Novellák

5. fejezet - Este
Este

Kellemes nyári este volt. A hold sarló alakban fent az égen világított, még látszott a távolban a lemenő nap halvány rózsaszín, sárga csíkja, de már megjelentek az első csillagok is. A balzsamos szél és a lágy latinos zene beszűrődött a hotelszoba nyitott teraszán keresztül a szobába, ahol egy boszorkány készült lázasan a találkájára. Hermione igyekezett előkeresni a legkonzervatívabb ruháit, amit magával hozott ide. Rengeteg ruha hevert szanaszét az ágyon, mintha egyik sem lenne jó egy ilyen jeles alkalomra. Normális esetben mindegyik megfelelt volna, de a boszorka most valami mást szeretett volna.

Körmét rágva nézett végig a kiválasztott nyári ruhán. Legszívesebben megfutamodott volna, de hát, már rémesen késő volt ehhez. Sosem öltözködött kihívóan, nem volt kimondottan az a típus, aki túlságosan is mély dekoltázsát mutogatja, még a szoknyáját is mindig kellő hosszúságú volt, most azonban nem tudott semmit sem felvenni, amiben ne érezte volna magát kiszolgáltatva vagy kevésbé alulöltözöttnek. Miért volt ez baj?

– Mindenről Malfoy tehet! – mondta mérgesen, de persze a szobában nem akadt senki, aki ezt megcáfolhatta volna vagy helyeselt volna. Akárhányszor is rá gondolt, mindig az az átható tekintetét idézte fel legelőször. Idegesen összekötötte a haját, szinte alig tett fel sminket. Végül egy térd fölé érő, pántos, kék csíkos ruha mellett döntött, majd belebújt a lapos talpú szandáljába.

Még utoljára belenézett a tükörbe, aztán elindult. Éppen a lépcső aljábban találkozott a Dracóval. Megdobbant a szíve, amikor látta a fehér, feltűrt inges, kék nadrágos férfit, aki megint a szokásos mosollyal üdvözölte. Stílusos volt, ahogy mindig. És valamiért ez Hermionénak nagyon tetszett.

– Szép estét, Miss Granger! – köszöntötte, majd kinyújtotta a kezét és segített lejönni a boszorkánynak a lépcsőn. Végig mosolygott rá.

– Neked is szép estét, Mr Malfoy! – viszonozta a köszöntést. – Szóval mégis eljöttél.

– Hagytam volna ki? – vigyorgott elégedetten, majd kezet csókolt Hermionénak. Ahogy az ajka a finom, selymes bőrhöz ért, a boszorka úgy érezte a bizsergés elemészti. Nem is beszélve arról, hogy mennyire izgult, mennyire zavarban volt. – Soha az életben.

– Érthetetlen – csóválta meg a fejét, s igyekezett lazának mutatkozni. – Hogyhogy nem a barátaiddal lógsz?

– Komolyan kérdezed? Nem vagyok hülye – nevetett fel engesztelhetetlenül. Milyen barom ment volna a barátaival ahelyett, hogy egy ilyen gyönyörű nővel lehet? Draco nem tartozott az idióta varázslók közé. – Együtt sokkal kellemesebben lesz majd az esténk.

– Zavarba akarsz hozni? – kérdezte enyhe pírral az arcán.

– Még nem is mondtam mennyire csinos vagy – hajolt hozzá egy kicsit közelebb, mintha bizalmas titkot akarna suttogni a fülébe.

– Ugyan – vonta meg a vállát, mintha nem esett volna jól neki ez a finom hízelgés, de persze Draco inkább fokozta a bókokat.

– Észvesztő. – Érintette össze az arcukat a férfi. Meg akarta csókolni, Merlinre, hogy mennyire vágyott erre. Soha senkit sem akart ennyire megérinteni, karjába zárni, megcsókolni. Legszívesebben Hermionét is elcipelte volna innen, hogy aztán hevességével és ajkaival kiűzze a fejéből azt a sok badarságot, mihez a boszorkány úgy szentül ragaszkodott.

– Kérlek…

– Nagyon szexi – súgta még egyszer, aztán egy apró puszit nyomott a szája szegletébe.

– Draco! – szólt rá egy kicsit mérgesen, annak ellenére, hogy szívesen engedte volna a férfinak a készülő csókot, de inkább elhúzódott. – Kezdesz túlzásokba esni, és ez cseppet sem jó így.

– Te nem mondasz nekem semmi kedveset? – kérdezte még mindig vigyorogva. Hermione felsóhajtott.

