemondod a közös programunkat… Felszedted Hermionét, igazam van?

– Nem fogalmaznék ennyire durván – mondta a férfi, majd belepakolta a zsebébe a tárcáját, kulcsait és mindent, amit fontosnak gondolt. Igyekezett nem Charlie szemébe nézni, aki köztudottan imádott pletykálni.

– Akkor? Láttam, hogy néztél rá egész este. Tudom, hogy mennyire utáltad Roxfortban, de már nem vagyok iskolások, és az a boszorkány olyan jól néz ki, hogy bármikor szívesen randiznék vele. Ha rá gondolok milyen izgató lábai vannak, sírva aludnék el.

– Én randizom vele – jelentette ki, majd karba tett kézzel nézett a barátjára, aki nekidőlt a kanapé háttámlájának és vigyorogva iszogatta a jegesteát. – Úgyhogy tartsd távol magad a lábaitól!

– Csakhogy beismerted.

– Micsoda?

– Csak rád kell nézni, Malfoy…

– Ezt most miért mondod?

– Láttam, amit láttam és nem menekülhetsz. Szerelem van a levegőben, barátom, és te beleestél annyira, hogy semmit sem tehetsz ellene.

– Ne beszélj baromságokat! Ez csak egy randi lesz, ennél ártatlanabb nem is lehetne az egész. Különben is ezt inkább mondanám barátkozásnak, mint romantikus enyelgésnek – legyintett Draco, mintha tényleg nem számítana, holott neki is csak felment a pulzusa, amikor Hermione kecses lábaira gondolt.

– Komolyan ennyire naiv vagy, barátom? Azzal a nővel te nem csupán randizni fogsz.

– Ezt meg honnan veszed? Felcsaptál orákulumnak?

– Valld be, hogy mit érzel! Csak én vagyok itt, nem hallja senki sem – nevetett fel harsányan Charlie. – Látom rajtad, hogy legszívesebben beszélnél erről.

– Vegyél egy szemüveget! Egyébként nincs mit mondanom.

– Biztos?

Draco mély levegőt vett, aztán nekidőlt az asztalnak.

– Van benne valami… észveszejtő, érzéki és olyasmi, amit nem tudok megmagyarázni. Sosem zavarta meg egyetlen egy nő sem ennyire a fejem. Most már elégedett vagy? Ennél többet nem tudok mondani. És leköteleznél, ha ezt nem kürtölnéd szét.

– Ez vitathatatlan. Mindig kimért vagy és halálos, ha nőkről van szó. Persze még egyszer se akadt olyan, aki miatt elvesztetted volna a fejed. Talán éppen ideje volt.

– Talán – mondta Draco, de a gondolatai már egészen máshol jártak. Egy kis csend állt a beszélgetésbe, amit rövidesen ő maga tört meg. – Bár nem tudom mi lesz ebből.

– Túl sokat agyalsz! Ez most egy vakáció. Élvezd ki!

– Igyekszem.

– Komolyan mondom.

– Jól van.

– Csábítsd el!

– Hagyjál már!

– Vagy hagyd magad elcsábítani. Tök mindegy, hogy mit csinálsz, csak ne lássam a szomorú képedet!

– Elég már! – nevetett Draco, aztán meglökte a barátja vállát.

– Vigyél neki virágot!

– Hogy mondod?

– Sosem randiztál még?

– Dehogynem.

– Akkor vegyél neki virágot. Tetszeni fog neki.

– Sosem szoktam vinni…

– Mert egy tuskó tapló vagy. De ezzel a csajjal ne legyél az! Hidd el, ha rosszul bánsz vele, akkor egyetlen egy perc alatt lecsapom a kezedről.

– Álmodik a nyomor?

– Majd meglátod. – Charlie olyan vigyort villantott, amitől Dracónak megvillant a szeme. – Még a hajamat sem kell visszanövesztenem, hogy meg tudjam hódítani.

– Viszek neki virágot.

– Ez az beszéd, Malfoy! És tényleg gazokat mentek nézni?

