Novellák

2. fejezet - Halloweeni álarcosbál
– Most komolyan, Draco – szólalt meg a vámpírnak öltözött Theo, miközben kint a töklámpásokkal szegélyezett úton haladtak, s várták, hogy végre bemehessenek –, jobbat nem tudtál kitalálni? Mugli?

– Gondod van? – kérdezte a morogva Malfoy, majd rosszallóan ránézett a fekete keretes szemüvege mögül.

Még ez a jelmez is a részéről megerőltetés volt… Hazafelé bement egy mugli boltba, megfigyelte az ott lézengő muglikat. Kiválasztotta azt, akinek nem volt annyira borzalmas ízlése, aztán vett egy acélszürke, koptatott farmert, ami mellesleg nagyon kényelmesnek talált, egy sötétkék tornacipőt, ez utóbbival most legszívesebben bokán rúgta volna a barátját. Végül egy egyszerű Szent Mungó címeres, világos szürke pólót és sötétkék, csíkos inget vett fel, aminek az ujját feltűrte a könyökéig. A szemüveg az álarcot volt hivatott helyettesíteni, a haját pedig annyira összekócolta, hogy félő volt soha többet nem tudja majd kifésülni. És így érezze jól magát? Nevetséges…

– Nehogy kritizáld! – szólt rá Blaise, aki egy auror uniformisban feszített. – Még így is fél órába telt, mire kirángattam otthonról. Majdnem én öltöztettem fel a végén.

– Idióta – válaszolt Draco. – Nehogy elhidd neki.

– Egy szavát sem.

– De nem igen akartál jönni.

– Csodálkozol? Felnőtt emberek jelmezben. Szerinted?

– Túlságosan is Malfoy vagy az ilyesmihez – legyintett Blaise. – Engedd el magad és szórakozz egy kicsit! Talán találsz magadnak Astridnál egy jobb nőt.

– Astoria.

– Sosem tudom megjegyezni nevét, de már nem kell.

– Vége a nagy szerelemnek? – kérdezte Theo csodálkozva. – Ezt miért nem említetted?

– Mert basszus titeket más se érdekel, csak a bulizás – jelentette ki Draco. – Különben is nem nagy ügy…

– Nem? – hördült fel a vámpír. – Méghogy nem? Elmehettünk volna egy görbe estére.

– A részegség erre nem volt megoldás.

– Majd most iszunk együtt – vergette meg a vállát Blaise. – Aztán fogunk egy jó nőt... Oh, hello cica!

Integetett pimasz mosollyal egy boszorkánynak, aki elnevette magát, majd összesúgott a barátnőivel. Draco csak a szemét forgatta.

– Akkor, ha már elrángattad, akkor kitalálhattál volna neki jobb jelmezt – szólalt meg Theo rosszallóan. – Hogy néz ki szegény? Mint valami buggyant, fazon, már csak a kapafogak hiányoznak.

– Hippogriff jutott eszembe vagy bagoly. Merlin nem akart lenni, de nem tudom miért – vonta meg a vállát Blaise.

– Mert vagy hat hippogriffet, tíz baglyot és legalább húsz Merlint láttam.

– El se akart jönni.

– Még mindig elmehetek, ha tovább csesztettek – próbálkozott Draco, de olyan erősen szorította meg a vállát a barátja, hogy kedve lett volna orrba vágni a őt a kedvességéért. Így inkább megpróbálta kiszabadítani magát, ám úgy tűnt, hogy egy mágiajogi ügyvédnek sikerült kibabrálnia vele.

– Ennyi erővel Hagridnak is öltözhetett volna – horkant fel Theo, majd a vámpírfogait mutogatva felnevetett.

Draco már éppen folytatta volna vitát és megfordult volna, aztán egyszerűen hazahoppanált volna, amikor egy nő suhant el mellette. Torkára forrtak a szavak, s már nem is figyelt a barátaira. Először csak az illatát érezte, s ahogy a válluk véletlenül egymást, egy leheletnyit súrolta. A férfi feléfordult, majd megpillantotta őt, a boszorka visszanézett, de valószínűleg nem is figyelte őt. Vörös ajka mosolyra húzódott. Zöld volt… nagyon zöld, mindenhol, neki pedig egyből utána kellett mennie, s már nem is érdekelte a többiek torzsalkodása, elindult a lány után, aki gyorsan beleveszett a tömegbe. Draco megigazította a szemüvegét, aztán folytatta tovább az utat befelé, amikor valaki megállította.

– Hova, hova? – kérdezte a bejáratnál egy magas, tagbaszakadt férfi, aki szúrós szemmel nézett végig Dracón.

– Mennék tovább.

– Álarc?

– Szemüveg – mutatott a fekete keretes szerzeményére.

– Az nem álarc.

– Ugyan már…

– Álarcban bemehetsz.

– Figyelj, ha… Pottert ott beengedik kviddics talárban, akkor engem is beengedhetsz. – Mutatott Harry felé, a férfi megforgatta a szemét.

– Ő Harry Potter.

– Én meg Tom Felton a mugli – jelentette ki határozott meggyőződéssel. – De ne akard, hogy megmondjam valójában ki vagyok, mert nem tetszik ez a bánásmód és meg tudom keseríteni az életedet.

– Haver, én csak a munkámat végzem.

– Helyes, akkor engedj be. Különben is Potter meg a Furkász barátja már várnak odabent. Kicsit elkéstem.

– Menj akkor – morogta a férfi. – De nem én engedtelek be.

Draco még intett neki egyet, aztán belevetette magát a tömegbe.

***

A zene dübörgött a hatalmas helyiségben, ami tömve volt emberekkel. Hermione a bárpultnál ülve éppen a koktélcseresznyével játszott, s nézte, ahogy a rózsaszín koktél kavarog a pohárban. Itt kicsit távol volt a hangos zenétől, amitől kissé megfájdult a feje. A ma délelőtti fejsérülése nem sokat segített abban, hogy élvezni tudja az estét. Első találkozás Harryvel és Ronnal nagyon jól sikerült.

A meglepett és elámult Harry hamarosan Sammel már a táncparketten táncoltak. Katie az első körben megszökött valami vámpírral, aztán Hermione egyedül maradt a furkásznak öltözött Ronnal, akit pedig két perccel később egy mandragórás jelmezű boszorka elrángatott táncolni. Így most már barátok híján üldögélt. Egy pillanatra becsukta a szemét, felidézte, hogy éppen mit vegyített mivel, amikor megtörtént az a csúnya robbanás. Megvakarta az orrát, s már majdnem levette az álarcot, amikor valaki megszólította.

– Szabad ez a hely?

Hermione mielőtt kinyitotta volna a szemét automatikusan válaszolt, anélkül válaszolt, hogy egyáltalán tudta volna ki akar mellé ülni.

– Igen – válaszolta, majd a férfi felé fordult. Kellett egy fél perc mire felismerte a varázslót, akiről rögtön eszébe jutott minden, ami miatt soha sem kedvelte. – Nem, jesszus, nem. Menj ahova akarsz!

– Úgy látom ismersz – állapította meg, de a halvány mosolya elárulta, hogy most ez egyáltalán nem zavarta, sőt mintha még örült volna neki.

– Hogy a fenébe ne ismernélek… te…

– Ne mondd ki a nevem! – kérte kedvesen. – Tom Felton vagyok. Legalábbis ma estére. Egy mugli, semmi különös.

– Miért nem Denem?

– Denem?

– Mint Tom Rowle Denem – szurkálódott a boszorkány. – Ez a név jobban passzolna, nem?

A férfi hátravetette a fejét, aztán felnevetett. Különös volt. Malfoyt így soha nem látta nevetni, sőt nem is látta egyáltalán nevetni.

– Ez az első halálfalós poén, amin ilyen jót nevettem – szólalt meg ismét, némi elismeréssel a hangjában.

– Örülök, hogy segíthettem – jegyezte meg Hermione, majd kivette a cseresznyét a koktéljából, gyorsan elfogyasztotta, aztán utána küldte a rózsaszín folyadékot is. Már éppen le akart csusszanni a székről, amikor Draco megérintette a kezét, amitől mintha elektromosság áramlott volna végig az egész testén. Egymás szemébe néztek. Hermione nem volt képes megmozdulni, nem is értette miért. Olyan gyengéden érintette meg a kezét… Nem is bírt másra gondolni.

– Meredek lenne.

– Micsoda?

– Voldemortnak öltözni egy álarcos bálra – válaszolt a varázsló nyugodtan. – Nem gondolod, hogy ezzel még nem érdemes viccelni vagy talán soha?