– Jól nézel ki.

– Csak ennyi? – méltatlankodott, majd csípőre tette a kezét. – Ennél azért többet is tudsz!

– Többet? Mire váltál? Szonettre? – nevetett fel túlságosan is harsányan. – Rémesen elszámoltad magad.

– Az őrülten szexi vagy Malfoy megfelelő lenne – javasolta Draco. – Nem gondolod?

– Őrülten szexi vagy, Malfoy – ismételte meg Hermione egy kis pírral, de diadalmas mosollyal, ami az egész jelenetet groteszkké és szörnyen furcsává tette. – Így már mehetünk?

– Igen. És hova szeretnél menni? – kérdezte Draco a boszorkányt, miközben a csillogó szemeit figyelte, ahogy az utcai lámpák fényét visszaveri egy kicsit. Csodálatos volt – igen, talán ez a legjobb kifejezés arra, amit látott, és ami egyúttal el is bűvölte.

– Mindegy – rázta meg a fejét Hermione.

– Szerzünk valami kaját, aztán leülünk a parton.

– Nem, nem – emelte fel figyelmeztetően a hangját, de aztán gyorsan visszavett a hangnemből. – Ma beszélgetni fogunk, nyilvános helyen, tisztes távolságban.

– Jól van. Megértettem. Te egy szűzies első randit szeretnél – bólogatott Draco. – Édes csókkal a végén.

– Mondjuk.

– Rendben. Akkor keresünk egy jó helyet.

– Jól van.

– Most nagyon együttműködő vagy – jegyezte meg a férfi. – Érdekes pálfordulás.

– Nem vagyok mindig olyan merev.

– Reméltem is.

– Örülök.

– Mit szeretnél enni? – kérdezte Draco, miközben összefűzte az ujjaikat és kimentek a hotelből. Mindkettőjüket megcsapta az éjszaka hűvös szellője.

– Nem tudom – sóhajtott fel a lány. – Neked van valamilyen ötleted?

– Rám bízod? – hökkent meg a varázsló.

– Igen. Miért lepődsz meg ennyire?

– Nem számítottam ekkora bizalomra. De akkor legyen valamilyen olasz.

– A kedvemben akarsz járni? – lépett hozzá egy kicsit közelebb Hermione. – Imádom a tésztát.

– Micsoda titkokat tudok meg rólad – nevetett fel, hiszen tegnap ebédkor is valami tésztaételt rendelt magának, s úgy gondolta az olasz konyhával nem lőhet mellé. – Mik derülnek még ki rólad? Szereted az édességet is?

– Honnan veszed? – hökkent meg, majd színpadiasan a szívére tette a kezét. – Olvasol az elmémben?

– Megbánnám, azt úgy gondolom.

– Nagyon megbánnád.

– De a hetedik érzékemre még számíthatunk. Mit is kóstolhatnánk meg? Valami csokis mondjuk… Hmmm nem gond, az este végére kitalálom – sóhajtott fel elgondolkodva.

– Jól van.

– Kellemes ez az este – szólalt meg Draco. – Legalább nincs olyan meleg, mint délután.

– Ahogy látom másoknak is éppen ez a véleményük. – És valóban rengetegen lézengtek az utcákon. De ez őket nem érdekelte, inkább élvezték, hogy együtt andaloghatnak az utcai lámpák fénye alatt.

– Mit szólnál ehhez a helyhez? – mutatott a varázsló a kis olasz étteremre, az egyik félreeső utcában.

– Rendben.

– Meghittnek tűnik.

– És van terasza.

– Tökéletes – mondta, majd Hermionét maga után húzva elindult befelé. Az események forgatagában a boszorkánynak még ideje sem volt felocsúdni, hogy Draco már olaszul társalgott a tulajdonossal. Miért is lepődött volna meg ezen? Malfoyjal kapcsolatban egyik ámulatból a másikba esik az ember, olyan sokat tudott róla, mégis annyira kevés volt minden. Ő most csak sodródott az árral, hallgatta a lágy zenét, még mindig fogta a varázsló kezét.

– Odakísérnek minket az asztalunkhoz – szólalt meg Draco, de Hermione még így sem tárt magához. A tulajdonos lelkesen válaszolt a varázsló kérdéseire, valamin együtt nevetettek, s a férfit olyannyira lenyűgözték Draco szavai, hogy elkísérte őket a legszebb asztalhoz, ami az óceánra nézett, s a halvány, romantikus fényben kivilágított teraszon kapott helyett. Csodálatos volt. – Segítek leülni.