– Igen.

– Uhh, Merlin!

– Mi bajod?

– Semmi. De nagyon ajánlom, hogy tegyél valamit, ha nem akarod a barátzónában végezni Potterékkel együtt.

– Majd vigyázok – vigyorodott el. – De ha most megbocsátasz, akkor mennem kellene.

– Persze, menj csak!

– Jó mulatást!

– Ugye mire visszaérek minden jegesteámat megiszod?

– Ezt már most megmondom, hogy így lesz.

– Később találkozunk?

– Nem hinném – csóválta meg a fejét Charlie. – Egész hajnalig a kikötőben leszünk.

– Rendben.

Azzal elköszöntek egymástól, s Draco elindult Hermionéért, de előbb még kerítenie kellett neki egy szál virágot. De vajon milyet, honnan? Gőze sem volt, mindenesetre céltudatosan haladt előre, de nem volt kétsége afelől, hogy ezt az akadályt is le fogja győzni.

***

A környék csodálatos volt, lágy szellő lengedezett, a reggeli napsütésben éppen az asztalok, székeket pakolták ki a csíkos napernyők alá az egyik kávézónál. Draco még egy ideje várt, nem tudta megmondani, hogy mióta, mert inkább nem nézett az órájára. Kezdett igencsak ideges lenni, miközben látszólagos nyugalommal Hermione szállása előtt állva a messzi távolba nézett. Az óceánpart gyönyörű volt, a homokkal, a napernyőkkel, a távoli kékséggel. Jó lett volna ismét ott sétálni a parton, még akkor is, ha nem kettesben lettek volna. Valamiért itt semmi sem zavarta, semmi sem volt akadály. Kimondottan üdítőnek találta ezt. Szabadság – egyre csak ez a szó jutott eszébe. Mennyire könnyű itt önmagának lennie, ahol senki sem ismerte. Elmosolyodott.

Körbenézett az utcán. Alig lézengtek a környéken, pedig a nap már jócskán fent volt az égen, irtózatosan meleg volt és a türelme is fogytán… Ahogy így magában zsörtölődött, merengett hirtelen, szinte ösztönösen fordult a hotel bejárata felé, amikor meglátta a boszorkányt. Haját lófarokba kötötte, egy fehér lenge felső, combközépig érő farmernadrág és piros, egészen pontosan griffendél piros tornacipő volt a lábán. Elmosolyodott, s kissé talán még el is pirult Draco láttán. A férfi elfelejtette, hogy meleg van, sokat kellett várnia, azt is, hogy mennyire szeretne az óceánparton sétálni, és talán még a nevét is. A hirtelen szétesésen nem tudott felülkerekedni, de az ösztönei bekapcsoltak, így elindult a lány felé. A szíve a torkában dobogott és bárgyú mosollyal állt meg előtte.

– Szia! – Ennyire bénának még soha nem érezte magát. Általában rettenetesen magabiztos szokott lenni, most viszont, mintha elhagyta volna ez a képessége. Az egykori griffendéles boszorkányon nem volt semmi kirívó, nem akart mindenki számára feltűnő jelenségként megjelenni. Mégis Draco nem látott nála szebbet, a természetes mosolya, leheletnyi sminkje, és hullámos haja teljesen megigézte.

– Szia! – köszönt vissza Hermione egy kicsit zavartan. Nem igazán tudta hogyan is viselkedjen vele, hiszen annyira idegen volt még ez a helyzet tőle. Vagy talán mégsem? A tény, hogy Draco Malfoyjal készült kettesben elmenni teljesen kétségbe ejtette. Figyelte a férfi markáns arcvonásait, a szemébe lógó tejfölszőke tincseket, amiket legszívesebben elsimított volna és a rá néző szürke szempárt, ami annyira gyengédnek tűnt, ahogy képes volt minden ellenérzését hátrahagyni. A pillanatnyi csend kicsit feszélyezte mindkettőjüket. Hermione szólalt meg először: – Ne haragudj, hogy ennyit kellett várni… csak…

– Nem kell magyarázkodnod! – rázta meg a fejét. Nem bírt haragudni, sőt annyira igyekezett elfelejteni az egészet, hogy egy apró puszival üdvözölte a boszorkányt, akinek fogalma sem volt mitől szédült meg: az intim érintéstől, a férfi illatától vagy a hangjától: – Most már itt vagy.