– De valóban.

– És a mugli jelmez?

– Ez nem jelmez – csóválta meg a fejét a boszorkány.

– Megengeded, hogy maradjak? Csak beszélgetni szeretnék, aztán ha nem érzed jól magad, akkor el is köszönhetünk egymástól vagy rá is jöhetsz, hogy nem vagyok akkora seggfej, mint iskolás koromban.

– Felnőttként más lettél? – kérdezte Hermione, majd a felkönyökölt a bárpultra.

– Eléggé más. Szóval?

– Foglalj helyet Tom Felton – mondta végül. – Tegyünk egy próbát.

Draco elmosolyodott, aztán leült mellé, rendelt egy italt neki is és saját magának is, majd ismét a boszorkának szentelte a figyelmét.

– És te ki vagy ma este?

– A Gonosz Nyugati Boszorkány – mondta Hermione.

– Ez igazán érdekes. Gonosz lennél? – kérdezte kissé közelebb hajolva, mintha bizalmas információra számítana.

– Nagyon is – mosolyodott el végül ő is. A jég megtörni készült, amitől mindketten kicsit megkönnyebbültek.

– Szép ez a zöld szín – érintette meg a kezét újra Draco éppen, hogy csak az ujjbegyével. – Amikor elmentél mellettem odakint egyből felfigyeltem rád.

– Komolyan?

– Igen – bólogatott. – Végigjártam ezt a termet, amíg meg nem találtalak a sarokban. Erre nem számítottam.

– Miért?

– Mert amilyen feltűnő vagy ebben a jelmezben, azt gondoltam, hogy egyből bele veted magad a tömegbe és egy hippogriffel vagy furkásszal táncolsz, de egy Merlin is szóba jöhetett volna.

Hermione most már tényleg elmosolyodott.

– Ez nem én világom.

– Igazából vagy csak a gonosz varázslatodhoz keresel valakit? – incselkedett tovább. – Mondjuk egy gyanútlan muglit, aki besétál a csapdába.

– Nem is tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni – hajolt hozzá egy kicsit közelebb Hermione. – Most annyira más vagy. Talán ez az igazi éned?

– Már nem játszom meg magam – csóválta meg a fejét Draco. – Kivéve ma este, most mugli vagyok, semmi varázslat. Csak Tom. Tehát miért is ülsz itt egyedül a bárpultnál?

– Jól gondoltad. Az áldozatomat keresem – jelentette ki színpadiasan. – Akinek a segítségével még nagyobb hatalmam lesz, s legyőzi a nagy ellenségemet. De itt nincs olyan, aki elég rátermett lenne erre a feladatra.

– Én jelentkezem. Noha, nincs ma este varázserőm, de az erős akaratom, kitartásom és bátorságom talán ellensúllyozza ezt.

– Megteszi – bólogatott Hermione, majd elgondolkodva folytatta a beszélgetés. – Tudod, más esetben, észre sem vennél.

– Tényleg? Ez különös.

– Sőt te igazi Gonosz Nyugati Varázsló lennél.

– Valóban?

– Többször is keresztül néztél rajtam az elmúlt időben.

– A szemedre emlékeznék.

– Sosem néztük annyit egymás szemébe, hogy emlékezhess rá.

– Ez igazán kár.

– Hát, ha tudnád ki vagyok, akkor nem így viselkednél – nevetett fel Hermione. – Viszont, ha már belementem a játékba, győzz meg, hogy mégsem vagy annyira gonosz varázsló, mint amilyennek gondollak.

– Szóval a legrosszabbat gondolod rólam?

– Pontosan így van, kedves Tom.

– Kicsit zavar, hogy te tudod én ki vagyok igazából – sóhajtott fel Draco, majd belekortyolt az italába. – De nem rontom el a játékunkat, kedves Gonosz Nyugati Boszorkány. Viszont az este végére ki fogom találni, hogy te ki vagy igazából.

– Megtörnéd a varázst?

– Igen, de csak hajnali egy után.

– Miért nem éjfélkor?

– Mert addigra elérem, hogy hazakísérhesselek – válaszolt Draco magabiztosan. – Az éjfél túl közelinek tűnik ahhoz, hogy meggyőzzelek arról, hogy én csak egy egyszerű mugli vagyok, aki nem az, akinek hiszed.

– Ez tetszik – mosolyodott el Hermione. – És hogyan kezdenéd?

– Egy tánc?

– Rendben.

– Nem is kell meggyőznöm téged róla.

– Elfelejtetted? Én vagyok a Gonosz Nyugati Boszorkány. Honnan tudod mi a szándékom veled a táncparketten? Annyi a lábadnak.

– Azt majd meglátjuk – ígérte, majd feljebb nyomta a szemüvegét az orrán. – Csak előbb megszabadulok ettől a vacak szemüvegtől.

– Ne! – állította meg Hermione, majd megfogta a karját. – Ez része a mugli jelmeznek. Addig ezt magadon kell hagynod.

– Rendben.

Draco kinyújtotta a kezét, majd mikor Hermione egy hosszú pillanatig csak nézte a kinyújtott kart, amin tisztán látszott a Sötét Jegy kacskaringós vonala. El kellett volna riasztania, meg kellett volna bortánkoznia, viszont ahogy a férfi szemébe nézett ezek a kétségei kezdtek elhalványulni. Második esély? Vajon belemenjen-e a játékba? Miközben habozott a varázsló kissé türelmetlenül megszólalt.

– Meggondoltad magad? – kérdezte mosolyogva. – Vagy csak megijedtél?

– Én nem szoktam megijedni.

– Akkor fogd meg a kezem. – Hermione lecsusszant a bárszékről, aztán vett egy nagy levegőt. Kinyújtotta a kezét. – Ez a beszéd – mondta egy hamiskás mosollyal, miközben összezárta az ujjait a kecses kézen. Figyelte a lány minden egyes arckifejezését, a mosolyra húzódó burgundi vörös ajkait, valahogy a fekete, zöld és a vörös szín annyira passzolt egymáshoz, ő maga sem gondolta volna. Soha nem foglalkozott ilyesmivel, de most… elvarázsolta a látvány. Tudta, hogy a boszorkány valószínűleg vívódott magában, hiszen ő is így érzett. Ott a villódzó fényekben, a tömegben, csak őt látta maga előtt. Ki lehetett valójában? Túl sok volt azoknak a száma, akiket megbántott, semmibe vett.

Ma este a legjobb formáját akarta mutatni. Túlságosan is különleges volt a pillanat, a helyzet, és a lány, hogy feladja, elkullogjon. Vétek lett volna otthon gubbasztania, hiszen ez a fajta bizsergés, érzés, heves szívdobogás végre felébresztette. Félig nyitott szemmel élte a hónapokat Astoria mellett és után is, soha nem érezte azt, hogy teljesen képes lenne magát átadni valami másnak, újnak. Most viszont éber volt. Játék volt vagy sem, mégis úgy érezte tele van energiával, elmúlt a fáradtság, a fásultság. Ahogy a Gonosz Nyugati Boszorkányt a táncparkett felé kísérte felszabadultnak érezte magát.

A boszorkány egy teljesen más embert látott maga előtt, egy felszabadult, élénk férfit, akinek köze sem volt ahhoz a karót nyelt arisztokrata fiúhoz, aki gőgösen, felhúzott orral jár, mintha az egész világ a lábai előtt hevert volna. Lehet csak a jelmez hatott rá így, ami még véletlenül sem rejtette el a Malfoyos vonásait, sőt igazán jól nézett ki. A tömeg közepére mentek, majd gyorsan felvették a zene gyors ritmusát. Nem kellett sok idő hozzá, hogy mosolyogva mozogjanak a zene ütemére. A zene őrjítően hangos volt. Draco néhányszor megpörgette a boszorkányt, aki nem bírta megállni, hogy ne nevessen. Lendületes volt a táncuk, felszabadult és vérpezsdítő, pontosan olyan, mint a zene maga. A férfi igyekezett úgy vezetni a lányt, nehogy az ígéretéhez híven rálépjen a lábára, pedig Hermione nagyon próbálkozott. Mindketten nevettek.

Aztán a zene lassabb tempóra váltott. A varázsló a kezét a boszorka derekára tette, összesimultak, Hermione a férfi nyakába tette a kezét, s elmélázva csavargatta a mágus tarkóján a kócos tincseket. Egymás szemébe néztek. Draco felcsúsztatta a kezét Hermione arcára, majd megsimogatta az álarc széleit, aztán végül közelebb húzódott hozzá.