– Ohh, köszönöm! – rebegte Hermione, majd egy kissé zavarban foglalt helyet az asztalnál, vele szemben pedig Draco helyezkedett el.

– Egy kis bort?

– Kérek, köszönöm.

– Rendelek neked én – ajánlotta fel a férfi előzékenyen. A boszorkány csak elmosolyodott. Egyetlen percig sem gondolkodott azon, hogy rábízza-e magát a varázslóra.

– Köszönöm – mosolyodott el Hermione, majd kinyitotta az étlapot. Draco tovább folytatta a társalgást, ismét csak olaszul. Hamarosan megjelent egy pincér, aztán kitöltötte a vörösbort a poharukba. Miközben még mindig folyt a beszélgetés, Hermione nem bírt ellenállni az asztal közepén heverő kenyereskosárnak, s kivett egy fokhagymáskenyeret, majd belemártott a fűszeres, rozmaringos olívaolajba. Ez több volt, mint isteni. Teljesen ellágyult és csak az ételre volt képes gondolni.

– Ugye nem baj, hogy a vacsorát is kiválasztottam helyetted? – kérdezte apró mosollyal Draco, miközben megérintette Hermione kezét, mire a boszorkány felkapta a fejét, mintha kiszakadt volna egy pillanatra a saját álomvilágából. – Szóltam párszor, de nem figyeltél.

– Ja, bocsánat. De ez a kenyér… és ez az olivaolaj… egyszerűen…

– Láttam, hogy mennyire elmerültél az élvezetekben.

– Általában nem szoktam ilyesmit enni – mondta, majd az utolsó falatot is lenyelte. – De ez rettenetesen finom volt és nem bírtam neki ellenállni.

– Nyugodtan lazíthatsz – szólalt meg a varázsló, majd ő is követte Hermione példáját és belekóstolt az előételbe. – Tényleg, igazad van, ez nagyon finom.

– Ne hagyd, hogy az egészet megegyem! – figyelmeztette a boszorkány a férfit, de már kivette a következő falatnyi kenyeret is a kosárból. – Ha egyszer elkezdtem enni, akkor nagyon nehezen tudom abbahagyni, de ezt mindet nem kellene megennem.

– Miért ne hagynám? – kérdezte egy apró mosollyal. – Élvezet nézni, ahogy eszel. De ezt komolyan mondom. A legtöbb boszorkány valami unalmas salátát vagy valami szerinte egészséges dolgot rendel, amit sose ennék meg, vagy amilyet még ők maguk sem. Szóval, ha meg akarod enni azokat a falatkákat, akkor én nem állok az utadba.

– Pedig jó lenne – harapott az ajkába.

– Újra megkérdezem: miért?

– Mert az túl sok lenne a jóból.

– Igaz, még meg sem kóstoltad a vacsit, akkor már el is vettem a kosarat – mosolygott Draco, majd kivette a boszorkány kezéből a félig elfogyasztott kis falatkát, aztán gyorsan eltűntette a maradékot. – Így már rendben van.

– Héééé… Ebben nem így állapodtunk meg – méltatlankodott a boszorkány.

– Erről nem volt szó, se szabály, se semmi. Egyszerűen megettem a kenyeredet.

– Amit már majdnem megettem félig…

– Igen. De mi ezzel a baj?

– A másik felét is megettem volna.

– Szegényem – sajnálkozott a férfi bűnbánóan, majd hozzátette: – Ízleni fog, mit rendeltem, szóval hamarosan megtudod milyen isteni finomat találtam ki neked.

– És mit rendeltél?

– Legyen meglepetés. Ne rontsd el az örömömet!

– Még mindig a kezemet fogod.

– Mert csak így figyelsz rám – válaszolta egyszerűen a férfi. – Nem is értem, hogy lehet ez.

– Nem is igaz. Egyébként is figyelek rád.

– Az előbb a kenyér és te nagyon el voltatok – simogatta meg a tenyerét a hüvelykujjával. – Nem akartalak, amúgy megzavarni.

– Megint csak zavarba akarsz hozni – sóhajtott fel a boszorkány. – Bár ez egyáltalán nem újdonság, mintha mindig erre játszanál, aztán a végén úgy alakítod a dolgokat, ahogy neked jó.