– Igen – bólogatott Hermione, miután kezdett magához térni.

– És én is.

– Pontosan – mosolygott a boszorkány. – Vártalak.

– Mondtam, hogy jövök. Amit megígérek azt meg is szoktam tartani. – Nem értette, hogy miért mondta el ezt most, de lefoglalta, hogy a lehető legjobb színben tűnjön fel a lány előtt, levegye a lábáról és végre mindketten viselkedjenek teljesen természetesen egymással, ahogy tegnap este, noha ma reggel egyikük sem szándékozott egyetlen egy koktélt sem legurítani. – Vágjunk bele akkor!

– Nem is azért mondom. Csak ez a program fele annyira érdekes sincs, mint mondjuk felfedezni egy elhagyatott tengerpartot vagy elmenni egy kalandtúráea – mondta kedvesen, aztán a füle mögé tűrte az egyik hajtincsét. – Szóval megértem, ha nem vagy elég lelkes. Általában senki sem az, amikor eljön velem egy ilyenre.

– Lazíts egy kicsit! – mosolyodott el Draco. Kihallott némi szomorúságot a lány hangjából. Talán ennyire mellőznék a barátai emiatt? Jó, ő sem volt az a múzeumba járó típus, sőt el tudott volna képzelni jobb programot is. Még talán az egzotikus növények se kötötték le, de nem volt szűklátókörű és mindkettőjüknek nyilvánvaló volt miért tart Hermionéval. – Biztosan jól fogunk szórakozni.

– De azért megkérdezem még egyszer: Biztos velem akarsz jönni? – kérdezte a boszorkány, mintha utolsó lehetőséget akarna adni Dracónak.

– Halálra unnád magad, ha nem mennék – incselkedett Draco, miközben megnézte Hermione cipőjét. – Szép a tornacipőd!

– Köszönöm!

– Ez a piros igazán jól áll.

– Tényleg?

– Ha én mondom, akkor nyugodtan elhiheted.

– Kedves tőled. Egyébként látom, hogy nem hazudtoljuk meg a roxfortos gyökereinket. A te tornacipőd színei kísértetiesen hasonlít a Mardekár ház színeire.

– Merő véletlen lehet – nevetett fel a férfi. – Sajnos ez volt a legszebb, nem tehettem mást meg kellett vennem.

– Hogy én mennyire sajnállak! – mosolyodott el Hermione, majd ő is felnevetett. A köztük lévő jég kezdett megrepedni, s olvadásnak indult. Draco legszívesebben megérintette volna a boszorkány arcát, azonban még egyelőre túl korainak érezte ezt, talán egy kicsit még illetlennek. Semmit sem akart elsietni, bár a hevesen dobogó szíve folyton azt suttogta, hogy ne várjon tovább.

– Hoztam neked egy kis apróságot – jutott eszébe hirtelen, majdnem elfelejtette. Azzal előhúzott a háta mögül egy szál virágot.

– Oh, ez egy leander – csillant fel a szeme a virág láttán. Az arca felderült, kivirult, és a férfi még soha nem látta így mosolyogni. Volt valami megkapó a reakciójában, és ettől Draco csak bambán vigyorogni tudott.

– Az.

– Úgy tépted le valahonnan? – nézett rá gyanakodva. A varázsló valóban először ezt tervezte, mivel sehol nem talált egyetlen olyan virágot sem, ami illett volna az alkalomhoz, s amikor meglátta a leander bokrokat egyből megtetszett neki a virág, ugyanakkor nem akart barbár lenni és megtépázni egy ilyen szép növényt. Elvei voltak.