– Mi lenne, ha kimennénk?

– Jól van – bólogatott a boszorkány.

A férfi újra megfogta a kezét, aztán kivezette a tömegből. Ahogy kifelé haladtak a folyosón a zene egyre tompulni kezdett, majd amikor fedett kert részhez értek már csak távoli zajnak hallatszott. Töklámpások, apró kis fénygömbök kellemes fénybe vonták a helyet, a varázslatok miatt nem volt hideg. Hermione elengedte Draco kezét, majd a korláthoz sétált. Mély levegőt vett és lassan kifújta.

– Sokkal jobb – sóhajtott fel megkönnyebbülten, s megmozgatta a nyakát, aztán megmasszírozta a fejét.

– Fáj a fejed?

– Kicsit – vonta meg a vállát Hermione.

– Ez jobban fáj, mint amennyit bevallasz – jegyezte meg. – Hadd nézzem!

– Nem kell.

A varázsló nem reagált, csak közelebb ment hozzá, aztán megvizsgálta Hermionét. A boszorkány kissé felszisszent, amikor a férfi kitapintotta a kis púpot a fején.

– Áúú…

– Bocsánat. Csinos kis púp. Hogy történt?

– Hosszú történet – sóhajtott fel, majd megigazította a frizuráját. – Röviden: bájital baleset, rossz összetevő, robbanás. Ja és a zöld szín is ehhez kapcsolódik.

– Ohh, nagyon szép az árnyalat.

– Köszönöm – mosolygott Hermione. – Ennyi erővel karácsonyfának is öltözhettem volna.

– Úgy is gyönyörű lennél.

– Na ne röhögtess.

– Egy szép, karcsú karácsonyfa, de az az ünnep még messze van – sóhajtott fel Draco, majd ő is nekitámaszkodott a korlátnak.

– Addig nem szándékozok zöld színben pompázni.

– Pedig így könnyebb dolgom lenne, ha meg akarnám tudni, hogy ki vagy valójában – mosolyodott el Draco.

– A Gonosz Nyugati Boszorkány nem fedi fel csak úgy akárkinek a kilétét – húzódott vigyora az ajka. – Ezt ki kell érdemelni.

– És mivel érdemelhetném ki?

– Nem is tudom.

– Ennyire gonosz voltam?

– Velejéig romlott – közölte Hermione.

– De azért jól táncolok.

– Pedig igyekeztem rátaposni a lábadra.

– Tudom – nevetett fel felszadultan –, észrevettem a hasztalan próbálkozásaidat.

Hermione feltornázta magát a korlátra, aztán keresztbe tette a lábát.

– Nem félsz, hogy leesel?

– Nem fogok – mondta, majd egy hatalmasat nyújtózkodott.

– Jó, kérdezni fogok – jelentette ki Draco, aztán ő is felült a korlátra. – Mert ahogy látom nem megy ez a hódítás.

– Hódítás?

– Aha.

– Te meg akarsz hódítani engem? – nevetett fel jóízűen, aztán hátravetette a fejét. Annyira vicces volt ez az egész.

– Ha már nem győztelek meg a tánccal – vonta meg a vállát Draco. – Túlságosan is érdekelsz ahhoz, hogy hagyjalak elmenni csak úgy.

– Pedig, ha tudnád ki vagyok – nevetett fel kissé boszorkányosan. – Jobb, ha most menekülsz.

– Miért a Minisztériunak dolgozol és elkapnád a magamfajtákat?

– Mondjuk, hogy nekik dolgozom, de csak közvetve, viszont nem szoktam a magadfajákat elfogni.

– Szóval nem vagy auror.

– Nem – rázta meg a fejét.

– Roxfortból ismerlek? – folytatta tovább Draco.

– Igen, de ez igazából nem volt nagyon kacifántos kérdés. Nagyjából egykorúak vagyunk, szóval ez indokolt volt.

– Lehettél volna külföldi cserediák is.

– Nincs akcentusom.

– De eléggé be vagy rekedve – jegyezte meg Draco. – Ezzel rémesen megnehezíted a dolgomat.

– Átkozott mágikus füst – morogta Hermione. – Ez nem hiányzott volna a napomból. A zöldre váltás pedig nem volt az álmaim netovábbja.

– Kérdezhetek?

– Aha.

– És mindenhol zöld vagy?

– Igen.

– Még az intim területeken is? – incselkedett, majd egyből megbánta, mert a boszorkány szúrós szemmel nézett rá.

– Erre a kérdésre nem válaszolok – hördült fel Hermione. – Nem vagy a gyógyítóm.

– De gyógyító vagyok – húzta szét az ingét, és megmutatta a címert.

– Ezt nem tudtam rólad – válaszolta a boszorkány.

– Én is okozok meglepetést?

– Mondjuk úgy, hogy igen. Hogyhogy gyógyító lettél?

– Mert piszkosul jól áll a limezöld talár – vigyorgott rá Draco. – Egyébként nem akartam irodai munkát. Sokan rámszálltak a Sötét Jegyem miatt. Ez tűnt a legegyszerűbb foglalkozásnak, noha nem egyszerű. Persze a családnak ez sem tetszik… de nekem igen.

– És mit szeretsz a munkádban?

– Majd egyszer elmesélem – válaszolt Draco. – Akarod, hogy megvizsgáljalak?

– Most?

– Akár.

– Nem, nem, ki van zárva.

– Te tudod.

– Annyira nem vagyunk jóban.

– Tényleg?

– Aha.

– Hmm...egy házba jártunk?

– Nem, még csak az kellett volna – rázta meg a fejét. – Különben nem utáltál volna.

– Én mindenkit utáltam – vonta meg a vállát Draco. – És ehhez az állításhoz mégcsak nem is kell elgondolkodnom.

– És mi ez a pálfordulás?

– Nem lehet mindig mindenkit utálni.

– Ebben van igazság. Kibékülsz Harry Potterrel is?

Draco felhorkantva nevetett fel, s egy jó ideig nem tudott megszólalni, annyira elkapta a helyzet abszurditása.

– Ennyire ne menjünk előre – szólalt meg egy gyors torokköszörülés után. – Leszögezem, hogy nem vagyunk se jóban, se rosszban, tisztes távolságban vagyunk egymástól. Ez pedig azt hiszem így marad.

– Pedig ez jó alkalom a barátkozásra.

– Hogyne majd éppen most fogok barátkozni vele, amikor éppen egy aranycikeszt próbál fűzni. Inkább a kedves Gonosz Nyugati Boszorkányt kérdezgetem.

– Ez igazán megtisztelő.

Ahogy beszélgettek Sam tűnt fel a kertben, a halvány fény megcsillant a haján és a ruháján. Draco visszatolta az orrára a szemüvegét, majd elmosolyodott. Legalább most már ismert valakit, aki valószínű a Gonosz Nyugati Boszorkányhoz tartozott, aki mikor meglátta Hermionét ingetett neki, s a boszorkány visszaintett neki. Aranycikesz elindult kettejük felé.

– Hát itt vagy… vagyok – javította ki magát Sam, majd egy pillanatra megállt és megpróbálta feldolgozni a látottakat. Semmi gyanús nem volt benne, ahogy egymás mellett ültek, noha nagyon jól tudta, hogy Draco és Hermione nem kedvelték egymást egy kicsit sem.

– Igen, itt vagyok – szólalt meg Hermione.

– És ez, így?

– Nini egy Aranycikesz – szólalt meg Draco megelőzve a boszorkányt . – Megszöktél, Pottertől, és ő most halálra keres? Az a százötven pont nagyon kellhet neki.

– Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdezte Sam. – Nem kellene valahol máshol lenned?

– Tom – fejezte be a mondatot Draco. – Hívj csak nyugodtan Tomnak.

– Tomnak? – vonta össze a szemöldökét

– Tom. Tom Felton – mutatkozott be Draco. – Egy mugli.

– Egy mugli? Ez valami vicc? – nézett rájuk kérdően. Annyira furcsa volt őket így együtt látni.

– Jaj, Aranycikesz, nem kell mindent érteni. Mi jól elvagyunk a Gonosz Nyugati Boszorkánnyal.

– Lemaradtam valamiről? – kérdezte Sam zavartan. – Ti ketten? Mégis mi közös témátok lehet?

– Azért akad.

– Ülünk és beszélgetünk – mondta Hermione.

– Tudod, hogy kivel beszélgetsz? – érdeklődött a boszorkány félrefordított fejjel.

– Igen, tudom – bólintott.