– Még lehet, hogy sikerülni fog tényleg olyan zavarba hoznom téged, amitől még a lélegzeted is elakad – mondta Draco magabiztosan, miközben a hüvelykujjával a boszorkány tenyerébe rajzolt apró köröket. Majd’ megveszett egy csókért, de még addig el kell fogyasztaniuk a vacsorát. – Bízom a képességeimben.

– Oh, tényleg? – húzta fel a szemöldökét kérdőn, aztán elmosolyodott. Ha tudná mennyire hatással vannak rá, azok a képességek.

– Aham.

– Nagyszerű. Amúgy hol tanultál meg ilyen jól olaszul? – kérdezte Hermione, de most sem húzta el a kezét, inkább a másikkal kortyolt egy kicsit a borból. – Nem ismerem elég jól a nyelvet, de úgy tűnt remekül elboldogulsz.

– Diplomáciai ügyekben szükség van nyelvtudásra. Családomat meg ugyebár ismered… Lucius Malfoynak az ilyesmi presztízskérdés. De nekem ez inkább szórakozás – válaszolta egyszerűen, miközben megízlelte a bort. – Mikor végeztünk Roxfortban nem is gondoltam más pályára. Sok utazás, rengeteg szép hely, tucatnyi emberrel kell egyeztetni nap, mint nap, így a nyelvtudás csak jól jött.

– Hány nyelven beszélsz?

– Tizenöt, de még tanulok kettőt.

– Mikor van szabadidőd?

– Sosincs – rázta meg a fejét Draco, aztán kissé révetegen elmosolyodott. – De azért igyekszem mindenre időt szakítani. Te mit csinálsz a szabadidődben?

– Sokat olvasok még mindig.

– Mi ezzel a baj? – ráncolta össze a szemöldökét. – Én is szoktam.

– Nem túlságosan aktív tevékenység – közölte Hermione, majd az ajkába a harapott. – De még nem tudom, mi lenne a jó.

– Kviddics?

– Nem, nem, földön járni jobb.

– Tényleg? Próbáltad már?

– Nem kell, hogy kipróbáljam.

– A legjobb dolog a világon.

– Mondod te.

– Akkor biciklizz.

– Gondolod? – nevetett fel. – És mégis mit szólnának a Minisztériumban, ha minden reggel azzal mennék?

– Azt mondtad, hogy a mugliknál ez olyan, mint a seprűlovaglás. Másoknak is megtetszhet…

– Nem teljesen olyan.

– Kíváncsi lennék.

– Holnap kipróbáljuk?

– Miért is ne? Kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz mondani.

– Nem lenne nagy ügy.

– Gondolod?

– Igen.

Mielőtt még folytatódott volna a beszélgetésük megérkezett a vacsorájuk. Bolognai tagliatelle gőzölgött a tányérjukon. Isteni színek, pompás illat, lágy zene hallatszott bentről, s a halvány fényben annyira idillinek tűnt minden.

– Isteni az illata.

– Jól választottam?

A tekintetük találkozott. Egyikük sem értette miért zakatol így a szívük és miért tódult a vér az arcukba hirtelen. Akár egy első randin, amikor még mindenki azon aggódik, hogy nehogy a másik belásson az udvariasság álarca mögé. De kettőjük között nem voltak ilyenek, ez valami más, egészen más.

– Mindjárt kiderül – mosolyodott el Hermione, majd feltekerte a villájára a tésztát. Olyan élvezettel ízlelte meg a felséges ételt, hogy közben még a szemét is becsukta. Draco megbabonázva figyelte, és rémesen elégedett volt magával. Ahogy boszorka a következő falatot a szájához emelte, ahogy halkan felsóhajtott. A varázsló mosolyogva figyelte. – Soha nem ettem még ilyen finomat. Nagyon jó ízlésed van.

– Komolyan mondod?

– Igen.

– Akkor jó. Örülök neki – mosolyodott el kevesen, aztán ő maga is belekóstolt a felséges ételbe. Valóban remek választásnak tűnt. Sokáig szavukat sem lehetett hallani, csupán a kellemes, lágy latin zene hallatszott a háttérből, s a balzsamos esti szél simogatta az arcukat. Még talán az utca zaját is hallották, de igazából vacsora és az apró lopott pillantások elterelték a figyelmüket minden másról. Mikor már majdnem befejezték Draco szólalt meg először: – Miről akartál beszélgetni?

– Mire gondolsz? Nem volt igazából tervem vagy ilyesmi.

– Most este.

– Kötetlenül bármiről – vonta meg a vállát Hermione. – Az az egészben a szép, hogy bármilyen témát érinthetünk. Csak úgy gondoltam nem árt, ha megtudunk egymásról olyasmit is, amit eddig nem.