– Varázsoltam – pontosított Draco, majd átnyújtotta a virágot. Az ujjuk egymáshoz ért. Mindketten elmosolyodtak. – Ez mindig meg fog maradni. Csak egy apróság.

– Köszönöm, nagyon kedves vagy.

– Semmiség – rázta meg a fejét, s zsebre tette a kezét, mintha nem tudna mit kezdeni velük. Úgy érezte magát, mintha kamasz lenne, az első randin. Még ennyire soha nem akart megfelelni valakinek.

– Nem szoktam virágokat kapni – vallotta be Hermione, miközben az ujjai között forgatta a virágot, s közben le sem vette róla a szemét.

– Mert sok a tuskó kretén – idézte barátját, noha nem is pontosan. – Tetszik?

– Igen, nagyon. Csodálatos.

– Megnyugtattál.

– Miért mondod ezt?

– Általában hozzám szokták virágot vágni, így egészen üdítő, hogy végre valaki örül neki.

– Biztos csak viccelsz – szólalt meg Hermione félig nevetve, félig hitetlenkedve.

– Nem igazán – vágott egy fintort Draco.

– Miért szokták hozzád vágni?

– Általában bocsánatkérésként szoktam virágot vinni – vallotta be a varázsló. – Nem igazán vagyok jó benne ezek szerint.

– Most jó az időzítés, a virág és nem történt semmi olyan, miért bocsánatot kell kérned.

– Reméltem, hogy így alakul.

– Beletűznéd a hajamba, légy szíves? – kérte Hermione. – Gyönyörű ez a bordó szín!

Draco nem szólt semmit sem, csak kivette a boszorkány kezéből a virágot, ujjaik egy pillanatra egymáshoz értek, jóleső bizsergés futott keresztül rajtuk, a tekintetük találkozott. A varázsló elmosolyodott, majd gyengéden a boszorkány hajába tűzte a virágot. Máson nem mutatott volna ilyen szépen, talán még giccses is lett volna, de Hermione ettől az apróságtól még szebbnek tűnt. A férfi elvarázsolva nézett rá. Talán a nyár, a meleg, a kellemes óceáni szellő és az előtte álló nő így együtt megzavarták, de olyan jóleső érzések kavarogtak benne, amiket már rég nem érzett.

– Gyönyörű vagy! – csúszott ki a száján a vallomás. Túl őszinte volt, túlságosan is tisztán, kivehetően közölte vele, amit már nem tudott volna letagadni, megváltoztatni, magában tartani. A rózsás ajkak apró sóhajra nyíltak szét.

– Nem kell hízelegned! – mondta a boszorkány, majd elpirulva a cipője orrát nézte. Nem volt hozzászokva az ilyenfajta őszinteséghez, most azonban jól esett neki. Ugyan Draco Malfoyról volt szó, mégsem gyanított semmilyen csínyt, átverést a háttérben. Mégis a gondolat befészkelte magát a többi gondolata közé, s teljesen átvette az irányítást.

– Csak az igazat mondom.

– Talán beszélnünk kellene az igazságról – szólalt meg a boszorkány.

– Igazság?

– Igen. Rólunk.

– Randizunk… ennyit tudok mondani erről.

– Értem.

– Mi a baj, Hermione?

– Talán csak az óvatosság mondatja velem, de én nem akarom, hogy játszadozzunk egymás érzéseivel.

– Nincs ilyen szándékom. Sőt szerintem évek óta nem voltam ennyire őszinte senkivel. Bármi is lesz, én nem akarok semmi rosszat.

– Biztos?

Draco gyengéden fogta meg Hermione kezét, elmosolyodott. Lassan magához húzta, aztán apró csókot lehelt az ajkára. Újabb bizsegés, újabb érzések, amik elbódították őket.

– Gyere, menjünk, mielőtt túl sokat gondolkodnánk rajta!

– Jól van.

Azzal hoppanáltak az üvegházakhoz. Hermione megszédült egy kicsit, mikor megérkeztek, de Draco szorosan tartotta a derekát, így nem volt gond, hogy kissé megroggyant a térde, a szíve hevesen vert és szinte égette a férfi érintése.