– Én nem tudom – jelentkezett Draco, mintha az iskolában lenne.

Samből feltört a nevetés, mintha ennél viccesebben nem is hallott volna egész évben. Draco és Hermione egymásra nézett, majd a varázsló megvonta a vállát.

– Ez igazán jó – nevetett tovább a boszorkány. – Vicces. De nem ezért jöttem.

– Hanem? – kérdezte Draco.

– Még kell egy perc, amíg összeszedem magam – vett egy mély levegőt Sam. – Szóval Katie elment egy vámpírral.

– Hogyan? – szólalt meg Hermione. – Egy vámpírral?

– Egy sráccal, aki vámpírnak volt öltözve – forgatta meg a szemét a boszorka. – Nagyon összemelegedtek, és khmm szerintem folytatják máshol.

– Oh, már megint…

– Tudom, de tudod… Ne is beszéljünk róla. Odajössz hozzánk? Harryvel találtunk egy asztalt hátul.

– Jobb itt kint a levegőn – mondta Hermione és vett egy mély levegőt. – Bent annyira fülledt a levegő.

– Ugye jól vagy? – kérdezte aggódva. – Fejed nem fáj? Nem szédülsz?

– Semmi bajom.

– Csak, hogy tudd – fordult Sam Draco felé. – Balesete volt, és beverte a fejét.

– Jaj ne már – nyögött fel Hermione. – Nem kell atyáskodni felettem.

– Tudom, már megvizsgáltam a púpját – mosolyodott el a gyógyító, mintha a zöld bőrű boszorka ott sem lenne.

– Ezt nem hiszem el. Én is itt vagyok.

– Legjobb lenne, ha csatlakoznál hozzánk. Harry biztosan örülne. Ron talált magának egy mandragórát… Nem bánom ezt a muglit is hozhatod magaddal.

– Milyen kedves vagy, Aranycikesz – mosolygott rá édesen Draco.

– Csak amennyire mindig… Tom – mosolyodott el Samatha – Istenem ez a név…

– Most mi van a Tom Denem már foglalt volt.

– Ha most lenne egy italom rádköpném – vallotta be a boszorkány. – Nos, fiatalok, jöttök vagy nem?

– Majd talán később – rázta a fejét Hermione.

– Ha akarsz mehetünk – szólalt meg Draco. – Nem zavar Potter.

– Maradni akarok inkább, ha nem baj.

– Persze, hogy nem.

– Akkor én bent leszek – mondta Sam. – Majd később még beszélünk. De, ha rosszul leszel, akkor elmész haza ezzel itt. És ha lehet, akkor előbb még szólj vagy üzenj. Oké?

– Rendben van, értettem.

– Te meg, Tom vagy hogy hívnak, ha nem vigyázol rá, akkor valami nagyon rosszat teszek a kávédba.

– Megértettem.

– Jó mulatást nektek.

– Meglesz – mondta Draco, majd beletúrt a hajába. Sam még mormolt néhány keresetlen szót mielőtt még otthagyta volna őket, de azzal már egyikük sem törődött. Egy ideig mindketten a félhomályban ültek a korláton. Hermione hátrahajtotta a fejét és felnézett az üvegtetőre, amin átszűrődött a csillagok és a hold fénye.

– Nem kellene ilyesmit csinálnod – jegyezte meg a gyógyító. – Ez cseppet sem tesz jót a fejednek.

– Akkor mit javasolsz?

– Sétáljunk egyet. Kíváncsi vagyok, hogy milyen dekorációt készítettek elő a kertben. Minden évben van, de sose nézem meg.

– Halloweeni partikra jársz?

– Nem – rázta meg a fejét. – Mindig elrángatnak.

– Nem vagy az a beöltözős típus?

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Úgy nézek ki?

– Nem – nevetett fel Hermione jóízűen. Draco eközben leugrott a kőkorlátról, aztán a derekára tette a kezét. – De egészen jól elvegyülhetnél a muglik között.

Hermione Draco vállára tette a kezét, aztán a varázsló segített neki leszállni. Mélyen egymás szemébe néztek. A boszorkány nem akart tudomást venni az érzésről, amit az átható tekintet váltott ki belőle, de a meleg, erős kéz érintésére, ami még mindig a derekán nyugodott, még rosszabb volt gondolni.

– Ez egy bók volt? – kérdezte Draco.

– Igen. Jól nézel ki. – Most vészesen közel álltak egymáshoz. A boszorkány túl merésznek érezte magát ehhez a vallomáshoz, de most ő volt a Gonosz Nyugati Boszorkány, nem lehetett az a félős fajta. A férfi keze még mindig a boszorka derekán pihent, de az egyiket szabaddá tette, hogy meg tudja simogatni Hermione arcát, s ujjbegyeivel végighaladt az álarc mentén.

– Mi lenne, ha levenném az álarcodat? – A lágy bariton és az érintés kezdte teljesen elbűvölni, a hatása alá vonni. Sosem történt még senkivel sem ilyen gyorsan. Talán ez a játékuk, az este, az elfogyasztott koktélok, a férfi, a szeme, az erős karja… Legszívesebben megpaskolta volna az arcát, hogy végre észhez térjen. Draco még mindig a csipkés álarc szegélyét simogatta, s itt-ott hozzáért az arcához.

– Nem – rázta meg a fejét. – Bár akkor se ismernél fel, de még messze van az egy óra.

– Tudni szeretném ki vagy. – Hajolt hozzá közelebb. Az arcuk súrolta egymást.

– A Gonosz Nyugati Boszorkány – suttogta a fülébe Hermione, majd mosolyra húzódott a vörösre festett ajka, és eltávolodott Dracótól, aztán kibontakozott a férfi öleléséből. Most kihívóan nézett a férfira.

– Nem tűnsz gonosznak – csóválta meg a fejét Draco, és karba tett kézzel méregetni kezdte a boszorkányt, aki most felnevetett.

– Pedig az vagyok – közölte, aztán beleharapott az ajkába.

– Én vagyok a gonosz kettőnk közül – mondta a varázsló, majd egy lépéssel ismét közelített a boszorkány felé. – Te nem tudod milyen gonosznak lenni.

– Én már nem vagyok benne biztos, hogy gonosz vagy. Főleg így mugliként, varázserő nélkül… Hmm így egészen ártatlannak tűnsz.

– Pedig az vagyok. Láttad a Sötét Jegyemet? – mondta egy igazán gonosz mosollyal, aztán úgy fordította ki a karját, hogy jól látható legyen. Még a félhomályban is teljesen jól kivehető volt. Hermione megborzongott. – Most már félsz tőlem?

– Nem.

– Sötét a múltam is.

– És akkor mi van? Vannak olyanok, akiknek van és nem gonoszok – mondta Hermione. – Csak hajlamosak vagyunk a sztereotípiák szerint beskatulyázni az embereket.

– Mondj egy valakit, akinek volt és nem volt gonosz.

– Perselus Piton.

– Mondj még egyet?

– Hmm, ha kimondom a nevét, akkor vége a játékunknak.

– Meg tudod zavarni az emberek fejét. Ismerlek én igazából?

– Nem hinném – nevetett fel rekedtesen Hermione, miközben eltűrt egy elszabadult göndör tincset a füle mögé. – Nem voltunk soha sem barátok.

– Ellenségek?

– Halálos ellenségek – nevetett fel boszorkányosan. – De azt hiszem ezzel bőven túlzok. Nem voltunk jóban.

– Ezzel semmi újat nem mondtál – sóhajtott fel Draco, majd végül elnevette magát. – Menjünk, sétáljunk egyet.

– Rendben van.

Egymás mellett indultak el a lépcsőn lefelé. Az út mentén töklámpásokat helyeztek ki, a fákról pókhálók lógtak le, némelyiken élő denevérek lógtak le az ágakról, füst gomolygott a bokrok és a fák között.

– Azt hittem félelmetesebb lesz – törte meg a csendet Draco.

– Talán nem is ez volt a cél – válaszolt Hermione – Ez mégsem a Tiltott Rengeteg.

– Na oda nem megyek be még egyszer, az biztos – úgy tett, mintha kirázná a hideg, de talán így is volt. – Szörnyű egy hely.

– Én sem vágyom oda – helyeselt Hermione. – Az a sok pók, meg a többi.

– Meg a többi. Más téma?

– Jöhet.

– Szóval mióta ismered Aranycikeszt?

– Ez igazán nagy témaváltás, Tom – sóhajtott fel a boszorkány.