– Van, ami zavarba hozna.

– Biztos, de inkább azt ne erőltessük a kínos témákat.

– Majd jelezd nekem, ha mégis gondod adódna.

– Mindenképpen – nevetett fel vidáman.

– Te tényleg felgyújtottad Piton talárját? – kérdezte Draco hirtelen felkapta a fejét.

– Én? Mikor?

– Elsőben.

– Régen volt már…

– De nem annyira, hogy ne tudnád felidézni.

– Az egy igencsak komplikált helyzet volt – köhintett Hermione, majd kortyolt egyet a borából. – Harryt akartam megmenteni.

– Rossz ötlet volt – nevetett fel Draco. – De soha nem kaptak rajta.

– Nem – mosolyodott el a boszorkány.

– És, amikor macskává változtál?

– Erről meg honnan tudsz? – hördült fel a lány. – Harryéken kívül senki sem tudja. Jó és még Madam Pomfrey.

– Kivéve az, aki pont akkor ment le egy kis fejfájás csillapító bájitalért – mesélte Draco. – Nagyon durván néztél ki.

– Veled még sosem történt bájital baleset?

– Illegális bájitallal? Nem, még soha. Hozzád képest szent életet éltem a suliban.

– Na persze…

– Miről tudsz, ami ezt megcáfolja?

– Úgy utálom, amikor semmi sem jut az eszembe – sóhajtott kissé kitágult orrlyukkal. – Nem voltál te annyira ártatlan.

– De fele annyi baromságot sem csináltam mint te és a barátaid.

– Lehet.

– Biztos – nevetett fel felszabadultan. – Persze nem állítom, hogy nem voltam büntetőmunkán, de azért meredek dolgokat csináltatok.

– Meredek dolgokat?

– Igen – bólogatott Draco, miközben az utolsó falat tésztát is eltűntette. – De te voltál trióból a legőrültebb.

– Dehogy… Ez egyáltalán nem igaz. Én inkább a csapat józanesze voltam mindig is.

– Időnyerő…

– Tanuláshoz kellett.

– Komolyan? – nevetett fel. – Mégis kinek kellett volna egy ilyen veszélyes dolog, mint neked?

– Nekem. Minden órára be akartam járni.

– Miért nem vagyok ezen meglepve? – csipkelődött egy kicsit. – Persze nem meglepő, kissé vicces.

– Egy ideig ment is minden, mint a karikacsapás – közölte a boszorkány. – Egészen addig, amíg valaki miatt el nem vesztettem a fejem.

– Oh, igen? És ki volt az, aki miatt elvesztetted a fejed.

– Te.

– Én?

– Igen.

– Amikor képen töröltél?

– Úgy bizony.

– Még most is fáj, ha belegondolok – csóválta meg a fejét, de még így is mosolygott. – Nem hittem volna soha, hogy bárki képes kezet emelni rám. Főleg nem te. Megleptél.

– El is spuriztál.

– Mit is tehettem volna? – kérdezte mosolyogva. – Mégsem vághattam vissza.

– Ne akard nekem beadni, hogy annyira a helyzet magaslatán lettél volna.

– Voltam vagy tizenhárom szerinted mennyire voltam a helyzet magaslatán? Szerintem semennyire…

– Mégis úgy viselkedtél, mint egy patkány.

– Régen volt ez már. Most már sokkal kifinomultabb vagyok.

– Remélem is.

– De térjünk vissza rád. Ugyan az az év. Megszöktettél egy azkabani rabot és egy hippogriffet.

– Mindkettő ártatlan volt.

– Jó, akkor mondok mást. Százfülé főzet.

– Kellett, mert meg akartuk tudni ki Mardekár utódja – mosolyodott el Hermione.

– Hízelgő, hogy rám gondoltatok – nevetett fel Draco. – Sajnos nem vagyok rokona Mardekárnak.

– Sajnos? Voldemortot akarod nagybátyádnak?

– Igazad van… Ki is rázott a hideg.

– De ezt honnan tudod, hogy én főztem a százfűlé főzetet?

– Nem kell mindent elmondanom. Egy dolgot viszont mondhatok, Potternek és Weasleynek ilyesmi eszébe sem jutott volna, különben is ketten egyszerre sem tudtak volna megfőzni egy ilyen bájitalt – vigyorgott elégedetten. – És azt is tudom, hogy egy üvegben tartottad fogva Rita Vitrolt.