– Felkészültél?

– Igen – bólogatott a boszorkány sután. – Mehetünk!

– Nagyon érdekes hely, azt mondják legalább huszonhárom olyan növényfaj él itt, amik sehol máshol a világon nem fordulnak elő.

– Készültél? – kérdezte Hermione és felcsillant a szeme. Draco megfogta a kezét és összefűzte az ujjaikat. Feltette a napszemüvegét, aztán elállhatatlan mosollyal figyelte a lányt.

– Én minden tudok – vigyorgott rá.

– Komolyan?

– Igen. És azt is, hogy akármennyi ritka fajt találunk, mindegyiknél kapsz egy csókot.

– Hogy mondod? – nevetett fel. – Ilyet se hallottam még.

– És ezt csak most találtam ki, de nem kell zseninek nevezned, mert ez csak az első kísérlet. Mondtam, hogy nem fogsz unatkozni, a szívemen viselem a szórakoztatásodat – vigyorodott el elégedetten. – És én mindig komolyan gondolom, amit mondok.

– Huszonhárom fajt mondtál?

– Legalább – helyesbített Draco. – Szóval érdekes délelőttünk lesz.

– Le akarsz venni a lábamról?

– Még nem sikerült? – tudakolta kíváncsian. – Pedig rémesen igyekeztem tegnap.

– Talán majd meglátjuk.

– Lássuk meg tudlak-e legalább huszonhétszer csókolni – nevetett fel a varázsló, aztán ráérősen elindultak az üvegházat irányába. Még mindig egymás kezét fogták. A bejáratnál kaptak egy térképet és egy ismertetőt, majd beléptek a dzsungelbe. Draco végül levette a napszemüvegét, aztán már az első kanyarnál behúzta Hermionét magas fák közé, aztán lecsapott az ajkára. A boszorkány egyből viszonozta a csókot, majd felcsúsztatta a kezét a férfi tarkójára.

– Mit láttál? – kérdezte Hermione. – Itt milyen ritka növényfaj volt?

– Tüskés levelű kristályvirág.

– Az nem is ritka. Az egyik legalapvetőbb hozzávalója a fogerősítő bájitalnak.

– De én ritkán látom – vigyorodott el a férfi.

– Játsszuk ezt a játékot tisztességesen – mondta a boszorkány, de még mindig nem bontakozott ki a varázsló öleléséből. – Mit szólsz?

– Rendben van.

– Mik legyenek a játékszabályok?

– Ritka fajt találok, akkor én csókollak meg, de ha tévedek, akkor te csókolsz meg engem. Mit gondolsz?

– Mindenhogyan te nyersz.

– Édesem, ahogy az előbb visszacsókoltál azzal mindkettőnk nyert – simította végig az boszorka ajkát a hüvelykujjával Draco. Hermione szája egy apró sóhajra nyílt szét. – De kitalálhatsz nekem büntetést, ha tévednék.

– Szóval büntetés?

– Aha. Mivel büntetnél meg?

– Még egy tévedés és a muglik közé megyünk strandolni.

– Miből gondolod, hogy zavarnak?

– A tömeget biztos nem viseled olyan könnyen.

– De te sem.

– A cél érdekében elviselem.

– Ez nem akkora büntetés – rázta meg a fejét Draco. – Jobb vagy te ennél, Hermione.

– Legyen valami nagyon mugli. – Elgondolkodva harapott rá az ajára.

– Legyen – incselkedett, majd egy újabb csókot nyomott az ajkára. – Ne haragudj, de annyira ingerlő, amikor így ráharapsz az ajkadra. Túlságosan is izgató.

– Még egy ilyen és biciklizi fogunk a parton.

– Bicikli? Amit tegnap említettél? – kérdezte kíváncsian Draco. – Ami olyan a mugliknak, mint nekünk a seprű.

– Pontosan.

– Veszélyes.