– Részletezzem milyen lények vannak még a Tiltott Rengetegben? Mert fel tudom idézni mindegyiket – nevetett fel kissé kényszeredetten. – Ott vannak az unikornisok, bicegócok, rőtsipkások, lidércek…

– Oké, oké – mondta majd megköszörülte a torkát. – Öt éve ismerjük egymást körülbelül. Egy fánkozóban találkoztunk. Elvitte előlem az összes fánkot.

– Nem lepődöm meg – nevetett fel Draco jóízűen.

– Sam az Sam, de adott belőle. És te honnan ismered?

– Együtt kezdtük a gyógyítói tanfolyamot, de én aztán tovább tanultam. Jóban vagyunk mióta először vitáztunk a mérgek semlegesítéséről.

– És kinek lett igaza?

– Neki – forgatta meg a szemét a varázsló.

– Legalább bevallottad.

– Az utóbbi időben igyekszem kevesebbet hazudni – vallotta be a varázsló, majd egy pillanatig egymás szemébe néztek. – Sokkal kifizetődőbb.

– Ez igazán dicséretes, kedves Tom Felton – mosolygott a boszorkány édesen.

– Ha nem ilyen éllel mondanád, akkor még el is hinném, hogy dicsérsz.

– Veled kapcsolatban nem lehetek, nem szarkasztikus.

– Ezt meg kellene köszönnöm? – nevetett fel a férfi.

– Ugyan…

– Miért nem akartál bemenni és Potterékhez ülni?

– Nem akartam őket megzavarni. Talán ez egy kezdődő románc. Ki tudja? Nem hiszem, hogy én lennék az, akire szükségük van.

– Gondolj bele, ha még én is megjelentem volna – hátravetette a fejét, majd felhorkantva hahotázott egyet. – Potter randiján megjelenik Tom Felton. Biztos egyből megismerne. De igazad van, nem szabad belerondítanunk egy randiba.

– Milyen nagylelkű vagy.

– Sokat kérdezett Potterről, majdnem megőrjített vele. Mintha valaki többet tudna egy másik emberről, akit mégcsak nem is kedvelt… Azt se tudom milyen a szemszíne.

– Komolyan ezt megkérdezte? Tőled? – nevetett fel Hermione. – Nem is tudom melyik a viccesebb.

– Ugyan, ha egy nő nekem öltözne aranycikesznek, akkor biztosan értékelném – vigyorodott el ismét. – De nekem a nehezebb esetek jönnek be.

– Tényleg?

– Aha azok a nők, akik utálnak és zöldre változott a bőrük.

– Hmm, benne vagyok a halmazban.

– Ez igazán nagyszerű – nevetett fel Draco.

– De te nem vagy rajta az én listámon.

– Nem?

– Nem.

– Még nem.

– De magabiztos vagy és annyira nevetnem kell ezen.

– Komolyan?

– Jézusom, Merlinre, lehet, hogy tetszem neked, de tíz éve Roxfortban biztosan utáltál – bizonygatta a boszorkány.

– Ahh hát látom, hiába is tiltakozom ellene, de mégiscsak végig kellene mennem azon a névsoron – vakargatta meg az állát Draco. – Mit gondolsz róla?

– Hogy ez nem is olyan rossz ötlet, mielőtt még végzetesen belémszeretsz.

– Randiznunk kellene.

– Mikor?

– Néhányszor, hogy kiderüljön összepasszolunk-e.

– Álarcban és zöld bőrrel? Te nem vagy normális.

– Egyik sem kell – nevetett a varázsló. – Úgy értem randiznunk kellene, mielőtt még végzetesen belédszeretnék.

Nevettek, jól érezték magukat, de ahogy beszélgettek egyre jobban körbe vette őket a köd, s hamarosan már csak a töklámpások derengő fénye látszott. Mire észbe kaptak, már csak egy méternyi volt a látóhatár. A fák egyre magasabbak lettek. Miközben egyre mélyebbre haladtak az elvarázsolt kertben. Az út egyre összeszűkült. Csípős szél csapta meg az arcukat, mintha egy erdőbe kerültek volna. Lépteik lelassultak.

– Kezd egy kicsit hideg lenni – szólalt meg Hermione, majd az ajkába harapott. Fázósan megdörzsölte a karjait. – Itt már teljesen sötét van.

– Különös – mondta Draco. Körbenézett, de nem látott semmit. – Nem kellene ilyennek lennie. Még a töklámpások is halványabban világítanak.

– Nem kellene visszamenni? – tette fel a kérdést a boszorkány. – Semmi kedvem a tök sötétben lófrálni.

– De,rendben, menjünk vissza és igyunk valamit. – Ám amikor visszafordultak az út eltűnt. Hermione összevonta a szemöldökét. Hideg szél végigsüvített a derengő homályban. Hátborzongató bagolyhuhogás hallatszott nem messze az egyik göcsörtös fa felől. A hatalmas madár szárnyra kapott, majd alig néhány centire a fejük felett repült el.

– Ez nem jó így – csóválta meg a fejét Draco. Hirtelen a köd újra kavarogni kezdett körülöttük, aztán mikor kitisztult kissé, akkor három út jelent meg előttük, vigyorgó, világító töklámpásokkal kirakva. Egyik másik vérfagyasztóan felnevetett.

– Na melyik legyen szerinted?

– Ez egy bolyongó varázslat – morogta a boszorkány, majd fojtott hangon elkáromkodta magát. Mielőtt Draco ezt szóvá tehette volna, már folytatta is: – Nem jutunk ki addig, amíg nem csináltuk végig az egészet.

– Halloweeni tréfa?

– Nagyon remélem.

Ekkor vérfagyasztó üvöltés hangzott fel ekkor a bokrok közül, amit hátborzongató kaparászást hallottak. A növények megzizzentek. Draco azonnal elővette a pálcáját, majd maga mögé utasította Hermionét.

– Azt hittem, hogy én vagyok a boszorkány.

– Ez egy vérfarkas vonyítás volt – mondta a férfi komolyan. – Felismerem, kezeltem néhányat.

– Ez csak varázslat.

– Erre meg is esküszöl?

– Nem – csóválta meg a fejét. Teljesen kirázta a hideg tőle.

– Maradj mögöttem. Szép lassan elindulunk.

– Jól van.

– A középső úton megyünk. – Draco megfogta a boszorkány kezét, aztán ütemes lépetekkel haladtak tovább. A lány csak azt érezte, ahogy a férfi ujjai az övéire kulcsológnak. Érezni lehetett a levegő vibrálását. Hermione szájában fémes ízt érzett. A fejük fölött elsuhant egy denevérraj, mindketten ösztönösen lehajoltak. A fekete árnyak vijjogásától kirázta mindkettőjüket a hideg.

– Nem szeretem a sötétet – szólalt meg a boszorkány kissé remegő hangon. – Se ezeket a hálókat. Oh, te jó ég valami mászik a lábamon.

A boszorkány elengedte a férfi kezét, sikantva pöckölt le magáról egy pókot. Undorodva lépett pár lépést hátrébb. Zihálva húzódott közelebb Dracóhoz.

– El kell innen mennünk a francba.

– Lumos – mondta Draco. Hirtelen fény gyúlt és akkor mindketten riadtan kiáltottak fel. Az út tele volt velük, ott nyüzsögtek, mindent beborítottak a pókok. A varázsló pupillája kitágult, hangosan elkáromkodta magát. – Ez nem igazán hiányzott.

– Valami terv? – kérdezte Hermione vékony hangon.

– Azt hiszem, hogy le kellene vetnem a mugli jelmezemet.

– Ne most akarj vetkőzni, amikor pókok másznak rajtunk! – mondta, majd rácsapott a Draco vállára.

– Leveszem a szemüvegem, hogy jobban lássak, kedves Gonosz Nyugati Boszorkány, aztán elűzöm őket.

– Jó, jó, mert már a nyakamon másznak – váltott egyre vékonyabb hangnemre.

– Nyugi, elintézem – közölte Draco idegesen.

A varázsló suhintott egyet a pálcájával, amiből arany fényű szikrák törtek elő. A varázslat hatására a pókok sorban úgy rebbentek szét, majd tűntek el a helyszínről, mintha ott sem lettek volna, miközben a mágus és a boszorka futva keresztül vágtak a sötét ösvényen.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi aggódva.

– Igen – bólogatott a boszorkány megkönnyebbülten.

– Pókok?

– Nincs egy sem. – Ám alig hogy ezt kimondta dübörgő léptek rázták meg a környéket. Dühöngő üvöltés hallatszott nem is olyan messziről. A hatalmas lény valamivel hadonászott, majd jól erősen a földhöz vágta. A lábuk alatt érezték a föld remegését. – Merlinre.