– Lássuk be szívességet tettem a világnak – húzta ki magát, aztán hátradőlt a székében.

– És a megátkozott lista? – könyökölt az asztalra a varázsló. – Amikor Dumbledore Seregét toboroztad rémesen kibabráltál az árulókkal.

– Elővigyázatosság – magyarázta meg Hermione. – Viszont miért hiszed, hogy én voltam?

– Őszintén? Potter és Weasley ehhez is idióták… Viszont Potterrel elhitetni, hogy neked és másoknak képes sötét varázslatok kivédését tanítani… Eléggé meredek ötlet.

– Nem hitettem el semmit. Valóban sokat tanultunk tőle.

– Igen? Szerintem egyedül tudtál annyit, mint a többiek együtt még könyvekből se…

– Túlbecsülöd a tudásom.

– Szerintem nem. És a proteus bűbájjal kezelt érmék?

– Erről is tudsz?

– Lenyúltam tőled az ötletet. Egyébként én mindenről tudtam.

– Micsoda? – vonta össze a szemöldökét.

– Elkaphattalak volna titeket, de… nem tettem.

– Oh…

– Nem vagy olyan ártatlan, mint amilyennek hiszed magad. De ha jobban meggondolom, ez nekem bejön. Kicsit mindig is bejött nekem ez a vadságod és az éles elméd.

– Vadság? Ugyan már… Azért neked is voltak meredek dolgaid.

– Egyet mondj, ami meredekebb volt, mint amiket te csinálták.

– Nos, azért a volt-nincs szekrény megjavítását nem mondanám olyan ártatlan dolognak.

– Nem is volt az – sóhajtott fel nehezen Draco. Hermione beletalált a közepébe és még csak meg sem kellett erőltetnie magát. – A felnőtté válás egy igazán meghatározó leckéje volt.

– Ne is beszéljünk róla!

– Voltál Roxfortban? – kérdezte eltűnődve. – Mármint a suli óta.

– Mióta végeztünk, nem – mondta Hermione. – Túl sok az emlék.

– Elmentem párszor, amikor megemlékeztek Dumbeloreról és a csatáról. A legutóbbi ilyen nem is volt olyan szörnyű. Pottert és Weasleyt is láttam, de téged nem – szólalt meg a varázsló.

– Mert nem is mentem el. Egyszer sem.

– Megértelek.

– Akkor te sokkal megértőbb vagy, mint a barátaim. De nem emlékszem mondták-e, hogy láttak téged. Biztos nem hagyták volna szó nélkül, ha észrevettek volna.

– Hidd el, igyekeztem eléggé hátul lenni, hogy ne vegyen észre senki – magyarázta a férfi. – Aztán kicsit körbenéztem. Van valami megnyugtató abban, hogy van egy hely, ahol minden ugyanolyan, mint akkor, amikor gyerekek voltunk. Éééés ezzel el is vágtam a hangulatot.

– Nem, nem – szabadkozott a boszorkány. – Nem vágtad el. Ritkán beszélek erről. Annyi emlék van, amiről senkivel sem beszélek.

– Nem is kell – rázta meg a fejét Draco. – Ez mindenkinek elég nehéz időszak volt.

– Igen, valóban így van.

– De térjünk át valami kellemesebb témára.

– És mire?

– Desszertet?

– Komolyan? Ekkora adag után? – nevetett fel a lány. – Nem tudom jó ötlet-e.

– Annyit aggódsz… Együnk valami finomat. Egy fagyit?

– Jól van, de inkább séta közben.

– Akkor sétálhatunk végre a tengerparton? – csillant fel a szeme Dracónak.

– Persze… várjunk csak? Te most csak ugratni akarsz, ugye?

– Megfordult a fejemben. De nem rossz ötlet. Remek idő van, jól érezzük magunkat, és ha akarod, akkor megesküszöm, hogy csak andalogni fogunk.

– Jó, rendben van. De…

– Ne mondj inkább semmit! Csak élvezzük ezt az estét, oké?

– Igen, így rendben lesz.

– Menjünk!

– Jól van.

Draco előreengedte Hermionét, aztán ő maga rendezte a számlát elbeszélgetett a tulajdonossal, s pár perc múlva kint is voltak az utcán. A boszorkány egy kissé fázósan simította meg a karját. S egyszer csak azt vette észre, hogy a varázsló összefűzte az ujjaikat, és így mentek tovább.

– Tudod – kezdte Hermione –, ennek az egésznek furcsának kellene lennie.