– Feleannyira sem, mint egy seprű. Bár, ha jobban meggondolom, akkor lehetne az is. Mindenesetre egyelőre nem terepen próbálnánk ki. Igen ez jó lesz – nevetett fel felszabadultan.

– Akkor jöhet a következő ritka faj? – mosolyodott el Draco.

– Mutasd az utat!

A varázsló kilépett a fák közül, aztán elindultak. Szörnyen meleg volt, a ruhájuk egy kicsit rájuk tapadt, a kezük is izzadt, de persze nem engedték el egymás kezét. Végig Draco beszélt, mintha valóban szakértője lenne a varázsnövényeknek, viszont Hermione élvezettel hallgatta az előadását. Jól érezte magát mellette, meglepően jól. A hangja egyáltalán nem volt unott, nem úgy beszélt, mintha csak bemagolta volna az egészet, hogy a kedvében járjon. Nem, nem, Draco Malfoy biztosan mestere volt annak hogyan bűvöljön el másokat.

Ellenben kezdett rájönni, hogy a varázsló a bolondját járatja vele, mikor egy-egy ritka növényhez értek, folyamatosan, részletekig kielemezte, s közben ingerelte a boszorkány, hol egy érintéssel, hol magához húzta, hol a nyakára hintett egy-egy apró csókot, néha már csak egy sóhajtára voltak az ajkaik egymástól. Aztán persze kijelentette, hogy ez a növény mégse olyan ritka így keresniük kellett egy másikat.

– Szivárványos levelű sárkánygyökér – lépett a következő növényhez Draco. A napfényben úgy tűnt, mintha a nagy, hosszú, fűszerű levelek hipnotizálni akarták volna őket. – Magjából kenyeret sütnek a helyi bennszülöttek. Gyógyító erővel bír, a legerősebb és legveszélyesebb erősítőfőzetet ebből készítik. – Draco finoman megfogta a boszorkány derekát, aztán magához húzta, s tovább beszélt hozzá. – Gyönyörűek a levelei, de akkor még gyönyörűbb, amikor az esőcseppek táncolnak a leveleken.

– Igen, valóban – mondta Hermione, miközben belenézett a férfi szemébe. Mélyszürke volt, kissé fátyolos, ködös, és olyan huncut fényű… A boszorkánynak volt egy olyan kósza gondolata, hogy talán beleesett Malfoy csapdájába, de már annyira késő volt kiszabadulni belőle. Kábultan szólalt meg: – Bárcsak jönne egy kis eső.

– Igen, igazad van. Látnád milyen szép.

– Fenét! Én fogok mindjárt hőgutát kapni, ha nem megyünk ki innen. – Érezte, ahogy a meleg férfitenyér a vékony anyagon keresztül a bőréhez ér. Mikor felnyújtózott egy kis helyen érezte, ahogy Draco ujja megérinti a bőrét.

– Nyugalom, még annyi minden van hátra – suttogta sejtelmesen, amitől Hermione kéjesen felsóhajtott, nem ennek szánta, de az érzékei annyira eltompultak, hogy már valahol egészen máshol járt a gondolataival együtt.

– Nem tudom, meddig bírom még – közölte rekedten a boszorkány. Draco elmosolyodva figyelte a lecsukódó szempillákat. Lágyan csókolta meg Hermione szemhéját. A boszorkány körme kissé a karjába vájt, amitől megborzongott.

– Meglátjuk.

– Mit tudsz még erről a növényről? – kérdezte kitérően, hogy elterelje mámoros gondolatait, és hogy ne ő maga húzza fel a pólóját a férfinak, hogy kedvére kalandozhasson.

– Lássuk csak. Oh, a fehér virágok – folytatta, majd lehajolt és apró csókot nyomott a lány nyakára, érezte, ahogy a szíve felgyorsul, egyre mélyebb levegőket vesz, ahogy hozzá simul a mellkasához. Túl meleg volt itt, túlságosan is fülledt, még az érzékeik is teljesen elhomályosultak. – Mindegyik olyan apró, tölcsérszerű.