– Ez meg micsoda? – kérdezte a varázsló. – Ugye nem?

– Egy troll.

– Na ne már – morogta Draco. – Pókok, vérfarkasok, és egy troll? Milyen beteg egy hely ez? Hoppanáljunk.

– Már próbáltam az előbb, de nem megy.

– Erre lennének keresetlen szavaim.

– Most mit csináljunk?

– Tudod hogyan kell elbánni egy hegyi trollal? – kérdezte a varázsló, miközben behúzta mindkettejüket egy fa mögé. Hermione most hozzásimult és a keze a férfi mellkasán volt. Ugyanúgy vert a szíve, ahogy az övé. Zihálva néztek egymás szemébe.

– Most ugye csak viccelsz? – kérdezte fojtott hangon.

– Nézd meg, ha nem hiszel a saját szemednek. Egy marha nagy monstrum, ja és ha veszel egy mély levegőt…

– Úristen, de büdös. Milyen beteg embernek kell egy ilyet idehozni? – sziszegte Hermione. – Intézzük el!

– Tuti griffendéles vagy.

– Mivan?

– A griffendélesek ennyire… vakmerők – fejezte be a mondatot, mert a lány igencsak közel volt hozzá, hogy egy csapással megtorolja, ha azt mondja, amit valójában gondol. A varázsló kinézett a fa mögül. – Még van egy kis időnk míg ideér.

– Ez hogy jön ide, hogy melyik házba jártam?

– Intézzük el? Normális vagy? – csóválta meg a fejét Draco. – Ez egy hegyi troll, veszélyes mellesleg. Kifejlett, marha nagy és még mindig oltári büdös. Ilyeneket nem lehet csak úgy elintézni. Hol voltál, amikor ezt az iskolában tanultuk?

– Melyik évben volt?

– Komolyan lökött vagy – nevetett fel a férfi. – Melyik évben? Biztos véletlen volt az a bájital baleset? Kicsit tényleg zizinek tűnsz.

– Na most pont úgy viselkedsz, ahogy gyerekkorunkban.

– Megmenteném az életed, Gonosz.

– Ohh, de kedves tőled.

– Mellesleg egy sereg póktól már megvédtelek.

– Magam is elboldogultam volna velük – hangzott a csípős felelet. Draco csak felnevetett. – Ne nevess ezen. Én is képzett boszorkány vagyok.

– És hogyan akarsz elintézni egy trollt?

– Leütöm a saját botjával.

– Édesem, te egy kicsit ittál ma, igaz? Hallottam azt a mesét, hogy Weasley és Potter elintéztek egy trollt, amit Granger felcukkolt, de azért ki hiszi el, hogy leütöttek egy majdnem öt méter magas monstrumot a saját botjával? Én ezt csak roxforti legendának tartom, ne ülj fel ilyen meséknek.

– Mégis hogy akarsz megszabadulni tőle?

– Megvárom, amíg elmegy, aztán előbújunk.

– És, ha ránk talál?

– Nem fog.

– Megígéred?

– Maradj itt mellettem, tedd, amit mondok, aztán gyorsan kijutunk innen – vázolta gyorsan a helyzetet Draco.

– Legyen úgy, ahogy mondod – sóhajtott fel a lány.

– Tiszta a levegő. Induljunk! – adta ki a parancsot Draco, megragadta a lány kezét, de ahogy elindultak, egyből sikerült belerohanniuk a hegyi trollba. Mindketten kissé meglepetten figyelték a nyáltól csöpögő hatalmas szörnyeteget. Hermione kitépte a kezét Dracóéból, majd kivont pálcával mellé állt. A hörgő, dühöngő, bűzös szörnyeteg egyenesen feléjük rohant.

– Na most mi legyen? – kérdezte Hermione. – Nem vált be a nagy terved.

– Annyira nem értek a trollokhoz, bocs. Azt hittem, hogy elmegy.

– Ez szét fog lapítani minket.

– Ez? Komolyan?

– Aha.

– Potterék mit is csináltak? – vakarta meg a fejét. – Jó lenne, ha emlékeznék rá. Hátha hasznos lehet.

– Ez most nem jó időpont nosztalgiázni – sziszegte Hermione. – Egyszerre fogjuk kilőni az átkot.

– És melyiket? – érdeklődött Draco. – Mert úgy van egy pár.

– Kábító átkot.

– Legyen – vonta meg a vállát.

– Háromig számolok.

– Oké.

– Egy… kettő… három…

– Stupor – üvöltötték mind a ketten. Fényes sugár robbant ki a pálcákból, ami átsüvítette az éjszakát, s telibe találta a hatalmas monstrumot. A troll megszédült, pörgött egy párat, aztán elterült a földön.

– Na így kell elintézni egy hegyi troll – húzta ki magát a boszorkány, aztán diadalmas vigyort villantott Draco felé, aki persze szintén mosolygott. – Egyébként Harry és Ron tényleg leütötték azt a trollt.

– Potterék?

– Igen.

– Hiszen még azt se tudták melyik a varázspálca jó vége – csóválta meg a fejét Draco. – És egy rakás pontot kaptak érte.

– A sértettség beszél belőled.

– A józan ész.

– Higgy, amit akarsz – mondta Hermione, majd elindult az úton. Fázósan összefonta a karjait maga körül. Mit is gondolt? Malfoy még mindig Malfoy. Csak arra nem számított, hogy a férfi pár hosszú lépéssel ott terem mellette.

– Most megsértődtél? – kérdezte kissé bűnbánóan. – Sajnálom, tudom, ha Potterék a téma és én őket becsmérlem, akkor mindig kitör a varázslóháború.

– Nem számít.

– Állj meg! Mi volt ez? – Draco kérdőn nézett rá.

– Micsoda? – alighogy ezt kimondta szellemek egész hada lepte el a tisztást. Vadul csörgették a láncaikat, és az egyik volt olyan merész, hogy átment Dracón is. – De utálom ezt az érzés.

– Menjünk tovább.

– Meg se ijedtek? – kérdezte az egyik szellem.

– Nem – válaszolták egyszerre.

– Fenébe… Gyertek fiúk, ezek itt nem félnek. – Azzal a tizenhárom átlátszó alaka összeverődött, majd ordítva, földöntúli nyelven beszélve, összeolvadtak, s jeges fuvallatként suhantak a páros felé. Hermione és Draco megtántorodott, még a varázslónak volt annyi lélekjelenléte, hogy a lányt magához szorítsa, aztán mindketten felkiáltva estek el.

– Merlinre – sopánkodott Hermione, aki most teljes testsúlyával Dracóra támaszkodott. A férfi kissé felnyögött, majd felemelte a fejét.

– Jól vagy?

– Rád estem.

– Tudom. Így intézem, nehogy beverd megint a fejed.

– Ohh – szólalt meg Hermione gyengéden. – Ez annyira kedves és lovagias tőled.

– Ugyan – csóválta meg a fejét, majd megérintette ismét a boszorkány arcát. Nagyon közel voltak egymáshoz, már csak egy apró sóhajtásnyira. Hermione kifulladva várta az élményt, a szíve hevesen dobogott. – Gonosz Boszi?

– Igen, Tom Felton?

– Jussunk ki végre innen. Mit gondolsz?

– Oké – rebegte, mintha valamiféle álomból ébredt volna. – Ennyi elég volt a Halloweenből.

– Nekem mondod? – nevetett fel rekedten. – Még mindig a földhöz nyomsz.

– Bocsánat ne haragudj!

– Ha most megcsókolsz, akkor nem fogok haragudni.

– Jaj, Malfoy…

– Ne hívj a nevemen! – korholta Draco. – Ma Tom vagyok.

– Tom.

– Igen?

– A varázspálcád mindjárt kiszúrja a szemem, mi lenne, ha inkább felkelnénk innen?

– Rendben. De a csókra még visszatérünk.

– Feltétlenül – sóhajtott fel, miután megkönnyebbülve felállt.

– Menjünk mielőtt még megint egy troll jönne vagy rosszabb – zsörtölődött a varázsló.

– Mi lehet rosszabb?

– Van rosszabb. – Draco fintora valóban ezt mutatta. – Már látom is. Sőt két dolgot is.

– Jaj Merlin mi jöhet még?