– Tényleg? Mert nem foghatom meg a kezed?

– De, csak…

– Tudom, hogy érted. Viszont nem agyalok ezen. Jól érezzük magunkat. És ez igazán üdítően hat rám, szerintem rád is.

– Ez igaz.

– Passzolunk egymáshoz.

– Ne vonj le ennyiből messzemenő következtetéseket! – figyelmeztette Hermione. – Ez volt még csak az első randink.

– Mindig vissza akarsz fogni – zárta meg a fejét Draco. Megálltak egy pillanatra, szembe fordult a boszorkánnyal, aztán a lágyan a vállára tette a kezét, majd kissé felcsúsztatta a nyakára. Ajkai azonnal megtalálták a lányét. Mindketten átadták magukat a bizsergés jóleső hullámának, a nyelvük ingerlő találkozásának, majd mikor kissé elcsitult a szenvedély, váltották néhány apró csókot. A férfi suttogva szólalt meg: – Érezted ezt mással is?

– Talán… egyszer… vagyis…

– Ugye, nem?

– Nem – rázta meg a fejét. – Igazából nem.

– Én sem – vallotta be, majd az arcuk összeért.

Hermione becsukta a szemét, és nem szólt semmit sem, akkor sem, amikor Draco a kezét a derekára csúsztatta, majd testük ismét összeért.

– Egész este meg akartalak csókolni.

– Most csókoltál meg az előbb.

– Régen volt már – mosolygott, s ismét megcsókolta. – Teljesen elveszed az eszem.

– Akkor most álljunk meg, aztán üljünk le valahova.

– Tisztes távolságban?

– Igen.

– Elvetélt ötlet.

– Akkor kísérj haza!

– Megint?

– Legyen vége úgy ennek az estének, hogy nem égünk ezer fokon.

– Olyan optimista vagy, hogy ettől mindig mosolyognom kell – jegyezte meg Draco. – Sokat viaskodsz magaddal.

– Ha tudnád mennyit…

– Fogadd el! Kicsit belezúgtunk egymásba.

– Ez a meleg tehet róla… – közölte Hermione, majd kibontakozott a férfi öleléséből, aki még azelőtt megfogta a kezét, mielőtt teljesen megszökött volna. – Más nem lehet.

– Lehetnénk a leghidegebb helyén is a világnak, akkor is meglenne az, ami most. – Miközben folytatták a sétát tovább.

– Ki tudja?

– Kérj még pár nap szabadságot – vigyorgott Draco. – Elmehetünk kettesben valami hideg helyre, aztán kipróbálhatjuk ott is lángol-e a szenvedély.

– Nem lehet. Rengeteg munkám van, és még később szeretnék elmenni máshova is – sóhajtott fel a boszorka. Rémesen sajnálta, hogy hamarosan el kell mennie haza. – Akarsz még velem találkozni a vakáció után is?

– Igen – közölte gondolkodás nélkül. Aztán egymás szemébe néztek. – Gondolod, hogy csak így egyszerűen megszabadulsz tőlem?

– Csak tudni szerettem volna…

– Nem szoktam játszadozni.

– Én nem így hallottam…

– Miket hallottál te rólam? – kérdezte, majd egy kicsit közelebb húzódott, hogy a válluk összeérjen. – Mesélj!

– Ezt-azt mondanak… – közölte Hermione, de aztán elpirult. – Annyira nem követem nyomon a hódításaidat.

– Nem szoktam senkivel sem szemét lenni.

– Jól van.

– És veled mi van?

– Nem vagyok én se szemét senkivel.

– Tehát, akkor játszhatunk nyílt lapokkal? – kérdezte Draco.

– Igen.

– Ennek az örömére együnk egy fagyit.

– Inkább haza kellene mennem – szabadkozott Hermione.

– Félsz velem, két fagyival, a sötétben andalogni?

– Nem…

– Akkor?

– Együnk egy fagyit, de utána tényleg hazamegyek.

– Haza is kísérlek, ha ezt akarod.

– Ezt, ezt.

– Gyere! Azt hiszem, hogy erre van egy finom fagyizó.

– Te mindent tudsz?

– Bár úgy lenne – mosolyodott el. – Akkor nem kellene ennyire győzködnöm téged, hogy engedd el magad.

– Laza vagyok.

– Olyan görcsösen fogod a kezem, hogy el fog zsibbadni mindkettőnké. Meg akarsz szökni?