– És neked még ez sem olyan ritka?

– Ha teljesen biztos leszek benne, csak akkor – vigyorgott Draco. – Nem akarok veszíteni.

– Elég neked, ha az idegeimen táncolsz, nem igaz?

– Mert ott táncolok?

– Kicsit sem…

– Gúnyosság. Nem áll neked ez jól, Hermione – közölte azzal, apró csókokkal hintette az arcát, a szája szegletét, finoman megcirógatta a cseresznyepiros ajkakat.

– Ez valami más játék.

– Micsoda, áruld el?

– Te játszod, nem én.

– Én? Ugyanazt játszom, amit eddig csak jól meggondolom.

– Észrevettem. De ez a növény rémesen ritka.

– Nem kell ilyenekhez folyamodnod, hogy megcsókoljalak – nevetett fel halkan a férfi. – Csak kérj meg szépen!

– Hogy te micsoda egy ravasz, körmönfont egy pasas vagy.

– Mardekáros vagyok, mit vártál?

– Őszintén?

– Igen.

– Halvány fogalmam sincs – nevetett fel, majd hátravetette a fejét. – Tényleg jó lenne most egy kis eső.

– Neked szerintem nem ez kell.

– Hanem?

– Még néhány ritka növényt meg kell keresnünk – mondta vigyorogva, mire Hermione felnyögött.

– Legközelebb keresek valami galériát vagy ősi romokat.

– Mindenre van ilyen játékom.

– Ezzel igazán megnyugtattál.

– Találtam még egy növényt.

– Igen? És ez?

– Harapós kúszóhagyma – közölte megint azzal a sejtelmesen búgó hangjával. – Ne nyúlj hozzá, mert tényleg megharap! Mérgező a harapása.

– Tényleg?

– Aha – folytatta aztán újra kezdte a korábbi játékot, de valami furcsa véletlen folytán Hermione vékony felsője kissé feljebb húzódott, Draco inge kigombolta magát. Mindketten csak annyit éreztek, hogy az agyuk teljesen kásás lett, a nagy melegben erejük sem volt gondolkodni. A nap épphogy csak áthatolt a sűrű növényzeten, senki ember fia nem volt a környékükön, a fák, buja bokrok eltakarták őket. A sóvárgás egymás iránt most teljesen elhatalmasodott rajtuk.

Draco hagyta magát az egyik magas, majomkenyér fának dönteni. És egyikük sem tudta megmondani ki kezdeményezte a csókot. Puha nyelvük egymáshoz ért, csókjuk rögtön elmélyült. Hermione beletúrt a férfi tarkójának nedves tincseibe, Draco pedig kihúzta a hajgumit a lány hajából, s élvezettel mosolyodott el, ahogy a lágy hullámok ráhullnak a kezére. A férfit nem érdekelte, hogy a hátának nem tesz jót a növény törzse, vagy hogy éppen ő maga nem tesz jót a növénynek, egyedül a boszorkány ujjaira koncentrált, amik felfedezőútra indultak a mellkasán.

– Úgy gondolom ez a növény elég ritka volt – közölte Hermione.

– Gondolod?

– Aha.

Abban a pillanatban, hogy meghallotta a boszorkány szavait, már nem is törődött mással. Ajkuk újabb mámoros csókban egyesült. Dracót nem érdekelte kik ők, mit jelentenek egymásnak, vagy egyáltalán mit éreznek. Soha senkivel nem működött ilyen intenzíven, ilyen elementáris erővel a kémia, mint Hermionéval. Úgy érezte, hogy semmi nem számít, ha ők ketten együtt vannak.

Ködös tekintettel néztek egymás szemébe, miután a csókjuk megszakadt. Egyetlen egy gyors mozdulattal levette a boszorkányról a felsőjét, majd egymásnak feszülve csókolóztak tovább. A férfi keze elindult feljebb a derekától, a gerince mentén, majd kikapcsolta melltartót. Látni akarta, teljes valójában, a nappali fényben, aminek fénypászmái árnyjátékot játszottak a sűrű növényzet leveleivel. Fél szemmel a boszorkány kipirult arcát nézte, túl szép volt, túlságosan is elvesztette a fejét. Ki kellett volna józanodniuk, de mégis hogyan.

– Szörnyen meleg van itt – mondta Hermione elhaló hangon.

– Igazad van.

– Ez…

– Tudod – suttogta halkan. Majd kiszabadította a kebleket a melltartóból, s apró csókokkal folytatta a kényeztetést. – Teljes őrültség.

– Totálisan.

Mielőtt tényleg elmerültek volna a tompa meleg, a lángoló szenvedély és egymás testének felfedezésében, apró esőcseppek hullottak alá valahonnan felről. A következő pillanatban hideg víz zúdult rájuk. Bár azt mondhatták volna, hogy ez nem józanította ki őket… Bekapcsolt az esőztető, amiről ők maguk teljesen elfeledkeztek. Hamarosan egyre sűrűbb vízpermet érte a felhevült testüket. Felkiáltva érzékelték a hideg cseppek érintését. Mindketten gyorsan felöltöztek, aztán egymás kezét fogva indultak tovább.

– Tiszta víz vagyok – mondta Hermione, majd elnevette magát. – Még mindig nem hagyták abba az öntözést.

– Szerintem rossz irányba megyünk.

– Mindegy – csóválta meg a fejét a lány. – Legalább lehűlünk egy kicsit.

– Igen. Menjünk erre! Azt hiszem, ott ki tudunk menni.

– Jól van.

Mire kiértek hűs kinti levegő csapta meg őket. Senki sem volt a közelben, csak ők ketten. Elengedték egymás kezét. Még mindig mindketten vizesek voltak.

– Ennyit erről – jegyezte meg Draco, majd begombolta az ingét. – Minden rendben?

– Rendben? – kérdezte a lány, majd a duzzadt ajkára és a csuromvizes hajára gondolt. – Nem tudom lesz-e valami rendben ezután. Te jó ég, én ilyesmit sosem csinálok.

– Éppen ideje volt – mosolygott rá a férfi.

– Én rendes lány vagyok.

– Én is rendes varázsló.

– Igen?

– Igen. A varázslók rendszeresen csábítanak el boszorkányokat üvegházakban.

– Na, ne mondd! – nevetett fel halkan. – Tehát szerinted nem csináltunk semmi rosszat.

– Nem – rázta meg a fejét. – Az volt bűn, hogy nem folytattuk.

– Valahogy sejtettem.

Hermione megcsóválta a fejét, aztán kicsavarta a hájból a vizet. Aztán kissé holtra vált tekintettel tapogatta végig a hullámos tincseket.

– Mi baj? – kérdezte Draco.

– A leander. Kiesett biztos, amikor… Fenébe!

– Ne törődj vele!

– Ezt te nem értheted – legyintett a boszorkány. – Évek óta nem kaptam semmilyen virágot… De mindegy. Nem akarom, hogy érzelgősnek gondolj.

– Hermione…

– Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.

– Hagyd a fenébe!

– De… Visszamegyek érte.

– Ne menj! – fogta meg a kezét, aztán gyengéden megölelte. Homlokuk összeért. –Varázsolok neked egy másikat.

– Tényleg? – csillant fel a szeme.

– Hát persze – mosolyodott el kedvesen. – Ha ennyire sokat jelent neked, igazán nem túl nagy fáradtság.

– Köszönöm! Igazán kedves tőled.

– Kedves? – megremegett a nevetéstől. – Az előbb nem voltam túl kedves.

– Azt mondtad, hogy nem volt benne semmi megbotránkoztató…

– Hazudtam – csókolta meg ismét.

– Úgy tudtam.

– Ebéd? Éhen halok.

– Rendben menjünk! – bólogatott, miközben egy-egy mély sóhajjal igyekezett felülkerekedni az érzésein.

hozzászólások: 0