– Mondjuk Aranycikesz és Potter csókja a teraszon – forgatta meg a szemét Draco. – Na az igaz, hogy Potter az első cikeszét a szájával kapta el. Most is sikerült neki… A mázlista rohadék.. Vagy nézheted Weasleyt, ahogy egy mandragórával smárol egy kicsit arrébb. Merlin, az életben nem hittem, hogy ezt vagy ilyesmit fogok mondani.

– Mi lenne, ha hazakísérnél? – javasolta Hermione. Tudta, hogy éles váltás, de így lesz a legjobb. Elköszönnek egymástól, aztán többet nem találkoznak.

– Nem vagy jól?

– De, csak sok volt ez a Halloween mára.

– Még egy tánc belefér?

– Tánc?

– Igen, mert nem végződhet úgy ez az este, hogy két idióta évfolyamtársam is becsajozik, én meg, mint egy kretén, halálra rémítem a kedves Gonosz Nyugai Boszorkányt – mondta, majd felvette a szemüvegét. – Szóval?

– Nem a te hibád.

– De az igen, ha nem nevetve mész haza.

– Kedves vagy.

– Pedig szerinted igazából én gonosz vagyok.

– Hm át kell értékelnem azt, amit tudok rólad, kedves Tom.

– Mi sem egyszerűbb, ha nem rohansz haza, és inkább táncolsz velem.

– Rendben, táncoljunk.

– Ez a beszéd. De előtte innék valamit. Ez a troll kikészített. – Hermione hátravetette a fejét és felnevetett. Egymás mellett haladva léptek be a helyiségbe, ahol még most is dübörgött a zene. Draco először egy szabad asztalhoz vezette Hermionét, aztán mindkettőjüknek rendelt egy italt. A boszorkány hálás volt érte, mert az utóbbi háromnegyed óra igencsak megterhelő volt a számára.

– Jól vagy?

– Miért ne lennék jól? – kérdezett vissza Hermione.

– Kicsit gyorsan iszod az italodat – jegyezte meg Draco. – Gondoltam jobb, ha rákérdezek.

– Kicsit sok volt az ott kint a kertben – válaszolta egy mély sóhajtás után. – Nem hiszem, hogy még egyszer eljövök ide Halloweenkor.

– Én se akartam – rázta meg a fejét Draco. – De most már egyáltalán nem bánom.

– És miért?

– Mert találkoztam veled.

– Olyanokat mondasz… – Közben a férfi megfogta a lány kezét. – És teszel, hogy nem tudok kiigazodni rajtad.

– Nem kell – vonta meg a vállát, miközben szórakozottan köröket rajzolt a boszorkány tenyerébe.

– Jobb lenne, ha tudnám van-e vagy nincs hátsó szándékod.

– Temérdek hátsószándékom van – vigyorodott el végül hamiskásan. – Az első és legfontosabb, hogy még ma este meg akarlak csókolni.

– Látom, hogy nem kertelsz.

– Nem szoktam. Amikor megláttalak, már akkor tudtam, hogy kellesz nekem.

– Mert a kedvenc színed a zöld?

– A piros, mint az ajkad.

– Komolyan? – nevetett fel Hermione. – Ez egy sötét titkod, hogy a kedvenc színed a piros?

– Van ennél sötétebbek is – mosolyodott el Draco.

– Akkor mondj el egyet.

– Rettegtem, hogy a Hugrabugba kerülök – közölte a férfi.

– Mert ennek volt esélye nálad?

– Akkor, amikor fiatalon nem ismered magad és kétségeid támadnak, akkor igen sok baromság megfordul a fejedben – magyarázta a varázsló.

– De mi baj van a Hurgabuggal?

– Az a sárga szín borzalmasan állt volna nekem – nevetett fel jóízűen. – Egyébként semmi bajom velük.

– Te hülye vagy.

– Mondd el most te egy sötét titkodat.

– Én?

– Aha.

– Hmm… lássuk, nagyon rossz tanuló voltam mielőtt a Roxfortba kerültem – vallotta be a boszorkány.

– Ez nem éppen sötét titok.

– Nekem az. Amikor elolvastam az Roxfort történetét egy új világ tárult fel előttem, onnantól kezdve faltam a varázskönyveket.

– Furcsa. Van ember, aki olvasta azt a könyvet?

– Ne gúnyolódj! Mondj el még egy titkodat.

– A Sötét Jegyem nem igazi – közölte Draco fa arccal.

– Komolyan? – komorodott el a boszorkány és kikeredett szemmek nézett a férfira. – De miért, hogyan és minek?

– Lemosható.

– Na ne már.

– Pedig elhiheted.

– Nem hiszem.

– Jó, mert most tényleg kamuztam.

– Idióta vagy Mal… Tom Felton.

– Láttad volna az arcodat.

– Miért mondasz hülyeségeket? – kérdezte Hermione.

– Mert nem jutott eszembe több sötét titkom.

– Ahh… rosszabb vagy, mint… Hagyjuk.

– Kicsoda?

– Ha megmondom, akkor könnyedén rájössz ki vagyok.

– Már sejtem.

– Komolyan?

– Aha.

– És ki vagyok?

– Amilyen szerencsém van Neville Longbottom.

Hermione hátravetette a fejét és felnevetett. A varázsló is követte a példáját.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem vagyok fiú. Remélem, hogy ezzel nem okozok neked nagy csalódást.

– Megkönnyebbültem, hogy nem csináltam magamból hülyét.

– Szóval még mindig nem tudod ki vagyok?

– Bezavar ez a zöld szín, az álarc, a smink, ráadásul a hangod is rekedt – sóhajtott fel Draco tanácstalanul. – Roxfortban nem próbáltalak elcsábítani?

– Nem – kuncogott fel a boszorkány. – Egyáltalán nem volt ilyesmi.

– Pedig randiztam griffendélesekkel.

– Megint ugratsz.

– Pedig igaz.

– Amúgy nem zavar. Menjünk táncolni – váltott témát, aztán kihúzta a kezét Dracóéból és elindult a táncparkett felé.A varázsló nem mozdult csak figyelte, ahogy a boszorkány eléri a táncparkettet.

A klub sötét volt és fülrepesztő hangerővel üvöltött a zene. Hermione felszabadultan vetette bele magát a vadul ringatózó, hullámzó tömegbe. A jelmez eltűntette a kétségeit, a visszatartó tényezőket. Sosem volt még ilyen és ennyire szabad a gátlásaitól, amik olykor-olykor gúzsba kötötték, megbénították. Nem érdekelte ki van körülötte, csak táncolt, ahogy ő akart, nem függött senkitől, semmitől. Álomszerűnek tűnt az egész, mégis volt valami, ami a valóság talaján tartotta. Nem akart gondolkodni, sem semmit, csak átadni magát a zene lüktető taktusának.

Ám ekkor villódzó fényekben hirtelen találkozott a tekintete Dracóéval. Először megborzongott ettől, de hamar rájött, hogy ez igazából jóleső borzongás. Egyikük sem nézett félre. Draco minden mozdulatát figyelemmel kísérte, a tekintete felforrósította a lány arcát, lyukat égetett a mellkasában, a bordái között, s nagyobb hatással volt rá, mint bármi más lett volna, ez olyan izzás volt, ami bekúszott a bőre alá, felpezsdítette a vérét, izgalommal töltötte el. Hermione elmosolyodott, majd az ajkába harapott. Ha nem a Gonosz Nyugati Boszorkány képében jelent volna meg, akkor biztosan feszélyezte volna a tudat, hogy őt nézik, de most… Lehunyta a szemét. Most csak neki táncolt. Élvezettel töltötte el maga a gondolat is.

A férfit letaglózva figyelte, ahogy a boszorkány felemeli a karjait, s a ruhája felcsúszik a combján. Letette az üres poharat, aztán elindult a lány felé. Egyetlen egy dolog járt a fejében, meg kellett érinteni. Ahogy a közelébe ért Hermione a karjai a nyakába fonta, Draco pedig a derekára tette a kezét. Együtt mozdultak a zene ütemére. A varázsló átvette az irányítást, majd megpörgette a boszorkányt, aki most már egyáltalán nem titkolta a nevetését. Dracót megbabonázta a látványa, a szépsége, a lány maga. Végül úgy döntött levezeti a táncparkettről, hogy újra beszélgetni tudjanak. A zene még mindig ott lüktetett, ahogy a szívük is.

– Kíváncsi voltam, mikor jössz közelebb – hajolt a férfi füléhez kacéran.

– Néztem, ahogy táncolsz.

– Tudom, láttam.

– Őrjítő vagy.

– Ha tudnád…

– Mindig ilyen előadást csinálsz? – kérdezte Draco, miközben megsimogatta az arcát.

– Soha – rázta meg a fejét, majd elpirult, de ez nem látszott a sminktől és a zöld színtől. – Csak neked.

– Szóval már nem utálsz? – tudakolta tovább hevesen dobogó szívvel. Hermione most Draco mellkasára tette a kezét.

– Jár a második esély.

– Mondd meg ki vagy!

– Még nem.

– Már nem sok van hátra éjfélig.

– Egy órát mondtál – nevetett Hermione. – Most már nem másíthatod meg a döntésedet.

– Azért még van egy-két dolog, amit megtehetek.

– Mire gondoltál? – Nem kellett hallania a választ, ugyanis nagyon jól tudta. A szürke szempár őt figyelte a szemüvegen keresztül. Túlságosan is tetszett a helyzet, hogy ellökje magától a férfit. Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy ki mozdult először, ki kezdeményezte. A csók vérpezsdítő volt, egyszerre lágy és kemény, követelőző és ráérős. Hermione érezte, hogy a lábai megremegnek, s még erősebben a férfiba kapaszkodott. Malfoyt csókolni olyan volt, mintha egyszerre elvesztené a fejét és látna tisztán. Őrjítő volt ez a kettősség, de nem akarta megszakítani ezt.

Draco beletúrt a boszorkány hajába, magához húzta, s elmélyítette a csókot. Akár a drog, a cukor, azonnal függővé vált. A rabjává vált teljesen, de ezt már akkor sejtette, amikor először meglátta. Uralkodnia kellett magán, hogy ne vegye le az álarcát, s ne tudja meg, hogy kit rejt valójában. Viszont még nem akarta, hogy vége legyen a játéknak. Kifulladásig csókolták egymást. Mikor már úgy érezte egyikük sem kap levegőt megszakították a csókot. Azonban a férfi még nem végzett. Hermione érezte, hogy Draco ajka a nyakára vándorol, ahol az ütőere lüktetett, s a varázsló apró csókkal halmozta el.

– Fogalmam sem volt, hogy ennyire édes vagy – suttogta Draco, miközben apró csókot nyomott a boszorka fülcimpájára. – Függő lettem.

– Ez csak egy csók…

– Ezt te sem hiszed el.

– Draco.

– Igen?

– Én… nekem… haza kell mennem.

– Elfutsz előlem? – kérdezte mosolyogva, miközben apró csókokat adott a lány ajkaira.

– Igen, méghozzá minél hamarabb annál jobb – mondta Hermione, de viszonozta a csókot. Ösztönösen-e vagy akarattal? Erre a kérdésre magának sem szívesen válaszolt. Miért kell ennyire hatása alatt lennie?

– Nem érzed biztonságban magad? – kérdezte, mielőtt újra elmélyítette a csókot.

– Nem – rázta meg a fejét, de ennek ellenére mégis beletúrt a tejfölszőke tincsekbe, és most ő csókolta meg Dracót. Túl jó volt, túl intenzív, hozzá simult, mellkasuk összeért. A szívverésük és a zene dübörgő, lüktetése egybeolvadt. Soha nem érezte ennyire nőnek magát, ennyire szexinek, bátornak. A férfi először meglepődött a boszorkány hevességén, kellett egy perc mire fel tudta venni vele a ritmust. Elmosolyodott, miközben csókolta. Felcsúsztatta a kezét a nő hátán, majd beletúrt a hajába. Őrült egy pillanat volt mindkettőjüknek. Zihálva dőltek a falnak, majd egymást homlokát összeérintve, becsukott szemmel pihentek.

– Őrület – suttogta rekedten Draco.

– Aha – zihálta Hermione. – Rá is fogok erre fázni.

– Komolyan nem akarod, hogy legyen folytatás?

– Nem tudom – rázta meg a fejét, majd mindkét kezét férfi vállára tette, aztán mellkasára dőlt. Nem akart a szemébe nézni, sőt közelében sem lenni. Miért? Mert úgy tűnt, hogy a szíve és a izzó vágyban forrongó vére nagyon is ellent mondott a racionális énjének. – Én? Veled? Mi együtt? Annyira abszurd, hogy egyszerűen elgondolkodni is nehéz.

– Én nem azt kértem, hogy gondolkodj, hanem azt, hogy legyen ennek folytatása. – Draco a boszorkány álla alá nyúlt, aztán gyengéden felemelte a nő fejét, hogy a szemébe nézhessen. A barna szempár kissé meglepetten nézett rá. Egy újabb csókra egyesültek az ajkaik. – A szád nem azt mondja, hogy hagyjam abba.

– Ha tudnád, hogy a többi testrészem mit mond... – mondta Hermione félhangosan. – Nem tudod mit kérsz.

– Azért annyira nem vagyok rossz.

– De, ha tudnád… Ez eleve katasztrófára van ítélve, ez itt… nem is tudom minek nevezzem.

– Micsoda kilátások.

– Sajnálom.

– Már nem érdekel ki vagy – mondta, majd ismét magához húzta, s megcsókolta, pontosan olyan szenvedéllyel, amiről ő sem tudta, hogy képes. Dracót még ennyire sosem kapta el a vágy. Úgy tűnt, mintha a fegyelmezettséget egyikük sem ismerte volna. Ott a félhomályban, a kíváncsi szemektől távol felfedezték vad önmagukat, amiről sejtelmük sem volt, hogy létezik. A varázsló finoman beleharapott a boszorka ajkaiba mielőtt megszakította volna a csókot.

– Az előbb még nagyon érdekelt – sóhajtott a boszorkány, aztán felnyögött. – Szörnyeteg vagyok.

– Miért is?

– Mert nem kellett volna megcsókolnom téged. Kihasználtalak.

Draco hátravetette a fejét és felnevetett.

– Nagyon is kellett ez a csók – mondta egy nagy sóhajjal, majd egy apró csókot lehelt a boszorkány homlokára. – Sőt többet is elviselnék.

– Ez rossz játék.

– Ma te vagy a gonosz, és én az áldozat, aki önként vállalja ezt a szerepet.

– Ez nem az Éhezők Viadala.

– Átvitt értelemben talán mondhatjuk erre a helyzetre ezt is – nevetett fel a férfi. – Az a baj, hogy nagyon nehéz leállni.

– Pedig le kéne.

– Túl józan vagy ehhez – csóválta meg a fejét Draco. – Elveszthetnéd a fejed egy kicsit. Nekem határozottan tetszik ez az érzés.

– Bolond vagy.

– Kettőnk közül nem én vagyok zöld és öltöztem Gonosz Nyugati Boszorkánynak.

– Hülyén néznél ki harisnyával, női ruhában – mondta Hermione, miközben a férfi kócos haját csavargatta. – De ez a mugli szerelés…

– Gond van vele.

– Nincs – csóválta meg a fejét a boszorka, majd lábujjhegyre állt, hogy belesúghassa a varázsló fülébe. – Nagyon is rendben van.

– Nos, mondok valamit neked, kedves Gonosz Nyugati Boszorkány.

– És pedig?

– Két választásod van.

– Kettő?

– Kettő. Az egyik hazakísérlek, beleegyezel egy tucat randiba és kitaláljuk, hogy a régi sérelmek ellenére, hogyan lehetne működőképes ez köztünk, a másik pedig ugyanez, csak még több csókkal.

– Tehát nincs választásom.

– Mindig van. Már rég mondhattad volna, hogy takarodjak a közeledből.

– Takarodj a közelemből! – húzta gúnyos mosolyra a száját, aminek az lett az eredménye, hogy Draco gyorsan elhallgatta egy csókkal. A hirtelen jött érzések azonnal elgyengítették Hermionét.

– Jaj, akárhányszor kinyitod a szádat, mindig hazudsz.

– Annyira nem kellene ezt csinálnunk.

– De én annyira akarom és te is.

– Azt hiszed mindent tudsz?

– Ez azt hittem nyilvánvaló – nevetett fel Draco. – Add meg magad! Nincs más lehetőség.

– Mégis el kellett volna futnom – mormolta Hermione és vágott egy fintort. – Túl nagy falat ez nekem.

– Majd segítek.

– Ezt te nem értheted.

– Nem is akarom. Én megélni akarom.

– Merlinre… Inkább hazamegyek.

– És a csókok?

– Én… – már nyílt szét az ajka, de mielőtt megszólalhatott volna Draco újra lecsapott rájuk. Végül aztán Hermione elfelejtett tiltakozni és beszélni is.

hozzászólás: 0
feltöltötte: 2020 Jul 31 by Nyx

Powered by CuteNews

Aktuális