– Nem jutnék messzire, szóval minek…

– Ennyire nem lehet rossz velem.

– Nem az, csak…

– Megint agyalsz.

– Igen.

– Erre van egy jó módszerem.

– Igen?

– Bízol bennem?

– Nem kéne, de talán mégis.

– Akkor gyere velem! – mondta, majd elindult az óceánpart felé.

– Te most mire is készülsz?

– A fagyis programnak lőttek és valami jobbat találtam ki.

– Merlinre…

– Annyira nem szörnyű.

– Remélem… Gyanúsan az óceánpart felé mész.

– Nincs ebben semmi gyanús, oda megyek.

– Draco!

– Tessék?

– Megígérted.

– Ígéret? Milyen ígéret?

– Nem akarok…

– Nyugi! Nem akarom rád vetni magam. Vedd le a szandálodat, mert tele fog menni homokkal – javasolta, majd várt egy kicsit, amíg Hermione leveszi a lábbelijét, s közben ő is követte a példáját. – Júj, ha ilyen szemekkel nézel rám, még megijedek.

– Nálam van a pálcám.

– Ahogy nálam is.

– Kikészítesz.

– Te készítesz ki engem. Lazíts már egy kicsit!

– Igyekszem.

– Mindjárt ott vagyunk – mosolyodott el Draco, miközben egészen a vízpartig merészkedett le. – Itt vagyunk.

– Látom.

– Nézz egy kicsit körül!

– Nézek.

– És mit látsz?

– De furcsa olyan, mintha foszforeszkálna valami a vízben. – Ezernyi medúzát látott a vízben lebegni. Olyan volt minden, mint a folyékony ezüst. Egy pillanatra megtorpant és mintha minden kétsége elszállt volna. Ahogy egyre inkább nézte a lenyűgöző látványt, szinte nem volt olyan szín, amit ne látott volna. Draco mögé lépett, aztán átkarolta a derekát. Most különösen jól esett az ölelése és hogy a háta a férfi mellkasához simult. – Ez gyönyörű!

– Igen – nevetett fel a férfi. – És téged az ilyesmi ugye nem érdekel…

– De igen.

– A tenger lámpásainak hívják őket. Úgy tartják, hogy a sellők palotájából látszódó tűzijáték látható ilyenkor – mondta halkan a varázsló. – De igazából ezek medúzák, apró különféle halak, baktériumok.

– Mintha izzó fénypontok lennének, amik kavarognak a vízben.

– Azt hittem, a tudományos magyarázat jön be – súgta halkan a fülébe Draco.

– Néha nem – dőlt hozzá Hermione, majd megérintette a férfi karját. – Néha elég valamit azért nézni, mert egyszerűen szép és nem kell túl magyarázni.

– Ezt elmondanád magadnak is, ha legközelebb le akarsz koptatni, mert egész éjjel veled akarok csókolózni a parton?

– Komolyan mondod?

– Igen.

– De tudod, hogy közelebb álltunk valami máshoz.

– Úriember leszek.

Egymás ölelésében figyelték a tenger színesre festett tajtékait. Draco halkan duruzsolt Hermione fülébe, aki most már teljesen ellazulva adta meg magát a kellemes érzésnek. Nem állt ellent neki, nem vitatkozott többet. Az intim közelség most már nem tűnt sem helytelennek, sem hibának. Persze még emésztenie kellett, még át kellett gondolnia, de az este hátralévő részében nem esett szó sem kétségekről, sem bizonytalanságról. Beszélgettek, nevettek, a homokban ülve nézték a vizet, csókolóztak, egymás ölelésében figyelték a sötét hullámokat. Hajnal volt már, amikor kéz a kézben Draco visszakísérte Hermionét a szállásra, s egy újabb csókkal váltak el egymástól.

– Később találkozunk – adott egy apró puszit a férfi a lány arcára.

– Sokkal később – kuncogott Hermione. – Majdnem négy óra van.

– Mi értelme annyit aludni… De igazad van.

– Köszönöm az estét! Nagyon jól éreztem magam.

– Örülök és én is köszönöm!

– Jó éjt, Draco!

– Jó éjt, Hermione!

Miután egy újabb csókkal köszöntek el, aztán még eggyel. Mosolyogva intettek a másiknak, miközben elindultak befelé. Hermione félúton még visszanézett, s találkozott a tekintete Dracóéval. Mindketten nevetettek, aztán fejcsóválva elindultak a másik irányba. Még ezután órákig egyikük sem tudott elaludni.
hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Jul 31 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális